Dupláztunk

Kaukázusból. Mert olyan jól esett pont egy héttel előtte is. Tehát fogtuk magunkat Renivel és lehúztunk Szegedre az EHÖK vizsgazáró fesztiválra (az mondjuk más kérdés, hogy UV-hét alkalmából nekem még ma is volt két köröm a bétékán), pontosabban csak a második napjára, mert hogy mi a francot csináltunk volna itthon.
Már a lakásba is mosolyogva léptünk be: az ember mindig magából indul ki, így szétnézve rögtön leesett, hogy férfiember járt az épületben. Ráadásul megpillantottuk Bridzsit táskáját, ami azt jelentette, hogy dolgozik, tehát a városban van, amitől csak még jobban vigyorognunk kellett.
(Tudom, hogy a képek nem néznek ki valami jól ott fent, de még nem sikerült rájönnöm, hogyan tálalhatnám őket szebben. Majd egyszer, több aggyal.)

Kicsit késve értünk ki az Árpád térre, egy-két dalon már biztosan túl volt Takáts Eszti és zenekara. De, hogy őszinte legyek, ettől annyira nem estünk kétségbe (utólag azt se bánjuk, hogy Orfűn lemaradtunk róla). Mostanában nem igénylem, hogy újra lássam őket élőben. Egyszerűen nem volt jó. A dalok azok igen; voltak, amelyeket már egészen megszerettem rádióból (koncertről biztos nem sikerült volna). De a hatás, az összkép... Elég esetlennek tűntek, a közönséggel nem tudtak mit kezdeni, így az előadó-művészet oda is veszett. Biztos vagyok benne, hogy élvezik ezt a zenecsinálós dolgot, de csak így egymás között. Az a kevés ember is, aki kint volt rajtunk kívül, inkább elfoglalta a színpadtól elég távol eső sörpadok sokaságát. Nem véletlenül.

Még mielőtt vége lett volna, átmentünk Bridzsit munkahelyére, hogy meglepjük, illetve bejelentsük, hogy tudunk "mindent". :) Szóltunk neki, hogy ha bezártak, jöjjön ki a térre, merthogy ő is szereti ám a Kaukázust. Ebben ugyan nem volt biztos, de szerencsére bízik bennem, így jött és még élvezte is (én mondtam, hogy szereti :). A számok sorrendje mintha pontosan megegyezett volna az orfűivel, de persze lehet, hogy hazudok. Mindenesetre az emberek hirtelen többen lettek, felálltak, közelebb mentek és jót táncoltak. Tény, hogy előnyükre vált a sötétedés is, de Esztiéknél mindenképpen nagyobb bulit csináltak. A nap zárásaként elvittem a leányzókat vacsorázni. Megvolt a szokásos gimis nosztalgia is, meg a kisebb lelkizések, szóval lányosan görbe estét csaptunk. :D

Másnap a meglepetések sora következett. Először is vicces, amikor egy olyan emberrel találkozol össze az utcán, aki a természetes lelőhelyén meg se lát, nem is köszön soha, de itt, az otthontól ily messze letámad, megpuszil, érdeklődik, vagy legalábbis úgy csinál. Aztán meg az is szép, amikor jön a telefon, hogy Phaedrának szabadnapja van, épp Szegedre tart, merre tetszem lenni? és mivel jó helyen, így két hónap után találkozunk is végre. Jézusom, két hónap nagyon sok idő. (Már ott tartottam, hogy vele is azt csináltam, mint előtte csak egészen minimális létszámú emberrel: annyira hiányzott, hogy pár hete összevesztem vele. Szerencsére vette a lapot, kiordibáltuk magunkat, majd pár óra múlva felhívott, hogy visszatértem-e az értelmes emberek közé. Ez így megy. :)) Szóval jött. Szenvedtünk, lelkiztünk (van amiból sosem elég), szökőtat néztünk, míg el nem kezdtünk tőle haluzni, meg moziba mentünk (A nő másik arca, majd egyszer jól lekritizálom, most nem, de amúgy nagyon tetszett).

Szombat este Bridzsit ment haza (mint kiderült, három egész éven át tanult zongorázni - erre az információra a későbbiekben még szükség lehet...), vasárnap reggel Reni (a mindent köszönő SMS után kerültem annyira képbe a világgal, hogy rájöjjek, még csa kreggelit sem adtam szegény lánynak; rá kellene szoknom a vendégeim etetésére; vajon miért nem adok nekik soha semmit utazáshoz???), délután Phaedra, így egyedül maradtam. De nem fájt.
Érdekes, mert régen nagyon szerettem egyedül lenni, mindig ki tudtam használni a helyzetet és az időmet. Általában jó kedvem is kerekedett ilyenkor. Azután jött az "álomév", amikor is nem bírtam a szükségesnél 10 perccel sem tovább egyedül maradni. De most megint jó. Most megint nem fáj. Különbség van magány és egyedül lét között. Most egyedül vagyok. De miért voltam eddig magányos? Az élet gyakran vicces...
Tanulnom kellett volna, könyvet olvastam. Hogy lesz-e belőle bajom? Megeshet. Persze kiküszöbölhető, de akkor sem kellene. Mindenesetre olvasnom kellett. El kellett merülnöm egy másik világban és tudatosítanom kellett magamban, hogy még mindig el tudok olvasni 550 oldalt két este alatt. :)

Közben örültem. Nem tudom minek. Magamnak? Mosolyogtam, miközben teljesen egyedül voltam a sötét lakásban. Magamat sem értem, nemhogy másokat. De nekem most jó. Néha még nem találom ugyan a helyem, de szilárdulok. Tervem is van, rengeteg. Bridzsittel listát írunk a jövő évre való tekintettel. Legfontosabb eleme: "ELHAGYNI A KIFOGÁSKAT!" Ez a minimum. A változás szele majd segít minket. (Le sem tagadhatnám, hogy Joanne Harrist olvastam. :D)

Ja de és emberek!
Ha nem tudnátok, akkor most szólok: NEM én vagyok ám a darabolós pingvin...


PS.: A további pletykák és találgatások elkerülése végett ezennel megerősítem a hírt és felfedem új szerelmem kilétét.
Most őszintén, Titeket még nem csábított el a Kit-Kat Dark?

Ami kimaradt az előzőből

Látszik, hogy hajnalban írtam az első bejegyzést, mert azóta egy rakás dolog eszembe jutott, amit kihagytam (és persze újra elfelejtettem nagy részüket). Nem akartam azon az íráson szerkeszteni, mivel így is 3 és fél A/4-es oldalra rúg a terjedelem, ezért ide fogom bepötyögni a maradékot.


Rögtön kezdem az utolsó este egyik élményével: ártatlanul rövid szöveges üzenetet küldtem a két színpaddal arrébb fagyoskodó kolleginának, miközben egy kedves fiatalember felém fordult és szépen, artikuláltan megkérdezte:
- Szia! Kérsz kábítószert?
Azt hiszem Orsikának elég wtf? feje lehetett, mert a srác csak megrántotta a vállát és visszafordult a színpad felé.

Egyébként már az első napon Reni kijelentette, hogy márpedig ő igenis fog guitar hero-zni, én pedig mikrofont ragadok és karaokézok. Természetesen bólintottam (és komolyan is gondoltam), de ahogy az lenni szokott, egyik sem történt meg. Azt hiszem nem tudunk annyit inni, de ezen majd még dolgozunk a következő alkalommal. Egyébként Ő állítja, hogy az én bizonytalanságom tartotta vissza, pedig én támogattam volna teljesen. Hogy én miért nem énekeltem? Összetett dolog: egyrészt a tömegtől még mindig félek, másrészt csak egyszer, csak egyetlen dalt lettem volna hajlandó, amihez kellett volna egyfajta tökéletes időzítés. Persze még csak azt se néztem meg, hogy az a dal megvolt-e a listában... (Aki kitalálja, hogy melyik ez remek sláger, azt meghívom valamire! :D) Bár félelemre semmi okunk nem lett volna, azok után, hogy az a két(?) lány meggyalázta azt a Depeche Mode számot...
Erről jut eszembe: holdugató verseny most akkor volt vagy sem? Csak mi nem találkoztunk vele?
Mindegy, legalább buliztunk egyet, úgy isten igazából. Sokáig kérdéses volt eme képességem léte, de rájöttem a titok nyitjára: az a lényeg, hogy a társaságod ne csináljon úgy, mint egy darab fa, akit abszolút nem hat meg a zene.

Nem emlékszem, mit írtam az előzőekben a Kaukázusról, de legfeljebb ismétlem magam (amúgy is szokásom). Szóval pozitívan csalódtam. Úgy vagyok velük, mint a 30y-nal: CD-ről, meg rádióban jó, jó, érzem, hogy ez akár valami is lehetne, de valami hiányzik mégis. Aztán koncerten meg hanyatt vág a hatás és nem győzöm összeszedni az állam. Ezt ennél bővebben nem tudom kifejteni, a lényeg, hogy olyankor vallásos áhítattal tudok felnézni rájuk. :)

folyt.köv. (i think...)

Dancing in the Mud

A hétvégén Orfűn voltunk, fesztiváloztunk. Majdnem egy egész napot csak utazással töltöttünk el, de így is megérte a három napnyi gondtalan szórakozás, csak kár, hogy ilyen hamar vége is lett. A terv az volt, hogy az eszünket otthon hagyjuk és csak azzal törődünk, hogy jó legyen nekünk. Hogy sikerült-e? Hát...

Csütörtök
Személy szerint fél 6-kor keltem, hogy időben elkészüljek és kiérjek a 6:47-es buszhoz. Renivel a megállóban találkoztunk, majd versenyt bambultunk a busz közepén. Kecskeméten csak 20 percet kellett várnunk, amit eltöltöttünk innivaló beszerzéssel és extrémsport nézéssel: a fotocellás ajtó üvegének tisztítása legalábbis felér vele. A buszon megkaparintottuk a leghátsó sort. Reggeliztünk bundáskenyeret, amit Reni anyukája csomagolt (a nap folyamán további 3, azaz három db. kekszet sikerült leerőltetnem a torkomon, de hogy őszinte legyek, egyik sem számított "hasznos tápanyagnak"). Hol aludtunk, hol megpróbáltuk kitalálni régi emlékekből, hogy éppen merre járhatunk - igen, unalmas egy buszút volt. Baján nem egészen egy órát álltunk, egész jól viseltük; bár elmondhatnám ezt a továbbiakról is. Mohácsnál volt az egyik mélypontom - ez van, nem szeretek utazni, csak megérkezni és ott lenni. Pécsett egy órát és még húsz percet vártunk, ekkora azonban már minden agyi tartalékunk megszűnt létezni, egyfolytában azt kérdezgettük, hogy egyáltalán minek indultunk el? Közben szép kis társaság gyűlt össze a menetrendszerinti járat elé. Felismertük a két lányt is, akikkel együtt utaztunk Kecskeméttől, de leszállás után el is tűntek. Végül 3 egész buszt kellett beállítani Orfű felé, hogy mindenki elférjen. A pár száz méternyi sétát, amit a helyszínen kellett produkálnunk a kempingig, már röhögve tettük meg. Dacból nem néztük se az időt, se a visszafelé úthoz szükséges megállót... Fél 4 körül végre kisebb nehézségek árán ugyan, de bejutottunk a területre - a csaj bocsánatkérésétől a cipzár nem javul meg, új táskát meg pláne nem tudok belőle venni... Újabb fél óra alatt megtaláltuk helyünket és felvertük a "házat", majd diadalittasan elindultunk felfedezni a terepet. Örömmel konstatáltuk, hogy máshol négy férfi és sok idő kell a sátor építéshez. :)

Először a theKOLIN koncertjét néztük meg, amely emlékeim szerint egy jó órás csúszással kezdődött. Barátném el volt ragadtatva (rögtön az első szám felkavarta: B-65 - Gay Submarine), azóta is emlegeti, hogy ilyet többször kellene lássunk. És tényleg! Az este további hangulatát tökéletesen megalapozta, nagyon élveztük.
Utána a kedvemért megvártuk, míg elkezd játszani az Óriás, de sajnos csak pár számot hallgattunk meg, mert rohantunk a nagyszínpadhoz Péterfy Borit nézni/hallgatni - egyrészt azért, mert normál körülmények között szinte lehetetlen bejutni a koncertjeire, másrészt meg mert megígértem Anyunak, hogy készítek neki fotókat (az üzenetét, hogy Bori olyan hangosan énekeljen, hogy hazáig hallatsszon, nem mertük átadni). Bár szívesen maradtam volna az Óriáson, rögtön megörültem, ahogy a távolból meghallottam, hogy Bori éppen egy Bizottság számot énekel és éppen azt üvölti, hogy "SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM". Most így hirtelen csak arra emlékszem, hogy a Hideg láng című dalra mekkorát tomboltunk, de összességében is remek volt a hangulat.
Az időbeli sorrend is valahol elveszett a memóriám sötét bugyraiban, de azt tudom, hogy a Gonzonak hallottuk az elejét és a végét, illetve én belehallgattam a Budapest bár végébe, amíg Reni PASO-t hallgatott. Ezután együtt mentünk vissza a Bomba! színpadhoz Amber Smith koncertre. Velük kapcsolatban folyamatosan újabb és újabb pozitív csalódások érnek: történhet velük akármi, jöhet bármilyen akadály, mindig iszonyat jók. És bár betegen tényleg életveszélyes lett volna July-t énekelni, a közönség biztos segített volna... :) Közben Dorothy írt, hogy azonnali, gyors helyzetjelentést kér: hát bejátszottunk neki fél perc Simon Says-t. :)
Ezután emlékeim szerint fáradtan ücsörögtünk E.Z. Basic-en, majd úgy döntöttünk, hogy alszunk és elmentünk fogat mosni, de visszafelé megcsapott minket a "Tesco Disco" zaja, úgyhogy gyorsan ledobtuk a cuccainkat és rohantunk, hogy utolsó erőnkkel még bulizzunk egy jó fél órát. Poén, hogy hetekkel ezelőtt volt egy olyan érzésem, hogy Orfűn fogok egy nagyot bulizni aktuális kedvenc slágeremre, a Dance With Somebodyra, és láss csodát... :)
3 körül bújtunk hálózsákjainkba, de mivel igen közel sikerült elhelyezkednünk a Jäger Barhoz, ezért pár számonként felébredtünk és csodálatosabbnál csodálatosabb régi slágereket hallgattunk. Az egyik ilyen ébren töltött időszakban mondjuk volt egy szomszédsátraskiabálóseljegyzéses történet, azt azért figyelmesen meghallgattuk.

Péntek
Mivel gyakran felébredtem, feltűntek ilyen apróságok, mint pl., hogy Reni már sátron kívül van, de én csak 1 körül voltam hajlandó felülni. A szokásos lefekvés előtti Knocked Up hallgatásomat is át kellett ütemeznem a körülményekre való tekintettel ébredés utánra. (Igaz, moinden tizedik sátorban volt egy gitár, tehát nem maradtunk zene nélkül egy pillanatra sem.) Mire összeszedtem magam, lezuhanyoztam és elindultunk ételt kutatni, máris 3 óra lett. Alig ehettem pár szemet a fantasztikus(an rossz) sült krumpliból (ezt újabb fél óraként tessék elkönyvelni), már jött is a telefon, Mefiék megérkeztek, menjünk le. A csoporttársa és annak barátja hozták le őt. Ahogy lecuccolt, felfalattam vele a maradék krumplimat és együtt lehúztunk a tóhoz. A frissen érkezettek bele is ugrottak, mi inkább csak távolról szemléltük az eseményeket, amit nem is bántam meg: a végén már szinte kedvem lett volna visszamenni a fürdőruhámért, ezért a lábammal ízlelgettem a vizet, ami egyszerűen jéghideg volt számomra. Mindenesetre megbeszéltük, hogy következő nap mi sem fogjuk megúszni a vizet. (Hajajj.)
A tehetségkutató színpadnál kezdtünk aznap, de a fülünknek egyik banda bántóbb volt, mint a másik (mégis, azok közül került ki a fesztiválgyőztes...). Üdítő volt elruccanni PUF-ra, bár túlságosan nagy élményt nem adott. Ezután visszatértünk evős helyünkre tanácskozni. Én szívem szerint maradtam is volna ott, hogy halljam a Sheket zenekart, akiknek nagyszerűségéről már Szegeden is volt alkalmam meggyőződni, de a lányok végül bevonszoltak Kaukázusra. De milyen jól tették! Nem gondoltam volna, hogy élőben ekkora élmény őket hallgatni. Fantasztikus volt együtt ugrálni a tömeggel, az egész olyan egy lélek - több test hangulatú volt, teljesen el voltam ájulva tőle.
Ezt az érzést extra gyorsan rombolta le a Kispál koncert: ők is unták magukat, nemhogy mi. Ráadásul egyedül itt volt tömegundoros élményem: utálom, hogy amikor össze vagyunk préselve, mint a heringek, de ők törnek előre teli sörös poharakkal, aztán csodálkoznak, hogy a fele máson landol vagy megsértődnek, ha valaki panaszkodik, hogy éppen az ő bőrüket égeti ki a cigarettájuk. Ésszel játszadozzatok már emberek! A kedvenc számaim sem voltak (bár lövésem sincs, mi szólt az Emese előtt, mert nem érkeztünk időben, bárminemű tájékoztatást örömmel vennék), meg a kedvem is szar lett. Abszolút sírás határon voltam, de gondoltam ennyi ember között nem kéne.
Ilyen-olyan vándorlások után végül ismét a nagyszínpadnál kötöttünk ki: Mefit sikeresen elkápráztatta a Psycho Mutants, kifejtette, hogy milyen klassz vámpíros zenét lehetne ebből összehozni és táncoltunk, míg bírtuk szusszal. Szép lezárása volt a napnak.

Szombat
Apró kopogások. Telefon. Rémlik valami elkorcsosult SLTS is. Mozgolódás. További kopogások. Újra telefon. Megérkezett az eső is, Dorothy is. Szegény jól kifogta, hogy pont aznap szakadt, mikorra Ő is leért. Elindultunk a hideg szélben sétálni, elsősorban lángost kerestünk nekem, meg valami gyümölcsöt Mefikének. (A tóban való fürdést ugye buktuk, de a víz így is megvolt.) Utóbbit természetesen esélyünk sem volt találni, a lángos meg máris elfogyott mindenhol a fesztivál területén kívül, így a többiek jégkrémeztek, míg én mindenhol lejelentkeztem telefonon.
A fesztiválos életet megint a kajás-tehetségkutatós sátornál kezdtük. (Valljuk be, ha nem kötötték volna egybe az étkeztetéssel, a kutya se ment volna megnézni őket a személyes ismerőseiken kívül.) Én 3 nap után végre benyomtam egy fél lángost meg fél liter vizet, közben pedig az égből lezúdult minden víz, ami csak ott volt. Egyfajta röhögőgörccsel keveredő pánikroham alakult ki, de minket már éppen nem tudott érdekelni.
Hangmásra átfutottunk gyorsan a megfelelő sátorba (ahhoz képest, hogy fedett rész volt, a közepén hatalmas tócsa éktelenkedett) és kezdetét vette az eszeveszett tánc. Valami fantasztikus volt amit a színpadon azok a srácok produkáltak. (Nem tudom szabad-e piros pontot adni az Ian Curtis-es mozgásért vagy csak szimpla mosollyal nyugtázzam továbbra is?) Ráadásul ahogy feldolgozták a These Boots Are Made For Walking-t... Már csak az arra való ugrálás is felemésztett egy heti energiát. Hihetetlenül kifáradtunk, de mégis, annyira bennünk volt a hangulat, hogy Mefivel utána sem bírtunk leállni.
Az eső elállt, rohantunk HS7-re. Kicsit csalódott voltam, mert számítottam arra az esőre ezen a koncerten. Persze hamar csatlakozott is, sőt utána már az volt a baj, hogy nem akar elállni. (Volt egy álmom, amihez már éppen minden feltétel adott volt, mégsem teljesült. Ez van.) Egy számomra nem túl kellemes hangulati indítás után beugráltunk az első pár sor helyén lévő sárba és újra megállíthatatlanokká váltunk. A szívem legmélyéből üvöltöttem a szövegeket, miközben a hajam is majd leszállt rólam. Az első sorban társaságunk is akadt, nem is akármilyen: két önmagáról nem sokat tudó srácot megpróbáltunk rendre utasítani, hogy ugyan nekünk is hagyjanak már helyet a vasrácson, mire ők közölték, hogy "ez a pogo". Mefivel sikerült csúnyán összenéznünk, melyben benne volt minden régebbi élményünk. Végül ő mondta ki: "Ezek se voltak még igazi punkkoncerten. Tuti most érettségiztek." Mikor erre konkrétan rákérdeztünk, akkor azt válaszolta az egyik, hogy "ööö, én kecskeméti vagyok". Az összefüggést nem értettük, de megörültünk a földinek, aki mint kiderült, refis. Viszont ezután nem voltunk hajlandóak kímélni őket...
Nyakig sarasan (pedig mi még csak el sem estünk) széledtünk szét, Reni & Mefi Vad Fruttikra, mi meg Bettivel ide-oda, végül Aranyosi Péter előadásánál kötöttünk ki - egy ernyő alatt. Quimbyre csak hárman tértünk vissza, Reni a távolban maradt. Érdekes, hogy bár ehhez az együtteshez fűz a legkevesebb érzelem, mégis ők törték el nálam a mécsest. Ismét nagyon jól éreztük magunkat, egyszerre volt melankolikus és felszabadító. Mondjuk az emberek miatt sikeresen vándorultunk vagy 15 métert a koncert során, persze csak szépen, apránként.
Ezután be akartunk iktatni egy Zagart, de az időbeli csúszások miatt ez lehetetlennek bizonyult. Viszont élménydús fesztiválzárásnak bizonyult a Kiscsillag is. Dorothy megállt a domb füvesebb tetején, mi maradékok azonban bátran előre nyomultunk a középső sártengerig, ahol mintegy hobbiból csúszkáltak már csak az ifjak. Szellemi szintünket hűen tükrözi, hogy mikor színpadra lépett a "fesztivál névadója", rögtön jött az SMS a dombtetőről: "RÁTGÉBER AZ ISTEN!" Erre gyorsan válaszoltunk is: "RÁTGÉBER FOR PRESIDENT!" (A további üzenetek akár uszításnak is minősülhetnének, úgyhogy maradjunk ennyinél.) Más nem hiszem, hogy képes 20 méterről írni a másiknak, de mi így vagyunk jók. :) A pénz miattos imporvizációk(?) nagyon jól sikerültek, dőltünk a röhögéstől - az őszinteség jutalma(?). Azon már meg sem lepődtem, amikor Lovasi elfelejtette a Van-e szándék második versszakát, a lényeg az volt, hogy látványosan jobban élvezte ezt a koncertet, mint az előző napit - és így vele mi is.
Mefi & Reni Brains-re mentek, mi meg Dorothyval A kutya vacsorájára. Én igazából mindkettőbe belehallgattam, de mivel a kedvem igen meredeken lezuhant valahova a föld alá, inkább visszavonultam a sátorba. Ennek ellenére 4 körül feküdtünk.

Hazaút
Bonyolult reggel, rohangálás, takarítónővel való összeveszés, sátorelpakolási kísérletek, éppen csak buszelérés, Pécsett Mesitől való búcsúzás, újságolvasás, alvás, másfél óra Baja, pályaudvari incidensek, emberutálat, ételvásárlás, saras önmagunkon való nevetés (Reni: "szinte rosszul érzem magam, hogy én tiszta vagyok"), Kecskeméten Dorothytól való elköszönés, harc a busz függönyével, kisfiú hajának szomorú nézegetése, bekanyarodás a faluba, Reni leszállása az első megállónál, bambulás, utolsó pillanatban leszállás, Anyu bablevese.

Rendkívül jól éreztük magunkat, hiányzott már a lelkünknek, még ha nem is alakult minden úgy, ahogyan elképzeltük. Idén például még csak hullócsillagot sem láttam, de valahogy nem is lep meg, az a tavalyi bájához kellett, de az ideinek nem volt semmi ilyesmije. Elrontottam, hogy nem vettem első nap pogácsát valahol, mert azt legalább be bírta volna venni az utazással (khm) elrontott gyomrom. Minden nap úgy kívántam (ó, meg a húslevest is...), de sajnos nem volt egyetlen ismerősöm sem a városból, akivel tudtam volna hozatni egy keveset. Ráadásul minden éjjel majd megfagytam. Pedig vastagon próbáltam öltözni, de a hálózsákom is kb. annyit segített, mintha nem is lett volna.
(Egyszer álmodtam. Álmodtam egy kézről, amely ha hozzámért, máris nem fáztam. Egy hang is tartozott hozzá. Egy hang, amely ha hozzám szólt, elmulasztotta minden idegességemet. Kár, hogy csak álom volt. Most nagy szükségem lett volna rá.)

PS.: Fél 5-kor rendkívül világos van. Jó éjt.