Nem tudom hol lakom

Sok hűhó

2012-01-29T16:28:00.001+01:00

Egy színházi felvételért. Mióta először hallottam erről a verzióról, meg akartam nézni, de mióta láttam belőle részleteket kedvenc videomegosztónkon, nem tudtam nyugodni, míg nem láttam végig.

David Tennant és Catherine Tate párosa jelentette nekem a legnagyobb élményt a Doctor Who-ban eddig, és borzasztóan örülök, amiért nem hagyták abba a közös munkát azután sem, hogy elhagyták a sorozatot. Így esett, hogy tavaly májusban elkezdték játszani Londonban az ő főszereplésükkel a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-darabot. Azt hiszem, ez a remek komédia nem szorul bemutatásra azoknak, akik ezt a blogot olvasni szokták, úgyhogy a véletlenül idekeveredőknek csak annyit szeretnék mondani, hogy feltétlenül nézzenek bele.

A szereposztás abszolút csodálatos, ezt nem tudom eleget hangsúlyozni. Tennant tökéletes, Tate egy kicsit túljátszott (nem hazudtolja meg a stand-upos karrierjét), de nekem tetszett, a többi szereplő is rendben van, bár az egészet megpróbálták eltolni valamiféle paródia felé, például Don John inkább egy Napóleon-komplexusos emberke, mint igazi főgonosz. Ja, és a cselekményt áthelyezték a '80-as évek Máltájára.

Az képfeliratokra kattintva két részletben online megtekinthető. Enjoy.

1. rész


2. rész

Persze, aki nagy és erős és szeretné teljesen a magáénak tudni, az megvásárolhatja a Digital Theatre-ből is 9 fontért.

Zenés 2011

2012-01-13T22:37:00.000+01:00

Nem listázgatok, nem is állítom, hogy meghallgattam a földkerekség összes tavalyi zenéjét (még csak az kéne, nem is kérek ilyen jellegű kommenteket), de ha már elkezdtem ezt a statisztikázósdit, akkor becsülettel be is fejezem. (Köszönöm @ludovikának a támogatást!)

Kezdjük a koncertekkel! Sőt, a fesztiválokkal! Voltam a Fishing on Orfűn (bár a tapasztalat azt mutatja, hogy fogalmam sincs, minek járok oda) meg a Szigeten. Plusz 19 koncerten, ha jól számolom. (Több volt a tervezetben, de a külföldi előadókat nem igen sikerült megnézni, a magyarok megnézésébe meg sokszor a második szak kavart be. De hát valamit valamiért, ugye.)

Az év legnagyobb élménye persze a Pulp előadása volt a Szigeten. Egyszerűen boldog lettem tőle, majdhogynem az egész világba szerelmes. Akkor hirtelen nagyon tudtam hinni a lehetetlenben is, de mikor beláttam, hogy csodák azért nincsenek, akkor is mosolyogva álltam be dolgozni az éjjeli műszakba az info pult mögé. Több ilyen hatás kellene. (A fenti videó saját, btw.)

A maratoni hosszúságú Hangmás lemezbemutató csak második lehet így, pedig haj, de jó volt az is! A lelkemet is kitáncoltam! Sose tartott még utána ilyen sokáig levegőt venni. Extázis!

A borzasztóan nagyon várt The Horrors-fellépésnek ítélem részemről a harmadik díjat. A körülmények is befolyásoltak picit, de akkor is nagyobb hatást vártam. De azért pazar volt ez is.

Nem mellesleg megemlíteném, hogy két Európa Kiadó koncertet sírtam végig. Hát most na.

Amint az látható, a Hangmás imádatom a régi, és a The Kills iránti rajongásom sem szűnt meg. Szerencsés év is volt ez a 2011, hogy mindkét zenekar adott ki új anyagot. És bár nem ezek a kedvenc lemezeim tőlük, nálam betaláltak az új dalok, és még némi közvetett hasonlóságot is felfedeztem bennük. De róluk nem akarok most beszélni, egyrészt azért, mert már elég sok dal szerepelt tőlük itt a blogon is, másrészt pedig azért, mert már megtettem.

A The Horrors-t eddig is kedveltem, de a nyár elején jutottam el a tényleges rajongásig. A Skying megjelenése óta pedig még jobban odavagyok, és azóta is az Endless Blue-ra ébredezem.

És ha már Horrors, akkor muszáj megemlíteni a Cat's Eyes-t is, mert valami csodálatos lemezt hozott össze Faris Miss Zeffirával. csak merjétek azt mondani, hogy nem!

Ami viszont ténylegesen új kedvenc, az a Metronomy. Nem csak tök jó az egész új albumuk (mondjuk a régiek is), de megírták az őszöm dalát is:

Amiket még szerettem:

Cults - még ha pont a legnagyobb slágerüktől a falra is mászom
Handsome Furs - szomorú, hogy ilyen szimpatikus párosnak nem jutottam fel a koncertjére
Smith Westerns - bár inkább csak az albumuk első felét hallgattam
The Pains of Being Pure at Heart - olyan kellemesen szívhez szóló, vagy tudom is én
Emika - @gyurmapok ajánlotta, és másodjára már el is kapott engem is
The Black Keys - elsőre nem gondoltam volna, hogy ennyiszer fogom napközben énekelgetni
Male Bonding - ezt se tudom miért, de néha nagyon jól esik
She Keeps Bees - a Campusos koncertajánlók írása közben merültem bele, de az A38-as koncertre sajnos ismét nem sikerült elmenni

Ezt meg csak így ideteszem, mert borzasztóan jó énekelgetni (és visszautal egy előző bejegyzésre is):

2011 mozgóképekben

2012-01-08T21:50:00.001+01:00

A nálunk, 2011-ben bemutatott filmekből sajnálatos módon csak huszonhatot láttam eddig. Ez önmagában elég ciki, ezért meg se mondom, mennyi filmet néztem meg összesen egész évben (legalábbis, amiket még nem láttam előtte), de azért minimális ajánló jelleggel van képem kedvenceket választani.

Az Oscar-szezonból még bizonyára mindenki emlékszik a Black Swanra meg a The King's Speech-re, így azokkal nem is foglalkoznék nagyon. Előre borítékolom, hogy közhelyes leszek. Sőt, ez egy egészen lányos bejegyzés lesz.

Kezdjük a kikerülhetetlen Ryan Gosling-mániával. Az elmúlt egy-másfél év során négy remek film miatt hallottuk mindenhonnan a nevét. Azóta a legtöbb lány szerelmes belé, a legtöbb fiú meg már nagyon unja a hype-ot. Én személy szerint nem értem, hogy miért most, egyszerre jött ez a nagy felhajtás, mikor én határozottan emlékszem a srác nevére, mióta 2002-2003 környékén először láttam moziban. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy akinek elege van már belőle, hogy a csapból is Ryan folyik, az is adjon neki egy esélyt, mert nemcsak jól játszik, de igazán jól választ filmeket is.

A Blue Valentine volt talán a legnagyobb kedvencem az évből. Gosling mellett Michelle Williams a főszereplője ennek a meseszép és hihetetlenül szomorú történetnek, mely egy kapcsolatot mutat be a legelejétől a végéig. Őszinte, egyenes, kedves. Nem is tudok hirtelen mást mondani róla. Csak nézzétek.

A világ legtöbb filmes listáján azonban a Drive szerepelt igen előkelő helyen, és azt kell mondjam, megérdemelten. Ugyanis a Drive az a film, amiért moziba járunk. (És mivel ezt rögtön a végefőcím során megállapítottuk egymástól függetlenül kb. 2 millióan, lehet benne valami.) Igaz, életemben nem láttam még semmit ennyire didaktikus zenei aláfestéssel, de amúgy az egész tobzódik a gyönyörű képekben és a visszafogott minden másban. Szép arányok, szép, már-már eposzi magasságokba nyúló történet. Ekkora feszültséget elérni ennyire kevés akciójelenettel, ekkora szerelmet leírni ennyire kevés szerelmi jelenettel, igazán bravúros, főleg a mai, mindenben túlcsordult világunkban.

Nagyon szerettem még az IT Crowd-ból ismert Richard Ayoade első rendezését, a Submarine-t is, amiről írtam is a Campus Online-ra. Egy regényadaptációról van szó, melyben a kamasz Oliver Tate azzal kénytelen szembesülni, hogy választania kell: gyerekkor vagy felnőttkor? Inkább a szülei házasságának megmentésére koncentráljon, vagy inkább a saját szerelmével foglalkozzon rendesen? Bájos film nosztalgikus képi világgal és kellemes zenével.
Ha már adaptáció, akkor ejtsük szót az új Jane Eyre-ről is, melynek főszereplői Mia Wasikowska és Michael Fassbender. Kicsit új megközelítésbe helyezi a már számtalanszor feldolgozott történetet, de engem azonnal megvett kilóra. Szerintem például sokkal jobb a Charlotte Gainsbourg-os verziónál, mert az új szereplők sokkal keményebbek, sokkal valóságosabbak, és szerintem sokkal jobban is működnek együtt.

Mivel igazán súlyos filmeket nem láttam még a legfrissebbek közül, ezért még két brit filmet ajánlanék, amik különösen kedvesek személyemnek.

Az egyik a One Day, amire sokan fújtak, főleg azért, mert a főszerepet nem brit színésznő alakítja, hanem Anne Hathaway (sokak szerint pedig csak szimplán túl korai volt a még egészen friss bestsellerből filmet készíteni). Azonban Miss Hathaway és Jim Sturgess annyira passzolnak egymáshoz, és annyira szépen előadják ezt az egyszerre hétköznapi és egyszerre különleges történetet, hogy egy szavunk sem lehet. Spoiler nélkül nem tudok róla mesélni, de azt hiszem, a legkedvesebb viccet is ebben a filmben hallottam idén.

A másik film a Tamara Drewe, ami viszont egy képregénynek a vászonra adaptált verziója. A Londonban sikeres újságíróvá vált Tamara hagyatéki problémák miatt hazatér az ici-pici angol kis faluba, és azonnal felforgatja a környék férfijainak életét. Ha ennyivel nem csigáztalak fel titeket, akkor hiába is mondok többet. Az egyetlen baj vele, hogy Stephen Frears nagyon direkt módon akart belőle kultfilmet csinálni, és így aztán egy lehelettel több dolog lett belepakolva, mint ami elférne benne, de azért hajrá.

Sorozatfronton azonban egészen jól állok. De azért csak azokat említem most meg, amiket teljes egészében 2011-ben láttam, és még meg is érte. Mondjuk rögtön újrakezdtem a House MD-t, hogy most végre el is jussak az aktuális részekig, de gondolom, semmi szükség rá, hogy ezt ajánljam. Újranéztem viszont az IT Crowd-ot is, amit feltétlenül ajánlok mindenkinek, főleg, ha fogékony a britekre, meg a humorukra, esetleg a kockákra.

Megnéztem még a Californicationt, a Game of Thrones-t (akarom a könyveket! NOW!), a The Hour-t ('50-es évek, London, BBC, kémhistóriák, kiváló hangulat, zseniál), illetve elkedztem a 30 Rock-ot és a Doctor Who-t (yes, I became a whovian). Egyelőre mindet szeretném folytatni.

(Egyébként tervezek egy kis blogátalakítást (kívül-belül), amibe egy olyan menüpontot is szeretnék beilleszteni, amiben fel lenne sorolva, hogy a belátható emlékezetemmel miből mennyit láttam, stb. Csak egy kis statisztika magamnak, meg azoknak, akik szeretnének velem ilyesmiről beszélgetni.)

2011 könyvekben

2012-01-08T00:25:00.001+01:00

2011-re is az volt a tervem, mint 2010-re: heti egy könyv elolvasása. Elsőre sikerült, most nem. Összesen csak 31-et sikerült elfogyasztani (képregényekkel együtt, de szakirodalom nélkül). De nem adom fel, újra megpróbálom, bár már 2012-ből is eltelt egy hét úgy, hogy nem fejeztem be egy olvasmányt sem.

Még cikibb, hogy 24 könyvet választottam ki, amiket mindenképpen el akartam olvasni, és ezekből csak 9-et sikerült. Hát.

A legkedvesebb olvasmányom mindenképpen John Steinbeck Édentől keletre című regénye volt.

Családregény, de csak az eleje kusza. Mi másról is szólhatna, mint a jó és a gonosz örök küzdelméről. Mindkettő túl lett ugyan misztifikálva kicsit, pláne a (női) gonosz, de azért elég szépen és érzékletesen írt le mindent Steinbeck.

Nagyon tetszett benne a sok utalás a Bibliára, különösen, amikor egyetlen szót (a könyv kulcsfogalmát) értelmeztek hosszasan. Mindenképpen tanulságos élmény az elolvasása.

És soha ne felejtsük: minden választás kérdése, minden azon múlik, hogyan döntünk. Mert a lehetőség mindenre megvan bennünk.

Az év szerzőjének azonban Stephen Fry-t kiáltom ki, mivel mindhárom magyarul megjelent könyvét 2011-ben olvastam. És még sokszor szeretném! És nem csak ezt a hármat! Azt hiszem, ezek a regények jelentették a rekordot: 2-2 nap alatt olvastam el mindet. Szórakoztatóak, intelligensek, és olvastatják magukat. Tökéletesek.

A mélypont A skarlát betű volt, meg Gaál Viktortól A tea színe. Előbbi számomra idegesítően naiv és idegesítően vallásos volt (sajnálom, de így volt), utóbbi pedig könnyfakasztóan terjengős, bár el tudom képzelni, hogy ha a gimiben olvastam volna, jobban tetszett volna.

Gyors statisztika:

4 képregény
2 hangoskönyv
6 magyar szerzőtől
3 angolul
1 novelláskötet
1 művészeti könyv
4 volt újraolvasás

Induljon az év!

2012-01-01T17:10:00.000+01:00

Úgy döntöttem, hogy folytatni fogjuk azt a tendenciát, hogy ismét minden év egyre jobb, tehát tovább csiszolom a jó dolgokat, és megpróbálom az unalmat minél inkább elhagyni.
Azon elv alapján, hogy az egész év olyan lesz, mint az eleje, minél több mindent megpróbálok belesűríteni az első hétbe (írás, éneklés, főzés, filmnézés, koncert, szeretetkinyilvánítások, stb.).
Ritka optimistán aludtam el hajnalban, remélem, hogy ez is ki fog tartani hosszú távon.
Ébredés után még hosszan fetrengtem és mindenféléken gondolkodtam, főleg az utoljára látott Doctor Who részek mentén, és épp azon merengtem, hogy babonásnak nem mondanám magam, de azért valamennyire hiszek a sorsban, meg jelekben, meg mit tudom én, szóval én ugyan fel nem szállnék semmire, aminek a Titanic nevet adták, stb., amikor is ezt a remek reggeli (déli) elmélkedést megszakította egy kisfiú, aki közvetlenül az én ablakom alatt kezdett el kiabálni:

"Ez az utolsó esélyed! Hallod?! Ez az utolsó esélyed!!!"

Elnevettem magam. Oké, message received. Csak azt remélem, hogy nem a közelgő világvégére gondolt.

Kedves 2011!

2011-12-31T15:02:00.003+01:00

Egészen nyugodtan teltél, határozottan jobb voltál hozzám az előző kettőnél, köszönöm. Igaz, sok volt az unalmas üresjárat, meg volt egy-két kellemetlen, egészen kétségbeejtő meglepetésed, de végül minden jóra fordult.
Túl sokat hagytál egyedül, és ez egy idő után elég rossz volt. Persze néha megpróbáltad velem elhitetni, hogy ez nem így van, de aztán... tudod. Legalább adtál sokat enni. Ez mindenképpen jó.
Kirándulni idén nem kirándultunk semerre, de legalább hazahoztad kicsit Phaedrát.
Azt mondjuk nem értettem, hogy miért kellett úgy csinálnod ideig-óráig, mintha végleg el akarnál tőlem venni dolgokat. Nem volt vicces egyik esetben sem.
Csak a két legfontosabb dolgot sikerült teljesen elcseszni, és csak az egyikben vagyok én is hibás. Pedig olyan jól indultak. De oké, semmi gond, még van pár órád helyre hozni mindent.
Csak egyetlen csoda kell.

PS: Már csak 9 óra. Don't leave me alone.

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

2011-12-24T15:39:00.001+01:00

by Manolo Blahnik

Without a care in the world

2011-12-16T03:13:00.000+01:00

Mostanában sokat hallgatom ezt a dalt, ha elmegyek itthonról. Jó rá iskolába menni, vásárolni, meg persze csak úgy simán sétálni, elmélkedni. Passzol a hangulata a kibírhatatlan hangulatomhoz. Meg a hülye szélsőségeimhez. Ahhoz, hogy nagyon egyedül érzem magam, de közben nincs szükségem semmiféle társaságra. Mostanában minden ilyen. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Fárasztó. Valami átmenetszerűt szeretnék. Könnyűt, egyszerűt, élhetőt. Mondhatnátok, hogy akkor nosza rajt', de nem, én már megint nem tudok mit tenni. Nem rajtam múlik. Mármint nem csak.

A legrosszabb az egészben, hogy iszonyat érdektelen vagyok. Akkor eszem és akkor alszom, amikor már muszáj. A határidőimet olyan szabadon kezelem, hogy az valami fantasztikus. Tudom, rossz taktika. Elárulom, nem szándékos.

Na meg ugye itt van a másik hülyeségem, hogy nem rossz tanuló vagyok, hanem egyáltalán nem tanuló. A héten is ennek teljes tudatában, maximális magabiztossággal vonultam be (késve) a zh-írásra, lobogó kabáttal és hajjal, napszemüveg mögül mosolyogva, üvöltő zenével a fülben. Legalább az attitűd legyen meg, ugye.

Nem vagyok normális.

Pedig annyira jól kezdődött ez a félév. Szükségem van arra a kiegyensúlyozottságra és jó kedvre. Arra a nyugalomra, arra az inspirációra. Arra. Pontosan arra.

Még azt utálom, hogy nem elég, hogy lusta vagyok, de minden kreativitásnak is híján. Szorgalommal ellensúlyozhatnám kicsit, mert néha egészen úgy érzem, hogy ez fejleszthető valameddig, de ez ilyen ördögi kör, mert csak akkor vagyok szorgalmas, ha lelkes vagyok, de... és akkor lásd fentebb, meg értsed meg.

Pedig amikor jó pillanataim vannak... És vannak! Például ma, amikor iszonyat szar 24 óra után neki fogtam beadandót írni. Előtte elvoltam azért: ettem, sorozatot néztem, beraktam egy mosást, ilyenek. Aztán nekiültem, és hipp-hopp meg lett a fele. Ettől persze még lelkesebb lettem, írtam két rövidke levelet pihenésképp és folytattam a beadandómat. Szerintem jó lett. És alig csúsztam le az éjfeles határidőről. Ilyen sem volt mostanában.

Ettől persze egészen jó kedvem kerekedett, énekelgettem, bővítettem a "challenge accepted" torta mappámat, kivételesen félig saját ötlettel(!), meg egyéb DIY-dolgokat nézegettem, és legszívesebben most neki esnék egy színes anyagokkal és papírokkal teli szobának és... hát, azt nem tudom, hogy pontosan mit csinálnék, de kezdenek kiújulni az ilyen jellegű hajlamaim.

Csak ezt a világfájdalmamat törölhetném már ki az életemből teljesen. Ilyen gimisen-romantikusan szenvedni még jó volt, de ezt már nem bírom. Meg kell is a fenének. Tök jól néz ki egy forgatókönyvben, esetleg egy jobb könyvben, de már rég beláttam, hogy akar a fene nagyromantikus regényben élni. Nem kellenek nekem drámai nagyjelenetek. Csak egy normál, "unalmas" élet.

A gondolkodni valóról meg egyéb izgalmakról inkább személyesen szeretnék gondoskodni.

Első lépésként valamit csinálni kellene azzal, hogy ne legyek állandóan bezárva itthon. Oké, tervezem, hogy bemegyek megint egy-két napra a Tudásközpontba jegyzetelni, de ezt azért nem nevezném felüdülésnek. De mégis, mit csináljak? Mindig jolly joker koncertre mennem, de most ahhoz van a legkevesebb kedvem. Talán meg kellene ejtenem egy mozit végre? Vagy sétálni egy nagyot? El is fogytak ezzel az opcióim. Mindegy, valami majd lesz.

A fene, legyen még egy zene:

Az írásról

2011-12-09T18:26:00.001+01:00

– Ez a titka annak, hogy az ember élvezze az írást, és hogy amit ír, az a legmagasabb elvárásoknak is megfeleljen – mondta Mrs. Berman. – Nem szabad az egész világnak írni, és nem szabad tíz embernek írni, vagy kettőnek. Csak egyetlen embernek kell írni.

Vonnegut: Kékszakáll

Ezt az idézetet mindig is ideakartam rakni, mert amikor olvastam (valamikor másfél éve), akkor rájöttem, hogy ezen analógia szerint (én)blogolok. Csak más céllal.

Szombat reggel

2011-12-03T22:00:00.000+01:00

Nem egy díjnyertes érzés reggel 04:50-kor belepaszírozni a kontaktlencsét a szemembe úgy, hogy nem tudtam elaludni az éjjel addig, amíg fel nem kellett kelni. De mindegy, 5-kor indulás volt. Húgot leadtuk (életében először ment önszántából külföldre, de természetesen nem nyűgözte le őt a bécsi karácsonyi vásár), indultunk bevásárolni karácsonyra. Egy kicsit vezethettem is, jól esett.

A teszkóban egyszer a színes lámpaburáknál bambultam el, kicsit később meg az elegáns nyakkendők előtt. Hol máshol.
Próbáltuk húzni az időt, de még így is több, mint fél órát kellett eltöltenem a vasútállomáson a szegedi vonat indulásáig. Nagyon fura emberekkel találkoztam így fél 8 és 8 között. Az egyik néni például szerintem bácsi volt. A hajnyírása és az arcszőrzete alapján. De persze jól állt neki a leopárdmintás bunda.
Kicsi, idős házaspárok is voltak. Szódásüveg-szemüvegek, ezeréves csizmák, összeszokott mozdulatsorok. Az egyik néni nagyon bámult engem, miközben reggeliztem. Egy ponton csúnyán félre is nyeltem a baguette-emet. Végül nem fulladtam meg, bármilyen hihetetlennek is tűnik ez most.
A reggelem kedvenc pillanata volt, amikor megláttam egy siketnéma szerelmespárt. Nagyon helyesek voltak. Sőt, szépek. Elsőre fel sem tűnt, hogy jelelnek. Megszokás? Pedig nem is emlékszem már két-három szónál többre. Mindegy, jó volt látni, hogy milyen boldogok.

Aztán jött a vonat.

Szavak

2011-11-27T12:23:00.001+01:00

Amik mindenkinek mást jelentenek.

Itt van rögtön a szigorlat, ami nekem ebben a percben szinonima arra, hogy haza akarok menni. Szükséges rossz, megváltás nélkül. Kényszer. Bizonyítéka annak, hogy felkészületlen vagyok.
Addig vagyok biztonságban, amíg fel nem kelek. Még jó, hogy közvetlenül az ágy mellett, a széken hagytam a laptopot. Órák óta ébren vagyok amúgy, de még egyelőre nem találtam okot arra, hogy kibújjak ebből a melegből. Még a lábam sem fázik.
Biztonságérzetet még a bizalom is tud adni, ami azzal jár, hogy minden félelem nélkül megyek el a végsőkig a hülyeségben. Nem mintha elérnék vele bármit is. Csak a tudat, hogy mégis. Pedig utálom, amikor ezt kell csinálnom.
Ahogy azt is utálom, amikor nem dönthetek. Utálom, amikor tehetetlen vagyok. Utálom, amikor csak kóstolót kapok valamiből, majd hosszan nincs semmi. Gondolok itt például az angol élményeimre is, csak hogy mást ne mondjak.
Főzni, tanulni. Ezeket kellene ma csinálni. De annyira minek. Csak szavak.
Mindegy.

Dehogy mindegy.

Valamikor olvastam

2011-11-09T23:29:00.003+01:00

Egy idézetet, hogy oké, hogy fáj, meg oké, hogy sírsz, de úgyis eljön az a pont, hogy letörlöd a könnyeidet. És akkor már úgyis mindegy. Vagy valami ilyesmi.
Valaki nem tudja honnan szedtem ezt? Most így kéne. Nagyon.

Good madness

2011-11-07T11:01:00.001+01:00

Már ezer éve próbálok írni erről az őszről, de ahogy halogatom, egyre nehezebb. Káosz az egész. Kivételesen nem rossz értelemben. Legalábbis úgy hiszem.

Igazából most sem kellene itthon ülnöm, de várom, hogy feltöltődjön a telefonom. Tehát most nincs jobb dolgom igazából, de ennek ellenére is próbálok csak a tényekre szorítkozni.

A változatosság kedvéért Pécs a központi székhelyem. A mesterképzés utolsó éve van, készülünk a szigorlatra. A szakdolgozathoz most se erőm, se semmim, de azt is csak egy fél évvel szeretném elcsúsztatni, hogy ne essek ki belőle teljesen.

Közben Szegedre is járok levelezős képzésre. Eddig egészen tetszik, azt hiszem, a csoporttársakkal is egészen jól összejöttünk, és az előadások közül is az érdekesek dominálnak.

Voltak kósza kísérleteim, hogy Pestre költözzek, de mint tudjuk, az túl egyszerű lenne. Persze mindennek van oka - szoktam mondani -, hát próbálom is kihozni a maradás értelmét.

Na nem, mintha nem szeretnék itt. Mert de. Nagyon. De hát hosszú távon nincs értelme itt lenni. Így megpróbálok most minél többet magamba szívni a helyi levegőből. Egy-egy apró séta alkalmával még mindig képes vagyok könnyekig hatódni, hogy milyen szép és jó itt.

Azért szomorú, hogy egy csomó ismerősöm viszont tényleg Pestre költözött. Nekik nyilván nem. Meg mondjuk nekem sem árt talán, hogy kevesebbet éjszakázom a városban. Legalábbis nem ártana, ha a fennmaradt időmet arra fordítanám, amire tényleg kell.

Az első másfél hónapban mondjuk nagyon meg voltam elégedve magammal. Rendesen készültem az órákra, késni is alig késtem, rengeteget sétáltam, főztem, és még a csúnya alvásrendemet is két órával visszaszorítottam. Na, ez gyönyörűen borult az őszi szünetre. Nem igazán tudok mostanában haladni, kicsit érdektelen lettem. Talán őszi depresszió. De talán már kezdek is kilábalni belőle, legalábbis tervszerűen sikerült tegnap korán kelni, hogy háromnegyed 11-kor már ágyba is zuhanjak. Én lepődtem meg a legjobban, hogy negyed 8-kor magamtól felébredtem. Meg mondjuk nem táltosodtam, mert a hideg miatt még fetrengtem egy órácskát... De akkor is. Tegyük fel, hogy ez a nap jól indult. Oké-oké, nyugtával dicsérjem a napot, persze.

Pestre csak egyszer sikerült eddig feljutni (leginkább Szeged akadályozza, hogy gyakrabban menjek), de az elég jó volt mondjuk, ha nem számítom fel, hogy mennyire rohadtul fáradt voltam. Még legalább kétszer szeretnék menni idén, de csak egy alkalom a biztos.

Na de megyek is tova, mert a héten még be kell fejeznem legalább két tétel teljes kidolgozását, egy kiselőadást Szegedre, készülni kell az itteni óráimra is, illetve le kell adnom egy cikket is. Ja igen, mert csatlakoztam a CampusOnline csapatához is.

Btw, ez a kevésbé bonyolult része a dolgoknak.

Nem jó jel

2011-10-24T14:11:00.001+02:00

Egyelőre nem tudom, mit akartam kompenzálni 13 órányi alvással, mindenesetre addig sem kellett fűteni és már a szemem se fáj. (Bezzeg a bal oldali bordáim.)
De így sem akartam felkelni. Csak ugye, a tételek nem dolgozzák ki magukat.

Ha...

2011-10-16T16:55:00.000+02:00

…évszak lennék – kora ősz

…hónap lennék – március

…a hét egy napja lennék – kedd

…a nap egy időpontja lennék – éjjel

…bolygó lennék – Alderaan

…tengeri állat lennék – leginkább nem lennék, de ha már mégis, akkor valami rákféle

…berendezési tárgy lennék – hatalmas fotel

…bűn lennék – lustaság

…folyadék lennék – kristálytiszta forrásvíz

…drágakő lennék – smaragd

…fa lennék – keskeny törzsű, egyenes, büszke, de hajlékony

…madár lennék – sólyom

…virág lennék – nárcisz

…időjárás lennék — csendes esős

…mesefigura lennék — Tapsi Hapsi

…hangszer lennék – nagybőgő, esetleg cselló

…állat lennék – medve

…szín lennék – sötétzöld

…érzelem lennék - nyugalom

…zöldség lennék – zöldborsó

…hang lennék — mély, búgó

…elem lennék – tűz

…zene lennék — kicsit sötét, kicsit csillogó, kicsit lassú, kicsit pattogós, olyan, ami bemászik a legmélyebben fekvő sejtjeidig

…dal lennék — Hangmás - Luna

…film lennék — A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője

…könyv lennék – Virginia Woolf - Orlando

…étel lennék – palacsinta

…fűszer lennék – szerecsendió

…hely lennék – London

…íz lennék – telt, amiből sosem elég (elsőre édeskés, aztán kesernyés, végül enyhén fűszeres, tökéletes)

…illat lennék – eső utáni

…parfüm lennék – YSL - Young Sexy Lovely

…testrész lennék – fül vagy szem

…arckifejezés lennék – sejtelmes mosoly

…tanóra lennék – történelem

…mese lennék – lovagos, királylányos

…szám lennék – 9

…ruhadarab lennék – zakó, vagy valami kockás

…ékszer lennék – pecsétgyűrű

…kiegészítő lennék – kalap

…szeretet megnyilvánulása lennék – megkérdőjelezhetetlen

…rovar lennék – tiszavirág

…gyümölcs lennék — alma

(A játékhoz a molyok csináltak kedvet.)

Note to self

2011-10-09T21:32:00.002+02:00

Ki kellene küszöbölni az esetlenségemet.

2011-09-27T01:54:00.001+02:00

Idióta.

Véletlen bejegyzés, leginkább törlendő

2011-09-11T01:34:00.005+02:00

Nem is tudom igazán, hogy miért kattintottam az "új bejegyzés" gombra. Nem tudom, mit akarok írni. Mert nem is akarok írni, de muszáj.
Meg kell fejteni a megfejthetetlent.
Hogy van az, hogy a két legfontosabb szerved ennyire nem tud kiegyezni egymással? Az egyik akar valamit, a másik megállítja. Percenként változik, hogy melyik a domináns. Apróságokban sem képesek dönteni. Menj vagy maradj? Felnézz, ne nézz? És a kezed? Áh, inkább csak rakd zsebre, az a biztos.
A te szótáradban sem szerepel a 'bátorság' cikk, mi? Feltűnt, hogy a legtöbb sorozatban, ami függővé tett, a főszereplők mind gyávák és évadokon keresztül képtelenek ezen túllépni? Milyen valósághű az egész.
Ah, nem csak mindenki hazudik, hanem mindenki hülye is.

Az olvasás hetedik hete - Szokások

2011-08-30T23:31:00.001+02:00

Bár gyakran hajlamos vagyok rá, hogy olvasás helyett inkább a képernyőt bámuljam, netán filmet/sorozatot nézzek és közben egy jót is egyek, azért azt elmondhatom, hogy szinte minden helyzetben szeretek olvasni.

Kisebb koromban jellemző volt, hogy alvás előtt olvastam, ráadásul olyan sokáig, hogy mindig izgultam, mikor jönnek be anyuék, hogy most már elég legyen, hiszen reggel iskola.
Azt hiszem, nyolcadikos koromban vittem be először regényt az iskola területére azzal a céllal, hogy a szünetben olvassam. Szerencsére volt egy olyan padszerűség az általános iskolában, ami tulajdonképpen egy radiátor fölötti rács volt. na, ott aztán igazán jó volt eltölteni az időt két óra között télen.
A gimnáziumi délutánjaimat egyre gyakrabban töltöttem fetrengve olvasással, majd szép lassan az órák alatt is előkerültek a könyvek, főleg a spanyol és a szerencsésen megúszott tesi órákon... Ekkor még csak a hosszabb utakra vittem magammal könyvet, és általában csak egyet.
Egyetemistaként legalább másfél órát kellett eltöltenem hasznosan a vonaton, és ez kezdetben sorozatnézéssel telt a frissen szerzett rajongásom miatt, de aztán szerencsésen tönkre tettem a laptopom aksiját, és mivel azóta se voltam hajlandó újat venni, inkább 2-3 könyv van a táskámban minden busz- vagy vonatutamon.
Szeretek én olvasni ülve, fekve, állva; fotelben, padlón, hintaágyban, de akár a kádban ázva is. A lényeg, hogy megtaláljam azt a helyzet, melyben pont jól meg tudom támasztani a fejem-lábam-kezem, és már rögtön szép is az élet.

Érdekes módon nem szoktam sem nap-, sem évszakokhoz kötni az olvasmányaimat. Persze, van amiről tudom, hogy inkább karácsonykor szokott eszembe jutni, más meg inkább nyáron, de szinte soha nem tartom be ezt a fajta felosztást. Például idén nyáron kezdtem el olvasni az Anna Kareninát, holott inkább havas, teles olvasmányként gondolok rá.
Különben is, ha igaz, hogy a könyvek találnak meg minket és nem fordítva, akkor a könyvek úgyis jobban tudják, hogy a lelkivilágunk inkább szeles, esős, vagy pedig napfényes, madárcsicsergős...

(Ez egy visszadátumozott bejegyzés. 09.06.)

Az olvasás hatodik hete - Az irodalom

2011-08-24T00:11:00.005+02:00

Egyre nehezebben válaszolom meg a kérdéseket. Valahogy úgy érzem, már mindent elmondtak helyettem a többiek. (És nem csak azért, mert két hetes csúszásban vagyok...) De éljen a vázlatosság!

Legyen bár kortárs vagy klasszikus, az irodalom mindig fontos. Ebben azt hiszem, mindannyian egyet értünk. Nem is szeretnék tovább szétválasztva beszélni róluk, hiszen mindkettőt olvasom és szeretem. Szerintem a legtöbben így vagyunk vele. És élvezzük. Mert ez a lényeg!
Novellákat viszont valamiért ritkán olvasok. Egyszerűen nem tudom, miért. A könyvtárból szinte mindig regényekkel jövök haza, illetve szakirodalommal. Akkor olvastam több novellát, amíg még érettségi előtt voltam: tizenkét éven át minden unalmas órán előkaptam a szöveggyűjteményt, és elolvastam belőle a novellákat, elbeszéléseket. A verseket szigorúan csak végső esetben. (A mumus az mumus. De egyszer le fogom győzni.) Az elmúlt pár évben azonban beszereztem pár novelláskötetet és elbeszélésgyűjteményt, úgyhogy bármi megtörténhet!

Most hogy így belegondolok, indokolatlanul sok külföldit olvasok. Mármint ahhoz képest, hogy mennyi magyar szerepel a várólistámon. Külföldi regényírók műveitől nem igazán szoktam félni, az azonban már előfordult, hogy magyartól igen. mert hát mi van, ha túl száraz, de csak nekem? Mi van, ha nem értem, pedig amúgy süt belőle az intellektus, esetleg a hozzátartozó humorral? Igen, egy kicsit talán a külföldiek fölé helyezem a magyar írókat, de ugyan senki sem tudná megmondani, hogy miért. Szerencsére már elég sok olyan (főleg Magvetős) könyv járt a kezemben, amely meggyőzött róla, hogy semmi félnivalóm nincs.

Bevallom, az egyetemből legjobban az irodalomórákat hiányolom. Majdnem magyar szakos lettem ugyan, de azt hiszem, örülök, hogy nem kapom azt a dózist sem. Mindenesetre nagyon szerettem az életrajzokat, meg a regénymegbeszéléseket, meg az ilyesmiket. Szerencsére nagyon jó magyar tanáraim voltak. Az általános iskolás tanárom volt az egyik, aki nagy hatást tett rám, még ha a nyelvtanszeretetét nem is tudta átadni. Komolyan nem értettem, hogy lehet úgy nyelvtanról beszélni, mintha a feleségéről lelkesedne. De ő tudott. Mindig kaptunk egy rakás szorgalmi feladatot, ami miatt a lányokkal egész délután a könyvtárban voltunk. (Akkor meg már miért mentünk volna haza könyvek nélkül, hát nem?) Nagyobb volumenű szorgalmi volt, hogy ha bármilyen olvasmányunkból csináltunk olvasónaplót, kis ötös járt érte. Ennek ellenére nem volt túl népszerű az ötlet. :D (Az egyiket Harry Potterből írtam persze, és finoman oda lett írva az értékelés mellé, hogy talán inkább A gyűrűk urát kéne olvasnom. Megpróbáltam. Inkább HP. De azért köszönöm.)
A középiskolai magyar órák sem voltak kevésbé unalmasak, hanem inkább, nem is tudom, valahogy személyesek voltak. A tanárnő egyszer például azt mondta, hogy teljesen megérti, amiért oda meg vissza vagyok Baradlay Richárdtól, sőt!

Most hirtelen leesett, hogy nem anekdotáznom kellene, hanem az építőjellegű tapasztalataimat és javaslataimat kellene megosztani. Attól tartok, hogy tökéletes megoldás nincs. A tanárnak kell nagyon jónak lennie, a kereteknek meg rugalmasaknak. Egy jó tanár mindig fel tudja mérni, hogy milyenek a diákjai, és egyúttal azt is, hogy milyen szélsőségeket lehet velük meglépni. Csak hát igen, ott van az a fránya, kötött tanterv. De hát mit lehet tenni?
Ami engem illet, nem igazán van bajom a mostani kötelező olvasmányos listával. (Igaz, gimiben általában mindig kettő olvasmányból szavazta meg az osztály, hogy melyikkel foglalkozzunk végül.) Az is igaz, hogy nem csak az Antigoné kapcsán merülnek fel megvitatandó kérdések, hanem mondjuk az Arche kapcsán is, ami például végig járt a volt osztályom felének kezei között, pusztán azért, mert egy srác kölcsönkérte tőlem a lyukas órájában. Igen, lyukas órája volt, és ki tudja miért, úgy gondolta, hogy elolvasná a könyvet, amit látott nálam a szünetben. Tehát olyan igen-igen ritkán van, hogy valaki egyáltalán ne akarjon olvasni. De hogy kiből mi hozza ezt ki? Nem tudom, én nem vagyok se pedagógus, se pszichológus.
Csak azt remélem, hogy minél több ember fogja megkapni a saját inspirációját.

Nyűglődök

2011-08-19T19:15:00.004+02:00

Ez most ilyen "nyaff"-típusú bejegyzés lesz, nem ajánlom elolvasni, felesleges.

Nagyon-nagyon rossz beteg vagyok. Egyfolytában csak nyűglődök, hogy ezt kellene csinálni, azt kellene csinálni, de neeem, mert nem megy, nem jó, fájok, szédülök, meg minden. Még alig tart harmadik napja, de már én is unom, nemhogy anyuék.
Nem tudok olvasni, nem tudok gondolkodni. Enni is csak alig. Képtelen vagyok frissíteni a határidőnaplómat. Még a bevásárlólistámat sem tudom megírni, pedig már nagyon itt lenne az ideje, hogy megállapítsam az őszi költségvetési tervemet.
Moziba is kéne menni, de közben a pesti eseményekre is nyomtam egy sor "talánt". Ide menjek, vagy oda? Vagy mindenhova? Vagy sehova? Miért ilyen nehéz dönteni?
És komolyan gondoltam én ezt a szegedes dolgot? Mit fogok csinálni a vizkult diplomával? Nem mintha tudnám, hogy az esztétika miért jó nekem. De hát hogy tervezzen így az ember?
Munka is kellene. Mondjuk még az írósra nem jelentkeztem mindig. Nem azért, mert nem akarok, hanem hát a Müzlit is elég csúnyán félbehagytuk, vajon menne-e nekem ez komolyabban is? Meg persze még a sok minden mellé be kellene iktatni egy pénzkeresőset is. De olyat honnan akasszak le már mégis? Mármint olyat, hogy ne menjek az előadások rovására se? Ajj...

És akkor még blogbejegyzésekkel is el vagyok maradva.

Ilyenkor nem szeretem magam.

Egy szomorkás este receptje

2011-08-17T01:06:00.002+02:00

Telihold, Európa Kiadó, roséfröccs.

(Persze szuper volt a Sziget, csak hát nem múlhat el úgy hét, hogy ne jöjjek rá újra és újra, hogy ez így nem megy nekem.)

Az olvasás ötödik hete - Hatások

2011-08-06T02:01:00.005+02:00

Egyre nehezebbek a kérdések, ezért egyre gyérebb bejegyzéseket írok, előre is bocsánatotokat kérem! Az egyszerűség kedvéért most csak vázlatosan próbálok válaszolni.

Kedvenc műfajok

Sosem voltam jó a műfaji besorolásokban, ami szégyen, főleg, ha azt nézzük, milyen tanulmányokat folytattam életem során és mik a fő érdeklődési köreim... Annyi biztos, hogy ritkán olvasok krimit, még ritkábban sci-fit és fantasy-t, de nem azért, mert nem szeretem, hanem mert ritkán jutnak a kezembe, és abból a kevésből még nem kaptam rájuk. De természetesen ezekből a műfajokból is van bőven a várólistámon, ha a sors úgy akarja, remek ismerőjük leszek még.
Mondanám, hogy nem olvasok romantikusokat, de nekem erről mindig a klasszikus romantikusok jutnak eszembe, úgyhogy naná, hogy olvasok!
Nagyon szeretem az életrajzi regényeket, kisebb koromban kifejezetten imádtam a történelmieket is. Néha jól esnek az erősen szatirikus, társadalomkritikus könyvek is, de szeretem a hatásukat olyan regényekkel kompenzálni, amik abszolút fiktívek, teljesen beléjük lehet merülni, és egy új, pozitív olvasót vetnek ki a végén magukból. Már, ha hagyják magukat elereszteni. Különleges kedvenceimként talán a lélektani regényeket kellene megjelölnöm. Bámulom az olyan könyveket, melyek alig szólnak valamiről, de a mondatai gyönyörűek, és közben a karaktereket is egészen kiismerjük.
Alapvetően tehát úgy gondolom, hogy mindenevő vagyok. Családregények, ifjúsági könyvek, chick-litek, drámák, keblemre!

„Az vagy, amit olvasol"?
Inkább úgy mondanám: az vagy, ahogy reagálsz az olvasmányodra, az vagy, ahogyan hatott rád.

Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Vannak. De... Ezt most túl személyes kérdésnek érzem, sajnálom.

Milyen könyvet írna legszívesebben?
Kétfélét szerettem volna mindig nagyon.

Az elsőt el is kezdtem, de... heh. Egy száz-kétszáz évvel ezelőtt játszódó, kastélyos, csinos ruhás, elegáns társaságos, öntörvényű főhősnős, rendkívül tanulságos és romantikus regényt gondoltam írni. Igen, 14 éves voltam.
A második, ami örök tervként él bennem, pusztán azt írta volna le, amit látok. Szerettem volna egyszer kiülni egy forgalmasabb hely padjára egy kávéval meg egy sütivel, és írni, amit látok. Eddig csak kicsiben csináltam meg, alig egy oldalban, egy egészen ébren töltött éjszaka utáni reggelizés közben, egy nagyon rossz helyszínen. Egy bevásárlóközpontban. Igen, kint nagyon hideg volt.
Mindig is szerettem volna írni (amikor éppen nem énekelni akartam), és mindig azt a visszajelzést kaptam szinte mindenhonnan, hogy a fogalmazás jól megy. Csak hát ez ugye nem elég. Fáj bevallani, de nincsen fantáziám. Kreativitásom is csak annyi, amennyi sok hozott anyagból esetleg már tud dolgozni, de még úgy se megy mindig.
Tudjátok, hogy kacérkodom a kritikaírással is. Na, ehhez plusz hiba, hogy nem tudom megfogalmazni a gondolataimat, illetve inkább elgondolkodom és megmagyarázom a negatív dolgokat, minthogy egyenesen szembe menjek velük.

Hibák, hibák everywhere...

Az olvasás negyedik hete - A molylét

2011-07-31T19:18:00.008+02:00

2009 februárjában az egyik tanárom honlapján kalandozva megláttam a moly widget-et. Átnavigáltam a molyra és hirtelen annyira lelkes lettem, hogy nem csak regisztráltam, de néhány közeli ismerősömnek is azonnal küldtem a meghívót. Gyorsan bejelöltem a legutóbb olvasott könyveket, meg néhány kedvencet. Pár napig-hétig még vissza-vissza néztem, egyszer írtam a témákba is, de azzal kívülállónak is kezdtem magam érezni, mert valahogy látványosan összetartozónak tűnt a társaság. Így egy kicsit el is felejtődött a dolog. A nyárra azonban úgy esett, hogy muszáj volt valami menekülési útvonalat találnom. Tudjátok, úgy az életemből kifelé. És persze, mi mást is választhattam volna, mint az olvasást? Itt jött újra képbe a moly.

Addigra már bővültek a funkciók, a társaság is lazább összetételűnek tűnt, így miután napokig csak elszöszölgettem az olvasmányaim felidézésével és értékelgetésével, szépen lassan én is teljes jogú taggá váltam. Őszre máris rengeteg barátot szereztem, így nem volt kérdéses, hogy a második molytalálkozón ott-e a helyem.
Azon a nyáron iratkoztam vissza a megyei könyvtárba is, és erősen megugrott az olvasásaim száma. Év végén meg szinte szégyelltem magam, hogy alig jutottam harminc könyvnél tovább. :) (Itt szeretném megjegyezni, hogy részemről tök mindegy, ki hány könyvet olvas el egy évben, amíg van mit megszámolni.)

2010-re már az volt a célom, hogy heti egy könyvet elolvassak, és ezt sikerrel teljesítettem is. Közben egyre több tagot megismertem, és nem csak az olvasmányaik, karcaik és blogbejegyzéseik által, hiszen sokukkal személyesen is találkozhattam a különféle molyos randevúk alkalmával. És persze nem csak Pesten lehet ilyen alkalmakat találni. Össze-vissza utazgatnak a molyok egymáshoz, így például Szegeden és Debrecenben is voltak nagyobb találkozók, sőt, még vidéki házibulit is tartott az egyik kollegina. A Debreceni molyok egyébként hivatalos klubba is tömörültek, és ha jól tudom, a székesfehérváriak is rendszeresen összejárnak. A Jane Austen könyvklubot már meg sem említem...

A moly immár két és fél éves, lassan ovis korú. Funkciói egyre csak bővülnek és bővülnek (külön emlékezetes volt számomra, mikor először lehetett kilistázni a kedvenc idézeteket), a megjelenése is folyamatosan szépül. És hogy a folyamatos változást és csinosodást ne csak a virtuális világban lehessen megtapasztalni, a kreatív és tehetséges tagok által készített könyvjelzők gyűjteménye is csak bővül és bővül.
Persze tagokból is egyre több van szerencsére, könyvekben sem lehet senkinek hiánya! Főleg mióta a tagok egymás között is könnyedén adnak-vesznek/cserélnek, illetve beindult a molybolt is. Az sem lehet többé kérdés, hogy mit olvassunk legközelebb, hiszen ott vannak a különféle listák és polcok, illetve az események, amikről már korábban írtam, és amiket már azóta kihívásoknak hívunk. Persze egymás véleményét is kikérhetjük. Szinte bármit lehet, ahogy egy igazi játszótéren is. :)

Az olvasás élménye ezáltal egy újabb szintre emelkedett. A virtuális olvasókör az egyik lehető legjobb dolog, ami történt velem, és ez talán igaz a magyar internetre is. Úgy tűnik, hogy az olvasás egyre népszerűbbé válik, ami több, mint klassz!
Ja, és hogy hogy jön ide a The Big Bang Theory szereplőgárdája? Hát így:

SMART IS THE NEW SEXY!

Az olvasás harmadik hete - A másik szenvedély

2011-07-24T20:00:00.002+02:00

Valljuk be, nyitott könyv vagyok előttetek! Legalábbis nem hiszem, hogy sokan fogtok felszisszenni a meglepetéstől, ha elárulom, szeretem a filmeket. Viszont azt is el kell árulnom, hogy nem csak szívesen nézem az adaptációkat, de lelkesen is próbálom őket felkutatni. Ha olvastam az adott könyvet, ha nem.
Szeretem látni, hogy elevenedik meg amit elképzeltem, mennyire passzol az én fantáziaképemmel, mennyire hű, van-e benne valami plusz? Nem tudom, mennyire vagyok szigorú a hűséggel kapcsolatos megítélésben, de azt tudom, hogy az indokolt változtatásokkal és kihagyásokkal nincsen semmi bajom. Csak akkor akadok ki egy-egy megoldással kapcsolatban, ha feleslegesnek találom, ha egyértelműen meg lehetett volna oldani jobban, vagy ha irtó nagy baromság.
A filmekkel is van egy olyan problémám, mint a könyvekkel és a zenével: nem tudok kedvencet választani.

Csak azokat a szerintem említésre méltó adaptációkat fogom most felsorolni, amelyeknél olvastam az alapjául szolgáló regényt is. Mindezt pedig ábécésorrendben fogom tenni.

Az órák (The Hours, 2002)

Egy film, ami azonnal elvarázsolt különös, álmatag és melankolikus világával, olyannyira, hogy szükségét éreztem a könyv beszerzésének is, amiben viszont csalódnom kellett: öncélúnak és harsánynak találtam, Pulitzer-díj ide vagy oda. A filmben viszont nem csak nagyszerű színészek szerepelnek, de Philip Glass zenéje azóta is a fülemben cseng.

Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary, 2001)

Mivel szerintem, szinte mindenki megemlítette már a BBC-s Büszkeség és balítéletet, én modernebb verzióját említeném meg. Mindenki Bridget-jére gondolok, akinek amerikai megformálójára sokan haragudtak, de szerintem alaptalanul. Igazi csajos film saját magunkon röhögéssel és Mr. Darcy utáni vágyakozással. Valamiért karácsonyi filmmé vált számomra, de a legrosszabb az, hogy akárhányszor látom, mindig heves vágyat érzek, hogy azonnal Londonba repüljek...

Egy gésa emlékiratai (Memoirs of a Geisha, 2005)

Azon kevés könyvek és filmek egyike, amelyet anyukámmal együtt olvastam és láttam is. Elsősorban ezért emlékezetes számomra, de ez és a hollywoodi romantika ellenére is varázslatosan szépnek tartom. Az sem utolsó szempont, hogy nagyon kedvelem Michelle Yeoh-t és Ken Watanabét is.

Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, 1995)

Azért én is megemlítek egy Jane Austen-adaptációt. Ez a film akkor is jó lenne, ha hiányozna belőle Emma Thompson józansága, Hugh Grant félszegsége, Kate Winslet szenvedélyessége és Alan Rickman megközelíthetetlensége, és csak azt kellene néznünk, ahogy Imelda Staunton és Hugh Laurie "csipkelődnek".

Hamlet (2000)

A számtalan adaptációból a legmodernebb feldolgozást választottam. De nem a modernsége miatt, hiszen arra egy másik Shakespeare-darabot fogok például választani, hanem azért, mert Ethan Hawke egyszerűen jobb Hamlet, mint Mel Gibson, vagy mint Kenneth Branagh. És nem csak azért, mert fiatalabb(nak látszik).

Harry Potter-filmek (2001-2011)

Mindenki ismeri, mindenki el tudja dönteni, hogy szereti vagy utálja őket. Én csak azt szeretném mondani, hogy mindig iszonyatosan szíven üt, amikor ennyi pénzt és ennyi jó ötletet így elpazarolnak. A bájos főszereplők mellé felsorakozott a brit színészet színe-java, a látvány csillagos ötös, a díszletek és jelmezek meseszépek, és mégis. Nincs kohézió a jelenetek között. Miért nem volt pénz egy rendesen dolgozó forgatókönyvíróra???

Koccanás (2009)
Tévéfilm Spiró darabjából. Kérem szépen, a kőkemény valóság.

Mary Poppins (1964)

Gyerekkorom egyik kedvence. A könyvet csak nemrég olvastam, és be kell valljam, így felnőtt fejjel nem is igazán tetszett. Talán nem is értettem igazán. Na de a film, a film! Supercalifragilisticexpialidocious!

Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971)
"Kult" státuszra szert tett film, a zseniális Kubricktól. Hogy is mondjam. Alap.

Parfüm - Egy gyilkos története (Perfume: The Story of a Murderer, 2006)

A filmen érezhető egy "hálivúdi romantizálás", legalábbis látványosan próbál más hangsúlyt rakni a főhős indítékaira. Nekem bejön a nyers, naturalisztikus papír és az édeskésebb celluloid is egyaránt, főleg, hogy így kevésbé tudtam haragudni a filmbéli Grenouille-ra. Ezzel megkezdődött Ben Whishaw iránti szerelmem is...

Rómeó és Júlia (Romeo + Juliet, 1996)

Luhrmann vörös függönyös trilógiájának középső darabja. A szereplőket nem az eredeti környezetbe, hanem egy szimbólumokra épülő világba helyezve látjuk, miközben az eredeti, Shakespeare-i sorokat halljuk a szájukból. Ez csak engem bűvöl el?

Színes fátyol (The Painted Veil, 2006)

Előbb láttam a filmet, mint olvastam a könyvet, és talán pont ezért a film tetszik jobban. Az nagyon érzékeny és nagyon szomorú és nagyon szerelmes, ráadásul minden alkalommal sírok rajta. Ezek után hogy ne tartanám kegyetlennek a könyvet?

Titus (1999)

Ismét Shakespeare, csak most Julie Taymor fantasztikus agyával kombinálva. Szimbólumok, látvány, erőszak everywhere. Vonatkozó rajongó ömlengésem megtalálható egy régebbi bejegyzésben.

Trainspotting (1996)

A filmben minden van, ami kell egy jó filmhez. A drogtémát számomra hitelesen mutatja meg: egyszerű fiúk ezek, akik akár a szomszédaim is lehetnének. Az egész történet hatásos és tanulságos. Egy nagyobb dologra emlékszem, ami csak a könyvben van benne, de szerintem ez így jó. Nem csak azért, mert a film talán már nem bírta volna el, hanem azért is, mert így azokat is biztosan a falhoz csapja, akik a film megnézése után veszik kézbe a regényt.

Vágy és vezeklés (Atonement, 2007)

Gyönyörű és fájdalmas történet a második világháborús Angliából. Nagyon pontos, nagyon hű adaptáció, a nagyon csodálatos James McAvoy-jal. Csak a végét változtatták meg a könyvnek, de nem tartalmában, hanem tálalásában. De ez volt az elegáns megoldás, hiszen mindegyik művészeti ágban más működik.

Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons, 1988)

Ritka jó évjáratban készült film. ;) A főszereplők meggyőzően aljasak és kéjesek egyaránt, hihetetlen, milyen nagyszerű tehetségek vannak szerte a világon. A könyv meg... Csak a sziporkázó levélváltásokra emlékszem igazéból a márkiné és Valmont között. De arra nagyon.

Future starts so slow

2011-07-22T01:31:00.002+02:00

Most komolyan vissza akarsz küldeni Pécsre?
Már megint minek?
De tényleg, ez most miért jó neked?
És miért nem akarod egyáltalán, hogy Pestre költözzek?
Miért?

Az olvasás második hete - A birtoklási vágy

2011-07-17T16:36:00.007+02:00

Azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, ha kijelentem, a birtoklási vággyal - akár a legtöbb molynak -, komoly problémáim vannak. Szerencsére azért jól lehet kontrollálni a dolgot, és nem esik nehezemre általános könyvstopot hirdetni magamnak. Nem, nem vagyok hős, de valljuk be, folyamatos bevétel híján, illetve számtalan "hobbi" (igazából nincs is hobbim a szó legnemesebb értelmében, de most mindegy) és érdeklődési terület mellett nem nehéz nem csak könyvekre félretenni. Könnyebb be sem menni egy könyvesboltba, mint utána üres kézzel és heves szívdobogással távozni onnan. Persze sosem fogom elfelejteni azt az euforikus érzést sem, amikor 16 könyvvel mentem haza egy kiárusítás, egy leárazás és két antikvárium meglátogatása után...

Az ajándékba kapott, az öröklött és a vásárolt könyveim jelenleg 160-170 darab körül vannak. Szerintem egész jó így. Szeretek könyvet vásárolni, de volt már egy-két ballépésem, így most csak azokat veszem meg, amikre feltétel nélkül szüksége van a gyűjteményemnek. Próbálom közben arra ráállítani az agyam, hogy az engem annyira nem megkapó könyveimet legalább cseréljem el, de ez még egyelőre túl nagy lépésnek tűnik. (Majd ha elfogy a hely az utolsó polcomon is...)

községünk könyvtára

De nem csak emiatt járok könyvtárba. Igazából sosem értettem, miért kell ennyire külön kezelni a könyvvásárlást és a könyvtárba járást, mert valahogy úgy nőttem fel, hogy mindkettő teljességgel természetesnek tűnt. A könyvtárra mindig is úgy tekintettem, mint valami komoly dologra, ezért már egészen kisiskolás koromtól kezdve jártam a községi könyvtárba.
Azt hiszem, legelőször az ovis csoportommal (Csiribiri) voltunk ott egy látogatáson, egyúttal megnéztük a Hamupipőkét videón a nem kölcsönözhető könyvek termében. Amennyiben ez nem így történt, fogalmam sincs, hogy honnan van ez az emlékképem. Mindenesetre egész általános iskolás koromban rendszeres látogató voltam annak ellenére is, hogy az iskolának is volt egy picike könyvtára. A kötelező könyveket eszembe sem jutott megvenni: vagy megtaláltam itthon, vagy átsétáltam a könyvtárba. És hiába voltak itthon mindig is mindenféle lexikonjaink, sokkal nagyobb muri volt a szorgalmi feladatokat a nem kölcsönözhető könyvek zárt termében megcsinálni a lányokkal, mint egyedül, itthon.

a megyei könyvtár Kecskeméten

Középiskolás koromban tovább bővült a dolog. Még mindig jártam a községi könyvtárba, de inkább már csak nyaranta. A megyei könyvtár viszont aktív látogatót üdvözölhetett bennem. Néha csak egy CD-t kölcsönöztem ki a legfelső emeleten, néha csak beültünk újságot olvasni a földszintre. Nagyon szeretem azt a helyet. Átlátható, viszonylag gazdag gyűjteménye van minden témában. Kellemes és kényelmes az egész.

a TIK Szegeden

A szegedi egyetemre kerülve a TIK rabja lettem, bár nem rögtön. Először csak a kötelezőkért jártam be. Szépen lassan lett az előadások között a számítógépes részleg az otthonom, végül pedig több regényt vittem ki, mint szakirodalmat. A TIK és a Grand Café az a két dolog, ami hiányzik nekem Szegedből.
Pécsre kerülve a bölcsész kar könyvtára és a Tudásközpont vártak tárt karokkal, de bevallom, mindkettőt látva csak a számat húztam. Igaz, a kari könyvtártól később bocsánatot kértem az első ítélkezésre, de azért később sem lett a szívem csücske. A Tudásközpont meg... Áh, ez nem a panasz helye, de ha figyelemmel kíséritek a híreket, a nagyobb részéről már informálódhattatok.
Jelenleg (az elmúlt másfél hónapban) nem járok könyvtárba, a meglévő könyveimből válogatok, de már nagyon várom, hogy kiderüljön, melyik intézménynek leszek legközelebb a barátja...

a Tudásközpont Pécsen

A birtoklási vágyat megközelíthetjük kézzelfoghatósági szempontból is. Vannak ugyebár az e-könyvek. Praktikus, hiszen gyorsan beszerezhető, a szövegben könnyen lehet keresni, és könnyebb tárolni is. Viszont ismét bejön az a probléma, mint a CD és az mp3 esetében: mennyire lesznek hajlandóak az emberek fizetni egy digitális tartalomért?

Bár nagyon szeretem a (minőségi) papírt, a szépen kötött könyveket, a különböző kütyükre is nagyot dobban a szívem. Így az e-könyv olvasóknak is inkább barátja vagyok, mint ellensége. Nem tervezek megválni a könyveimtől, de a hosszabb távú terveimhez igazán passzol egy e-olvasó pár éven belüli beszerzése. Plusz szerintem sokkal jobb ebben a formában gyűjteni "könnyű", "utazáshoz való" könyveket gyűjteni. Illetve, ha kialakulna egy rendes kultúrája, szerintem a hagyományos újságolvasás helyett is jó lenne.Arról viszont már máskor is beszélgettük, hogy a tankönyveket igazán kiválthatná. Egy átlagos kisgyerek iskolatáskája kétszer akkora, mint ő maga. Miért ne lehetne a munkafüzetek mellett egy könnyű e-olvasó, ami tartalmazza a tananyagokat? (Sőt, középiskolától a digitális jegyzetfüzetet is bevezetném.)

egy Kindle és egy Sony

A birtoklási vágy akkor is fellángolhat az emberben, ha egy sorozat egy darabja már megvan neki, és szeretné, ha meglenne az egész. Régen nagyon szerettem volna a Mi micsoda?-sorozat összes darabját a polcomon látni, de valamiért nem díjazták ezt az ötletet a szüleim. A Harry Potter-kötetek természetesen nálam is megtalálhatóak, és ezzel kapcsolatban nekem is külön történetem van, de az most nem tartozik ide.
Több sorozattal tudomásom szerint nem rendelkezem, bár most tervezem megrendelni a Tűz és jég dala sorozatot, illetve szeretnék végre én is megismerkedni a Csodaidőkkel. Illetve mégis, gyűjtöm az Ezeregyéjszaka meséinek legújabb, teljes kiadását. Ezeken kívül csak szerzői sorozatokat gyűjtök: az Európa Könyvkiadó Virginia Woolf és Truman Capote-könyveit.

Egy könyvgyűjtőnek ugyebár az is fontos, hogy az ő szempontjainak megfelelő helyen őrizze szeme fényeit. A kedvenc regényeimet zárt szekrényben tartom, ábécérendben. A többi regényt is nagyjából egy kupacban tartom, szintén ábécérendben, a maradékot pedig témájuk szerint különítettem el.

Most egy remek befejezést kellene írnom, de attól tartok, ehhez nincs frappáns lezáró mondat. :D

Az olvasás első hete - A kezdetek

2011-07-10T19:02:00.004+02:00

Talán már hihetetlennek tűnik, de gyerekkoromban nagyon érdeklődő és okos voltam. Sohasem unatkoztam, mindig kitaláltam valami remek szórakozást, hiába voltam viszonylag sokszor egyedül. Hét hónapos koromtól kezdve mondtam a magam összefüggéstelenségeit anyukámnak, akinek a három féltve őrzött könyvéből kettőt azonnal tönkre tettem, amint megtanultam járni. A könyvek értékét elsősorban az adta, hogy a születésem előtt jóval hamarabb eltávozott nagypapámtól kapta őket anyu. Na de a Lúdanyó meséi és a Gőgös Gúnár Gedeon (ami még kék volt!) nem a terrorizmusom, hanem a kíváncsiságom áldozatává váltak: addig "olvastam" őket, míg lapjaira nem estek, és talán el is kavarodott belőlük pár oldal, mire anyukám úgy döntött, kidobja őket. Szerintem nem kellett volna.
Szüleim középiskolás korukban gyűjtötték a könyveket, illetve a magyar könyvklub tagjai voltak, mikor még kicsi voltam, így egy néhányszáz kötetet tartalmazó kis könyvtárunk van a nappaliban. A rengeteg regény mellett van egy polcnyi szakácskönyv, egy polcnyi útikönyv, atlaszok és lexikonok, de legelőször nekem a hatalmas albumok fogták meg a szememet, amikre nagyon kellett vigyáznom: csak kihajtott újságpapírra fektethettem le őket, és csak egyesével, nagyon lassan lapozhattam őket.

Érdekesség: ezt a könyvet soha nem láttam gyerekként, csak pár éve találtuk meg apai nagyszüleim házában - ez egy János vitéz-kötet, és a külső borítóra ceruzával nagymamám neve van írva kisiskolás betűkkel

Igazán frusztrálónak találtam, hogy csak a képeket tudtam értelmezni (ha tudtam, ugye), így amíg 2 és fél évesen arra vártam, hogy húgom is a saját lábára álljon, azzal nyüstöltem a családot, hogy szeretnék megtanulni olvasni. Itthon volt egy hatalmas készlet betűs kockám, a nagymamámnál pedig kis kártyák vártak, amiket ő készített nekem, hogy nála is tudjak gyakorolni. Azonban jó pár évig még nem sikerült túljutni a "mama betű" és "apa betű" jellegű meghatározásokon.
Nagyjából öt éves lehettem, amikor egy szegedi út képében jött az áttörés. Apukámmal, keresztanyukámmal és papámmal (az ő apukájukkal) négyesben mentünk Szegedre, valószínűleg keresztanyám piros kis Polskijával. (A Polski bizonyos, mivel nekünk is az volt, csak halványsárga.) Este, amint hazaértünk, nem hagytam békén anyut, amíg meg nem mutatta nekem a legnagyobb atlaszunkban, hogy hol is van ez a Szeged. És akkor, valami isteni szikraként, hogy tudtam, mit keresek, rájöttem, hogyan kell olvasni. Emlékszem, ettől a ponttól kezdve a létező összes feliratot kötelességemnek éreztem felolvasni a szüleimnek, persze eleinte inkább csak szótagolva. A lényeg, hogy mikor másfél évvel később bekerültem az általános iskolába (amit már borzasztóan vártam, mert az ovi már nem felelt meg a világhatalomra törekvő terveimnek), már folyékonyan olvastam. Az osztályfőnököm eleinte aggódott, hogy hogy lesz majd lekötve a figyelmem, de én elolvasgattam magamban, illetve hamar fény derült egy hiányosságomra: eszméletlenül rondán írtam. Ugyanis az olvasás mellett írnom is feltétlenül meg kellett tanulnom, ami eleinte a nagy nyomtatott betűkben merült ki. Majd mikor egyre többet jártam be anyu munkahelyére, az írógépről szépen lemásoltam a kis nyomtatott betűket is. Ezt valamiért az iskolában nem díjazták... :)

Illusztráció formás betűimre és ékes helyesírásomra
(a lentebb említett Brumi Nagyi belső borítóján találtam)

No de, hogy ne csak mesedélutánt tartsak, lássuk, mik voltak az első könyvélményeim!

A Karácsonyi kincsesháznak volt egy párja is, piros színű borítóval, de azt valahol elveszthettük, mert nem találjuk. Mindenesetre húgommal ez volt az egyik kedvenc karácsonyi ajándékunk, nagyon szerettük a benne lévő történeteket.
A Tesz-Vesz Szótár volt az egyik kedvencem! Az angol tanulásomat innen számolom (párhuzamosan mellette egy tévéműsorból is tanultam, nagyon szomorú, hogy ennyi év után sem látszik semmi fejlődés :D), de a német azóta se megy. Imádtam a rajzokat is benne.
Az Ablak-Zsiráfot először nem akartam lefotózni, ahogy a Mosó Masát se tettem, mert ezek mégis csak szinte mindenkinek meg voltak otthon, de előbbiből nekünk három vagy négy kiadás is megvolt, és ez volt az első, amit a másod unokatestvérünktől örököltünk, és a gerince textiles. Igazából én nagyon szerettem ezt a könyvet is, próbáltam minél több dolgot megtanulni belőle.
A Bambiban csak az a különleges, hogy emlékszem, hogy apu sokszor felolvasta nekünk. Pedig nem is szeretem, de akkor nem ez volt a lényeg. (Egyébként apu gyakran saját történeteket mesélt, főleg az "Incifinci Kisegér" kalandjait, de sajnos csak egyetlen egy mesére emlékszem, ami a túró rudi készítéséről szólt.)
A kismalac és a farkasok inkább a várépítési skilljeimet segített fejleszteni, de így is örök élmény marad.
Egy ovis rajzpályázat x. helyezettjeként kaptam meg Brumi Nagyi születésnapját, így főleg ezért emlékezetes, de amúgy is aranyos mese, többször elolvastam.
A Pengő királyfi az egyik abszolút kedvencem volt! Három viszonylag hosszabb mese van benne, ezek elsőre meg is leptek, de nagyon büszke voltam magamra, mindannyiszor, mikor végigolvastam őket. Szerencsére ebből két példányt kaptunk, így széles körben terjeszthetjük a csodát. (Egyébként ritka erőszakosak, de mégis normális lettem! :D)
Ha már erőszak: Max és Móric meséje sem szűkölködik benne. Ez afféle verses képregény két rosszcsontról, akik addig törnek borsot a környék lakóinak orra alá, amíg csúnya végük nem lesz. Még az első lámpabúrámon is ezek a rajzok voltak, ennek ellenére senkit nem ismertem rajtam kívül, aki tudott volna róluk, csak az egyetemen kerültek szóba a gézengúzok (és ott is mintha csak az én szemem csillant volna fel).

Nem tudom, honnan kaptam a Mátyás királyos könyvet, de a Parazsat evő paripát biztosan a kiváló tanulmányi eredményéért kapta a 4.B-s Orsika. Mindkettő tartalmát szívesen választottam mesemondó versenyekre. utóbbit különösen szerettem. A Beszélgetőkönyv és az Andersen-kötet karácsonyi ajándékok voltak, előbbi Keresztanyukámtól, utóbbi a szüleimtől. Mindkettő nagyon-nagyon közel áll hozzám, pedig előbbi gyakorlatilag egy "hogyan legyünk jók?" illemtankönyv, a másik pedig nem csak hogy olyan nagy és nehéz, hogy csak ágyban fekve olvasgattam, de nagyon melankolikus is. Viszont nagyon gyönyörű.
A gyermekenciklopédia a másik nagy kedvencem volt, egy téli könyvvásáron vettük az oviban: apukámmal voltunk, azt mondta, bármit választhatok, és ezzel mentünk haza. Hihetetlenül sokszor elolvastam. (Apukámmal egyébként olyan ritkán vásároltunk bármit is, hogy tőle tényleg bármit lehetett kérni - persze, ésszerű keretek között. Pár évvel később például egy Disney-s Hamupipőke-könyvet kértem tőle, pusztán azért, mert előtte nagyon jó kislány voltam a szemorvosnál. Ezt mondjuk később meggondolatlan választásnak ítéltem. De aputól kaptam a Harry Potter első részét is, miután a főnökétől megkaptam Mikulásra a másodikat. Kb. egyetlen pillantásomba került. :D)
Az ezeregyéjszaka legszebb meséi nem tudom, hogyan jött a házhoz, de szintén toplistás a miket olvastam a legtöbbször listámon. Főleg az ébenfa paripás mesét szerettem benne, meg a rajzokat. (Most gyűjtöm a teljes, eredeti mesék kiadását, csak ezekre a gyerekkori élményekre alapozva. A fele már megvan, érzem is a zsebpénzemen.) A dolog érdekessége számomra, hogy soha nem érdeklődtem ezen kívül semmiféle keletibb, vagy ázsiai, vagy arab dolog iránt, de ez mégis szívem csücske. (Nálunk anyu a Közel-Kelet rajongó, én europemaniac vagyok.)
A görög mitológia már régóta foglalkoztatott, de ilyen témájú könyvem csak az általános iskola második felében lett, azt is könyvtár kaszinón nyertem. (Egy többfordulós könyvtáras játék nyereménye volt, hogy elmehettünk a megyei könyvtárba kaszinózni. Hatalmas ötlet volt.)
Itt jegyezném meg, hogy a régi magyar mondás könyvünket is imádtam, de azt most hirtelen nem találtam meg, csak ezért nem szerepel a képen. De ez a hármas (ezeregyéjszaka, görög mitológia, magyar mondakör) mindig is nagyon foglalkoztatott, ezért is akartam talán sokáig régész-történész lenni.

Íme, a Csipkerózsika, anyukám harmadik féltve őrzött kincse. Bár a szétlapozott Lúdanyóra nem emlékszem, arra igen, hogy ezért milyen sokat könyörögtem anyunak, hogy odaadja. Azóta is az én polcomon van.
A Csillagmeséket talán anyu nagybátyjától kaptam, de nem biztos, viszont ezen úgy tűnik kiélte valaki kreatív hajlamait. Feltételezem, húgom volt, de sosem lehet tudni. Ez a füzetke volt az első pont a "csillagász akarok lenni" korszakomban. Imádtam a csillagképeket nézegetni (illetve, megpróbálni megtalálni) esténként.
A másik kettő ilyen... hm, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hívják ezeket a "térhatású" könyveket. Én ezt a kettőt kaptam. A bal oldali szintén Disney-s könyv, A szépség és a szörnyeteg. (Innen számítom rajongásomat az ólomüveg iránt, bár a képen nem látszik igazán, miért mondom ezt.) A jobb oldali egy orosz(?) népmese, Az aranyos tarajos kiskakas, és ha minden igaz, akkor apukám szombathelyi unokatestvérétől kaptam.

Ezt a polcot nem részletezném elemeiben, de fontos, hogy beszéljek róla. Itt vannak a tudományosabb jellegű, ismeretterjesztő gyerekkönyveim. Ezekből ki se látszottam, amikor talán Mary Poppins-t, vagy Kisasszonyokat, vagy ilyesmiket kellett volna olvasnom. Amikor az oviban sokan mondták, hogy orvosok vagy ügyvédek szeretnének lenni, engem éppen minden érdekelt - ezen a kettőn kívül. A már fentebb említett foglalkozásokon kívül akartam én feltaláló, meg író, meg (opera)énekesnő is lenni. (Sőt, állítólag még virágkötő is...) Mindenesetre fontosnak éreztem, hogy olvassak történelemről, földrajzról, állatvilágról, elektronikáról és tudósokról és királyokról. (Ez lehet, hogy nem tűnik soknak, de olyan 8 éves koromtól aktív könyvtárlátogató voltam, és inkább csak nyáron hoztam ki ifjúsági olvasmányokat, a többi ehhez hasonló volt.)
Aztán mégis bölcsész lettem. Bár @verkutya az elmúlt félévben kétszer is próbált meggyőzni arról, hogy igazából nem vagyok az. :)
Hogy mi az igazság, azt nem tudom. De az biztos, hogy nagyon sajnálom, hogy a gimnáziumra elmúlt valahogy a hév, hogy ezekkel foglalkozzak.

És igen. Az ott a fotón én vagyok és anyukám. Meg a rózsaszín nyulam.

Mostantól minden az olvasásról fog szólni!

2011-07-06T19:18:00.004+02:00

Először is szeretném bejelenteni, hogy hétfőn megkezdődött Az olvasás 7 hete című eseménysorozat! A szervező egy moly-tag, Andiamo, akinek köszönhetően számtalan blogger és nem blogger könyvbarát fogja megosztani véleményét és emlékeit a nagyközönséggel, előre megadott témalehetőségek szerint. A játék - mint ahogy azt már kitalálhattátok -, hét héten át fog zajlani és a Molyon külön polcokon találhatjátok meg egy-egy hét termését. Természetesen egy ilyen nagy kaliberű dolog nem maradhat nyeremények nélkül: a szervezőnek és a számtalan felajánlónak köszönhetően csak az első héten hat könyv fog gazdára találni.
Remélem, ti is érdekesnek fogjátok találni az elkészült írásokat!

De nem csak a blogbejegyzések száma fog megnőni a következő időszakban, hanem az olvasott könyveké is. A moly tele van már különféle tematikus és kevésbé tematikus "olvassunk együtt idén" jellegű felhívásokkal. Ezeknek az elején nagyon örültem, most meg nem értem, miért nem lehet lezárni a folyamatot, de ennek ellenére ugyanúgy feljelentkezem az időközben szimpatikusnak talált eseményekre. (Pedig elég nagyot lehetne szűrni, ha csak azok lennének érvényesek, amelyekhez valóságos esemény vagy évforduló is kötődne, de tudom, ne sápítozzak, amíg ilyen sokan vannak, akik helyt tudnak állni ilyen hatalmas nyomásban.)
A lényeg.
Eddig csak a Harry Potter újraolvasásában jeleskedtem, bár az eredeti hangoskönyvekkel még nem végeztem. Idén még el kell olvasnom az Anna Kareninát, a 22-es csapdáját, fel kell hajtanom annyi pöttyös könyvet, amennyit csak tudok, és segítenem kell felfedezni az elfelejtett könyveket. De jövőre sem fogok unatkozni: 2012 végéig fel kell készülnöm a világvégére a megfelelő könyvekkel, meg kell ismerkednem Durell, Rejtő, P. K. Dick és Steinbeck munkáival, A Lolitát olvastuk Teheránban c. könyvben említett regények egy részével, folytatnom kell Austen életművét, és magamévá teszem végre a Csodaidőket is, plusz fejleszteni fogom az angol tudásomat. A Tűz és Jég dalával, illetve Szabó Magda munkáival ráérek még 2013 végéig is. Feltéve, ha túléltük a világvégét. ;)

Sok sikert kívánok minden sorstársamnak!

Felvételi, sokadik kör - avagy hello Pest!

2011-07-04T23:40:00.004+02:00

A változatosság kedvéért idén elmentem az ELTE-s felvételimre, csak most másik szakra. Igazából konkrétan a felvételiről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy ahogy számolgattam, a középmezőnyben lehetek, úgyhogy innen már csak szerencse kérdése, hogy bekerülök-e a meghatározott mennyiségbe. (Mondjuk, Hangmás kitűzővel a szívem fölött járultam a bizottság elé - mi más is lehetett volna jobb kabala -, szóval, ha a zene ereje nem segített, akkor semmi. Bár állítom, hogy erős mentés volt, hogy tudtam beszélni A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmről.)
Már tegnap felmentem Pestre, hogy negyvenketto kolleginát traktáljam a hülyeségeimmel és a "tanulnivalómmal". Közben azért megbeszéltünk mindenféle biznisz- és egyéb projekt ötleteket. Meg azt, hogy neki Hendrix-szé kell változnia sürgősen. Én meg akarok egy énektanárt. Valaki? Tehát csak úgy röpködtek a kreatív energiák, de azért közben ettünk is, mert szeretünk enni. És még esti mesét is olvasott nekem a lány!
Reggel aztán rettegve indultam az egyetemre, közben megörültem a meleg napnak és levettem a pulcsimat, illetve rájöttem, hogy az ott alvással pusztán egyetlen órát spóroltam kb. a reggelemből.
A minden után elkísértem negyvenketto-t nadrágot nézni, úgyhogy vettünk egy csíkos pulcsit! Az ebédet Anibell társaságában töltöttem, de a végére befutott Bence is. Sőt, az utolsó 3 percre Pille is, úgyhogy onnantól vele folytattam a pesti barangolást. Egy kávé erejéig meg is pihentünk a Treffort Kertben, és beszélgettünk az ő jövőjéről, meg arról, hogy én, bár nem sok változást tudok felmutatni semmilyen téren, azért mostanra nagyon elfáradtam, úgyhogy inkább új, maximális koncentrációt igénylő feladatokat/célokat szeretnék magamnak adni.
A délután végére átsétáltunk a Gödörhöz, ahol Pille lecserélődött egy rakás pécsi kispajtásra. Kellemesen humoros volt a helyzet, bár már éppen oszlófélben volt a társaság. A nyugatiig azért el lettem kísérve, illetve a lehető legtöbb embert bombáztam a hónap végi Hangmás koncerten való találkozás lehetőségével.
A vonaton már az Anna Kareninát olvastam, amibe a múlt héten még nagyon nem tudtam belemerülni, de úgy tűnik, hogy ez csak az idegtől volt, és még mindig megvan benne az a varázs, amit gimisen éreztem az olvasása közben, mert most is magához láncolt, egészen hazáig.
A többit már ki tudjátok találni.
Kivéve azt, hogy hajában főtt krumplit vacsoráztam főtt tojással és sózott paradicsommal, és hihetetlenül jól esett.

Cím nélkül

2011-06-29T02:58:00.000+02:00

Ott ülsz a domboldalon, a színpad mellett, nézed az egy emberként ugráló tömeget, de a zene alig jut el a füledig. Semmi bajod az egész helyzettel, kivételesen még csak túlzásnak sem érzed, mégsem tudsz figyelni, mégsem hallasz szinte semmit. Gondolkodsz. De minek, de minek? Legalább ne itt és ne most! Persze, hol máshol, mikor máskor?

Az elmúlt három napra gondolsz. És az elmúlt három hétre. És három hónapra. Három évre.

Tulajdonképpen semmi bajod. Egészen jól elvagy. Megkockáztatod: jó kedvű vagy. De legalábbis erősen cinikus. A semminél lényegesen több.
Most együtt kellene üvöltened a tömeggel és együtt kellene velük ringanod a zenére. Nem nehéz. De neked muszáj listáznod, hogy miben különbözöl a levegőtől. ("sarcasm sign") Illetve a szemeidet elemzed. A rossz, alig látó szemeidet, melyek közül az egyik a színeket is sokkal kevésbé élénknek látja. Ezek a szemek mégis csodákra képesek, ha valami nálad felsőbb akarat irányítja őket. Száz méterről, sűrű növényzet mögött is megtalálja az ismerős mozdulatokat. És te csak figyelsz. Miért fordítanád el a fejedet, ha már egyszer úgyis mindegy? Lépten-nyomon mögé kerülsz, de te csöndben maradsz, majd elsomfordálsz. Kicsit macskaszerűnek érzed magad, hiszen nem létezik, hogy ennyire felfigyelsz mindenre és még meg is jegyzed őket. De ha már így van, kihasználod. Ez talán erős szó ide. De szóval sodródsz az árral, csinálod, amit csinálnod kell. Nem, nem azt, amit akarsz, annyi bort elvből nem öntesz magadba. Soha nem is tetted.
Legalább egyikőtöknek legyen jó.
Még mindig nem bírod elviselni, ha nem tudsz felfogni valamit, ugye? És hiába van csak kettő igazán bosszantó ezekből a meg nem értett dolgokból, ez a kettő teljesen elemészt. Buta vagy. (Bár, valahol humorosnak találod, hogy ugyanúgy reagálsz rájuk. Nem véletlen, hogy az embereket főleg ez a két dolog foglalkoztatja. Lásd Woody-t például.)
Miért hiszed, hogy mindennek van értelme? Nagy részük csak apróság! Meg- és átgondolatlan cselekedetek, szavak, netán kattintások. Véletlenek. Céltalanságok. Sem érted, sem ellened.
Mit mondasz, megérte ez most neked? Most tényleg jobb? Ezt vártad? Ezt akartad? Nem vártál te semmit, csak nem bírtad a bizonytalanságot a fejedben.
Régen hittél az ösztöneidnek, a megérzéseidnek. De azért bizonyítékot akartál, hogy igazad van. Addig provokáltál, amíg megkaptad. És örültél. Jobban, mint bármikor előtte! Vagy utána.
De az elmúlt időszakban hiába volt minden előérzet, nem bíztál, nem hittél. Gyáva voltál. És bizonyítékot akartál, hogy jobb így, hiszen az érzések csak tévednek. Bizonyítékot akartál arra, hogy igazából tévedsz! Tessék, most van rengeteg: szavak, dallamok, pillantások, válogathatsz kedvedre. De ismét meg kell kérdeznem: megérte?
Rengeteg dolog tűnt már el az életedből, amikről korábban azt hitted, hogy fontosak, de később mindig rájöttél, hogy már rég nem jelentettek semmit, csak az útkeresésedben volt ilyen-olyan szerepük. De most? Most mi van?
Tudod, hogy nem vagy magadnak való, pláne nem vagy antiszociális, nem is érdekel különösebben, ha ezeket a címkéket aggatják rád. Hiszen csak az számít, amit te gondolsz. Többnyire. Oké, hogy viszonylag kevés embert találsz érdekesnek, oké, hogy csak egy maroknyit találsz közülük iszonyatosan fontosnak, de tudod, ehhez nekik is van egy-két szavuk.
Mennyit, de mennyit dolgoztál azon, hogy megtanuld, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Elfogadtad, próbálsz is ügyesen gazdálkodni a lehetőségeiddel. De még mindig nem tudsz mit kezdeni azzal, ha nem csak rajtad múlik valami. Pedig a csapatjáték jó. Te is szereted, főleg a duókat. A jó párosnál nincs is örömtelibb.

Szóval a dombon ülsz és nem igazán veszed tudomásul, hogy éppen háromezer ember táncol a lábad előtt. Te csak magadra gondolsz, mint mindig. Magadra és életed legnagyobb hatású élményére. És nem tudod. Azt sem tudod, hogy pontosan mit nem tudsz. Csak elmorzsolsz egy kósza könnycseppet, amiért nem lett semmiféle különleges képességed, ahogy azt gyerekkorodban szeretted volna (bíztál benne, hogy mire felnőtt leszel, valahogy majd lehet szerezni ilyesmit is), és egy röpke időutazásra sem vagy képes. Nem mintha bármit is máshogy csinálnál. Nem mintha meg lehetne lépni egy ilyen akciót valami baki nélkül. Úristen, most tényleg képes voltál elkalandozni a tér és idő problémájához? Mindig lenyűgöz a gondolatfolyamod sebessége és szélessége. Vajon a többieké milyen? Hm.
Elkezdesz bolyongani az éjszakában. Megkeresed a legkevésbé fényszennyezett pontot és az eget bámulod. Tényleg azt hiszed, hogy akkor fogsz látni hulló csillagot, amikor te akarod? Hiszen eddig is csak kettőhöz volt szerencséd. Az elsőből mondjuk egy életre megtanultad, hogy fogalmazni a lehető legpontosabban kell.
Mert például a múltkor is, szerinted elmondtál mindent, de amikor utólag belegondoltál, tudtál volna még mit hozzátenni, vagy legalábbis pontosítani. Úgy érzed, nem tudtad átadni, ami pontosan benned volt. Talán nem is lehetett volna. De mindegy, hát nem? Ezt te kaptad, a tiéd, a tiéd is volt mindig, és mindig is a tiéd lesz, ha eldobod, ha nem. Szándékkal el nem veheti tőled senki.
Még mindig nem vagy benne biztos, hogy hány alkalom volt, amikor a te hülyeséged szúrta el a helyzetet, de most már biztos vagy benne, hogy több ilyen nem lesz.
Nagyon jó kószálni itt a hegyoldalban, ugye? Szép az éjszaka is. Csak ne akarnál halálra fagyni. Ó, igen, újabb kapcsolódási pont. De ez van, nincs olyan szerencséd, hogy egy élő radiátor közelében tengethesd napjaid. Ne röhögj, mára már túl sok volt a humorodból. Nem vagy éhes inkább? Ja, most ettél kalácsot, észre se vettem. Jó volt? Jó.
Túl éber vagy, nem tudod, hogy fogsz átlendülni az ideiglenes, de annál kellemesebb tudatlanságba, de azért teszel egy próbát. Elég szarul kezdtél neki, azért meg ne fulladj, ember! Közben rájöttél, hogy nem érzed a kapcsot. Már te sem. Pontosan te se tudod, miről beszélsz. Most se. Sose.
Csak majd megszakad a szíved.
És még meg is fáztál.

You're so cruel and shameless but I can't leave you be
You're so cold and dangerous, I can't leave you be

Egy kis remény

2011-06-09T01:23:00.004+02:00

Ma bebuszoztam a városba. Félúton voltunk, mikor sikeresen összeértünk a viharral. Egy kislány szállt fel szétázva, leült mellém, és rögtön elkezdett beszélni hozzám. Nem csacsogott, értelmesen, határozottan, szépen beszélt. Teljesen lenyűgözött, pedig első ránézésre tipikus falusi iskoláslányka, melegítőben, kinyúlt pólóban, akinek a táskája kétszer nagyobb nála.
De ő valahogy más volt. A zilált világosbarna haja sem tűnt rendezetlennek, az elálló lapátfogai és a szeplői külön aranyossá tették az arcát, a nagy kék szemeivel meg végig rám nézett, amikor hozzám beszélt, illetve érdeklődően nézte, hogy mit olvasok. (Gyorsan mondtam is neki, hogy jól jegyezze meg Szabó Magda nevét, mert szerintem neki is tetszene a Születésnap. :))
Szegénykének a semmi közepén kellett leszállnia, és egy ici-picit meg is ijedt, mivel neki még keresztül kellett gyalogolnia egy erdőn, és épp előtte kellett megállnia a busznak, hogy a sofőr és egy vállalkozó utas eltávolítsák az úttestről a nemrég letört, hatalmas faágakat.
Megbeszéltük, hogy ha hazaér, rögtön lefürdik és megszárítkozik, plusz iszik valami meleget. Meg kitaláltuk, hogyan védjük meg legalább a haját a további súlyos elázástól.
Jó volt vele beszélgetni.
Ha sok ilyen gyerek van még, akkor nincsen semmi gond.

Bár ne jutott volna eszembe, de...

2011-04-24T17:54:00.000+02:00

kettő.

Variációk egy témára

2011-04-02T02:42:00.004+02:00

1. felvonás

You can holler, you can wail
You can swing, you can flail
You can thump like a broken sail
But I'll never give you up
If I ever give you up my heart is surely fail
You can blow what's left of my right mind
I don't mind
There's a time for the second best
And there's a time when the feelings gone
But it's hard to be hard I guess
When you're shaking like a dog

2. felvonás

It's the last goodbye, I swear
I can't get by on an odds and end love
That don't ever match up
I heard all you said
And I took it to heart
I won't forget, I swear
I have no regrets
For the past is behind me
How can I rely on my heart if I break it
With my own two hands
I heard all you said
And I love you to death
I heard all you said
Don't say anything
It's the last goodbye, I swear
I can't survive on a half-hearted love
That will never be whole

Minden rendben

2011-03-24T01:35:00.006+01:00

Kívül:

Tavasz, meleg, madárcsicsergés, zene, emberek, mosolyok, ütemre lépek, vigyorgok.
jónadrágwowdejóacipődimádomeztakabátodklasszahajaddemenőőő!szerintemszépvagyjajdecsiniiijópólókészvagyokavicceidtőlstbstbblablablabla
Olvassunk, írjunk, minél többet, ez az, ne lazsáljunk, csináljuk, nagyon jó, nagyon jó! Addig se gondolkodom. (Áh.) Menjünk ide, menjünk oda, de jó nekünk! Fiatalok és szépek, ezek vagyunk mi, naná! Ezt is látni kell, azt is látni kell. Legyél mindenhol, ismerj mindenkit. Nehéz, persze, de időd mint a tenger. Ja, hogy alvás, ugyan kérlek. Holmi nátha le nem gyűrhet. Mit nekem két egyetem, naná, hogy jelentkeztem! Én is büszke vagyok, örülök, hogy ti is.

De azért belül...

2011-03-07T22:51:00.006+01:00

A katartikus élmény elmaradt. Talán érdeklődés hiányában. Talán nem.

Mit képzelek én?

2011-02-27T18:32:00.003+01:00

Holnapra el kellene olvasnom sok szép szakirodalmat, plusz szótáraznom kellene, hogy előkészüljek az idegennyelvű szakszövegolvasásra is. Közben vázlatokat kellene készítenem a leendő szakdolgozatomhoz, amiben végre látok némi perspektívát, és szereztem hozzá egy kisebb stócnyi irodalmat is.
Persze a Müzlivel kapcsolatban is kellene aktívkodni, például (jó/jobb) cikkeket írni, meg összeállítani egy tervet, hogy azoknak se álljon sokáig talonban az írásuk, akik szorgalmasabbak és ügyesebbek nálam. De már közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor érdemesnek találom a bővebb bemutatásra és reklámozásra, de persze pont most jön egy olyan hét, amikor egyetlen percem nem lesz vele foglalkozni. Sebaj, Pattira bízom majd addig a teljes irányítást, és ha szerencsések leszünk, akkor Mó is fog kapni némi szabadidőt.

Ehhez képest a hivatalos csütörtöki pihenésem után: pénteken nem csináltam semmit, szombaton nem csináltam semmit, és eddig még ma sem csináltam semmit. És éjjel nézzük az Oscar-átadót, és utána csak három órát alszunk kb., mert reggel megyünk kiselőadást tartani.
Nem tudom, hol tanultam ezt a morált, de kivételesen még csak azt sem érzem, hogy kicsúszna a lábam alól a talaj. Mert ennyi néha kell. És az utóbbi hetekben magamhoz képest egészen aktív voltam.

De azért könnyebb lenne, ha konstans normalitással állnék az életemhez. (Impossible!)

A buszozásról

2011-02-24T16:19:00.007+01:00

Gyűlölök busszal utazni.

Utálom a busznak a szagát is, ami még most is felforgatja a gyomromat, pedig már szerencsére kigyógyultam a jó 10 évig tartó "buszon mindig hányok, sorry" korszakomból. Utálom, amikor bekapcsolják a légkondicionálót, mert egyrészt szétfagyok tőle, másrészt eggyel több undorító szag kerül a levegőbe. Utálom, ha bekapcsolják a fűtést, mert megsülök és valamiért büdös is lesz tőle a tér.
Utálom, hogy a buszon jelennek meg a legnagyobb koncentrációban az igénytelen emberek (vonaton több esélyünk van pont kiesni az aurájukból). Nem tudom, hogy az alkoholbűzüket utálom jobban, vagy hogy mindenük mocskos. Talán utóbbit, mert képesek hozzám is érni bármilyen okból kifolyólag.
Ja igen. Utálom, ha hozzám érnek az idegenek. Ne üljenek mellém. Ne dőljenek nekem/rám. Ne beszéljenek hozzám. Ne zavarjanak, ha olvasok. Hagyjanak békén.
Utálom, ha éjjel utazok, és felkapcsolják a villanyt, mikor én zenébe merülve szeretnék kibámulni a sötétbe. Utálom, ha éjjel utazok és nem kapcsolják fel a villanyt, mikor én olvasni szeretnék.
Utálom, hogy utána rögtön fürödhetnékem van, mert azt hiszem, hogy átvettem a szagokat.

Imádok busszal utazni.

Imádok egy jó könyvvel, feltöltött mp3-lejátszóval bekucorodni egy dupla helyre. Imádok hosszan kibámulni az ablakon, beleveszni a zenébe, meg a gondolataimba. Képzelődni, álmodozni, a tájat lesni. Napraforgó táblák, üres mezők aratás után, varjak a kopár fákon, hóviharok.
Téli naplemente: csupasz, fekete fák lila és rózsaszín és szürke és mindenféle háttér előtt. Nyári naplemente: végtelen pipacsmezők apró, lila virágokkal, hatalmas, izzó napkorong, az egész Kiskunság narancsban lángol. Vajon fotón vagy festményen is ilyen szépek lennének? Nem hiszem.
Mindig azt képzelem, hogy ezek a tájak az enyémek. Hozzám tartoznak. Minden síkság, minden fa, minden őz és nyúl, minden belvíz, minden domb. Először csak 27 km-em volt. Öt éven át csak annyi. Sok fenyőfával. Utána kaptam hozzá másik irányból még 90-et. Csupa alföldi táj, két erdős szakasszal. Igaz, ezeket még mind vonattal ismertem meg. Most, újabb három év után lett még 208 km-em, de ha a kedvenc vonalamon jövünk, akkor csak 188, és teljesen másik irányból. Sokkal több domb, sokkal több éjszakai város. Kíváncsi vagyok, nyáron hogy fog kinézni ez a szakasz.

Utálok elindulni. Utálok megérkezni.
Szeretek elindulni. Szeretek megérkezni.
Utálom, ha nem vár senki.
Szeretem, ha nem vár senki.

Egy elkényeztetett blogger

2011-02-18T23:20:00.002+01:00

Ma két bókot is kaptam, illetve a blogom: ki lettünk kiáltva legdrágábbaknak! 2x!
Igen-igen, új blog-díj kering körbe-körbe, és én is megkaptam ma:

fickától, mert: "maga A Tasiorsi, és akit senkinek sem kell bemutatni :)"
Pattitól, mert: "megérdemli, mert kell neki az önbizalom növelés, és mert jó barátnő (és elviseli a hisztijeimet) :)"

Most fel kellene tüntetnem a szabályokat, meg tovább kellene adnom a díjat, meg ilyenek, mert nem teszem. Na nem azért, mert olyan önző vagyok, hogy ki akarom sajátítani magamnak (pedig de!), hanem mert van egy szép hosszú linklista itt jobb oldalt, és nem véletlenül vannak benne azok, akik. Bárki megérdemelné közülük, úgyhogy vegye úgy mindenki, hogy tőlem megkapta!

Puszi!

Pláne

2011-02-13T01:31:00.003+01:00

fiú: - Szia.
lány: ...
fiú: Szia!
lány: *int*
fiú: - Hogy hívnak?
lány: - Számít?
fiú: - Nem, de mégsem hívhatlak fekete hajú lánynak!
lány: - Pláne, hogy barna.
fiú: - Pláne.

Nem mondtam, mert ha mondtam volna, akkor nem lett volna belőle semmi, de az volt az újévi fogadalmam, hogy tanuljak meg csöndben maradni. És egy nagyobb esettől eltekintve sikerül is. Talán túlságosan is.

Nem kapok levegőt

2011-02-10T20:56:00.003+01:00

Csak azt próbáljátok megérteni, hogy hiába van látszólag minden rendben, hiába tűnik minden normálisnak, egészségesnek, hiába vannak ok-okozati viszonyok, nevetések, pozitív pillanatok, hiába lehetne klassz akár minden.
Nem az.
Így nincs értelme.

Meg kell őrülni.
De nem, majd lefoglalom magam. Hehh.

Darabokban

2011-02-06T09:50:00.004+01:00

Vacogok. Fázok kívül-belül. Nagyon.

Van valami különleges hangulata annak, amikor vasárnap reggel 9-kor az út árnyékos oldalán sötétbe/ünneplőbe öltözött nénik hada várakozik a buszmegállóban, míg én a napos oldalon lépdelek álmatagon, miközben ezt hallgatom:

(Még akkor is ezt hallgattam, amikor betértem a boltba egy tejfölért, két sport szeletért és két pez cukorért.)

What am I, darlin'?
A whisper in your ear?

("Kiss me goodbye before I collapse!")

Mozgólépcsőn,
lesütött szemmel,
nehezen fókuszál,
félni nem kell...

Összefüggéstelen gondolatok a Januáromról - többé-kevésbé

2011-02-01T04:17:00.006+01:00

Izgalmas volt. Bár nem tudom pontosan, hogy ez alatt mégis mit értek. A legelején tiszta szeretetet éreztem, a legvégén pedig iszonyat mód röhögtem. Ez alapján azt lehetne sejteni, hogy jó volt. De azért annyira nem. Felváltva voltam otthon otthon, meg Pécsen itthon. Viszonylag értelmesen ettem. Beteg se voltam. Ez is jó.
A vizsgaidőszakot viszont nem szeretem. Ugye ez mindenkinek a téli szünete is, így egy hónap magányosságra vagyok ítélve. Szeretek én egyedül lenni, de ez sok. Tudom, a tanulással kellene foglalkozni ilyenkor. Meg is lett minden vizsgám, és csak egy jegyet tartok nem megérdemelten túl alacsonynak. Van olyan kettesem, ami kifejezetten megnyugtatott, mikor megkaptam. Szinte csak beadandókat kellett írnom, de a végén már nagyon nem tudtam koncentrálni. Képtelen voltam gondolkodni. Már csak azt szeretném tudni, hogy ez ilyen ideiglenes dolog volt, vagy igazából soha nem vagyok képes gondolkodni, és kár belém az egyetem és nincs is értelme semminek, mert túl buta vagyok hozzá? Ha kiderülne, hogy buta nem is, a lustaságomat akkor sem tudnám elrejteni.
A sok fura emberi kapcsolatomból azt hittem, hogy két barátságot meg tudok menteni. Szépen indultak, de csak az egyik mentést mondhatom sikeresnek. A másikat még félidőben sikerült teljesen elkaszálnom. Igen, nekem. Azt hiszem, nem is voltam igazán tudatában annak, hogy mit csinálok és azt pontosan milyen célból is. Buktam egy italozást, na. Úgyis én provokáltam ki. Shit happens.
Itt jegyezném meg, hogy hajnali fél 5 van, és hosszan röhögtem, mielőtt ezt elkezdtem írni, úgyhogy kérdéses, hogy milyen hangulatban vagyok és hogy mit veszek komolyan. És mennyire. (Pláne, hogy most aludnom kellene, csak éppen várok egy kolleginára. Gondoltam, nem is tudnám elütni jobban az időt egy kis blogírásnál.)
Az elmúlt hetekben azonban elkezdtünk dolgozni egy projekten, amit hamarosan be fogok nektek is mutatni, bár ma már kineveztem magamat a leggyengébb láncszemnek. Ez ilyen félig búfelejtő, félig évek óta meg akartam már csinálni, félig pedig "lázadó" projekt egy rosszul működő dolog ellen. Csak hát... Tehetség és önbizalom, where the hell are you???
Írtam ma egy kritikát A király beszédéhez. Borzalom. De komolyan, mit akarok én? Kilencedikes korom óta ezt akarom csinálni, elvileg ezt is tanulom, és mégis, képtelen vagyok megírni egy normális kritikát?! Gratulálok magamnak. Egyrészt leszarom, mert holnap úgyis át fogom írni és "publikálom" még a héten, hogy az unatkozók is szétszedhessék. Másrészt viszont borzalmasan érint, hogy nem értek semmihez. Énekelni nem tudok, valószínűleg ez így is fog maradni. Ha viszont az írást is elveszi tőlem az élet, akkor rendkívül sok örömöm fog maradni. Tehát semmi. Ennek ellenére is jelentkezni fogok film masterre. Gondolom. A jelentkezésbe még úgysem halok bele. Aztán meg lesz, ami lesz.
A hónap folyamán kétszer voltam Dorothy-val Kecskeméten. Elintézgettünk dolgokat a városban, sétáltunk, meg gitárestre mentünk. és persze beszélgettünk. Nem mondanám, hogy olyan változatos problémáink vannak. Simán fel tudtuk venni a fonalat. Mostanában gyakran szóba kerül nálunk az ún. "hatodik érzék". Hogy akkor most mi is ez. Tényleg létezik, vagy csak mi képzelünk be dolgokat? De arra kell rájönnünk, hogy létezik. Azokkal a személyekkel kapcsolatban, akiket nagyon szeretünk, mindenképpen. (Lásd örökzöld példámat, amikor Phaedra miatt nem tudtam aludni, olyannyira, hogy pizsamába átöltözni se voltam hajlandó, annyira tudtam, hogy még lesz valami.) A jó és a rossz előérzeteink egyaránt be szoktak jönni. Mégsem merünk hinni a pozitív érzéseknek. Mert a sok rossz mellett nem látjuk létjogosultságukat. Ha meg ugyanarra a témára vonatkoznak, akkor ez fokozottan igaz, mert nem tudjuk összerakni a történéseket. Pedig be kellene látnunk, hogy igazunk van. Végül is, mi történhet, ha mégsem? Hm.
Néha az az érzésem, hogy a gyávaság a legjellemzőbb az emberekre. Rám is. De mikor látom be végre, hogy ezzel csak megfosztom magam minden jótól? Nem merek menni, nem merek írni, nem merek beszélni, nem merek cselekedni. A fejemben élek. Ez nem jó. Várok. De úgy tűnik, mindenki csak vár. Így soha az életben nem fogunk előrébb jutni. Legalább néhányunknak meg kellene mozdulnunk, hogy történjen valami. Ha a többiek maradnak is a várakozás állapotában, legalább mi tegyünk valamit magunkért, a saját boldogságunkért.
Azt mondjátok, nincs értelme semminek? Naná hogy nincs, amíg ti magatok nem adjátok meg ezt az értelmet. Azt mondjátok, ezért kár létezni? Bullshit. Ez a 60-80 év így is elég kevés, igazán megpróbálhatnánk legalább úgy csinálni mintha, igazából nem is veszíthetünk semmit. Igen, most magamat is győzködöm, nem csak titeket. Az önkontroll a védjegyem, de ez már több, mint elég. Élni kéne, csak úgy nehéz, ha tudod, hogyan szeretnél, és pont az az egyetlen mód, ahogyan nem lehet. Állítólag.
Nem mindig tudom eldönteni, hogy mikor mondanak nekem igazat (azért akiket jól ismerek, azoknál kiszűröm ügyesen), ezért az a taktikám, hogy mindenre rábólintok, mindent elhiszek, hiszen amíg nekem konkrétan nem ártanak vele, addig nem nekem hazudnak, hanem maguknak Az embereknek maguknak kell belátniuk, hogy mi jó nekik, nem? (Ez most hogy jött ide? És különben miről is beszélek? Valaki tudja követni? Én nem.)
Hajnalban a változatosság kedvéért nem tudtam elaludni sokáig, csak hasaltam az ágyon, lelógó kezemmel az ágy mellett heverő gitárt birizgáltam (huhú, szombaton majdnem három órán át azt játszottam, hogy én vagyok a Laura-Mary Carter, és nagyon menőnek éreztem magam, itt a két tenyérnyi szobámban, de persze iszonyat szar volt, de az érzés úgyis fontosabb), és random dalokat énekelgettem, illetve győzködtem magam az alvás fontosságáról, illetve bárányokat számoltam. Nagyon jó volt. (Nem.) A hasam is görcsölt, vagyis nem görcsölt, hanem... tudjátok, olyan érzés volt, mintha ideges lennék valamiért. De nem voltam. Mi miatt is lehettem volna? Aztán ezt délután is éreztem. Akkor már elgondolkodtam, hogy most vagy beteg leszek, vagy valahol történik valami, vagy valahol történni fog valami. Perpill elkönyveltük, hogy Phaedrával szolidarítottam. De nekem azért ez gyanús. Mondjuk nem tudom, mégis mi jöhetne még. Történjen már valami jó, a francba is. Intézzem el magamnak? De... Tudom, semmi de, ha ezt így unom, akkor hajrá. Mindig elfelejtem, hogy milyen erős és bátor is vagyok én igazából. Valahol jó rejtetten. Kis zsebhős. Ó, a kelet-európai szupernő...

Ui.: Igazán nem kellene hagynotok, hogy fáradtan írjak. Igazán nem kellene hagynotok, hogy nyilvános naplót írjak. Igazán nem kellene hagynotok, hogy egyáltalán írjak. De azért szeretlek titeket. Puszi.

Mintaváltás következik

2011-01-26T01:08:00.001+01:00

Fiktív levelek

2011-01-17T14:51:00.003+01:00

Kedves Gyomrom!

I LOVE YOU NOT!
De úgy veszem észre, az érzés kölcsönös.
Megpróbálhatnánk végre összeszokni, így 23 év után, mit gondolsz?

Kedves Kamaszkorom!

Tudom, hogy sokáig várattalak, de azt hiszem, hamarosan te következel.
Remélem, sok mókás kalandban lesz részünk együtt!
Alig várom, hogy itt legyél!

Tulajdonképpen

2011-01-06T16:59:00.000+01:00

Komolyan megijeszt, hogy néha mennyire hülye tudok lenni.

Good bye, 2010!

2011-01-02T18:59:00.008+01:00

I. fejezet - Egy kis mese

Phaedra barátném szerint 2010 "a megoldások éve" volt. Hogy számomra ez teljesült-e, azt még az év utolsó perceiben sem tudtam eldönteni, miközben eszeveszetten táncoltam egy Hangmás koncerten. Mindenesetre elég sok dolog történt.
(Szerencsére nem adta meg az alaphangulatot a tavaly szilveszteri hajnal, amikor is Phaedrával órákig sétáltunk a jéghideg éjszakában, szakadó esőben, közel sem vidáman.)

A legfontosabb az év első feléből az az, hogy sokan zártunk le sok mindent. Dorothy-val lediplomáztunk, bár felváltva kételkedtünk a sikerben. Állítom, csak azért sikerült, mert már annyira ott akartuk hagyni Szegedet, hogy muszáj volt minden energiánkat és eszünket mozgósítani. Közben Phaedránk - három évi könyörgés után - kiköltözött végre Cambridge-be. (A sort még tudnám folytatni, hogy kivel mi történt, de ez mégis csak az én blogom, vagy mi. :D)
A diplomavédés, sőt, már közvetlenül a felvételi előtt elborult az agyam a fáradtságtól és az érdektelenségtől, ami több kitörést eredményezett, amiket döntés követett, ami annyira jó ötlet volt (note to self: bármennyire is imádom a barátaimat, inkább hallgassak magamra, köszi), hogy azóta úgy alszom, hogy sehogy. Csodálatos.

A nyár így marha jól kezdődött, mondhatom. A diplomaosztón is csak röhögni tudtam, eleve csak azért mentem el, hogy anyuéknak örömet okozzak. Persze voltak pozitív pillanatok, például a hévízgyörki házibuli, amit molyok szerveztek, molyos vendégeknek, és igazán remek volt. Volt éneklés, vitázás, macskázás, konyhai eszközökből hangszerfarigcsálás, hajnal 2 után beindult a fodrászat is, és persze csodálatos embereket ismerhettem meg (igen, ez nektek szól, Pille és Volna! - főleg, ha elolvassátok :D), tehát klassz volt az egész. Ja, és még a környéket is bejártuk rendesen, hosszú sétákat téve.
A nyár legnagyobb eseménye persze az volt, hogy kihúztunk Angliába Mesivel: három hetet töltöttünk Phaedránál. Erről most nem írok többet, aki érdekel, az olvassa el a vonatkozó bejegyzéseimet. Szerencsére ezzel nem ért véget az utazások sora.

Augusztus végén fogtam magam, levágattam a hajam (már úgy megnőtt, hogy csak azok veszik észre, akik legalább három éve nem néztek meg alaposan), de úgy, ahogy már kb. negyedikes korom óta nem. Majd pedig leköltöztem Pécsre, mert felvettek az esztétika mesterképzésre. (Na igen, 2010 januárjának első napján még azt sem hittem volna, hogy egyáltalán jelentkezni fogok, erre tessék!)
Pécsen csak annyira érzem jól magam, hogy kb. kéthavonta kiborulok, hogy miért nem jöttem át hamarabb. Tudom, én szoktam mondani, hogy mindennek oka van, de ami fontos volt Szegeden, az már az első év után maradandó volt, igazán kár volt még két évig ott szenvednem. Persze erről is folyamatosan beszélgettünk Dorothy-val, és mindketten tudjuk, hogy miért csináltuk végig ott, ahol. Deakkorismárkomolyanááá.
Novemberben jött el a hét, amikor meglátogattuk Mesit Berlinben. Ezzel a beszámolóval még adós vagyok, de minden meg lesz írva, kérem!

Eljött a december, a vizsgaidőszak, meg a karácsony, a szokásos hóval, jó és rossz érzésekkel, és persze leégéssel. Vannak ötletek, néhány konkrét terv is akad. A moly.hu 2. szülinapja is megvolt, jó volt, pozitív hatással volt rám az a hétvége, minden irányból (köszi Negyvenketto a türelmet :)).
Szilveszter. Hó, vonat, zene, egyebek. Adott megoldást ez az év? Talán igen. De azt hiszem, még túl korai eldönteni. Majd szólok, ha már lesz rálátásom a dolgokra.

Mindenesetre, a félelmeimet elkezdtem egyedül legyőzni. Egy részüket már sikerült, egy másik részük pedig határozottan folyamatban van. Akkor mégis csak szép az élet, nem?

II. fejezet - Számok! Mert szeretjük a számokat!

Kezdjünk a bloggal:

Míg 2009-ben fél év alatt 48 bejegyzést írtam, addig 2010-ben összesen sikerült 34-et produkálnom. Bízzunk benne, hogy ez a jobb minőségű élet miatt van. :D
(Meg azért, mert a pofázhatnékomat átköltöztettem a tumblr-re, hát.)
A legnépszerűbb írásom a Kick-Ass című film kritikája volt 183 oldalmegjelenítéssel, köszi-puszi érte!
A mindenféle technikai adatokat kihagyom, úgysem olyan érdekesek. Viszont az iphone-os megjelenítések olyan sokan vannak, hogy szerintem mind az 1%-nál ott voltam én is.
(Az vajon jelent valamit, hogy hazánkat nem számítva a pakisztáni látogatottságom a harmadik legnagyobb?)

Utazás:

Kétszer voltam külföldön, ami négy repülést jelent. Cambridge-be másodjára mentem, Londonba harmadjára. Berlin viszont teljesen új terep volt számomra, hiszen Németországból még csak az autópályát láttam eddig.
A belföldi vonatozásokat és buszozásokat nem számolnám össze. Megközelítőleg: "sok".

Könyvek:

2010-re az volt a tervem, hogy annyi könyvet olvassak, hogy az év minden hetére jusson egy. Örömmel jelenthetem, hogy 53 teljesen elolvasott könyvvel zártam az évet. Volt egy 32 tételes tervem az évre, ebből 14-et olvastam el.

Hogy miket?

3 drámát (mind Shakespeare)
3 képregényt
egy könyvet hallgattam
3 és fél volt eredeti angol
4 volt novelláskötet
1 verseskötet is bekerült az olvasottak közé
11 volt magyar szerzőtől
7-et közülük nem először olvastam

2011-re is heti egy könyv a tervem, és 24 könyvet választottam ki eddig, amiket mindenképpen szeretnék.

Az év kedvencei:

Író: Nick Hornby
Zenekar: Hangmás (a last.fm szerint csak a második, de a végigtombolt koncerteket nem számolja a kis hamis!)
Filmek: Kick-Ass, Black Swan (oké, ezt itt abba is hagyom, mert sose tudok dönteni és különben is, tehát még stb.)
miből lehet még kedvencet választani?

Oké, igazából fogalmam sincs, mit lehet még beleírni egy évösszegző bejegyzésbe.
Ask me, if you want! :)

Mit hozhat 2011?

2011-01-01T15:28:00.001+01:00

Ha már az új év első percében elvesztettem a fonalat?

Nem ez volt megbeszélve

2010-12-31T02:35:00.003+01:00

Szabadkozhatnék, de nem fogok. De meg fogtok kapni minden beígért bejegyzést, sőt. Az összegzésre még nem vagyok kész, hiszen hátra van még egy nap, pontosabban még 21 és fél óra az évből. (Viszont hosszú lesz, úgy érzem.)
Azt se tudom már, mit szerettem volna ide írni, mikor megnyitottam a bloggert, de olyan heves világutálat tört rám közben, hogy talán jobb is, hogy kihagyom. Egy pillanatra emberutálatom és önutálatom is előtört, de mivel szinte azonnal jöttek a kedves emberek, hogy don't worry, megnyugodtam.

Néha egyenesen várom a pillanatot, amikor három bőröndnyi cuccal lepakolok Londonban. Meg fog történni, tudom. Elkerülhetetlen. Nem azért, mert itthon nem jó. Mert jó, persze. Pláne most, hiszen Pécsen nagyon jó sorom van egyébként. De ott jobb. Ott élhetem tovább a mesevilágomat, ott az agyam az átlagos időnek csak a töredékében foglalkozik felesleges dolgokkal. (Tudjátok, az olyan dolgokkal, amik csak rombolnak, ezért kár, nagyon kár.) Ott nem érdekel semmi, nem frusztrál semmi. Ott csak élek, éldegélek, és teljesen a sajátomnak érzem.
Hogy mikor jutok el oda? Nem lehet tudni. Hogy meddig leszek ott? Azt majd az élet eldönti.

Csak történjen már valami.

Néha szeretném

2010-12-16T02:55:00.002+01:00

Ha egy rövid ideig úgy látnátok a világot, ahogy én.

Ha egy rövid ideig úgy szeretnétek látni a világot, ahogy én.

Válaszolj dalszöveggel!

2010-12-14T23:05:00.007+01:00

Úgy egy hónapja kaptam tataijucctól egy üzenetet, melyben felkért erre a remek kis játékra. Azt hiszem, ennél ideálisabb bejegyzéssel vissza sem térhetnék az aktív bloggerek világába!

A feladat:

1.Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz

2.A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.

Még este elkezdtem gondolkodni, hogy vajon kiket szeretek annyira, hogy még itt is megemlítsem őket. Aztán beugrott, hogy Zakkanttal szombat este az Impró pultjánál beszélgettünk koncertekről meg kedvenc zenekarokról, és az alapján úgy látom, önmagamat tagadnám meg, ha nem a Hangmást választanám. :)

1.Férfi vagy, vagy nő?
„Egy pixelhiba vagyok
A képernyőd sarkában
Éhes, génkezelt lény
Isten precíz csapdájában"

2. Írj magadról!
„I'm so modern
I need more and more information
I see things I shouldn't see
It is just happening to me”

3. Hogy írnád le az előző kapcsolatodat?
„Én nem vagyok, hogy lehessél"

4. Milyen a jelenlegi kapcsolatod?
„I'm alone in the office"

5. Most hol lennél szívesen?
„Late at night when we're dancing with strangers
Something tells me we are in danger"

6. Mit gondolsz a szeretetről?
„Minden minden minden minden kép
Olyan furcsa ez az egész
Olyan furcsa villanás, olyan furcsa hullámsugárzás"

7. Milyen az életed?
„Nikotin, koffein, metro, junkfood
Monitor, kontroll, non-stop feel good
...
Mozgólépcsőn lesütött szemmel
Nehezen fókuszál, félni nem kell"

8. Mit kérnél ha egy kívánságod volna?
„No feelings, no extacy
We've left behind all our memories
Abandoned Earth in search for love
Ain't coming down, flying high,
forever high until we die"

PS.: Azért egy-két kérdés megizzasztott, olyankor szerettem volna, ha mégis az Amber Smith-t választom. De hát, ez csak egy játék úgyis. :)

A Terv: Utolérni magam

2010-12-13T00:01:00.004+01:00

Tudom, mostanában nem látszik, de alapjában véve szeretek blogolni. Ez az ősz maga volt a káosz. Inkább fejen belül, mint kívül. Rengetegszer ígértem már meg, hogy most fogom magam, és folytatom, és írok és hű, de eddig még nem jutottam el, bocsánat. (Illetve, volt, hogy azért nem írtam, mert csak hisztizni tudtam volna. Az meg ugye, kinek kell? :))
De most, hogy vége van a szorgalmi időszaknak, és a vizsgáim felét máris magam mögött tudhatom, esélyes, hogy megemberelem magam, és eleget teszek hobbikötelességeimnek. (Azért itt megjegyezném, hogy egy év után egy másik hobbikezdemény is visszatért vetélytársnak. Hajrá én!)
Amikről várhatóak bejegyzések:

kismillió játék, amire felkértetek, és mindet meg akarom csinálni, mert tök jók
Berlin
beszámoló a 2. molyszületésnapról
összegzés az első félévről

Talán illene még némi terv- és/vagy ajánlójellegű dolgot is megosztanom, de szerintem mindenki örülni fog, ha csak az első három pont végére is érek. Plusz, a molyon is végre el kellene rendezgetnem az örökbe fogadott polcaimat, és összeállítanom a jövő évi alaptervezetet is.
A beadandóimról és a várható félhivatalos, félkritikusi tevékenységeimről már inkább ne is beszéljünk...

És hogy ne csalódjatok teljesen, hogy ma sem szolgáltattam értelmes tartalmat, íme, zene:

Fiatal képzőművészek pécsi kiállítása(i)

2010-10-17T17:20:00.004+02:00

Európa Kulturális Fővárosa számtalan képzőművészeti kiállításnak ad helyet/teret, melyekből az elmúlt pár hétben kettőt sikerült megnéznem Ficka és "anonymus" társaságában. A pénteken lezárult, lengyel Engedetlenekről, amely kisebb tiltakozást váltott ki, most nem szeretnék írni, de annyit azért megjegyeznék, hogy különösebben egyikünket sem érintette meg. Ám a másik, a nemzetközi utazó kiállítás mindhármunkat lenyűgözött.

katt a hivatalos weboldalért

A "Fiatal Európai Alkotók - Kortárs Művészeti Utazó Biennálé" nyolc ország tíz-tíz művészének alkotásait vonultatja fel. A kiállítás egyik célja, hogy megvizsgálja, mennyiben különböznek, mennyiben gondolkodnak másként egy adott generáció különböző kultúrákban felnőtt tagjai. A kiállítson rengeteg műfaj képviseli magát a grafikától kezdve a videóinstalláción át fotográfiáig.
A pécsi kiállítás különlegességét a helyszín adta: érdekes volt megfigyelni, hogyan simul bele a kortárs művészet az egykori rendelőintézet falai közé. Helyenként láthattuk, ahogy erre direkt rá is játszottak a szervezők: több kiállítási tárgy is úgy volt beállítva, mintha helyben készültek volna - erre a képről a falra lecsorgó festék, vagy a padlócsempére is bőven jutó arany spray utalt -, illetve az eredeti berendezésen néhol fellehető egy-egy apróbb utalás, hogy az adott "terem" melyik országhoz kapcsolódik.
Az egész kiállítás hatalmas, egy egész szintet betöltött az elhagyatott SZTK-ban. Mi másfél órán át barangoltunk a termek között, de sokkal több időt is el lehetett volna tölteni, annyira érdekesek voltak a művek. Emiatt viszont most csak a legemlékezetesebb darabokat szeretném megmutatni, de a többiből is tudtok szemezgetni a hivatalos honlapon.

Rögtön a bejáratnál egy rakás bebetonozott orosz könyv fogadott minket, Hubler János Mihály szobra, ami nem mellesleg a program egyik nagydíját is elnyerte 2009-ben.

Egyik személyes kedvencem az a nem egészen két perces videó volt, melyben a spanyol Gabriel Pericas a híres Botticelli képet, Vénusz születését értelmezi újra, illetve egyszerűsíti le.

Az egyik legijesztőbb Budha Tamás csendélete volt az üdítőitalok színezőanyagaival, vagy legalábbis valamivel, ami azokat volt hivatott képviselni.

A pozsonyi Marcel Malis festménye is eléggé hatásosnak bizonyult a maga többféle értelmezhetőségével.

Másik kedvencem egy "Stamp Chair" volt, a székelyudvarhelyi Csiki Emese munkája. Ha a látogató ráült, konkrétan pecsétet is nyomott. Egy tipikus lila kört, benne két szóval: "Almost nothing".

A végére jöjjön az egyik legjátékosabb, legkedvesebb, amit láttunk. Az olasz Marta Colombi kifeszített papírra lyuggatott mintákat, és ezekből hímzett ki bizonyos részeket.

Kár, hogy írásban lehetetlen visszaadni a kiállítás és az egyes műtárgyak hangulatát. Akit érdekel, tényleg lapozgasson a program honlapjának galériájában, mert számtalan érdekes, kedves, elgondolkodtató, esetleg konkrétan földhöz csapó ötlettel szembesülhet. Nagy szívfájdalmam, hogy ezek a művek Pécsen ma voltak utoljára láthatók, holnap elkezdik szétszedni a tárlatot, és lassan elkezd visszafelé utazni a program, először Salzburgba. Tehát, aki elég elvetemült, az még utolérheti, a többieknek marad a böngészés.

A Meztelen Juliet

2010-10-14T23:13:00.000+02:00

A világhírű angol író, kritikus és forgatókönyvíró, Nick Hornby hatodik regénye 2009 őszén jelent meg az Európa Könyvkiadónál, nem sokkal a világpremier után. Hornby már első kiadott munkájával, az 1992-ben megjelent Focilázzal is nagy népszerűségre tett szert, amit rögtön két, a mai napig is rendkívül közkedvelt regény követett, a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról. Az említett köteteket azóta meg is filmesítették (a Focilázat kétszer is), amik szintén szép sikert arattak a nézők körében. Hornby írásait számos kitüntetéssel is elismerték, 2003-ban egyenesen írótársai ítélték neki oda a London Award elnevezésű díjat.

A Meztelen Juliet témájában és hangulatában a Pop, csajok, satöbbihez áll a legközelebb, hiszen hangsúlyos szerepet kap benne a zene iránti rajongás. De ahogy a többi regényében is, Hornby itt is előszeretettel boncolgat olyan problémákat, mint az elvesztegetett élettől való félelem, vagy a tönkre ment párkapcsolat.
A regény központjában egy, még a ’80-as években visszavonult amerikai zenész, Tucker Crowe áll, és egy középkorú angol pár: Duncan a világ legnagyobb Crowe-rajongójának tartja magát, Annie pedig, bár ő is szereti a zenét, megveti Duncan fanatizmusát. A hétköznapi helyzetet, amiben egy hosszú kapcsolat felbomlik, egy szinte banális fordulat zavarja, vagy inkább támogatja meg: Annie elkezd levelezni egy idegennel, aki azt állítja, hogy ő Tucker Crowe. A cselekmény innentől kezdve elég kiszámítható mederben folyik tovább, mégis működik: az olvasó úgy érzi, hogy igen, mindennek pontosan így kell történnie.
Ebben az írásában sem mutat Hornby semmi olyat, amit eddig ne láttunk volna tőle, akár már az első regényében is: továbbra is elemzi az emberi kapcsolatokat, és a velük járó etikai problémákat, de nem próbál igazságot tenni, nem próbálja meg „megmondani a tutit”. Hősei mindennapiak: egyáltalán nem jók, pláne nem tökéletesek, mégsem tudjuk őket elítélni, hiszen ugyanazokba a hibákba esnek bele, mint mi mindannyian. A kishitűségből fakadó cselekvésképtelenség, vagy a megmagyarázhatatlan, minden mást tönkre tevő rajongás most egyre megy. Ráadásul még csak meg sem próbálja őket megváltani: lehetőséget ad szereplőinek, de arról már nem ő dönt, hogy azok élnek-e vele.
Újabb témakánt azonban most behozza a rajongást, egészen pontosan az internetes rajongói közösségek kérdését. Megkérdőjelezi ezeknek a fanatikusoknak a már-már agresszivitásba forduló tévedhetetlenségét, ráadásul egy ügyes csavarral bemutatja a tevékenységüket a rajongás tárgyának szemszögéből. Hogyan lehet az, hogy a rajongók többet tudnak a művészről, mint maga a művész? Hogyan lehet az, hogy ezt magával a művésszel is megpróbálják elhitetni?
Hornby gyakorlatilag a szemünkbe vágja, hogy mi velünk a probléma, de mindezt olyan gördülékeny és szeretetteljes stílussal teszi, hogy még most, sokadjára sem haragszunk rá ezért, hanem éppen ellenkezőleg, még szívesen is olvassuk.

A könyv élvezeti értékét egyedül a fizikai megjelenés ronthatja. Ugyanis több helyen találhatjuk magunkat szemben helyesírási hibákkal, botrányos elválasztásokkal, sőt akár még látványos névfelcseréléssel is. Aki azonban könnyed, mégis intelligens olvasmányra vágyik, azt ne riassza vissza holmi tartalomtól független hiba.

Problémáim vannak a Google-lel

2010-10-09T03:24:00.004+02:00

Egészen pontosan a Google Analytics-szel.
Tavaszig működött teljesen normálisan, szépen mutogatta a lekért adatokat. Utána eg kicsit elmaradtak a bejegyzéseim időhiány miatt, de még mindig azt láttam, hogy remek a látogatottságom. A nyáron azért már gyanús lett, hogy hogy ennyit csökkent a látogatóim száma, arra meg már nincs is szó, hogy az elmúlt hónapra nulla mozgást jelöl.
Márpedig, ha egyszer kapok kommenteket, ha az ismerőseim megjegyzik, hogy "ja, tényleg, olvastam a blogodon", és még a moly.hu is jegyzi, hogy csak onnan hány megtekintés érkezett, akkor miért a 100%-os semmi az elemzés eredménye?
Valaki tudja a megoldást?

5x5 - Olvasni jó!

2010-10-03T18:36:00.005+02:00

Először is szeretném megköszönni (ezt konkrétan Csend Zenészének és Zakkantnak), hogy annak ellenére, hogy vegyes blogot vezetek, sosem hagytok ki a tematikus játékokból. :)

A mostani játék apropója egy esemény, amiről már szerintem mindenki tud, aki érdekelt a dologban: a "nyitott könyvtári napok" programsorozat részeként az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár október 9-ére szervez egy kis találkozót."Lesznek író-olvasó találkozók, könyvelhagyások, naná, és a hétvégén állandó vendégekre is számítunk majd az ország minden részéről érkező könyves bloggerek személyében." Lesz kerekasztal-beszélgetés is, amihez előre feldobták a kiinduló témákat, hogy a bloggerek gondolkodhassanak egy kicsit. Öt szóra kell öt-öt asszociációt írni.
Íme az én válaszaim:

olvasás - másik világ, társas magány, szárnyaló képzelet, minden lehetséges, tanulás az életről
kortárs magyar irodalom - szélsőséges, depresszív, gyakran vékony, ismeretlen zseniség, túlreklámozott értéktelenség,
e-könyv - "megfoghatatlan", praktikus, internet, zsebemben a fél világ, drága
könyves blogok - erős közösség, vegyes tematikák, több van belőlük, mint hittem, új könyvek, értelmes viták
könyvtár - minden egy helyen, palota, késedelmi díj, nehéz választás, tanulás

(Bocsánat, de én nem adom tovább, szerintem már járt mindenkinél, akinél kellett. :))

Őszi molyságok

2010-09-30T22:09:00.004+02:00

A sok változás ellenére a szeptember sem maradt el molyok nélkül. Két hivatalos meg sok nem hivatalos találkozón vehettem részt, és még mindig nagyon kedvelem őket. Kettejükkel ráadásul viszonylag közelebbről is megismerkedtem, aminek nagyon örülök.
Először Fickával találkoztam, rögtön költözés után, hiszen ő is Pécsen tanul. Vele azóta is viszonylag rendszeresen összefutunk, általában koncerteken (erről még később úgyis lesz szó, valószínűleg másik bejegyzésben). Vele gyorsan meg is szerveztük az első "kísérleti" pécsi molytalálkozót. Ám, az előtt egy héttel Pesten találkoztam a népekkel.
Az egész úgy indult, hogy Patríciával szerettem volna mindenképpen találkozni, amíg itthon van, mert pont akkor jött haza Angliából a nyáron, amikor mi kint voltunk. Először 4-ére terveztük a Pestre menetelt, de mivel sok mindenkivel szerettem volna találkozni, és egy csomóan lemondták az estét, így szépen kértem a kolleginát, hogy csússzunk egy hetet. (Így Mesivel is össze tudtunk szervezni egy "búcsúkoncertet".)

10-én nagyon rossz idő volt. Szakadó esőben vonatoztam fel (a Pécs-Pest IC-n eléggé olyan érzéseim támadtak, mint a Cambridge-London vasúti szakaszon :)) a Keletibe. Szerencsére a találkozó az Aréna Plázába volt megbeszélve, így csak egy jó öt percem volt elázni. Mikor megérkeztem 20 perc késéssel (megjegyzem, a vonat hibája volt), már szinte mindenki ott volt. Izolda már messziről integetett, és rossz hírekkel, ám pozitív életszemlélettel üdvözölt. A mellette ülő lány személyében (végre valahára) Patríciát ismerhettem meg. Persze ott volt még Batus & Szörpi is, akikkel már harmadjára találkoztam, illetve Nita, akivel szintén csak most először. A másik nagyon jó dolog, hogy kicsivel később befutott Juci is a családjával, így végre őt is megismerhettem, illetve láthattam gyönyörű gyermekeit, és testközelből megtapasztalhattam, hogy a kisfia milyen okos és érdeklődő. :) Sajnos bő egy óra után mindenkinek indulnia kellett, pedig Patríciával is alig tudtunk csak pár szót váltani. De abban egyet értettünk, hogy lesz még folytatás. Negyvenkettő már jóval azután telefonált, hogy mindenki szétszóródott, de én (plusz Mesi, aki időközben felszedett engem a plázában) bevártam, ha már vette a fáradtságot, hogy egész napos suli után szakadó esőben megkeressen. Vele eredetileg az volt a terv, hogy másnap délelőtt nyakunkba vesszük a várost, illetve egészen konkrétan egy bizonyos boltot, de ezt még időben lemondtam, és több okból is jól tettem, és utólag is így gondolom. Tőle viszont nem a plázában, hanem a Dürer-kertben vettem érzékeny búcsút. Sajnos csak igen kis szeletben fedi egymást az ízlésünk. :)

A változatosság kedvéért 18-án is hűvös volt, és csak a gyülekező időpontjában nem esett az eső. PuPilla érkezett elsőnek, én másodiknak, Zakkant harmadiknak, Ficka negyediknek, végül pedig befutott Painperduu is. Mivel, mint említettem, nem volt éppen piknikhez való idő, egy cukrászdát támadtunk be a belvárosban. Szerencsére nem emlékszem a nevére, így csak annyit tudok mondani, hogy többet nem szeretnék visszamenni. Na jó, esetleg még megkóstolnám a fagyijukat. De a sütijük... Brr. (A kedvenc helyi cukrászdám megtalálása azóta is folyamatban van.) A lányok egy rakás könyvet cseréltek egymás között, így volt nagy öröm, amikor mindenki kirakta az asztalra, amit hozott. (Később csatlakozott Zakkant "félmoly" barátnője, Gomboca is.)
Eleinte persze főleg könyves és molyos témákról beszélgettünk főleg, de később ledőltek a fogorvosi és egyéb perverz tabuk, csak úgy dőltünk a röhögéstől, amit a pletykák és a szóviccek okoztak! Lényeg a lényeg, nem csak kellemes, de egyenesen szórakoztató volt az a 3-4 óra, amit a csajokkal töltöttünk. Alig várom a folytatást!

A moly legyen veletek. ;)

Új város, új egyetem

2010-09-20T01:11:00.003+02:00

Angliából hazaérkezve elvileg még két hetem lett volna a nyárból iskolakezdésig. Természetesen 80%-ban be voltam táblázva: takarítás, pakolás, vásárlás, ügyintézés, költözés. Azért a maradék 20%-ban tudtam találkozni nagymamámmal, meg Dorothy-val is sikerült eljutni moziba (Inception, ha!). Persze próbáltam kihasználni minden lehetőséget, így mikor ráuntam a zenéimre, elkezdtem újranézni a Született feleségeket, illetve pontosítok: a szobám összepakolása közben használtam háttérzajnak. (Naná, hogy benne ragadtam, most épp a harmadik évad közepén járok...)
Először augusztus 29-én hoztam le pár táskányi holmimat Pécsre. Hétfőn beiratkoztam az egyetemre és egy darabig megpróbáltattam szórakoztatni lakótársamat, Petrát, miközben ő a Kossuth téren felügyelte zongorát, kedden punnyadtam a szobámban, mivel éppen szakadt az eső, szerdán pedig találkoztam Fickával, majd hazabuszoztam. Volt róla szó, hogy a hétvégét Pesten töltöm, de aztán a körülmények változása miatt elvetettem, és egy héttel elcsúsztattam a dolgot.
Hatodikán kora hajnalban, valamikor fél 9-kor szálltunk be a kocsiba: apu, anyu és én. A változatosság kedvéért esett. Azt hiszem, Dunaföldvár környékén aludtam be, és Pécs határában ébredtem fel. És az eső csak szakadt és szakadt. Fura volt. Utoljára nyolcadikos koromban járt erre a család együtt. Persze, akkor húgom is velünk jött. (Hogy most miért nem? Don't ask.)
Jó pár kör megtétele után sikerül a kis szobámat úgy istenigazából telepakolni. És még csak ezután mentünk a Tescóba. Persze kaptam egy fazekat azon az alapon, hogy egy fazékra akármikor lehet szükségem, pláne most, hogy féláron van. :D Természetesen jól fel lettem szerelve étellel is. Aztán besétáltunk a városközpontba, majd vissza, mert sietni kellett a parkolóóra miatt. Igazából meglepődtem, hogy anyuék milyen keveset maradtak a városban. Mondjuk nem hibáztatom őket: aznap nem voltam én sem valami túl jó társaság, ráadásul 4-re már mehettem is előadásra.
Az előadáson viszont több kellemes meglepetés is ért: nem elég, hogy az egész filmklub-jellegű lesz, ráadásul egyik volt gimis osztálytársam, Erika is részt vesz rajta! Természetesen örültünk nagyon egymásnak, hiszen ezer éve nem beszéltünk rendesen. (Pedig lett volna miről. :D)
Kedden a tanévnyitó miatt 2-től dékáni szünet volt. Hát nekem meg nem pont 2-től lett volna órám? Így sikerült otthon ücsörögni, mert hiába akartunk mi elmenni a tanévnyitóra, olyan esőben a francnak se volt kedve. (Azért este kimerészkedtem egy magányos sétára.) Szerdán Erika segítségével szereztem diákigazolvány-igénylő lapot, útközben pedig Csobi kiáltotta a nevemet, ami miatt én egészen megrémültem, pláne, hogy közben Dorothy-val telefonáltam épp. Egy negyed óra alatt kiderült, hogy később én ugyanazzal a lánnyal fogok találkozni, akivel Csobi délelőtt futott össze. Igazából, én már tényleg nem tudok meglepődni azon, hogy mindenki ismer mindenkit. :D
A lány amúgy Mo volt, akivel PEN-en haverkodtam össze, pedig ott sem vágtam elsőre kristálytisztán, hogy ő a Zsófli barátnője (tekintve, hogy Zsófli nem volt ott. az én agyam tiszta volt...), viszont az gyorsan kiderült, hogy az ő egyik legjobb barátnője az én csoporttársam volt Szegeden. Mert a világ kicsi. Értitek. Na szóval, a kollegina elvitt ebédelni az Aranygaluska étkezdébe, ami tetszett, úgyhogy duplán örültem. Zsóflival csak csütörtökön sikerült összefutni, de legalább sikerült, annak ellenére, hogy aznap nem voltam a topon. Viszont pénteken felvonatoztam Pestre, de szombat reggel 9-re már itthon is voltam. ("Itthon". Huhh.)

Ja, de ne a napirendemről meséljek, ugye? :)
Nézzétek, én a várost egészen pici korom óta a kedvenceim közé sorolom (Bp és Eger volt a másik kettő, amit mindig is imádtam), így ebből a szempontból nincsenek olyan problémáim, mint Szegeden voltak. Az egyetem eddig tetszik, eddig beigazolta a várakozásaimat, még ha itt-ott picit lezsernek, itt-ott pedig túl nehéznek is tűnik. Alig várom már a tavaszi gyakorlatot! Remélem, klassz helyre kerülök, és megnő kicsit a "szakmai" önbizalmam is.
Addig viszont egy olyan hatalmas problémát kell leküzdenem, mint a szakdolgozati témaválasztás. Igen, már most. A rendszer amúgy jó, érthető, hogy már most el kell kezdeni kutatni, így nekünk is könnyebb haladni. Viszont még érzem a Ba-sat a sarkamban, márpedig így nehéz gondolkodni. Tanárt már választottam, remélem, hogy végig ő marad, mert a konzultációk alkalmával eléggé segítőkésznek bizonyult. Ráadásul, elolvasva az előző szakdolgozatomat, megdicsérte a stílusomat, az elemzőképességemet, és még mondott egy csomó jó dolgot arról, ahogy írok, de ha mindet leírnám, még én is elszégyellném magam a nagy öntömjénezésben. :)
Az albérletem a BTK-tól nem egészen 5 percre van. Komolyan, a szobám ajtajától az esztétikaterem ajtajáig nem tudok végighallgatni egyetlen dalt sem! Bérletet elvből nem veszek, amíg nem muszáj, de a belvárosig tartó 15-20 perces séta legalább edzésben tart. A lakás sajnos nem a hegyre néz, de annyi baj legyen, legalább nem fogok éjszakákat tölteni az ablakban. Az esti séták alkalmával is tudok majd gyönyörködni, legalábbis, eddig ez a tapasztalatom. (Azért klassz lehet itt a szomszéd tízemeletesben legfölül, a hegyre néző lakásban lakni.)
A szobám szép és új, és nagyon "tiszta" érzetem van tőle, ami jó. Szegeddel ellentétben ez a szoba csak és kizárólag az enyém, sőt, szintén Szegeddel ellentétben, itt van elég szekrény a cuccaimnak. :D Persze, én azt a szegedi kis lakást is imádtam. A nagy konyha természetesen hiányzik is.
Hogy hiányzik-e még más Szegedről? Természetesen. Hiányzik a TIK, mert közel volt és gyors volt és minden egy helyen volt benne. De ami a legjobban hiányzik, az az, hogy itt nem fogjuk tudni Dorothy-val és Phaedrával felhívni egymást hajnalok hajnalán, hogy mit szólnánk egy esti sétához, egy korai reggelihez a Bociban, meg egy kis ücsörgéshez a Tisza-parton. Hiányoznak a lányok, mert az elmúlt három évemnek egyik legnagyobb részét ők tették ki, miattuk volt olyan jó, amilyen. Persze, most gondolhatjátok, hogy majd itt is találok ilyen társaságot is. De nem csak ez a lényeg. Hanem az, hogy velük most már nem tudok akármikor találkozni. De ez nem jeleni semminek sem a végét. Hisz tudjuk jól... ;)

Ui.: Aki most azzal jönne, hogy de hol vannak a koncertes meg molytalálkozós beszámolók, annak üzenem, hogy türelem csillagbogár.

Jut eszembe, a héten vettem egy Filmvilágot és bele sem lapoztam még. :/

Az idő trükkös kis...

2010-09-03T14:47:00.001+02:00

Na nem mintha annyira nagyon bántana, de mégis...

HOVA LETT A NYÁR?

Azért bízom benne, hogy a nagy tél előtt még egy kicsit át tudnak melegedni a zsigereim.

Inglend, Inglend - sűrű és barátságos befejezés

2010-08-28T21:40:00.002+02:00

Camebridge-i tartózkodásunk utolsó pár napja gyorsabban telt el, mint gondoltuk. Furán éreztük magunkat. Nem kifejezetten szomorúnak, mert volt abban valami jó is, hogy hazamegyünk, de akkor sem voltunk kifejezetten jól.

A péntek ráadásul azzal a viszonylag szomorú momentummal kezdődött, hogy bementem Phaedrához az office-ba, hogy kinyomtassuk a beszállókártyáinkat. (Igaz, kaptam sütit!)
Hm, hazudok. A péntek azzal kezdődött, hogy miközben sétáltam be a Pembroke-ba, egy rókavadászatba(!) futottam a város közepén!? Hogy hogyan lehetséges ez? Először csak a két rókajelmezes férfit pillantottam meg, akiknek azért (a gyengébbek kedvéért) oda volt írva a hasukra, hogy "SILVER FOX". Őket követték a fehér polós (és többnyire kopasz) "vadászkutyák, illetve egy piros pólós "HUNTER". Volt egy fekete pólós ember is sereghajtónak, de az ő feliratára már sajnos nem emlékszem. Szerintem zseniális, hogy így tartanak életben egy nem túl állatbarát hagyományt.
A nyomtatás után besétáltam a városba, de csak a Sainsbury's-be, hogy megvegyem a hazaígért lekvárokat és csokikat. Visszafelé azon mosolyogtam magamban, hogy most, hogy így egyedül vagyok, senki nem kérdezi meg tőlem, hogy akarok-e puntolni.
Otthon kellemes tunyaságba ringattam magam, miután nagyjából összedobáltam a bőröndömet. Mesi persze még mindig tanult (amikor nem facebookozott). Ekkor jött az üzenet valamelyik cseten keresztül, hogy az van, hogy Rachelék mégsem érnek rá színházba menni, viszont Logan kapott három ingyenjegyet a Szentivánéji álomra, és ha gyorsan összekapjuk magunkat, és hozunk a negyedik jegyre 8 fontot, akkor mehetünk. Naná, hogy nem akartuk kihagyni. A kedvenc Shakespeare darabom!
Egy órával később már a taxiban ültünk (nem igazán lett volna erőnk kigyalogolni a városhatáron is túlra a Milton Country Parkhoz, pláne London után, meg úgy, hogy időnk se volt kitalálni, hogy hol van), és indiai származású sofőrünk sztorijait hallgattuk, bár a kőkemény akcentus mögül csak Logan értette ki (ő is csak alig), hogy ő amúgy már itt született, meg több állása van, meg rakás pénze, sok háza, még több gyereke, akik közül az egyik a Trinity-ben tanul, meg ilyenek... Logan utána előszeretettel parodizálta a tódításokat, természetesen sokkal érthetőbb akcentussal.
Mint azt talán már kitalálhattátok ez egy szabadtéri előadás volt. Ha hamarabb ismertük volna a körülményeket, akkor mi is készülhettünk ovlna rendesen, ugyanis körülötttünk mindenki plédeken és összecsukható székeken üldögélt, miközben bort/sört kortyolgattak és szendvicseket, salátákat, sajtokat eszegettek. Nem kicsit lettünk mi is éhesek közben. Azért beültünk legelőre, középre, nehogy már ne lássunk a székektől. És persze az egyik színésszel is készült közös fotó, de ezek addig nem láthatóak, míg Logan nem teszi őket közzé.
Természetesen a darab zseniális volt. Az eleje is jó volt (bár kellett egy negyed óra, hogy megszokjam a nyelvezetet), de a második felvonásnál már szakadtam a röhögéstől, meg persze könnyeztem is egyfolytában. A lányok rögtön ráindultak a Puckot játszó Martinra (nézzétek meg itt az eddigi szerepeinek listáját; képzelhetitek...), én meg szimplán a kosztümökre. (A többi színész listája itt látható, legalul.)

(katt)

Hja, és felmerülhet a kérdés, hogy honnan lehet egy kaliforniai srácnak ingyenjegye egy angol, vidéki kis előadásra. Hát úgy, hogy van Logannek egy barátja, akinek van egy barátja, aki játszott a darabban. Nem is akárkit, hanem magát Oberont. (Az most mellékes, hogy ő volt az egyetlen, akiből alig értettem valamit.) A darab végén persze Logan odament, megköszönte, hogy itt lehettünk, elmondta, mennyire jól szórakoztunk, stb, majd bemutatott minket, mint magyar barátait. Itt jött a meglepetés: Greg odafordult hozzánk, és csak úgy lazán, "Szia!"-val köszönt nekünk egyesével. Mivel én voltam az első, annyira ledöbbentem, hogy a kézfogásunk is megállt a levegőben, és azt sem tudtam hirtelen, hogyan köszönjek vissza. :D
Ezután csúnya módon a Tescóban garázdálkodtunk. Mármint az volt a csúnya, ahogy szenvedtünk és baromkodtunk. De nekünk jó volt. És nem is szólt ránk senki tulajdonképpen. Amíg vártunk a hazavivő taxira, addig kabátban ettük a jégkrémet (naná, hogy Cadbury-set!) a parkoló közepén. A második taxisunk nagyon csendes volt, viszont hallgatott zenét, ha jól emlékszem. A Pembroke-nál búcsúzkodni kezdtünk, de aztán Logan úgy döntött, hogy hazakísér bennünket. Meg majdnem mentünk moziba is, de aztán az nem jött össze. Viszont úgy döntöttünk, hogy másnapra meghívjuk ebédre.
Szombaton sikerült ismét nagyon későn kelnem. Mesi talán már be is vásárolt addigra. Az ebédterv mákos guba volt vaníliasodóval, hogy mutassunk valami hazait is Logannek. Az alapanyag mondjuk friss baguette volt, de hát örültünk, hogy volt valami. Hatalmas tállal sikerült készíteni, és egészen finom is lett. (Mondjuk a sodóból kihagyhattuk volna a liszt lesülését, de hát jól van.) Szerencsére mindenki kétszer szedett, ezt sikerként könyvelem el.
A késő ebéd után elindultunk Grantchester felé a mezőre. Logan felismerte, hogy erre szokta vinni Calum a hajnali futócsapatot; én megértem, hogy ő csak egyszer csatlakozott ezekhez a mazochistákhoz. Hatalmasat sétáltunk, közben esett pár csepp eső is, és láttunk szivárványt is, szépen a folyó fölött. Utunkat hatalmas, sötét felhők kísérték, de kellemes idő volt amúgy. Sok ember kint volt. Volt egy nagyobb, piknikező társaság, meg kutyasétáltató páros, meg két zenélgető lány, közvetlenül a parton (ők visszafelé ránk köszöntek, nem tudom, azért-e, mert közben énekeltem én is), meg még puntolók, meg egyéb sétálók. Mire szinte végig értünk a part menti ösvényen, teljesen besötétedett. Kerestünk egy csalán- és embermentes pontot a parton, és leheveredtünk picit a fűbe. Képeket nézegettünk, beszélgettünk, élveztük a létezést. Mikor kezdtünk volna fázni, és épp azon kezdtünk volna gondolkodni, hogy talán haza kellene indulni, a távolban tűzijáték kezdődött. Nem szeretem, de ez szép volt. Vagy legalábbis nagyon illett a pillanathoz. (Így lett nekünk is huszadikai tűzijátékunk huszonegyedikén.) Lassan hazasétáltunk, közben tervezgettük a jövőinket, és a közös pontjaikat. Végül bekuporodtunk egymás mellé a kanapéra, és megnéztük a Gilbert Grape-et. (Majd Logan el haza, mi meg el, aludni.)

(katt)

Másnap az volt a tervünk, hogy körbefotózzuk a várost. Először elsétáltunk a másnapi buszmegállóhoz, hogy rögzüljön az útvonal, majd a Parker's Piece füvét fetrengtünk hosszan, csupa olyan kellemes témákról beszélgetve, mint lelki sebek, bizonytalan jövő, etc. Közben Phaedra lebeszélte Logannel SMS-ben, hogy később találkozunk, de ők most épp házi feladatot forgatnak.
Mikor meguntuk a heverészést, bementünk a Pembroke-ba: sehol senki. Így hát sétáltunk egyet a belvárosban, és ténylegesen fotóztam, ha már ez volt a cél eleve. Utána kitaláltuk, hogy hátha van még vacsora a Pembroke-ban, és akkor Phaedra meghív minket. Az van, hogy hiába jobbak a körülmények, az angol menza is csak menza... Viszont épp elkaptuk a vacsoráját befejező Logant, aki ott csatlakozott is hozzánk. Vele is sétáltunk, a város egy másik részében, majd ez a történet is filmnézésbe torkollott. Mivel Soma már befoglalta a kanapét, így fönt a nagyágyban helyezkedtünk el, hogy mindenki jól láthassa a laptopon a 500 days of Summert. A városban játszódó jeleneteknél Logan végig kommentálta, hogy ó igen, ez LA, és ismeri ezt a helyet, ez meg az anyukája kedvenc épülete, meg... Olyan fura, hogy más ismeri a hollywoodi filmek helyszíneit. :D

A film végeztével kénytelenek voltunk könnyes búcsút venni, hiszen aludnunk kellett. Volna, ugyanis Logan távozása után egyedül Phaedra volt álmos. Ő le is feküdt, és bementem hozzá, hogy betakargassam, aminek az lett a vége, hogy ők Mesivel feküdtek az ágyon, én meg a padlón ücsörögtem, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Phaedra közben nagyjából bealudt, de mi csak nagy sokára hagytuk el a szobáját. Nyolc körül keltünk, tehát 3-4 órát ha aludtunk. Phaedrát elküldtük a melóba, és megígértük, hogy majd bemegyünk hozzá (mindenképpen kellett volna, hiszen otthon hagyta a telefonját). Amíg az utolsó simításokat végeztem magamon (meglepő módon rajtam látszott a legkevésbé az éjszakázás, sőt, én ugyanúgy néztem ki, mint egyébként; nem úgy a fáradt szemű csajok), addig Mesi csinált nekem is szendvicset, mert ő ilyen szorgos. Somától nem igazán tudtunk elköszönni, tekintve, hogy aludt, de azért hagytam neki egy rendkívül rövid üzenetet.
Most következett a séta. Nekem gurulós bőrönddel, Mesinek utazótáskával. Gondolhatnánk, hogy nekem milyen könnyű volt a helyzetem. De mégsem volt az, mert az egyik kerekem a kitörés határán mozgott, így néha megakadt, leállt. A sírás határán voltam, de eljutottunk Phaedrához is (ő is majdnem sííííííííííírt :)), meg a buszhoz is. Kb. 10 percünk volt a busz indulásáig (11:00), tehát ideális volt az egész. És itt következett az az egy óra, amiről nem szeretnétek, ha mesélnék. Persze, minek utazik, aki nem bírja. Viszont ez úton is köszönöm a kedves angol pár segítségét.
A reptéren eszegettünk kicsit, megnéztünk egy srácot, hogy milyen menő kabátja van (pontosabban Mesi is csak azért mutatott rá, mert tudta, hogy nekem tetszeni fog, és nem tudta, hogy én negyed órával azelőtt már kiszúrtam), elkezdtünk sorba állni a check-in pulthoz, még sorba álltunk, meg még mindig, meg utána előreengedtünk egy anyukát, meg az Eperkére hasonlító kislányát, meg becsekkoltunk, meg elmentünk mosdóba, és akkor hopp rájöttünk, hogy már megint final call lett hirtelen, úgyhogy uzsgyi, mert fogalmunk sincs, milyen messzire kell rohannunk, de már alig van 10 percünk. A rohanásban a tábláról csak azt sikerült leolvasni, hogy huszonvalahanyas kapu, így majdnem rosszul lettem, mikor megláttam, hogy zárják le a húszast. A hölgyike azonban gyorsan felvilágosított, hogy a huszonegyes lesz a miénk, ne izguljak. Ott meg még legalább 10-15 ember várt, tehát belefértünk az időbe bőven. A repülőt már egészen jól bírtam, bele is kezdtem hát a Vágy és vezeklés olvasásába, amit olvassatok el, mert máris nagyon tetszik, pedig még a felénél sem járok!

(katt)

Fél 6 körül szálltunk le a repülővel. Minden fiatal lány ujjongani és visítozni kezdett, ahogy kilépett a gépből: hát persze, két órája az esőből indultunk el, itthon meg laza, alkonyi 30 fok várt minket. Hogy elérjük az első vonatot, a szüleinket sem hívtuk fel, csak rohantunk csomagot felszedni, vonatjegyet megvenni, egészségügyi kitérőt tenni, és átirányulni a vasúti megállóhoz.
Sajnálatos módon már csak álló helyünk maradt, de azért én jól éreztem magam az úton. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom vett rajtam erőt, és egyszerre peregtek bennem az elmúlt hetek emlékképei a közeljövő álomképeivel.

Annyi, de annyi minden lenne még, amit elmesélhetnék, de nem fogok. Egy részük csak elfeledett, jelentéktelen apróságok ugyan, de más részük igazi nagy történetek, csak nem azokból a fajtákból, amiket mindenkivel meg kellene osztani. Így nem olvashattok a hosszú, magányos hajnalokról, a dalszövegek elmére való fura hatásairól, a felesleges asszociációkról, a rivalizálásokról, a durva tudatmódosulásokról, halálfélelmekről, tehetetlenségtől való félelmekről, rossz kedvekről, tévedésekről, piciny önbizalmakról, különcségekről, könnyekről, megemelt hangokról, barátságokról, életpályákról, szakításokról, hányásokról (bocs, a szinonimaszótár sem talált rá más kifejezést), és egyéb, minden emberrel megeső, mindennapos dolgokról.
De ezeket úgyis el tudjátok képzelni, nem?

Inglend, Inglend - rock'n'roll és London

2010-08-24T22:04:00.008+02:00

Szépen lassan eltelt az első két hét, és azt vettük észre, hogy már csak egy hét, és indul is haza a repülő. Egyrészt örültünk, mert egy ilyen hosszú nyaralás épp elég, másrészt viszont furcsa volt, hiszen már úgy megszoktuk, hogy ott vagyunk. Én különösen szomorú voltam eleinte, de a hét végére már csak mosolyogtam: jövök én még erre.

Sajnálatos módon állandósult az a rendszer, hogy én sokáig alszok, Mesi pedig addig tanul (és facebookozik). Így többek között miattam csökkentek a napi programok, hiszen az ébredésem és a látogatható helyek zárási ideje közötti idő egészen kevéske volt.
Hétfőn szerencsére Phaedrát hamarabb elengedték az office-ból, így velünk jöhetett a Whipple Museumbeli túránkra. Ez a tudománytörténeti gyűjtemény tele volt szemet gyönyörködtető, aprólékosan kidolgozott, többnyire réz műszerekkel, és gusztustalan, műanyagból készült biológiai szertárakba való izéken keresztül mindennel. Érdekes volt szerintem. Én szeretem a régi fém műszereket, itt meg aztán kedvemre csodálhattam a különféle iránytűket, díszes szögmérőket, időjárásjelző alkalmatosságokat és egyéb becses tárgyakat. Azért a számológép-gyűjteményt én is viccesnek találtam.
Este a nyári egyetemen két programot szerveztek az amerikaiaknak: mehettek a Shakespeare fesztivál egyik előadására, vagy maradhattak a Pembroke-ban Rock Bandezni. Szerintetek Phaedrával hova csatlakoztunk be? (Mesi otthon maradt művészettörténészkedni.)
Mikor megérkeztünk, csak három srác volt jelen (egyik sem amerikai), és éppen a Mr. Brightside-ot tolták. Amint végeztek, azonnal betoltak minket a helyeikre. Pontosabban a dobos srác maradt, Anna átvette a gitáros szerepét, engem meg beállítottak a mikrofon mögé. Megdöbbentően könnyű volt hangosan énekelni a Wonderwall-t. Azért, mikor félúton hátrapillantottam, és megláttam, hogy közben megsokszorozódtunk, kicsit megijedtem. De megtapsoltak, úgyhogy annyira nem lehetett gáz. Persze konkrét sorrendekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy egyszer Phaedra kipróbálta, milyen a (játék)dobok mögött, illetve az én kezemben is járt párszor a gitáros konzol. Egyszer biztosan pont akkor, amikor az egyik aprócska lány a Bad Roamnce-t próbálta énekelni. (Erről a lányról tudnék írni hosszan, de semmi jót, úgyhogy hanyagolom.) Volt egy bizonyos Kat, akinek istenien jó hangja volt, és olyan furán próbálta produkálni magát, miközben egyáltalán nem tolakodott előre, de mégis éreztél valami agresszivitást a passzív viselkedésében. Fura. Pedig amúgy kedvesnek tűnt. Phaedrával amúgy közösen lenyomtuk a mikrofon előtt a Come As You Are-t, az I Want To Break Free-t (ne kérdezzétek, nem tudom miért pont ezt) és később, amikor a legtöbben voltunk, még egyszer a Wonderwall-t. Amikor már Phaedra elfáradt (és már nem volt jó kedve), akkor én azért még kiéltem magam egy kicsit, és megmelengettem (vagy összetörtem?) kis szívemet egy Maps-szel, és később, utoljára egy Creep-pel. Yeah! (A vicc, hogy jó volt. Mármint jó érzés. Énekelni. Meg az is, hogy tapsoltak. Pedig ez csak játék volt.)
A keddi napunk sem telt sokkal hasznosabban. Kb. annyit tettünk érdemben, hogy bevittük Phaedrának a Pembroke-ba a jelmezét. A beöltözős buliba ugyanis mindenkinek "p" betűs valamiként kellett érkeznie. Értitek, P, mint Pembroke. Kedvenc Phaedránk "painter" lett, de abból is a legjobb, köszönhetően franciás sapkájának, csíkos ingének, és lila bajuszának köszönhetően.

(katt)

A szerdai program is elég silány volt. Bevásároltunk és megterveztük a másnapi menetrendet. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy ha már hamarabb nem mentünk be Londonba, akkor majd csütörtökön, amikor az amerikaiak is, és akkor majd talán össze is futhatunk velük valahol.
Míg Phaedráék beértek Londonba, és részt vettek egy Shakespeare workshopon a Globe-ban, addig Mesivel mi is bevonatoztunk (létezik, hogy 3 fonttal olcsóbb volt a teljesen ugyanolyan jegy, mint két éve?) és meglátogattuk a Tate Britaint. Itt szinte minden termen sikerült átfutni, alig kellett kihagynunk valamit. Nekem persze külön szimpatikus volt, hogy van egy pöttynyi termük, amit a Bloomsbury Groupnak szenteltek, így vannak képeik Duncan Granttől és Vanessa Bell-től is. Yay! Illetve még tetszett az a terem is, ahol absztrakt képek voltak kifüggesztve, plusz volt egy zenedobozuk két fejhallgatóval, amiben három dallamminta váltogatta egymást, és neked azt kellett kitalálnod, hogy szerinted melyik dallam melyik képhez passzolhat. Mesivel nekünk a három párosításból csak egyetlen egy egyezett meg. Annak ellenére, hogy nem értek a képzőművészetekhez, számomra is voltak olyan alkotások, amelyek kifejezetten izgalmasnak tűntek (pl. ennek a teremnek a remekei), és persze voltak olyanok is, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (lsd. itt). Plusz még felfedeztük Lucien Freud-ot, és elborzadtam Damien Hirsttől. Negyed 1-kor azonban felpattantunk, és megcéloztuk a metrót.
A South Kensingtoni megállónál, a V&A-ig vezető föld alatti labirintusban az a jó, hogy mindig szól a zene. Mármint az élő zene. És azt kell mondjam, hogy az angol utcazenészek jók. De komolyan, nagyon. (Cambridge-ben is, btw, nem csak Londonban.)
Tehát Victoria and Albert Museum. Itt találkoztunk Phaedrával, Logannel, Kimmel és Heatherrel. (A többiek szétszéledtek. Volt olyan srác is, aki semmilyen programra nem ment, csak egyedül rótta a várost.) A múzeum lépcsőjén nassoltunk kicsit, meg lőttünk pár képet ofkorsz. Bent azonban mi is több felé váltunk, pláne, miután kiderült, hogy nem tudjuk megnézni a Grace Kelly kiállítást helyhiány miatt. Heather fogalmunk sincs merre ment, Mesi pedig az európai művészet remekeinek járt utána, tehát én most csak azokat fogom felsorolni, amiket én láthattam a két szép szememmel.

(katt)

Először is megjegyezném, hogy a V&A-t lehetetlen körbejárni egy nap alatt, ugyanis egy 11 km hosszú konkrét labirintusról van szó. Mi először a földszinten kezdtünk, egy érdekes, és számunkra furcsán értelmetlen kiállításon, de aztán ezen gyorsan túllendültünk, és eljutottunk a divattörténeti kiállításra. (Itt azon röhögtünk hosszan, hogy a '75-ös hunting outfiten vajon miért olyanok az aranygombok, amik a '96-os olimpiát hirdetik.) Innen egyenesen a harmadikra akartunk menni, de sikerült körbebolyongani a fél épületet. A számomra egyik leggyönyörűbb terem a vasból készült munkákat tették közszemlére. Meseszép kapuk, kandallók, zárak, kulcsok(!!!) mellett sétálhattunk. Szomorú, hogy manapság már nem adnak ennyit a részletekre.
Innen újabb kacskaringók következtek (különféle szobrok és miniatúrák között), míg egy szemkápráztató ékszergyűjteményen át eljutottunk a My Generation: The Glory Years of British Rock című fotókiállításig. Itt még bohóckodtunk kicsit a színháztörténeti kiállításon, majd elindultunk visszafelé, hogy a 3 órás találkozóra a főbejáratnál legyünk. Út közben rátaláltunk még egy óriási könyvespolcra, az Ark Towerre is, ahol nyelvi nehézségekbe botlottam egy múzeumi dolgozóval. Meg mernék esküdni, hogy kettőnk közül én tudtam jobban angolul. A számtalan gyönyörű szobrot és festményt és faragványokat sajnos nem tudom már felidézni, de annyi bizonyos, hogy ebben az épületben akármerre jártam, minden nagyon tetszett.
Újra metróra szálltunk, immáron Phaedrával, Logannel és Kimmel kiegészülve, hogy aztán sétálhassunk a Green Parkban és pózolhassunk a Buckinhgam-palota előtt.
Itt újra különváltunk, hiszen a többieknek 5-re a London Bridge déli tövében kellett lenniük. Mi Mesivel átsétáltunk a Trafalgar Squarre, átverekedtük magunkat a fesztiválozókra emlékeztető tömegen, megnéztünk egy utcai performanszt (éljenek a bolond szabadulóművészek, akik nem csinálnak semmit, de azt nagyon jól), és betértünk a Mesi által legjobban várt helyre, a National Gallery-be. (Ahol még sose voltunk, viszont aminek a lépcsőjén 5 éve reggeliztünk.)
Erre a remek gyűjteményre bő egy óránk volt csak, így szinte futottunk a híresebb képeket tartalmazó termek között. Egyébként már maguk a termek is csodálatosak, méltó helyen vannak őrizve a Manet-k, Monet-k, Van Gogh-ok, Velázquezek, Vermeerek, Tizianók, Cézanne-ok, Rembrandtok, Holbeinok, Van Eyck-ok, Leonardók, stb-stb, és persze az az egyetlen Lautrec-kép, amit egy festőtanonc barátjáról festett. Csak úgy, a miheztartás végett: 30 highlight paintings.
A múzeumból kb. az utolsó pillanatban távoztunk. Lesétáltunk a Big Benig, kicsit keringtünk a környéken, rájöttünk, hogy a nagy szélben kicsit fázunk és éhesek is vagyunk (= kis Vuk-effektus), illetve, hogy a St Paul székesegyházba már ugyan nem fogunk bejutni, mert több mint egy órája, hogy elkezdődött az esti mise. (Mesi ötlete volt amúgy, és tök poén lett volna.)

(katt)

Háromnegyed hét körül indultunk el az általam megtekinteni óhajtott Postman's Park felé, de a hangulatom rohamosan romlott. Gondoltam, úgysem fogunk bejutni, ha 7-kor zár, de akkor is vissza fogok jönni, bármit is jelentsen, hogy esetleg másodjára sem sikerült. Bőven 7 után értünk oda, mert egyszer ügyesen irányt tévesztettem. (Bár egy héttel azelőtt produkáltam furcsa dolgokat, ezt most a mérhetetlen szomorúságomra fogom, ami hirtelen elkapott.) Lényeg, hogy bejutottunk. És rosszul esett. Jobb lett volna, ha zárva találjuk a kapukat, komolyan.
Ezután ettünk, sétáltunk. Le a Temzéig, át a London Bridge-en, a parton a Tower Bridge-ig, azon vissza Észak-Londonba, ott metróra a Euston Square-ig, és akkor, amikor elvileg már a vonaton kellett volna üldögélnünk, éppen Virginia Woolfék azon háza előtt álltunk, amely meghatározó helyszíne volt a Bloomsbury Group megalakulásának.
Alig értünk a King's Cross-ra, pár perccel később már indult is egy vonat Cambridge-be, így ez is pont jól jött ki. Sajnos nem tudtuk megtalálni a kilenc és háromnegyedik vágányt Mesinek, de úgy este negyed 11-kor, miközben szinte az egész területen építési munkálatokat végeznek, elég nehéz is lett volna gyorsan cselekedni.
Negyed 12 után már Cambridge utcáit róttuk ismét. Megbeszéltünk, hogy bár ez a város is klassz, és ideális lehet egy nyugodt felnőtt életre, plusz gyereknevelésre, de akkor is London az igazi!
És persze:
Bloomsbury-ben akarok lakni.

Inglend, Inglend - a főzéstől a modern művészetig

2010-08-18T02:08:00.006+02:00

A második hetünket tényleg azzal kezdtük, hogy csináltunk végre paprikás krumplit. A lehetőségeinkhez képest, meg ahhoz, hogy mindkettőnknek ez volt az első, egészen jól sikerült. Persze édeskés lett. Ez talán valami új betegség nálam. Mivel ezzel vártuk haza Phaedrát a skóciai kirándulásról, ezért sütöttünk egy újabb adag tejespitét a kedvéért.

Kedden esett az eső, Mesi pedig a művtöris feladataival foglalkozott, de nekem mehetnékem volt, így sapkát nyomtam a fejembe, zenét a fülembe, és nyakamba vettem a várost. Először bevittem Phaedrának a Pembroke-ba a postáját, majd megkerestem a vasútállomást, hogy egyúttal felfedezzek egy számomra teljesen új városrészt modernebb épületekkel és kis pékségekkel, kávézókkal. Messziről egyébként a vasútállomás akár a szegedi pályaudvar is lehetne, kicsit olyan a hatása (ismétlem, csak messziről); nem hiába testvérvárosok.
Visszafelé felfedeztem két nagyobb templomot, és megtaláltam a sarkkutatós múzeumot, ahova be is mentem volna, ha nem a zárás előtt 10 perccel értem volna oda. Közben kisütött a nap, tök jó idő lett, de engem várt a Fitzwilliam Museum alsó szintje a régészeti leletekkel. Az egyiptomi dolgok mellett csak elsuhantam, mert ez mindig kimaradt az érdeklődési körömből, de a Közel-Keleti tárgyak között találtam egy-két számomra is érdekes dolgot. A múzeumnak van egy hatalmas gyűjteménye porcelánból. Na, abban a teremben csak azért nem voltam rosszul, mert a z egyik fal mentén szerencsére ezüst korsókat/mosdótálakat/fűszertartókat/teás készleteket/stb. mutogattak a vitrinekben, a szép, fémből készült tárgyaknak pedig soha sem tudok ellenállni. Pláne, ha időnként közbeszúrnak egy-két órát: csodálatos, Párizsban készült állóórákat és aprócska zsebidőmérőt, melyet minden bizonnyal valami előkelő kisasszonyka kaphatott szerelmi zálog gyanánt (Aww!). Megnézegettem még a különféle érméket egyéb apró szépségeket, áttekintettem az ajádékbolt kínálatát, még egyszer gyönyörködtem a kiállított kardokban és egyéb fegyverekben, illetve páncélzatokban, majd tovasuhantam.

(FYI: az írás közben itt beiktattam öt perc szünetet, hajszárítás céljából.)
(és hopp, eltelt újabb tíz perc egy kis olvasással vegyes hangulatingadozással, és July hallgatással, de most már tényleg vegyük fel újra a történet fonalát!)

Nem tudtam, mit szeretnék csinálni. Hazamenni nem volt kedvem, de már éppen zárt minden, ha nem zárt be már egy órával azelőtt. Így pofátlan módon visszamentem a Pembroke-ba, megkerestem a UCSS2 program irodáját, és beültem Phaedra, Rachel és Luke mellé, és hagytam, hogy Phaedra megetessen keksszel és csokival (naná!), majd miután Calum és Heather is bejöttek, Phaedrával leléptünk, és meghívott vacsorázni. A college-ba. Tudjátok, ezt úgy kell elképzelni, mint a (bocs, jobb példát nem tudok) Roxfort ebédlőjét, csak kicsit kisebb verzióban, három hosszú asztallal. (És önkiszolgáló pulttal.) Tehát egy sacc/kb. 700 éve épített ebédlőben ettem. Fenomenális volt! A tavaszi tekercsem már nem annyira, de a többi viszont még annyira sem nézett ki jól. Phaedra is nevetve konstatálta, hogy sikerült az egyetlen olyan napon bejönnöm, amikor szar a menü. Mit is mondhatnék: jellemző. :)

a Pembroke ebédlője
(katt)

Szerdára az egyetlen tervünk Mesivel egy nagybevásárlás volt, amit az Aldiban óhajtottunk végrehajtani. Közben találtunk egy nyitott ajtajú templomot, ami csak arra várt, hogy megnézzük (amúgy éppen kézműves foglalkozást tartottak bent gyerekeknek, de ez nem különösebben zavart minket). Viszont ez a kis kitérő okozhatta azt a problémát, hogy nem kanyarodtunk le az említett épületnél. Pedig kellett volna. De én ugye nem néztem meg a térképet, mert 1) Mesi már úgyis járt arra, 2) még mindig labilis volt a tájékozódási képességem. Szerencsére jó idő volt, és tök jól elnézelődtünk a házak között, így nem volt túl nagy baj, hogy többször is rossz felé akartunk indulni. A lényeg, hogy élelemmel megrakodva jutottunk haza.
Otthon 10 percen belül csengett a telefon: Phaedra bejelentette, hogy a délután nagy részében offol, így menjünk el vele vásárolni minél gyorsabban. Mi persze tele voltunk lelkesedéssel a több órás sétánk után... Végül is ettünk, teregettünk, bepakoltunk a mosogatógépbe, és ültünk egy fél órácskát, majd mehettünk az ismételten távol lévő Primarkba, ahol majdnem nem vettünk semmit, de aztán mégis. Mondjuk csak Phaedrának, de én ekkorra már amúgy is túl voltam az ilyen jellegű költekezésen...
Csütörtökön fogalmam sincs, hogy mit műveltünk, mindenesetre Phaedra délután Stratfordba ment a csoporttal színházba. (Engem is hívtak, de bármennyire is szerettem volna, a színházjegy hirtelen elég megterhelő lett volna.)

(katt)

Péntek. Hm. Nincsenek információim. Biztos sétáltunk, meg filmet néztünk, meg ilyenek, na. (Ha! Így fél órával később felrémlett, hogy ez volt Phaedra betegszabadsága, és főztünk: rizs és tejszínes gomba volt az ebéd, amit kb. azonnal elpusztítottunk. Evvan.)
A változatosság kedvéért szombaton Phaedra lelépett az amerikaiakkal Bath-ba. Erre csak azért nem voltam túlzottan irigy, mert ott kivételesen én is jártam. Elvileg Mesi is, de a képek alapján is csak halványan derengett neki a dolog. Mi Mesivel úgy döntöttünk, hogy újra elsétálunk az állomásra, de most együtt, és a kertek alatt, egy alternatív útvonalon. Számításaim szerint így vagy 20 percet tudunk spórolni, juhé. Az időjárás előrejelzés szerint végig esnie kellett volna (egészen addig, míg haza nem megyünk, hehe), de mi kellemes napsütésben róttuk az utakat. Felfedeztük a Baby Unicorn Nursery-t és a vele valószínűleg egy vezetőségű intézményeket, amik egy csodálatos, borostyánnal telefuttatott épületben helyezkednek el, és van előtte egy egyszarvú szobor. Naná, hogy lefotózkodtam vele!
Úgy döntöttünk, hogy betérünk a Scott Polar Research Institute múzeumába is. Baromi érdekes volt végignézni, hogy milyen ruhákban mentek a nagy felfedezők az Északi-sarkra, hogy mennyi értékes és hatalmas holmit vittek magukkal (díszes kardok, ezüst teáskészletek, az expedíció feliratával rendelkező porcelánok, meseszép réz műszerek, stb.), és megtudni hogy a védősapkájukat Viktória királynő lánya kötötte nekik ajándékul (már ha tudok olvasni és még jól is emlékszem). Plusz érdekesség volt, hogy a múzeum végében egy modern képzőművészeti kiállítás kapott helyet: mind eszkimók keze munkáját dicsérték. Érdekes, mert a szobrokat nem annyira kedvelem, mert nem nagyon tudok velük mit kezdeni, nem nagyon tudom őket hova tenni. Az itt látott inuit alkotásokról azonban alig bírtam levenni a szemem. Nemcsak szépek voltak, de nagyon kifejezőek is. Nekem sokat mondtak, legalábbis akkor és ott úgy éreztem.
Mikor kiértünk a múzeumból, megdöbbenve vettük észre, hogy ugyan süt a nap, de kint minden vizes. Persze, hogy ne örüljünk túl sokáig, mi is kaptunk a nyakunkba, miközben a Downing College parkjában sétáltunk. (Eddig ez a legkevésbé tetsző college. Az egész olyan direkt, olyan túl szabályos, olyan túl klasszikusnak látszani akaró. Jó, persze, 1800-ban alapították, ami megmagyarázza a stílust, kivéve a könyvtár homlokzatát. Hm, az biztos később került oda. Vagy addig könyvtár sem volt? Whatever.) A nap végén bevásároltunk a Sainsbury's-be, és valószínűleg ugyanúgy töltöttük a maradék időnket, mint addig.
Eljött a vasárnap, és elmentünk az egyetlen, vasárnap is nyitva tartó kulturális egységbe, a Kettle's Yard galériába, ahol is megtekintettük az aktuális időszaki kiállítást. Itt jól elszórakoztunk azon, hogy én mennyire nem értek az esztétikához, és hogy Mesi szerint ő is milyen rossz művészettörténész lenne (na, azért nem kell mindent elhinni). A The Long Dark fantázianevű kiállításra csak azt tudom mondani, hogy egy mukkot nem értettem az egészből. Az "untitled" dolgok alapból felnyomták az agyvizemet, mert nekem kell egy ilyen útmutató, főleg, ha modern művészeti alkotásokat nézegetek. Mondjuk később lett egy olyan ötletem az egyik képnél, hogy a mögötte lévő nagy fehér falfelületre a látogatóknak fel kellene írniuk a címötleteiket. Szerintünk izgalmas értelmezési szintekre bukkannánk.
A Berlinben élő Peter Linde Busk munkái (pl. ez itt balra) bosszantottak a legjobban. Az ő művei kilométeres címekkel bírtak, ami nekem egyenértékű volt a cím nélküli verzióval, és plusz üres belemagyarázást, illetve a közönséggel való kicseszést láttam bennük csak. Mesi azért próbált hol viccesebb, hol komolyabb elemzéseket létrehozni, és nem mondom, hogy nem volt igaza, dehogy ez nem az én műfajom volt, az is biztos. Simon Bill ovális képei azonban megragadták a fantáziánkat és az öt képből kiolvastunk egy történetet: egy éjszaka történetét, ami az LSD jegyében telhetett el. (Komolyan, szépen levezettük az egészet, és abszolút összeállt a kép. Olyannyira, hogy még azt is tudni véljük, hogy képzeletbeli hősünk a drog hatásának csökkenése után borral gondolta leöblíteni az élményt, és az utolsó képen azt láthatjuk, ahogy a két anyag kémiai reakcióba lépnek egymással. Hát nem gyönyörű?) Ja, és az ultimate kedvencünk egy matrjoska baba volt. Ez itt ni.
A vicces napot azzal koronáztuk meg, hogy készítettem mákos gubát vanília sodóval. Persze ez is volt már jobb is, de azért ehető volt. Nem tudom, nem vagyok mostanában formában.
A hét egyéb kuriózuma egy harmincsok órás ébrenlét volt, amitől azt reméltem, hogy majd helyrebillenti a nem túl remek napirendemet. Tévedtem. Viszont hajnal 4-kor nekiálltunk Somával random csokis sütit csinálni, amit utána vanília pudinggal öntöttünk le. 5-re már semmi nem maradt belőle, így a lányok is kimaradtak az attrakcióból. (Igaz, még a hét folyamán elkészítettem a szolidabb verziót is, ugyanis Somáéban a cappuccino-portól kezdve, a kanalas gyógyszeren át egyszerűen minden volt.)

Jah, és persze a hét kérdése: "Hoztál chocolate cake-et?"

(És igen. Belga csokisat. Két font a Sainsbury's-ben.)

Inglend, Inglend - without Phaedra

2010-08-10T23:25:00.007+02:00

Hol is hagytam abba a mesélést? Ja igen. Kedden (a Fez Club-os est másnapján) egyedül sétálgattam, majd betértem a Pembroke-ba köszönni a népeknek, meg megkérdezni Phaedrát, hogy hozzak-e neki is valamit a Sainsbury's-ből (Somának már kérdezés nélkül hozzuk a chicken noodles-t). Nem, nem kell neki semmi, de várjak már. Jó, de így akkor én most bevásárolnék. Jön velem? Nem, mert mennek a csoporttal evening puntingra. Jó mondom, de akkor én megyek tova. De ne, várjak. Oké. Közben jöttek Loganék is, hogy jövök én is? Á, mondom dehogy, nekem boltba kell mennem. Majd jött Phaedra kolleginája, Rachel, hogy de jó, hogy vagyok, csatlakozok? Hát de... Mire Phaedra közölte, hogy ragaszkodik a maradásomhoz. Hát jó.

Lesátáltunk a Mill Lane-en a partra, és hatos csoportokba rendeződtünk. Illetve mi Phaedrával és Logannel csak hármas csapatot alkottunk, de összeverődtünk még három másik lánnyal, akikből csak Grace-re emlékszem, rá is csak azért, mert egy szimpla kérését negyedik visszakérdezésre értettem meg, illetve mert külön fel kellett világosítani, hogy rosszul tudja a Harry Potter forgatási helyszíneit, és szerintünk higgyen csak nekünk, mert mi tudjuk jobban. Eleinte Phaedra "hajtotta" a "csónakot" (a szakszavaktól eltekintenék, angolul sem tudom őket, nemhogy), aki tök ügyes volt, de az egyetlen férfink nem bírta ki hátul a kis evezővel, így addig szenvedett, míg Phaedra át nem adta neki a helyét. Azt hiszem, ezt később megbánta, bár kétségtelen, hogy a napi edzése megvolt.

(katt)

Ugyebár a hivatásos puntos srácok kalapos-mellényes egyenruhában nyomják az ipart, így mikor Logan dzsekije alól előbújt a mellénye, megörültünk, hogy profi kézbe kerültünk és vártuk a kötelező idegenvezetést. Ez eleinte a Phaedra által meséltek ismétléséből állt, majd pedig kifutott olyan magasröptű információk átadásába, mint pl.: "Balra egy öreg angol épület látható, jobbra pedig... egy öreg angol épület!" Lényeg, hogy egy bő órát csónakáztunk a college-ok háta mögött, és a folyó felől minden még gyönyörűbb, mint egyébként. (Majd lesznek képek, naná, hogy lesznek!) A nap lezárásaként pedig csak sikerült bevásárolnunk Phaedrával. Paramm-paramm.
Másnap elkezdődött a hol esik, hol süt a nap című időjárás, bár nem mondanám, hogy addig olyan nagyon meleg lett volna. Ráadásul Mesinél felmerült pár hivatalos papíros dolog (mert hogy ő közben menedzseli, hogy az őszi félévet Berlinben töltse Erasmusszal), így kerítenünk kellett egy faxgépet, mert az ugye Phaedráéknak nincs. Első naiv próbálkozásunk során az utunk a postára vezetett. Szerencsére nem kellett végigállnunk a hihetetlen hosszú sort, mert megkérdeztem a pénzváltós bácsit, hogy egyáltalán megéri-e. Ő azonban átküldött minket a városi könyvtárba, ami a bevásárlóközpont(!!!) első emeletén van, és ilyen kis fiatalos, élénk, kék és zöld színekben pompázik. Itt tehát elintéztük a faxolást, és láttunk egy lányt, aki az egyik ott lévő számítógépen FarmVille-ezett.
A maradék időnket a belváros közepén lévő emeletes Waterstone's könyvesboltban töltöttük. Ilyenkor utálom a legjobban, hogy nem vehetek meg csak úgy, kedvemre akármit. Például egy bögrét, amit nem elsősorban kinézete, mint inkább eszmei értéke miatt szeretnék magaménak tudni. Gondolom, este néztünk valami filmet, de a fene se emlékszik már.
Csütörtökön kialakult az a rendszer, hogy Phaedra elment Skóciába az ámerikaiakkal, Mesi pedig délelőttönként kimegy Grantchester felé futni egy kicsit, míg mi Somával alszunk minimum délig, de persze ő mindig tovább. Mondjuk csütörtök délután pont sokat sétáltunk Mesivel: a folyó mellett lesétáltunk Grantchesterhez. Fotózkodtunk, futkároztunk, nosztalgiáztunk, tervezgettünk, meg minden ilyesmi. Végül bementünk az Orchardba, ahol megjutalmaztam magunkat egy csoda klassz csokoládés tortaszelettel. Is-te-ni-volt. De tényleg. Az idei év második olyan vásárlása volt, ami minden fillért megért. (Az első a határidőnaplóm volt.) Visszafelé még beugrottunk a hely melletti templomba, ami kivételesen tárva nyitva állt, és sehol nem volt senki (a cambridge-iekbe még nem sikerült bejutni semmiféle napszakban). Fáradtan hazabandukoltunk, miközben felhőket fotóztunk, majd pedig gondolom ismételten filmet néztünk és alighanem aludtunk.

(katt)

A péntek az egy vicces nap volt. Én leültem egy pontba és nem voltam hajlandó megmozdulni. Mesi drága volt és jól viselte a hisztijeimet, még szendvicset is csinált nekem (bár ez nem az egyetlen alkalom volt). Én csak olvasással és nettel töltöttem az egész napot, míg Mesi hajlandó volt egyedül elsétálni az Aldiba nagybevásárolni. Ennek persze külön története van.

mi: - Te Soma, egyébként ha mondanád, hogy mit hozzunk, akkor mást is hoznánk ám a zacskós levesen kívül. Mit szeretnél?
Soma: - Nekem mindegy. Olyan pizzát. Vagy paprikás krumplit.
mi: - Paprikás krumpli, remek! Van itthon krumpli?
Soma: - Biztosan.
mi: - Oké, akkor lesz paprikás krumpli tejespitével.

Nem, természetesen nem volt krumpli, és természetesen ezt akkor realizáltuk, amikor Mesi hazaért és már nagyon éhesek voltunk. Tejespitét azért csináltunk, de a főételre már nem emlékszem. Ja de: főztünk tésztát, meg csináltunk mellé némi paradicsomszószt (túl édes lett, bocsánat).
Eljött a szombat, amit félig kultúrprogrammal ütöttünk el. Bementünk a Fitzwilliam Múzeumba, és végignéztük az első emeletet, kezdve a több, mint röhejes brit festményektől a modern üveg alkotásokig. Azért látszik, hogy ragadt ránk valami az egyetemen, mert a sok vicc közül azért kiszúrtuk a híresebb (és JÓ) festők munkáit többnyire első blikkre. Igen, még én is.
A múzeum ötkor bezárt, onnantól kezdve a különféle ruházati- és ékszerboltokat jártuk csak úgy, mert miért ne? alapon. Az egyik üzletben még próbáltunk is ruhákat. Ekkor történt nálam egy kis szívfájdalom. Ugyanis, aki ismer, az tudja, hogy 8 éve ugyanazt a télikabátot használom, pusztán azért, mert meleg, mert kb. az első pillanattól kezdve utáltam. Három éve keresem azt a kabátot, ami a helyébe léphetne, és lehetőleg nem csak szép, hanem tényleg meleg is. Na most. Megtaláltam. Három példány volt belőle, két méretben, persze az enyémből csak egy. Szerelem első látásra, felpróbáltam, húúú, vááá. De, gondoltam, nem hamarkodom el a dolgot: átgondolom, amíg felpróbáljuk a Mesi által kiválasztott ruhákat. Szerintetek, mire visszaértünk ott volt még az, ami jó volt rám? Naná, hogy NEM. Sokáig nagyon-nagyon szomorú voltam. Mesi próbált vigasztalni, hogy ez biztos azért volt, hogy nem is kellett ez nekem, mert lesz jobb, satöbbi, satöbbi. De akkor miért kellett meglátnom? Miért kellett összegabalyodnom azzal a gyönyörűséggel? A csokis keksz sem tudott felvidítani. Pláne, hogy este megírtam ezt anyának, aki rögtön válaszolt: "nagy butaságot csináltál".

(katt)

Másnap olyan merénylet történt, hogy először is reggel sikerült Mesit kicsit megbántanom, aki előzetes kérésemre segíteni akart nekem felkelni, de én éppen álmomból lettem felkeltve (konkrétan a húgommal való beszélgetésből - hogy melyik csatornára kapcsoljon; fontos), és nem reagáltam túl... hm, bájosan. (Ja igen, mióta itt vagyok, visszatértek az álmok. Sok, hosszú, nehéz, nem akarom, valaki vigye el, mert nem bírom sokáig.) Utána az internetre hallgatva elindultunk megkeresni a kabátos ruházati cégnek a másik üzletét a városban. Kár volt. Mert hogy nem arra volt. Ráadásul az összes tájékozódási képességem (amire pedig világ életemben büszke voltam) ELTŰNT. De hova? Meg minek? Mindegy. Lényeg, hogy Mesi ott volt, és végigcsinálta velem az egészet, mert nem tudom, magamtól hol adtam volna fel, mert magamhoz képest is nagyon kész voltam, pedig tudjátok, hogy mennyi baromságra vagyok képes, ha elhatározok valamit, legyen az bármekkora baromság is.
Na szóval: visszavándoroltunk a belvárosba (ez is elég lett volna napi egészségügyi sétának), vissza az ominózus boltba, megkérdezni, hogy biztos van-e másik üzlet a városban, és ha igen, akkor tulajdonképpen hol is??? Első lány nem tudta. Jellemző. Második sacc/kb belőtte, bár az ő elmondása alapján azt hittük volna, hogy a Grafton Center mögött van közvetlenül minimum, nem azt, hogy még onnan is (nem, az sincs túl közel hozzánk) jóval messzebb. Na, azért a Grafton mellett megálltunk a Primarknál, hogy újabb szerelmekbe essünk... Viszont a keresett boltot innen sem volt még egyszerű meglelni. Mikor már a harmadik megkérdezett ember mondta, hogy sajnálja, de baromira nem itt lakik, akkor megbeszéltük, hogy csak csúnya, rosszul öltözött embereket fogunk leszólítani ezután. Előítéletek ide vagy oda, Mesi kinézte a következően leszólítandóakat, és láss csodát, útba tudtak minket igazítani! Na most, amikor beléptünk a boltba, én szokás szerint szét se mertem nézni (sose látom meg azt, amit szeretnék látni, ez normális?), szédelegve betámolyogtam, mellettem Mesi viszont határozott léptekkel suhant el, egyenesen egy ismerős kabáthoz: "Egyetlen darab, a te méretedben. Pont így gondoltam. Máskülönben sírtam volna." Boldogság a köbön. Istenem, alig várom, hogy tél legyen! (Visszafelé ismét prájmárkoztunk egyet, csak úgy levezetésképpen...)
Így telt hát a hét. Összefüggéstelenül, haszontalanul (oké, Mesi tanult is, legyünk rá büszkék, egyszer csak én is elő fogom venni a tételeimet; tényleg), de eltelt.
És hátra van még kettő!

Ui.: Egyébként eszméletlenek ezek az angolszászok. Akkor is elköszönnek tőled, ha tudják, hogy 5, azaz öt percen belül úgyis újra látni fognak. Ha aznap még csak először találkoznak veled, akkor a) messziről integetnek vigyorogva, b) a nyakadba borulnak, és közlik, hogy jó téged látni és amúgy hogy vagy és mi történt, mióta nem láttátok egymást?, c) embereken keresztül ugrálnak/hadonásznak/bármit csinálnak, csakhogy tudassák veled, hogy igen, látnak és felismertek és amúgy is szia. Ilyet!

Inglend, Inglend - Heló amerikaiak!

2010-08-04T01:47:00.004+02:00

A vasárnapunkba valahogy még most sem sikerült túl sok programot sűríteni, de azért Somával és Mesivel megnéztük a Vonzások és állatságokat (ami az egyik legkedvesebb filmem; hm, előző este meg Charlie Bartlett-et néztünk, azt hiszem), majd pedig Mesivel összekészülődtünk, hogy bemenjünk a Pembroke-ba, megkeresni Phaedrát.

Egészen félelmetes érzés amúgy egy ilyen régi, tiszteletet parancsoló oktatási intézmény súlyos fa ajtaját belökni. Ám, mielőtt még megtaláltuk volna Phaedrát (aki éppen brownie-t csent nekünk), már jött is egy szőke lány, hogy ő akkor Kirsten, és akkor ugye mi is jövünk este a pubba? Hát persze! (Szerencsére Phaedra két kolleginája, Heather és Rachel olyan kedvesek és rendesek, hogy mindenhova meghívtak magukkal előre.)

(katt)

Elkísértük tehát a csoport társaságibb tagjait az ismerkedő estre, ami a The Bath House nevű vendéglátóegységben lett megtartva. (Talán nem mondtam még, de ezek a fiatalok a University of California diákjai, és egy nyári iskolába jöttek tulajdonképpen Cambridge-be, hogy vltozatos kurzusokon vegyenek részt.) Még a Bath House ajtajában megismerkedtünk Logannel, aki félig mexikói, a legjobb barátnője egy román popénekesnő és találkozott már Miley Cyrusszal (és persze dolgozott egy rakás nálunk is népszerű sorozat, film, stb. háttérmunkásaként). :D Mire a pulthoz értünk, már összebarátkoztunk a lengyel származású Michaellel, aki remélhetőleg Hollywood új csillaga lesz (amint felfedezik), és akinek egyetlen szuperképessége a mosolya.
Michael nagyon nagylelkűen bánt mindenkivel, de nem nagyon díjazta, amikor fel lett világosítva, hogy először is lány sört rendelt magának (ehhez én ugyan nem értek, nekem mindegy), másodszor is hiába csap olyan nagy hűhót a tequila miatt, Magyarországon az is a lányok közkedvelt itala. (Sok szép dolgot meséltünk szerintem a magyar lányok mentalitásáról...)
Hamarosan bemutatkozott a többi amerikai is, majd elkezdtek egy teljesen értelmetlen ivós játékot játszani. Tényleg nem volt értelme, akárhogy is próbáltuk megfejteni Logannel és Mesivel. Miután nem leltek több élvezetet a játékban, elindultunk, hogy átmenjünk a Revolution-be, de mivel az túl drágának ítéltetett, tovább mentünk a The Regal-ba, ami, ha nem tévedek, akkor egy régi moziépületben kapott helyet. Nagyon furcsa is volt a hangulata. Túl tágas, túl színes, tele játékgépekkel. Mondjuk a fal mintája tetszett.
Itt, mivel mi már nagyon fáradtak voltunk és nem szerettünk volna többet inni, Mesivel és Logannel elkülönültünk a társaság hangos magjától, és csak beszélgettünk, többnyire tanulásról, kultúrákról, utazásról. Mesi egyszer csak innen mondjuk hazament, mert nem volt kedve tovább maradni, de mi Logannel ezután sem unatkoztunk. Inkább "összebarátkoztunk" egy fura sráccal, aki addigra már legalább negyedjére integetett oda nekem csak úgy. A srác szinte szomszédom amúgy: két hónapja jött ki dolgozni Lengyelországból. Valószínűleg a magány készítette ki ilyen gyorsan. Tényleg nagyon érdekes volt. Egyedül még talán féltem is volna.
Közben Phaedra és Michael felváltva jöttek oda hozzánk kérdezni, közölni, lelkesedni, panaszkodni. Michael főleg azt emlegette, hogy a szülei ki fogják tagadni, hogy mennyit költött máris, mikor ez még csak az első nap tulajdonképpen. Na igen. És mivel a Regal éjfélkor zárt, ezért... továbbmentünk a The Fountain Inn-be. Ezt mi Logannel már nagyon nem szerettük volna, de mentünk, mert miért ne. Nekem amúgy is muszáj volt követnem Phaedrát. Legalábbis a lakáskulcsát. :D Itt egy kedves kis kanapés sarokba sikerült lehuppanni. Mikor népszámlálást tartottunk, hogy mégis, ki tartott velünk, érdekes dologra lettünk figyelmesek. A következők ültek egy körben, tőlem balra: Alex (tipikus amerikai sportoló kinézettel), Phaedra, Matt (aki elismeri az amerikai átlagműveltség hiányát, és bűntudata van, amiért nem tudja pontosan belőni Magyarország helyét), random beszédes brit, random csöndes brit, Jessica (aki kedves, és a többiektől az Anyu becenevet kapta), valaki, akire nem emlékszem (megesik), random brit srác (aki Amerikában született, és amúgy Sean), Michael és Logan (aki amúgy a csoport Apuja is). Tehát. Hogy kerültek oda a random ismeretlen emberek? Mondjuk minden szépen ment, egészen addig, míg elő nem került a foci, mint téma... Szerencsére ezután csak 10 perc kellett ahhoz, hogy mindenki belássa, jobb lesz, ha távozunk.
Azt hiszem, nem szükséges ecsetelnem, hogy milyen volt a hangulat hazafelé. Persze, hogy jó.

nem igazán tudtuk kinézni, hogy milyen állat van
a Fez Club pcsétjén
(katt)

Másnap este volt a hivatalos, kiöltözős vacsorájuk, amin természetesen csak Phaedra vett részt közülünk, de utána elkísértük őket bulizni.
Idézzetek fel egy bármilyen amerikai filmet, amiben a szereplők bemennek egy elit klubba: kordonok, vörös szőnyeg, biztonsági őrök. Szerintetek mennyire volt menő érzés soron kívül bemenni a Fez Clubba? Egyébként nem értem, mire volt a nagy felhajtás. Oké, egy csinos kis hely volt, enyhe arabos beütéssel, amit sejthettek a klub nevéből is. Bent hidegebb volt, mint kint, és a zenék is elég vegyesek voltak, pontosabban vegyesen táncolhatóak. Itt két újabb névvel gazdagodtam: heló John (a robotember), heló Alejandro (akinek az ereiben is tequila folyik)!
Az éjszaka további részletezése helyett pusztán két újabb tanáccsal gazdagítanám kedves olvasóimat:

1) Ha külföldre mész és barátkozni akarsz, MINDIG legyen nálad egy üveg pálinka.
2) Csak óvatosan.

Ps: Bocsánat, azt hiszem, rossz kedvem van.

Inglend, Inglend - megérkeztünk

2010-08-02T20:53:00.004+02:00

Valamikor, jó két hónappal, vagy talán még többel ezelőtt Dorothy-val nagy izgalmak közepette vásároltuk meg londoni repülőjegyeinket, és elkezdtünk lélekben készülni egy csodálatos nyárra, amit Phaedra mellett tölthetünk Cambridge-ben.

Ezen a ponton adnék egy tanácsot minden kedves embertársamnak:

SOHA NE TERVEZZ ELŐRE!

Hogy mi történt? Az a történet szempontjából lényegtelen. Elég annyi, hogy a repülő felszállása előtt szinte pontosan 24 órával hívtuk fel Mesit, hogy akkor ő most így mennyire érzi magát spontánnak, mert el kellene játszani valami ahhoz hasonlót, mint amit nekem 5 évvel ezelőtt. Kicsit habozott, kért pár telefonálásnyi időt, és... Szóval másnap délelőtt a ferihegyi terminálban ücsörögve már őt vártam, miközben keserűen gondoltam vissza arra a szűk két percre, amíg Dorothy-val találkoztam az ő vasútállomásukon egy órával azelőtt. Utálom, hogy így kellett történnie.
No de, beszéljünk inkább az utazásról. Kb. negyed 12-kor indultunk becsekkolni, ahol a kedves hölgyemény közölte mosolyogva, hogy az úgy van sajnos, hogy 16:10-kor indul a gép, és hogy ne haragudjunk, itt van némi kajajegy, köszike, puszika. Őszintén szólva nem akadtam ki, túlságosan letört voltam én már ahhoz, meg különben sincs erőm ilyesmihez, mióta nincs immunrendszerem. Megpróbltam Phaedrának SMS-t küldeni, sikertelenül. Rácsatlakoztunk a wi-fi-ra/re, hagytunk neki egy ímélt, hátha. Illetve megnéztük újra a Luton-Cambridge buszmenetrendet. Nagy nyugalommal elmentünk kajálni. Annyira, de annyira borzasztóan jók vagyunk, hogy én pontosan úgy választottam mindenfélét (szendvics + üdítő + süti + cappuccino), hogy kereken annyiba került az egész, mint a kapott étkezési jegy, és Mesi is csak kb. 30 forintot herdált el.
Órákig ettem, de utána viszonylag jó kedvem lett, és sokkal értelmesebbnek tűntem a saját szememben is. Ez van srácok, enni kell. Mert jó. meg különben is.
Fél 4-kor elkezdtük bevenni a beszállós részt. Utálok a szalagok között tekeregni. (Mondjuk ez eddig a francia határon volt a legviccesebb, amikor is éjfél volt, és senki, de senki nem volt ott rajtunk, meg a határőrökön kívül, és egy egész teremnyi ilyen szaron kellett átkelni.) Közben azért elvontunk az embernézegetős hobbinkkal, meg azzal, hogy most akkor rosszul vagyok, vagy sem, illetve, hogy nézzem már, ott van az egyik tanár a gimiből.
16:10-kor pontosan a repülőhöz szállító buszban álldogáltunk. A pilóta indulás előtt azért elmesélte, hogy azért kellett várnunk, mert lerobbant egy gépük, és a Milánóban ragadt utasokért nekik kellett elmenniük. (Azért kipróbálnám ezt a repülős életet is egy évre.) Ez nekünk csodálatos volt nagyon persze. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz a felszállás, hogy mennyire fogom utálni, de mire elpanaszolhattam volna ezt Mesinek, ő gyakorlatilag aludt. Na jó, nem, de szerintem ez ilyen hullámokban ment nála. Sebaj, én addig is olvastam, meg jegyzeteltem a (meseszép) határidőnaplómba, meg átvettem az ajándék SIM-kártyáinkat (amiket lehet illene használnunk), meg ilyenek.
Valamely ponton közben megbeszéltük, hogy mindkettőnk szerint is Phaedrához jobban illik Franciaország, Párizs, és reméljük, hogy beteljesíti a vágyait, mert mi nagyon el tudjuk képzelni, hogy valahol magasan, egy tágas, a városra néző helyiségben fotózzon művészi aktokat férfi kollegák között, de szigorúan napszemüvegben, esetleg némi cigarettával. :)

(katt)

A röpke két órás út után (na most szeretném megjegyezni, hogy ősztől az otthon és az egyetem között csak öt órás buszutat kell megtennem...) első dolgunk volt felhívni Phaedrát egy fülkéből, hogy ugye megkapta a levelet, mert a mobillal nem tudjuk mi van. Kissé dühös hangjából arra következtettem, hogy nem, nem kapta meg. Sőt. órákig várt ránk az esőben. Klasszak vagyunk, de ezen már nem lepődök meg...
Persze a buszra is várhattunk bő egy órát. Oké, addig megvettük a jegyeket, meg felmértük a terepet, de akkor is. Viszont életem legszörnyűbb buszozása következett. A buszsofőr figyelmes és kedves és aranyos, és beszédes, meg mittudomén milyen volt, de rám egy másfél órás masszív hányinger várt. Próbáltam aludni, de így meg olyan ügyes helyzetek adódtak, hogy pl. félálomban meglöktem Mesit, amikor az ő alvás közben lehanyatló feje következtében a haja az arcomat csiklandozta. Persze ekkor már az eső is esett, ami el sem állt, csak mikor már egy gyors lepakolás után a város közepén sétáltunk, mert mentünk a The Tivoliba, hogy találkozzunk a kiszakadt szegedi (és nem szegedi) ifjakkal, és hogy megkóstolhassam azt a csodálatos (nem.) cseresznyés vodkás alattomos kis koktélt, amit kancsóban szervíroznak, és olyan édes, hogy még nekem is. Itt tehát megismerkedtünk öt magyarral, illetve felmértük a helyieket. A tipikus angol futballhuligánoknak kinéző csoporttól rendesen megijedtünk, főleg Sanyi, akinek konkrétan bemutatkoztak, mindössze azon alapon, hogy tetszett nekik Sanyi Vissza a jövőbe-pólója. Búcsúzásként azért még tömegesen szerelmet vallottak Phaedrának.
Ezek után gondolhatjátok, hogy remekül aludtunk. Másnap későn is keltünk, főleg Mesi, de ő igényelte is az alvást (ja, Phaedra persze koránt ment a Pembroke-ba, eligazításra). Somával nagyjából egyszerre keltünk, így csináltunk reggeli-ebédet, pontosabban ő csinált, én csak segítettem neki egy picit. Utána összepakolásztunk, sétáltunk, összefutottunk A Millnél Phaedrával, aki közben megtudta, hogy elég sűrű lesz a munkája, mert másnap érkezik a 77 fős amerikai csoport, akikkel minden irányba kell mennie, így lesznek napok, hogy nem is lesz velünk itthon. Nem örülünk nagyon, de hát szép helyekre viszik, neki jó lesz. Ezután sétáltunk egy órát még vele, utána bevásároltunk a Sainsbury's-ben, végül az udvaron vacsoráztunk egy kis cider társaságában.

(katt)

Hazafelé
Mesi: - Egyébként Emily, én teljesen el tudom képzelni, hogy így benézek ezeken az ablakon, és téged talállak bent ezekben a nappalikban.
Emily: - Tényleg? Tök jó. Ja igen Phaedra, mert már megbeszéltük, hogy hozzád is tökéletesen el tudjuk képzelni Párizst, meg mindent, ami francia, pláne jobban, mint az angol dolgokat.
Phaedra: - Én mindig is tudtam, hogy az illik hozzám.
Mesi: - Igen, még a mentalitásod is.
Emily: - És különben tényleg, Mesihez is Németország illik, pont, ahogy szeretné.
Mesi: - Én is tudtam mindig is, hogy az való nekem.
Emily: - Én csak reméltem, hogy hozzám Anglia illik. Egyáltalán tényleg illik?
Mesi: - Igen, illik. És juuuj, milyen jókat fogunk kirándulni majd egymáshoz!!!
Emily: - Mert most tulajdonképpen mit is csinálunk?
Phaedra: - Na ez az, csak most még mindenki rossz helyen van.

Vacsoránál
Mesi: - Az oké, hogy megbeszéltük, hogy kihez mi illik, de mi van Magyarországgal? Az hogy illik hozzánk?
Phaedra: - Sehogy.
Emily: - Dehogynem. Hiszen magyarok vagyunk.
Phaedra: - Jó, nyilván illik hozzánk, de inkább csak városok. Hozzám nyilván Szeged, Mesihez Budapest, Emilyhez Pécs.
Emily: - Hurrá.

folyt. köv.

Játékos bloggeres!

2010-07-23T03:35:00.004+02:00

Keringenek itt mindenféle játékok és "díjak" a blogger népek között, és most én is részese lettem egynek, illetve mindjárt kettőnek, Tricia jóvoltából.

Először tehát lássuk a medvét, akarom mondani, a díjat!

A szabályok a következők:

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Hát nagyon szépen köszönöm! :D
Hét dolog rólam? Hm...

Imádom a baracklekváros-kakaós palacsintát.
Alig van emlékem a szemüveg előtti időkről, de egy ideje kísérletezem a kontaktlencsével. Változó intenzitással, de nagy örömmel.
Egyszerre érdekel minden és semmi.
Személyem és életem tele van ellentmondásokkal.
Hiszek a megérzéseimben. Néha másokéban is.
Rengeteget álmodom, és jól tudom szűrni, hogy melyikekben bízhatok, és melyek csak szimpla agyi végtermékek.
Lételemem a folyamatos mozgásban levés. Mindig mennem kell, mert másképp csúnyán be tudok lassulni és sokáig tart a regenerálódás.

Most pedig jöjjön a játék!

Írj fel 10(+1?) könyvet, amiket te mar olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

Hm, ez nagyon nehéz. Mind a könyvek, mind pedig a bloggerek kiválasztása nehéz feladat elé állít. De ennyi kockázatot vállalok. :D

Íme, a listám:

Virginia Woolf: Orlando - mert a humor és a szépség egy egészen új kombinációját nyújtja
Truman Capote: Mozart és a kaméleonok - mert tökéletes
Annémarie Selinko: Desirée - mert kis tizenévesként ez volt a legkedvesebb könyvem
Irvine Welsh: Trainspotting - mert megáll tőle a lélegzetem
Susan Kay: A fantom - mert félelmetesen gyönyörűen dolgoz fel/tovább egy régi történetet
Spiegelmann Laura: Édeskevés - mert nem is áll annyira messze az igazságtól
Nick Hornby: Egy fiúról - mert őszinte, mert angol, mert zenés, mert... mittudomén, mert jó
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita - mert, ha még valaki nem olvasta volna, akkor irgum-burgum
Gaál Viktor: Arche - mert nehéz letenni
Douglas Coupland: X generáció - mert olyan jól hirdettük eddig is az igét, abba ne hagyjuk
+1: Emily Brontë: Üvöltő szelek -mert... this is madness, és mert újra akarom olvasni

A bloggerek pedig, akiknek ezt az egészet sok szeretettel küldeném/ajánlanám/stb.:

tricia, mert szeretném visszaadni, és ezzel tovább bátorítani a blogjához
zenka, mert az a legújabb felfedezésem, hogy szeretem őt olvasni
zakkant, mert szerintem annyira más könyveket olvasunk, hogy érdekes kísérlet lenne beleolvasni a másik könyveibe :)
csend zenésze, mert általában jó bejegyzéseket ír és jó ízléssel választ olvasmányt
negyvenketto, hogy aktivitásra csábítsam (tudom, tudom, dolgozó nő, sötöbö)
és mivel az első körnél hét emberről volt szó, ezért minimum ahhoz a részéhez megemlíteném Mademoiselle-t és Bridge-t is, mert őket is nagyon szeretem olvasni

Ami engem illet, a nekem ajánlott könyveket várólistáztam a moly.hu-n, és amint ledaráltam az idei tervemet, megnő a prioritásuk a nem egészen 500 tételes olvasandó listán. :)

Kick-Ass - Csak a film

2010-07-15T23:33:00.006+02:00

A képregény-adaptációk népszerűsége töretlen: hiába a sok gyengébben sikerült mozi, egyre több és frissebb képregényt visznek vászonra. Idén, a Vasember 2. mellett a Kick-Ass volt a legvártabb ebből a kategóriából.

Mark Millar és John Romita Jr első Kick-Ass füzete 2008-ban jelent meg, mely egyrészt követi a klasszikus szuperhősös vonalat, de mégis újszerűen: elfogadja, hogy szuperhősök – de legalábbis szuperképességek –, nincsenek. Mivel magát a képregényt még nem olvastam eddig, az alábbiakban kifejtett véleményem csak a filmre vonatkozik.
A címszereplő egy Peter Parkerre erősen hajazó középiskolás srác, Dave, aki teljesen átlagos, nem tűnik ki semmiben, álmai nője sem veszi őt észre, csak a haverjai, és a képregények iránti rajongás tölti ki az életét. Egy nap aztán elgondolkodik: hogyhogy senkinek sem támadt még az az ötlete, hogy maszkos igazságosztónak álljon? A film lényegében arról szól, hogy Dave rájön, nem véletlen, hogy ezek a hősök nem léteznek a valóságban, noha nem ő az egyetlen, aki hajlandó jelmezbe bújni. Ami nekem talán a legjobban tetszik az egészben, az az, hogy a történetalakításban az alkotók a lehetőségekhez képest megpróbáltak a földön járni. Komolyan vették azt is, hogy a meggondolatlan hősködéssel járó esetleges problémákat nem lehet könnyedén megúszni…

A karaktereket könnyű megszeretni, hiszen tényleg olyanok, mint mi, vagy a szomszédaink. Ugyanúgy vannak problémáik, ugyanúgy félnek, ugyanúgy törekednek a céljaik elérésére. Különleges képességeik mindössze a kitartás és a bátorság. Persze Dave ez alól is kivétel, hiszen nem bírta volna a szuperhősök tempóját, ha a karrierje kezdetén nem szenved egy súlyos balesetet, ami miatt később jobban tűri a fájdalmat. (Aaron Johnson játéka abból a szempontból is remek, hogy nem kategorizál: egyszerre tud vagány és elesett lenni – pont, mint egy igazi kamasz.)
A Dave/Kick-Ass és Peter Parker/Pókember hasonlóság nem csak látványos, de tulajdonképpen maga Dave is utal rá egyik belső monológjában. Ugyanúgy készülődnek titokban a szobájukban, csak persze Dave ruhája nem annyira profi, és eleve a netről rendeli. És igen, a XXI. századi informatikai kultúra is nagy szerephez jut a filmben: Kick-Ass elsősorban internetes médiasztárrá válik, miután dokumentálja tetteit (akár Peter Parker, igaz ő más céllal tette), és létrehoz magának egy profilt egy népszerű közösségi oldalon. Hatásos jelenet, amikor a kamera egy kört leírva mutatja be a város és az emberek reakcióját az első igazi szuperhősre, mintegy ezzel is jelezve, hogy most tényleg Kick-Ass van a középpontban. Dave persze élvezi a titkos énje körül kialakult hype-ot, egészen addig, amíg az életét meg nem menti két idegen, akik Kick-Ass-szel ellentétben profi bűnüldözőknek bizonyulnak. Hit Girl és Big Daddy sokkal inkább beleillenek a képregények hőseinek sémájába (Big Daddy alakja eleve egy Batman paródiának tűnik): tudnak verekedni, tudnak bánni a fegyverekkel, van megfelelő felszerelésük, és ami a legfontosabb, tudják, hogy mit csinálnak. Nem is csoda, hogy ezen a ponton Dave szeretné befejezni az egyre komolyabbá váló játékot.
Ahogy az lenni szokott, a fő konfliktus itt is a jók és a rosszak közötti harcon alapul, de meglepődhetünk, hogy ehhez éppen a címszereplőnek nincsen túl sok köze. Talán nincs is igazi főszereplő, hiszen a központi alakok történetei nagyjából egyenlő arányban jutnak térhez. Hit Girl és Big Daddy, vagyis Mindy és Damon Macready belépése okozza a film talán legfeszültebb pillanatait. A továbbiakban is ők hozzák a legviccesebb és a legdrámaibb helyzeteket. Kettősükről többször is a Kill Bill jutott eszembe. A kislány karaktere stílusával, mocskos beszédével és hidegvérével jól beleillik a bérgyilkos nők és az iskolás egyenruhát viselő Gogo sorába, arról nem is beszélve, hogy számomra a Hit Girl akciójelenetei alá kevert zenék is Tarantino bosszútörténetét idézik. Bosszútörténet. Ez a másik hasonlóság: Damon Big Daddyvé válásának története is emlékeztet A menyasszonyéra, az elbeszélésnek a módja, az animációs betét pedig O-Ren Ishii eredettörténetére. Miután minden tisztázódik a nézők számára, felmerülhet a kérdés, hogy de mégis, miből él ez a két furcsa szerzet. De a film alapos: ha jól figyelünk, erre is választ kapunk.

Mikor először olvastam, hogy Nicholas Cage is szerepel a filmben, bevallom, kissé megijedtem. De félelmem alaptalan volt: hiába táncolt egyszer-kétszer a kínosság határán, alapvetően jól megoldotta a szerepet, sőt mi több, határozottan viccesé tette Big Daddy figuráját. Meg kell említenem azonban, hogy a sok férfi közül nyilvánvalóan a Mindyt játszó Chloe Moretz emelkedik ki. Gyakorlatilag egyedül is képes lett volna elvinni a hátán az egész mozit, és az ő alakja az egyik legizgalmasabb.
Big Daddy bosszújának célpontja, a film főgonosza Frank D’Amico, a drogbáró. (Mark Strong ki tudja, hány ezredik rosszfiú szerepe, de legalább a magas színvonal töretlen.) Igazi toposzt láthatunk: a maffiavezér, aki kezében tartja a várost, beleértve a rendőrséget is, és akinek a legfontosabb a családja. Frank az embereivel köröztetni kezdi Kick-Asst, mivel nem is sejti, hogy ki állhat embereinek folyamatos tizedelése mögött, a média által körülrajongott hős viszont kézenfekvő megoldásnak tűnik. Azonban elkapni lehetetlen. (Nem, nem az ügyessége miatt.) Így jön el Frank fiának, Chrisnek az ideje. Chris magányosan nőtt fel, az apja által kirendelt testőrök miatt szabályosan megközelíthetetlenné vált a többi gyerek számára. Az álmodozó képregényfüggő fiú számára azonban az egyetlen boldogságot az jelentené, ha az apja végre elismerné, előáll hát egy ötlettel, hogyan is lehetne elkapni Kick-Ass-t. Így születik meg az új álarcos hős, Red Mist. Red Mist olyan, mintha összegyúrták volna Batmant és Robint, viszont a cselekmény szempontjából ismét a Pókember köszön vissza (lásd Sam Raimi első Pókember filmjét).
A legcsodálatosabbnak azt tartom, ahogy a film minden komolysága ellenére nagyon laza marad, nem emelteti magát piedesztálra, nem akar magáról többet elhitetni, mint ami. Rengeteg műfaji sajátosságot keveredik benne, mégis sikerül fenntartania egy egészséges egyensúlyt, ami miatt jóval több, mint élvezhető marad a film. Ráadásként egész sor intertextuális poént kapunk, melyek nagy része az átlag közönség számára is könnyedén felismerhető (pl.: Star Wars). Mégsem megy el a mozi a paródia irányába, hanem nagyon is komoly marad, a feszültséget folyamatosan ébren tartja. A nem egészen két órás filmben gyakorlatilag nincsen felesleges jelenet. Sőt, az egyetlen nagyobb negatívum számomra éppen az, hogy Dave és Katie kapcsolatára nem áldoz elég időt a forgatókönyv. (A kisebbik hibának a szerencsétlen reklámokat találom. Az egyetlen, ami miatt megbocsátható, hogy az egyértelmű üdítő és számítástechnikai reklámokon kívül mást nem próbál a film eladni.) Katie a lány, aki minden történetben ott van: hősünk szerelmes belé, de csak álarcban van elég bátorsága megvallani az érzéseit. Katie tehát Dave titkos szerelme, aki minden félreértés és hazugság ellenére is segít beteljesíteni Dave álmait. Rendben, hogy a filmben csak a lényeges momentumok vannak benne, de számomra a barátságuk kibontakozása túl gyors és megindokolatlan lett. Persze, lehet, hogy csak az amerikai fiatalok túl gyorsak… Katie szerepe azonban nem csak a romantikus szálra korlátozódik: részben miatta kerül Kick-Ass Frank D’Amico feketelistájára.

A film vizuális látványa egyszerűen szemet gyönyörködtető. Minden szempontból ügyeltek a képregényes hagyományok visszaadására: élénk színvilág, képkompozíciók, képfeliratok, Big Daddy rajzai és az animációs betét stílusa. A gyakori áttűnések a különböző jelenetek között egyfajta párhuzamosságot képeztek. Jelezte, hogy mindez összetartozik, a szereplők egy egészet képeznek, ha más miatt nem is, de a történet szempontjából mindenképpen. Meglepő módon, még a harcjelenetek is nem csak újat tudtak mutatni, de teljesen le is tudtak kötni. A lehető legnagyszerűbb módon csempészték be a ritmust a zenehasználat, a fényhasználat és az olyan effektek, mint mondjuk a lassítások által. A legnagyobb ötlet azonban a Hit Girl által véghez vitt mentőakció megvalósítása: az éjjellátón keresztül a néző úgy érezheti, mintha egy videójátékba csöppent volna. A zene végig erőteljes, tökéletes alapot biztosítanak a különféle jelenetekhez, és nem utolsó sorban, veszettül menőre sikerült összeállítani a soundtracket.
Mint már említettem, nagyon tetszett a film viszonylagos realitása. Akárhogy is, jelenleg nem jut eszembe egyetlen másik akciófilm sem, amiben a sebek fájnak, amiben a szereplők félnek, és remegnek a fájdalomtól. Engem egyszerűen lenyűgözött ez apróság.
Amin megakadhat az átlag néző szeme, az a túl sok erőszak. Még jól edzettnek hitt személyem is elgondolkodott, hogy ez feltétlenül kell-e. Hiszen nem annyira sematikus, mint a fentebb említett Kill Bill, itt nem lehet nevetni a válogatottan kreatív kivégzéseken. Itt a hidegvérű öldöklés ellenére is, mintha lett volna valami súlya az egésznek. De mégsem értem teljesen. Ezt még nem sikerült megfejtenem.

Az fenti bejegyzés már több, mint egy hónapja (nagyjából) készen van, de eddig vagy időm, vagy energiám, vagy kedvem nem volt foglalkozni a közzétételével. Ezután remélem, hogy szépen, lassan visszaszokok és egyre rendszeresebben fogok jelentkezni. Főleg, ha még értelme is van.

Életjel

2010-07-02T03:07:00.004+02:00

Annak ellenére, hogy már több, mint két hónapja nem volt új (közzétett) bejegyzés, szeretném tudatni, hogy még élek. Igaz, annak örülök, hogy az olvasottságom valamiért nem csökkent túlzottan. Mondjuk, valószínűleg itt-ott láthattátok már, hogy közben meg a tumblr-nek lettem megszállottja... Tehát azért a közlésvágyam eléggé ki volt elégítve...
Egyelőre csak a linklistát frissítgetem apránként. Nem is tudtam, hogy ennyi mindent olvasok többé-kevésbé rendszeresen. Valószínűleg próbálok majd némileg csinosítani is a dolgon, de lehet, hogy ehhez mégsem lesz kedvem.

Hamarosan jelentkezek egy rendes bejegyzéssel is. De hogy filmes lesz-e, könyves, esetleg utazós vagy receptes, vagy csak valami lélekemelő tervezgetés hiszti helyett, még nem tudom. Talán rövidítem és javítom egy-két házi dolgozatomat nektek. Tényleg nem tudom, mi lenne a legjobb. De hallgatni nem szeretnék már tovább, rosszul esik ez a csend.
Bocsássam netán szavazásra? Mit szeretnétek? :)

Sacc/kb párbeszédek The Twist alatt és után

2010-04-28T16:51:00.003+02:00

- Hű. Milyen sokan vagyunk.
- Szerinted sincsenek összesen tízen? Lesz itt ma egyáltalán valami?
- Hát nem'tom, de kérem vissza a pénzem.

- Hm. Akkor most inni kéne valamit?
- Gondolom ja. Nem mintha lenne pénzem. Nem mintha ez akadályozna.
- Ismerős. Mit iszol? Én valami frissítő, szénsavas, enyhén alkoholos dologra gondoltam.
- Én benevezek egy sörre. Ajánlom a breezer-eket.
- Talán most kihagynám. Viszont egy sima bacardicola jöhetne.
*5 perccel később*
- Te, mi tényleg ennyit tökölünk ezen?

- Hm, szerintem elmegyek mosdóba, amíg nincs nagy sor.
- Én attól félek, hogy nem látok semmit a színpadból. Szokatlanul sok ma a magas ember.
*röhögés*

- Azért, ha kezdődik, álljunk már át a pult másik oldalára.
- Én is így gondoltam. Szerinted vagyunk már húszan?
- Nem tudom, de ez vicces azért.
- Bocs, megszámoltam: huszonöt.

- De érted, rám álltak. Mert ma olyan sokan vannak, hogy nincs elég hely. De érted.
- De fúj, amúgy ezek mindjárt kúrnak.
- Tudom, konkrétan a nyakamba lihegnek.
- De ez... debazmeg. MENJETEK MÁR SZOBÁRAAA!!!
- Semmi gond, néha nekem jönnek, semmi gond, alig idegesítő...
- Hű, szünetet tartanak! De és fogadjunk, hogy most drámáznak valamit!
- Szerintem a csaj úgy érzi, hogy nem figyelnek rá eléggé.
- Ja, én is ettől tartok.
- De láttad, hogy az előbb milyen rondán gyanúsan nézett rám?
- Jujuj, miattad fog kitörni a dráma, ajajajaj!
- Nem tehetek róla, hogy ilyen szörnyen kacér a jelenlétem is...
- Hehe! De bazmeeeeg, újrakezdték. De ezek tényleg!
- Remélem fiuk lesz és Oszkár Krisztián lesz a neve...

- Most realizálom, hogy azért lettünk hirtelen ilyen sokan, mert ezek már a patkós-féle bulira jöttek.
- Hát... elég csak rájuk nézni...
*röhögés*
- Azt hittem, csak otthon nálunk menő melegítőben járni szórakozni.
- Ó, ez örök divat!
- De érted, bejönnek ittas csajokat felcsípni, mert amúgy senki nem állna velük szóba, meg különben is lusták a kisujjukat is megmozdítani valakiért. Ismerem a fajtájukat...
- De most hagy ne mondjam, hogy ők is nekem jöttek...
- Nincs hely, nincs heeeely!
- Ma este én vagyok a láthatatlan lány. A hétvégén még azt mondták, menő vagyok, de most, ahogy így szétnézek, hát nem'tom. Nem tudom tartani ezt a szintet...
- Ugyan, sose bánd.
- De most nézd már meg ezt a tánckultúrát! Oké, tudom, hogy én is remek vagyok, de azért ez...
- Hiszen az a lényeg, hogy különlegesek legyünk, nem? Muszáj valami szokatlannal előrukkolni.
- Nos, igen. Remélem már feltűnt, hogy én is erőnek erejével gyúrok a különlegességre...
- Mind arra gyúrunk, hát nem?
- Hát de.

- Na, én még mindig lelkesen visszatapsolok!
- Nagyon örülök, de én mennék.
- Ne már, tök jó volt a koncert!
- Az tényleg baromi jó volt, meg tök jó, hogy ilyen sokáig voltak színpadon, de ezektől az emberektől már konkrétan félek.
- Ugyan, még csak most kezdődik a buli.
- Jaj.
- Miért, szerintem vicces.
- Az, de ez akkor is durva. Valahogy, ha zenekarom lenne, nem szeretném azt látni, hogy a tánctér azért telik meg néppel, mert jöttek a diszkósok partizni.
- Tény, hogy elég szar, de hát ez van.
- Ez.

*séta, séta, séta, röhögés*
- Na de várj. Ezt láttad?
- Ühüm.
- De, de láttad, hogy mit csinált?
- Ühüm.
- De bazmeeeeeg, az utcáááán?
- Tudod, én újabban csak azon szoktam kiakadni, amikor nem akadok ki...
- De ez most mi volt?
- Figyelj, én komolyan nem értem az embereket...

*egy jó órával később*

- De hallod, ez már megint itt van?
- Mi van?
- Itt van mögöttünk, persze letolt gatyával... Menjünk már át az út túl oldalára.
- De mi van már, követ minket?
- Nem hiszem. De komolyan szeretném tudni, mi motiválja ezeket az embereket...

(na jó, memóriám véges, meg különben is elfáradtam. azért nem volt ez szar este, csak hát na.)

Poniklo @ Mono

2010-04-16T19:12:00.002+02:00

Úgy menni koncertre, hogy az ember hajnalban kelt és rögtön utána tesiről remegő(!!!) lábakkal jött ki, nem annyira menő. Pláne, ha a koncert előtt egy órával simán bealudt. Viszont megállapítottam, hogy egyedül is remek. (Jó, erről most vitatkozhatnánk, hogy tényleg egyedül mentem-e, de minek.)

Az alig fájó lábamnak köszönhetően egy 80 éves néni sebességével közelítettem meg a ruhatárat, majd a tömeg(?) mögött kinéztem egy remek falnak dőlős helyet, és szépen, lehunyt szemmel próbáltam eldönteni, hogy vajon el fogok-e aludni azonnal, illetve, hogy jó-e az előzenekar. Aztán arra jutottam, hogy a Sophie Braun egy jó dolog. A végén a két Foo Fighters feldolgozás különösen jól esett (ha több is volt, jelentem: aludtam).

Kissé szédültem még, mikor újra körül néztem. Rögtön egy bambulással indítottam. Rájöttem, hogy egy tök jó kockás zakót bámulok. Rájöttem, hogy a tök jó kockás zakó a címszereplőhöz tartozott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen eseményre is jöttem és elmentem egy kóláért, miután újfent nem tudtak meggyőzni arról, hogy szeressem a sört. Ezen a ponton azért megkezdődött a szokásos sms-es koncertközvetítés. Ennek következtében sikerült úgy hozzá~~baszni~~vágni a kőpadlóhoz a telefonomat, hogy még az aksija is messze szállt. És mivel két éve leszoktam arról, hogy éjszakára kikapcsoljam a telefont, döbbenve tapasztaltam, hogy az üdvözlő szövegem "Welcome to CIA"; de ez valamiért rajtam kívül nem hatott meg senkit.

Az előzenekar lelépése után sikerült felmérni a helyet: a Mono baromi jól néz ki, de szerintem max. noname, 10 fős rajongói táborral rendelkező bandáknak lenne jó koncerthelyszín. Én - miután elkönyveltem, hogy se a hely, se a fizikai állapotom nem alkalmas táncolásra - a színpadnak csúfolt 2x2 méteres terület melletti/feletti asztalnál foglaltam helyet, így egyedüliként láttam rá mindenre.

Ponikloék setlistje - már amennyire jó a memóriám - kb. egy számmal különbözött az őszi, JuGyu Klubos koncertétől. Az akkori 22 fős közönség viszont megháromszorozódott. Ennek következtében mindenki álldogált/szorongott a "tánctéren". Talán 3-4 ember próbálkozott lötyögéssel. Amúgy minden szép és jó és hibátlan volt, csak szerintem a zenekarnak se volt helye. Legalábbis néha úgy tűnt, hogy a basszeros sem nagyon tudta, hogy kellene állnia, hogy jó legyen. Mondom én, hogy kicsi volt az egész. Majdnem lefordultam a székről a röhögéstől, amikor Imre az utolsó számot Kőváry Zolinak ajánlotta: Nélkülem nem működsz. Ráadás nem volt, hiába tapsoltunk, illetve hiába kiabált a távolabb ülő, rendkívül kulturált társaság... Azért a szokásos arcok betámadták őket némi dedikált szuvenírért. (Pl. a srác, akit múltkor hiányoltam Neo-ról. Hm, úgy tűnik, hogy két és fél alatt megtanultam, hogy kik vannak ott minden koncerten. Viszont hiányzott legalább két zeneőrült. Vajon nem értek rá, vagy még nálam is tájékozatlanabbak? Persze, kit érdekel...)

Még egy bő húsz percet maradtam ezután a helyszínen. Mellettem panaszkodtak, hogy milyen szar zenéket nyomnak, hát nem tudom, nekem valahogy nincs bajom sem a Blurrel, sem a Smiths-szel... Szóval nem emiatt távoztam, és talán nem is azért, mert álmos lettem volna (ami azt illeti, közben egészen felélénkültem), egyszerűen csak... mennem kellett. Úgyhogy kikértem a kabátomat, küldtem a fejembe egy kis Metricet, és hazasétáltam. Azért tök jó, hogy egyre több ehhez hasonló eseményen futok össze a filmes tanáraimmal. :)

A 22-es csapdája

2010-03-31T15:00:00.001+02:00

Március 31.
Átlagos, szeszélyes tavaszi nap. Napsütésre ébredt, de hamarosan újra szemerkélni kezdett az eső. Újra, mert hajnalban is esett. Késő hajnalban. Amikor ő már aludt. De hirtelen ismét kisütött a nap. Ez váltakozik pár percenként. Vicces. Pont ilyen a lány hangulata hetek(hónapok?) óta. Az éjjeliszekrényeként funkcionáló kartondoboz tetején a szemüvege helyett egy csokor nárciszt, egy csomag étcsokis kekszet (az egyik kedvence) és egy köszöntőkártyát talált. A kártya sarkába egy halom léggömböt rajzoltak. De a lány nem szereti a léggömböt. Viszont halacskákra hasonlítanak. A halacskákat se szereti, de a farkuknál megkötött példányok mégiscsak viccesek. Köszi, AnnMary!
Mondjuk, a lányt mindig is az apró örömök éltették. (És kiborulni is apró dolgoktól szokott.) Eszébe jutott, hogy valamiért mindig azt mondja, hogy nem szereti a virágokat, pedig megmagyarázhatatlanul rajong a nárciszokért. AnnMary ezzel nem is volt tisztában, csak megjegyezte, hogy csütörtök reggel hogy megörült az udvaron kinyílt példányoknak.
Vannak más bolondériái is. Szereti például a friss zöldborsó illatát. és utálja a buszok jellegzetes szagát, ami már az ajtóban émelyítően hat rá. Ő vonatozni szeret, de azt nagyon. Szeret átsuhanni a Kiskunságon, főleg naplementében. Azt is imádja, ha hajmosás után tiszta ágyneműbe fekhet.
Szereti a meséket is. Ha könyv kerül a kezébe, vagy beül egy film elé, megszűnik körülötte minden. Szeret elmerülni más életekben, más álmokban. Sosem tud azonosulni a női szereplőkkel. Csak egyetlen eggyel. Az a film elég jól összefoglalja a lelkivilágát. Szó szerint meg is mondják benne: "Rossz idők járnak az álmodozókra".
Persze, a héten még nem csinált semmi értelmeset. Viszont rájött, hogy mi baja. Pár napja megint éjfél után keveredik haza, amikor is csak bedől az ágyába, és csak reggelre lesz ereje legalább egy zuhanyt venni. Egy évvel ezelőtt ez volt neki az általános, mindennapos. Elég volt neki hat óra alvás, pörögtek körülötte az események, nem volt egy csepp nyugalma sem, és mégis élvezte. Ősszel nagyon belassult. Nem sok éjszakázást csinált a szobája falain kívül. És hogy hiányzik ez neki! Nademajdleszezmégígyse...
Érdekesek ezek a hajnali séták. Lépteit a Hold fénye kíséri, zenét hallgat, ha üres az utca, még talán énekelget is. Tegnapelőtt szomorkás hangulatban ballagott haza, pedig előtte órákon át csak szakadt a röhögéstől. Csak arra tudott gondolni, hogy hát ez most már mindig így lesz? hajnalban, haza, egyedül az üres lakásba/szobába/ágyba? Persze, ő mondta mindig, hogy saját életet akar. De nem ennyire. Egészen kicsi kora óta az egyik legmeghatározóbb kérdése az volt, hogy hova tartozik. Rendületlenül kereste mindig, belekapaszkodott mindenbe, amibe csak lehetett. (Még meg is keresztelkedett!) A rengeteg próbálkozásból csak egyszer érezte, hogy ezazigen! De nem. Azóta nem is érdekli igazán. Vagy nem is tudja. Fura az egész.
Tegnap már egészen más hangulatban lépdelt a lakás felé. Direkt gyorsan lüktető zenét választott, hogy megadja neki az alapsebességet, és hogy lehetőleg ne most forduljon magába. Szédült volt. Kacsázott össze-vissza. Meg táncolt. Sokkal többen voltak az utcán, mint előző éjjel, pedig legalább egy órával később tette meg az utat. De őt aztán nem zavarhatta meg semmi. Mire hazaért rájött, hogy valószínűleg minden így van jól. Ő sajátmagához tartozik. Ezt meg kell értenie. Talán jobb is így. Ezt a féligénytelen életmódot úgysem lehet máshogy csinálni, csak egyedül.
Nem, nem borult ki. Nem, nem fájt neki. (Talán csak egy kicsit, alig érezhetően.) Nem, fogalma sincs, hogy mi az értelme ennek az egésznek. És nem, nem is érdekli.

Hogy mit fog csinálni ma 22 óra 5 perckor? Rejtély.

Festők a mozivásznon

2010-03-14T00:08:00.002+01:00

A héten - teljesen véletlenül - egymás után két olyan film került elém, aminek központjában egy-egy híres festő áll. Az egyik Derek Jarman Caravaggio-ja, a másik pedig Peter Greenaway Nightwatching című munkája. (Érdekes, hogy mindkét rendező brit és '42-ben születettek.)
Ami közös* ezekben a filmekben, az a látvány. Mindkét film a központi alak művészetének színeit, fénytechnikáját próbálja meg utánozni. Mindkét rendező szinte festményként tekint a mozivászonra.

A Caravaggio érdekesen, szinte észrevehetetlenül keveri a barokk és a modern kor elemeit. Személyes kedvenceim a számológép és az írógép bevezetése (persze a higiénia hiánya és a rothadó fogak megtartása mellett). A kosztümök és díszletek olyan szabadon vannak kezelve, mint amilyen szabadon a főhősök kezelik a szerelmi életüket (a festő homoszexualitása és kicsapongásai eleve remek alapot nyújtottak). Caravaggio (Nigel Terry) két modelljét, akikkel furcsa (kegyetlen) viszonyba keveredik, a húszas éveikben járó Tilda Swinton és Sean Bean alakítják. Érdekes karakter még Caravaggio segédje, a néma Jerusalem is, aki csak egy síppal tud kommunikálni, és akit több cikkben is bolondnak bélyegeztek. Ezzel tudnék vitatkozni. Viszont, hogy ő volt az egyetlen ártatlan lélek a filmben, az is biztos.
Viszonylag kevés dialógus hangzik el a film során, a hangsúly egyértelműen a képi világon van. Olyannyira, hogy valóságos kompozíciókat láthatunk: megelevenednek az ismert festmények, még ha sokszor csak a modelleken keresztül is.
A forgatókönyvet Jarman hosszú éveken át írta (bár az eredeti ötlet nem tőle származik, mégis ez lett az ő szerelemgyereke), első változatának "No Hope, No Fear" volt a címe, ami Caravaggio sokszor szerepeltetett kabalájára utalt, vagyis a késére, amibe a következő felirat volt vésve: „Nec Spe, Nec Metu”.

A Nightwatching dramaturgiája egy fokkal hagyományosabb: van benne pár történetszál, egy kis szerelem, egy kis összeesküvés, egy kis leleplezés, egy kis bosszú, egy kis nézőkhöz való kiszólással fűszerezve (amikben az éppen aktuális nőit mutatja be). Az események talán legismertebb képe, az Éjjeli őrjárat körül bonyolódnak: a film ott kapcsolódik be Rembrandt életébe, hogy felkérik erre a feladatra, illetve, hogy megszületik fia, Titus (micsoda név választás!).
Már az első jelentben egyértelműen kiderül, hogy most is színpadot látunk, nem kell nélkülöznünk a Greenaway-re oly jellemző teatralitást. Ennek megfelelően a továbbiakban szép hosszú, szimmetrikusan megkomponált beállításokat látunk. Tényleg, a kamera nagyon lassan mozog, finoman követi csak a szereplőket, és az éles vágások se túl gyakoriak, de ennek ellenére egyáltalán nem válik vontatottá a dolog.
A kosztümök abszolút korhűek, a díszletek inkább sematikusak, olyan elemekkel, mint pl. a hatalmas, kerekeken guruló baldachinos ágy, és egyéb furcsaságok. Bár a szóban forgó festménynek csak később adták a Nightwatch címet, a filmben szó szerint előkerül az éjszaka és az ő figyelése. Rögtön a film elején hangzik el a kedvenc párbeszédem is: Rembrandt és élettársa arról beszélgetnek, hogy hogyan lehetne körülírni a színeket egy vaknak - vannak hangos színek, szagos színek, stb. A feliratnélküliség átka, hogy itt-ott az angolom cserben hagyott (amikor a dialógusok alatt gyereksírás volt, vagy kakaskukorékolás, kb. esélyem se volt), de a csak úgy röpködő "fuck"-ok elég stabil megértést biztosítottak. :D Ja, mert hát igen: Greenaway most sem álszenteskedik, a világ legtermészetesebb dolgaiként kezeli a káromkodást, a dühöt, a szexualitást - mert hogy azok is.
Bár az emberi kapcsolatok és az a kis nyomozás is izgalmas elemei a filmnek, a legérdekesebb talán mégis az, ahogy magát a festményt elemzik; több soron, több jeleneten keresztül. Nem akarom lelőni a poénokat, de azért felhívnám a figyelmet a két központi alakra és az egyikükre eső árnyékra. :) A képpel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy kisebb botrányt kavart, mivel a megrendelők egy hagyományos tablóra számítottak, nem pedig erre, ami... na de csak nem mesélem már el a történetet. Nézzétek meg a filmet!

*Sőt, mindkét filmben volt lekerülő álbajusz. :D

About a sick girl

2010-02-20T13:42:00.002+01:00

Ti is érzitek ezt a kínt? Ahogy lüktet az egész fejem, de még a fogaim is? Hogy a fejem űrtartalmánál lényegesen több váladék kerül a zsebkendőimbe? Hogy zsibbad az egész tarkóm-vállam-hátam-derekam? Hogy egyszerre didergek és elégek?

Az egész úgy kezdődött, hogy lejöttem Szegedre. A sok elintézendő dolog miatt kitaláltam, hogy egyik hétvégén lent kéne maradni tanulni, olvasni, meg vásárolni, mert hét közben ezeket nem nagyon lehet, otthon meg nem haladok semerre. Haruhi bejelentette, hogy szombaton tömbösített órái lesznek, úgyhogy lent marad, gondoltam, hogy ez így perfekt, maradok én is akkor most, legalább nem leszünk egyedül. Ann Mary egész héten beteg volt, ez csütörtökön látszott rajta a legjobban. Én persze nagy mellénnyel ecseteltem, hogy az elmúlt években két-három alvással mindig ki tudtam kúrálni a nátháimat, kivéve tavaly ilyenkor, de az ugye más...
Tegnap már a reggeli ébredés is gyanús volt. Kilenc órányi alvás után hogy a fenébe nem akarok tudni felkelni? De mivel a suli helyett alszok dolog nem olyan ritka és új, ezért nem izgattam magam rajta különösebben.
Reggeli(tízórai) után rendbe raktam a konyhát, meg nagyjából a fürdőt. Haruhi megjött, ebédeltünk, majd a csodálatos tavaszi napsütésben (ám sapkában-sálban-téli kabátban) elindultunk a városba, megnéztük a piacot, a Széchenyi teret, meg bevásároltunk. Még eső előtt hazaértünk. Kitakarítottuk a szobát, Haruhi felmosott, rendbe raktunk mindent (jó, az asztalom még vár rám...), mostunk két adag ruhát, közben előbb zenét, majd Bridget Jones hangoskönyvet hallgattunk. :D
Olyan hat óra magasságában már majdnem végeztünk, szédülés fogott el. Haruhi azt mondta, hogy csak elfáradtam, csüccs le. Gondoltam persze, igaza van, de azért eszembe jutott, hogy délután egyszer már morogtam, hogy fáj a mellkasom. Hirtelen minden náthás tünet kijött rajtam. Az este folyamán legalább két kis csomag zsebkendőt elhasználtam. És persze előjött a kötelességtudatom is: háromfogásos vacsorát ettünk! (Ez egy olyan hülye jelenség, miért csak ilyenkor jellemző rám?) Megmelegítettük az előző napról maradt grízgombóc levesét Hajninak (aki éppen akkor írt ránk, hogy együk meg, mikor már alig volt a tányérunkban), készítettünk isteni finom makaróni szószt (érzésre egy örökkévalóságig tartott, de ritka jól sikerült), és sütöttem csokis-meggyes sütit, ami jó lett ugyan (figyelitek, eltűnt az önkritikám? :D), de több kakaót is elviselt volna azért. Ezután még pötyögtünk némi zenét, de nem sokkal (és egy neo citrannal, amiért felhívtam Ann Mary-t, pedig kiderült, hogy nekem is volt) később ágyba zuhantunk (vagyis én, mert Haruhi rendes kislány, szépen betakarózott, meg minden :D).
Újabb kilenc óra alvással később nagy nehezen feltápászkodtam. Az utolsó két órában többször is felébredtem szerintem, de ez valami fantomdolog lehetett, mert egyáltalán nem bírtam megmozdulni. Próbáltam enni, olvasni, zajt csapni, de annyira nem ment semmi, hogy inkább leforráztam magam egy pöttyös bögrényi epres teával (életemben nem ittam még ilyen édesen, gondolhatjátok, milyen lett...), és felöltöztem. A baj csak az, hogy egy helyben ülve még csak-csak megvagyok, de mozogva... oh, sweet vertigo. Ennek ellenére az átlagos idő kétszerese alatt bevonszoltam magam a könyvtárba (a valaha volt sétálópartnereim, akik nem bírtak velem lépést tartani, most örülhettek volna, milyen lassú vagyok; pedig ők nem is próbáltak még együtt haladni Ann Mary-vel...). De milyen jól tettem! Azon túl, hogy milyen sok emberrel tudok most éppen beszélni, sikerült feljelentkeznem egy kurzusra, meg ilyenek. La vie est belle.
Csak ne fájna az összes ízületem. És ne vágynék a szerető gondoskodásra. (Este is a bal oldalamon kezdtem el aludni, sőt, úgyis ébredtem, pedig mindig a jobbon szoktam.) Még kamillateánk sincs otthon, hogy kigőzöljem a fejem. De ez ellen még talán tehetek.
Vajon akartam még valami másról írni nektek? Hm. Bye.

Valentin

2010-02-14T19:17:00.003+01:00

Egyébként semmi bajom ezzel az ünneppel(?). Mármint, rühellem a marketing által felkapott részét, meg a sok szívecskét, meg plüssöket, meg... tudjátok. Konkrétan ki lehetne velük kergetni a világból, és elég nyomós válóok lenne nálam ízlésbeli különbségek miatt. :D
De a hagyományos része, hogy titkos üzenetekben fejezzék ki az emberek egymás iránti rajongásukat, szerintem nagyon kedves. Pláne, hogy mostanában milyen ritka a posta személyes levélforgalma. Szerintem mindenki örülne egy rejtélyes üzenetnek, esetleg egy konkrét rejtvénynek, vagy csak egy aprócska, jelképes (de jól értelmezhető) tárgynak, amiből még kabala is lehet. Nem?
Van még egy oldala, ami pozitívvá teszi: emlékeztet. Nap, mint nap elhangzik, hogy rohanó világban élünk. Ez miért ne lenne igaz azokra is, akik kapcsolatban élnek. Már pedig könnyen lehet, hogy ettől annyira eltávolodnak egymástól a felek, hogy igenis szükségessé válik az ünneplés. Mert ugyan melyik munkamániás dolgozna még otthon vasárnap is, ha a párja kijelentené, hogy ma márpedig csak főzni fogunk, meg filmet nézni, mert Valentin-nap van? Melyik főnök tagadna meg egy szabadnapot a hosszú hétvégéhez? Eszükbe juthat, hogy úgyis rég voltak már táncolni, színházban, hegyet mászni, stb. és hát ha most úgyis ez van, akkor meg miért is ne...
Márpedig erre az emlékeztetésre egyre gyakrabban szükség van. Úgyhogy jó dolog ez. Már, ha ésszel... Szerintem.

Az utolsó szemeszter

2010-02-13T23:19:00.003+01:00

Hát ezt is megértük: elkezdődött szegedi egyetemi éveim utolsó féléve. Nagyon bízom benne, hogy tényleg ez lesz az utolsó. Igen, vannak még bizonytalan pontok, de remélhetőleg minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Hihetetlen, hogy eltelt két és fél év. Hova lett? Mi történt közben? Semmi. Minden. Az emlékeim közül szinte semmi sem kötődik az egyetemhez. A városhoz is alig. Ma is beszéltük Rönével, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy öt évnyi tervezgetés után (A-terv: Bp., B-terv: Pécs) vajon hogy ütött be nálunk ez a Szeged-Szolnok dolog. Most ugye az jön, hogy hát nem én szoktam mondani, hogy mindennek oka van? Hát de. Valószínűleg nem is került volna a látóterembe az esztétika, ha nem ide jövök. Meg úgy általában teljesen máshogy alakult volna minden. Viszont úgy érzem, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom már az egész Sun City-t, mégis így volt a legjobb. Annak ellenére is, hogy az emberi kapcsolataim mennyire máshogy alakultak a gimi után. Nevelőtanárom, Márta néni mondta mindig, hogy szerinte csak azért vagyok ennyire közösségi ember, mert addig sem kell tanulnom. :D Lehet igaza volt, hiszen az egyetemen már senki nem ellenőrzött, büntetlenül lehetett bármit csinálni. Pedig szerettem azt az első évet, amikor minden lelassult, mindent szépen kiélveztem, utazgattunk, szórakoztunk, nem törődtem túl sok mindennel, pláne nem az emberekkel. Vagyis, hogy de, csak eléggé lecsökkent azoknak a száma, akik az érdeklődési körömet alkották. Ezzel csak az volt a baj, hogy mikor elkezdett hiányozni, hogy mindent csináljak, mindenhova menjek, mindenkit ismerjek, akkor képtelen voltam visszacsinálni. Megrekedtem. Az egyéb körülmények meg pláne nem segítették a visszaszocializálódásomat, pedig én csak alkalmazkodni próbáltam (néha belegondolok mi indította el egyáltalán ezt a "leépülős" folyamatot; eleinte azt hittem, hogy csak elfáradtam kicsit, de túrót: alkalmazkodtam).
Erről nagyon le kellene szoknom. Szerintem jó úton haladok, elég önzően alakítottam ki a napirendemet, és akkor fekszek le a legvidámabban aludni, ha pont úgy sikerült minden, ahogy szerettem volna, semmi meglepetés. A kiszámíthatóság jó dolog. (Most még. Hamarosan úgyis majd azzal jöttök, hogy már megint nem vagyok elég spontán, pedig tudjátok, hogy minden baromira helyzetfüggő.) Oké, túl önzőnek se kellene lennem. Érdekes, hogy míg elvileg a fiatalok milyen korán felnőnek mostanában, én ilyen lassan fejlődök: néha úgy érzem, csak sötétben tapogatózok. Ugyanakkor tetszik ez a szakaszosság: fokozatosan kerülök egyre nagyobb helyekre, egyre másabb jellegű feladatokkal kell foglalkoznom, stb. Lényeg, hogy minden szépen, fokozatosan megy. Mindig kitalálok valami lelki projektet is, hogy éppen mire próbáljak nagyon figyelni. Illetve úgy vettem észre, hogy ez most már viszonylag tudatlanul megy. Mintha hetente változna a gondolkodásom. Furán érdekes, néha félelmetes... Közben meg tér vissza a maradéktalanul lökött Orsi is. Szerintem magáért beszél a tény, hogy felkértek házi bohócnak. (Kár, hogy mindig a bohócok a legszomorúbbak. :D)
Azt hiszem, kissé elkanyarodtam az eredeti témától. Szóval egyetem. Úgy gondoltam, hogy az esztétika lesz az utolsó, ami érdekel, erre tessék. És még szeretem is. És per pillanat nem tudom elképzelni, hogy milyen másik irányba mehettem volna. Ennyit az okokról. Elég maroknyi a csoportunk, talán 15-en, ha lehetünk (nincs kedvem megszámolni). Érdekes módon az első félév óta (amikor is az újdonság ereje és a vele járó félelem fogott össze mindenkit) most megy a legintenzívebben a kommunikáció az emberek között. Összekovácsolja a népet a szakdolgozat. A félelmek, kérdések, kétségek. Meg a hogyan tovább.
A szakdolgozattal az a legnagyobb baj, hogy olyan minimális mennyiségű írást kellett két év alatt leadnunk, hogy talán együtt nem érnék el a szakdolgozat minimum húsz oldalnyi terjedelmét. Ráadásul valamit talán mondania is kellene a kis szösszenetünknek, de hiába ismerjük így-úgy a témánkat, egy kutató alaposságával nem tudunk felvázolni semmit, és központi gondolatokat se nagyon tudunk megfogalmazni. Eratesó ma mondta, hogy náluk a húsz oldal alapterjedelem egy házi dogánál. Kíváncsi vagyok, ott mennyi fejtörést okoz ez a probléma... (Egyébként tesó, még mindig nem tudom elhinni, hogy magyaros létedre nem tudsz semmit az egyetemi lapokról. Házi feladat! :D)
Persze a bizonytalanság ellenére feladtam a mesterképzésre a jelentkezést. Eddig se volt jellemző, hogy ne tudjam megoldani a dolgaimat, de most mégis, valami új érzés volt, hogy a procedúra minden részét én csináltam. Hogy nem volt anyu, aki kitöltse helyettem a lapot, mert rondán írok (már annyira nem is, de akkoriban határozott vonalat se tudtam húzni), nincs ofő, aki ellenőrizze, hogy minden rendben van-e. És persze sokat dobott az élményen, hogy két hete törzsvendég vagyok a tanulmányi osztályon. Azt hiszem, most bepótoltam az elmúlt két évet is ez ügyben. :D A jelentkezésnél egyébként megtartottam régi "kabaláimat": első helyen kb. elérhetetlent jelöltem meg; optimista módon kipipáltam a diákigazolvány-igénylést, és egy helyett három éves képet ragasztottam be. Pont, mint tizenkettedikben. :D Így már majd csak felvesznek legalább utolsó helyen. nem mintha akkora örömmel töltene el levelezősön folytatni ezt a dolgot. Ahhoz lusta vagyok. De a szükség nagy úr.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha már egy éve azon izélek, hogy nem akarok mesterre menni, akkor miért, illetve, hogy miért esztétikára. Nos, amikor már huszadjára kiabálják le az ember fejét, hogy csak arra ne alapozzon már, hogy butának tartja magát, illetve új év első napján a szülei vidáman azzal kezdik, hogy "ugye tudod, mikor van a leadási határidő", az ember meg csak néz vissza bután, hogy minek az, mire a szülők hihetetlen reakcióidővel lelombozódnak, akkor csak elkezd érdeklődni. Meglepő módon a keresés is meg tudja izzasztani,, legalábbis a google első találata a választott képzésre, amikor a felvivel nem boldogul. És ha közben háttérzajként ott a tévé is, akkor esélyes, hogy "vicces" reklámokat fog hallani közben, amik akár az életének szlogenjei is lehetnének. Akár. De talán nem.
Mikor ma meséltem Katy-nak, közölte, hogy ezek jelek, amikre oda kell figyelni. Hát persze drágám, de akkor kegyednek nem kellene figyelnie a hirtelen sok diplomata autóra, és befejezni a köztisztviselős cuccot? Kisasszony, önből valami külügyes lesz, fogadja el. Tudom, hogy akarja. :D
A képzések kiválasztásánál próbáltam azért reális maradni. Fontosak voltak a minőségi, anyagi és földrajzi szempontok is. Az, hogy a minden évben felállított sorrend most is ugyanolyan maradt, az vagy véletlen, vagy pedig azt jelenti, hogy zseniálisan gondolkodom már elsőre is. :D Végül csak esztétikát jelöltem, azt három helyen. Szeged így ugye kapásból kilőve. Igaz, ott meg a vizkult-szak tetszik nagyon, de ha én nem megyek el a városból, akkor meg fogok fulladni. (Ennek ellenére, ha úgy alakul, nem tartom kizártnak, hogy később levelezőn, vagy valahogy megpróbáljam.) Szükségem van a lehető legnagyobb változásra. A költözés remek lesz. Friss levegő, új emberek. És mégsem, tekintve, hogy mindenhol várnak már, és mindenhonnan kaptam már konkrét lakóhely felajánlásokat. :D Elveszni tehát nem fogok tudni.

Ha már változás:
Szerintetek is sürgősen és drasztikusan szortíroznom kellene az mp3-lejátszóm tartalmát? Néha váratlanul olyanokba botlok bele, hogy jaj. (nem tehetek róla, hogy a random hallgatást preferálom)

Ui.: Még mindig azt mondom, hogy a két évente költözés lenne ideális. Abba azért beleférne, hogy lássam a világot Szentpétervártól New Yorkig, Barcelonától Berlinig.
(Csak már megint ez a fránya megosztási vágy...)

Uui.: Annyira nem aludtam egész héten a sok korán kelés miatt, hogy szokásos lefekvési időm is túl későnek tűnik, és halvány lila sejtelmem sincs arról, hogy mit gépeltem le az elmúlt másfél órában. De elküldöm a bejegyzést. Mert miért ne?

Ihlettelen, ezért rövid-zenés

2010-02-05T22:29:00.004+01:00

Nem értem, miért kell a vámpíros vég (remélem, most felcsigáztam az idetévedő molyokat és jól meghallgatják/megszeretik :D), de ez a videó ettől függetlenül is gyönyörű. Emlékeztet bizonyos állapotaimra. (Szerencsére ritkán kerülök így a nép elé.) És a "frufrum" is most pont ekkora. Persze a fekete körömlakk nem jellemző. (Más se, szóval ezt most nem tudom miért írtam.) Mellesleg csodálatosak a kalapok, amik 1:05-nél láthatóak. Kedvenc forma, bár azt hiszem, nekem csak a keskeny karimájú áll jól. (De azt is tudjátok, hogy sosem ilyen alapon választok fejfedőt. :D)

Egyébként a dal is szép.

Ui. vagy mi: van egy fejben megírt szorgalmi időszak kezdő összefoglalásom, meg egy elmentett, ámde ritka rossz filmajánlóm, majd lesz valami belőle egyszer csak. Vagy nem. Közben létre kellene már hoznom életem minimum 20 oldalas mérföldkövének a vázlatát. Ehhez el kellene olvasnom egy kisebb rakás könyvet. Meg még többet passzióból. Film nézhetnékem is van. A zenehallgatásban most megrekedtem, jobban kielégít, ha eldalolászok magamban, de van rá esély, hogy találok hamarosan egy hatszázadik kedvencet és visszatér a lelkesedés. Múzeumba is tervezek menni, legalább két kiállítás van, ami érdekel (további kultúrprogramok kapásból kiesnek financiális okok miatt a látószögemből...). Csak kellene regisztrálni tumblr-re is, mert miért pont én ne, de mivel konkrét felhasználási indokot nem tudok rá (értitek, szóval hogy fogalmam sincs, miért van rá égető szükségem, és hogy mi a francra fogom használni; de remek agybutító dolog lesz szép dizájnt csinálni neki... pl.), ezért megvárom, hogy twitter-pajtos @zakkantanett is eléggé unatkozzon ahhoz, hogy együtt betörjünk. :D
Jé, látjátok, visszatértem régi szenvedélyemhez, a zárójelekhez! :D Szerintem látszik, hogy két napja átlagember módjára kelek, és ha valami csoda folytán bejutok a reneszánszos kurzusra, akkor egy héten már háromszor kell majd korán kelnem, kétszer 7 előtt és az borzalmas lesz... nektek, mert hogy kedvenc Orsitokból kb. nem marad majd semmi. Viszont akkor gondolatai se nagyon lesznek és az baromi jót fog neki tenni: mint egy nyaralás mondjuk. Ó, és a következő egy hétben produkálnom kellene valami cikket is "nemzet(i)" témakörben. Örülök neki, hogy ilyenkor kijön, hogy tényleg nem tudok írni, mert ha tudnék, akkor nem akadnék fent olyan apróságokon, hogy miről is írjak... Nekem miért nem osztottak kreativitást?
Ó, jöjj múzsám, hol a túróban vagy már?

Uui.: Emberek, nem kellene egy halvány pöttyet jobban odafigyelni a dolgaitokra, ha már kultúrközpontban éltek? Legalább tavaly ellenőriztethettetek volna mindent... Persze, nekem mindegy.

Hangulatingadozós

2010-01-27T21:48:00.003+01:00

Eleve rossz úgy ébredni, hogy percekig azon tanakodsz, hogy valóság vagy álom? És nem nyugodsz meg rögtön, hiába csak az utóbbi. Mert lehetne igaz is. Tudod, hogy nem. De lehetne. Épp ez zavar téged, ez a lehetőség. Nem akarod. Bár ne érdekelne.
Az is érdekes, hogy hány szálon tudsz gondolkodni egyszerre. Hiszen közben ott zakatol a fejedben, hogy "es ist vorbei, vorbei, vorbei", próbálod felidézni a XX. század első felében dolgozó magyar rendezők rövid pályaképét, kétségbeesetten kutatod elméd mélyén az éppen aktuális művészetfilozófia lényegét, de már nyílik is a szád, és csukott szemmel magad elé suttogod: "now, it's decision time, which one will stay, which one will say goodbye".
Te is utálod, amikor olvasol, tudod, hogy koncentrálnod kellene, de csak és kizárólag egy teljesen más dolog jár az eszedben, amit sehogyan sem tudsz onnan kiirtani? Elárulom, ez vizsgaidőszakban nem túl praktikus... Persze a hatékony felkészülés miatt semmi kedved visszamenni az egyetemi városba. Persze ha már visszamész, akkor a te vonatod késik húsz percet, hiába volt reggel nyolckor a felsővezeték-szakadás. Hiába gondolod úgy, hogy akkor a sima vonattal mész, nem város be az IC-t, a sima vonat valamiért úgy dönt, hogy bevárja a másikat, holott ezelőtt ilyen sose volt. Akkor meg már inkább visszamész a -5/10 fokba járkálni. Ja, mert a váróban nagyon büdös van és nem bírod öt percnél tovább. Olyan melankolikus az egész. Pláne amikor végre meghallod a jellegzetes IC-t beharangozó dallamot, és csak lassan, nagyon lassan közelíted meg.

Love of mine some day you will die
FIGYELEM, FIGYELEM,
But I'll be close behind
KISKUN INTERCITY ÉRKEZIK
I'll follow you into the dark
JOBBRA, A HARMADIK VÁGÁNYRA
No blinding light or tunnels to gates of white
AZ ELSŐ HÁROM KOCSIBAN UTAZHATNAK
Just our hands clasped so tight
INTERCITY PÓTJEGY ÉS HELYJEGY NÉLKÜL
Waiting for the hint of a spark
A VÁGÁNY MELLETT KÉRJÜK VIGYÁZZANAK

De a könyv, amit olvasol, az valami csodálatos. Roppant rideg, kegyetlenül kívülálló, de akkor is meg kell szakadnia a szívnek.

Hogy van az, hogy akármennyire is nem érzek semmit a város iránt, mégis valami megkönnyebbülést érzek, amikor a vonatról leszállok és megpillantom a dómot? Ráadásul ahogy a vonat lépcsőjén álltam, megszólalt egy lelkemnek kedves, rég nem hallott dal (őszintén: sose tudtam eldönteni, hogy női vagy férfi az énekhang). Hazáig sacc/kb végig pozitív-vidám dalok szóltak. (Just Say Yes, meg Franz Ferdinandok.) Nem is értettem.
Délelőtt rám lett telefonálva, hogy így leszek-e. Mondom leszek. Ehhez képest a lakás tök üres volt, de a fűtés persze nem volt eléggé levéve. De most miért akadjak ki? Szellőztettem, fűtöttem. Ittam egy jó málnás-cranberry-s teát, ettem házi májasos zsömlét. Közben olvastam. Természetesen nem azt, amit kellett volna. A fejem zsongott, gondoltam lefoglalom az agysejtjeimet, de sajnos nem volt nálam semmi, amivel hangolni lehetett volna, az abszolút hallásom sem nőtt ki útközben, de a remek hangszer annyira nem volt a topon, hogy bántotta a fülemet, így sajnos hagytam a francba. Pedig még körmöt is vágtam. De mindegy, majd februárban rágyúrunk. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni az az újabb négy akkord. Meg hogy jutok-e majd tovább. Persze most ezzel sem kellene foglalkoznom.
A fejem viszont még mindig fájt. Lefürödtem, nem lett jobb. Lefeküdtem, hogy akkor majd alszok és korán kelek. Hát persze. Nem voltam eléggé kifáradva, az agyam tovább zsibbadt, reggel szenvedve ébredtem, hiába olvastam, semmi, de semmi nem jutott el az agyamig és...
Hát igen. Az eredménye meglett. Nem mintha veszni látszana minden, de azért rendesen megijedtem. Megfigyeltétek már, hogy többnyire azok a dolgok nem sikerülnek, amiket biztosra veszek? Szerintetek kár volt kijelenteni, hogy ősztől nem leszek tovább az SZTE diákja?
Persze pontosan sem fogalmazok. Hiszen csak azt kértem, hogy szurkoljatok, hogy vidáman és minél előbb érjek haza. Ezek pedig teljesültek is. :D
Anyu rendes volt. Nem is a nettől akart eltiltani, hanem az éjfél előtti alvásra akart ráparancsolni. :) Mostanában rendszeresen ágyban vagyok fél 1-re, úgyhogy fokozatosan haladok a jó irányba. Kár, hogy ez többnyire a szemem fájása miatt van, és sajnos nem vagyok elég fáradt ahhoz, hogy rögtön elaludjak, így... igen, Csobi megmondta mi a betegségem: insomnia sokatgondolkodusz. :)
Ma elkísértem anyut kezelésre (olyan két évente szokott neki elrendelni az orvos egy három hetes -tornás-masszírozós-gyógyfürdős-nemtommilyenes kezelést a reumájára), és be lettem fizetve úszkálni, meg egy fél órás masszírozásra.
Anyu leültetett egy pontba, hogy akkor itt elválunk, majd egyszer csak összefutunk, menjek, amerre jónak látom (meg amerre lehet, hehe). Üldögélés közben arra gondoltam, hogy oké, jó ez, de itt vagyok egy törülközővel körbetekerve, és igaz, hogy a falak sárgák, nem zöldek, de itt is mindenki fehérben járt-kelt, itt is jellegzetes szag van (csak itt ugye a gyógyvíztől), szóval az egész olyan, mint egy kórház. (Fogalmam sincs mi bajom van a kórházakkal, mert oké, hogy születésem után az első pillanatban egy kis sárgasággal kezdtem és nem nagyon akartak hazaengedni, de azon kívül egyetlen egyszer tartózkodtam ott, mint beteg, akkor is max. másfél-két órát, amikor eltört a jobb kezem mutatóujjának első ujjperce és begipszeltek könyékig. De hát minden 8 éves így lesz először sztár a suliban.)
Egyszer csak egy szakállas bácsi jött, hogy bár még 20 perccel későbbre van időpontom, de ha elfogadom őt és nem ragaszkodom egy női masszőrhöz, akkor indulhatunk is. Kezeim feltartásával jeleztem, hogy nekem aztán tökmindegy. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a lábam is kapott a jóból, de pont jól jött ki, mert reggel arra ébredtem, hogy fáj a bal bokám, és most szépen helyre lett rakva. :D Volt egy olyan sztereotípiám az eddig hallottak és tapasztaltak alapján, hogy ilyenkor csönd van, relaxálás van, bizalmas hangulat van. A terem ahol voltunk, ilyen függönyökkel elválasztott kis "box"-okból állt (tessék, kórház), és bár senki nem látott senkit, mégis ment a keresztbe csevej, szólt a rádió, szóval összességében jó volt a hangulat.
- Hm. Szokott idegeskedni?
- Előfordul... - de ezt így elcsukló hangon.
- Na, ez a stressz-csomó. Érzi?
- Ühümm - képtelen voltam kimondani, hogy nem lehet nem érezni, annyira fájt. :D
Mikor végeztünk, egy új Orsi kászálódott le az asztalról (jelentem, még most sem érzek semmi rosszat!), akivel közölve lett, hogy semmi baj nincs a hátával, csak itt-ott le vannak kicsit tapadva a dolgok (rögtön a soha fel nem használt beutalók jutottak eszembe, amikkel az iskolaorvos hajkurászott volna engem az ortopédiára, hehehe). Mondtam, hogy sokat ülök. Kérdezi, hogy számítógép? Mondom az. Hát de 2-3 óránként csak fel kéne onnan kelni mozogni egy kicsit. Meg pár havonta nem árthat egy ilyen átmasszírozás sem. És tényleg. Ez most nagyon bejött.
A heilwasserrel már más a helyzet. Mármint, maga a víz remek (elvileg negyed óránál többet nem kéne benne lenni egyhuzamban; én egy plusz órát ráhúztam), csak amikor az átlagéletkort nem mered meghatározni, mert 40 alatt négyen vagytok: te, meg egy kb 3 éves kislány a szüleivel. És 50 alatt is csak anyukád, meg még egy férfi a reumás tornacsoportból. :D Szóval amikor belibbensz az 50 kilóddal és az éppen csak több, mint 20 éveddel ilyen mindenféle tekintetek közé... na aaaaz zavaró. Főleg, ha konkrétan beülnek eléd másfél méterre és bámulnak. Majd miközben elslisszolsz, követnek a szemükkel, hogy merre mész. Nagyon durva. A medence utáni kilépést követő zuhanyt is szerettem volna eltussolni, de azért na. Túléltem. Még szerencse, hogy nem voltam végig egyedül.
Na és igen, ez meg a másik. Hogy egyedül nem jó vízben sem létezni. De ezt akkor most itt abba is fejezem. A mai németezésem is csak annyit haladt előre, hogy a fürdő tábláit és kiírásait fordítgattam. Nekem ez is haladás.
Oké, elvesztettem a fonalamat. Voltunk még pékségben (nem tudjuk, mikor ettünk utoljára ilyen finom kenyeret), meg én vezettem oda is, vissza is, meg gyönyörködtünk a táli naplementében és bántuk, hogy nincs fotómasinánk, hiába nem tudtuk volna szépen megörökíteni, és...

Jó éjt.

Agymenés Shakespeare-módra

2010-01-23T12:13:00.007+01:00

Talán öt évvel ezelőtt lehetett, hogy először szembe jött velem a Titus plakátja, pedig már akkor se volt túl friss darabnak mondható (a film '99-es). Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de akkor korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, így nem sikerült megnéznem, később pedig elfelejtődött. De milyen jó, hogy az ember iskolába is jár néha: az egyik kurzuson előkerült a Shakespeare-adaptációk eme gyöngyszeme.

Becsületemre legyen mondva, először a drámát vettem kezembe. Szerény véleményem szerint Bill apánk egy szemernyit sem volt romlottabb elme, mondjuk Bret Easton Ellisnél. Eme korai műve (az 1590-es évek elejére tippelik keletkezését) tele van vérrel, őrülettel, bosszúval, árulással, válogatott kegyetlenkedéssel. Ráadásul mindezt a lehető legtermészetesebbnek tűnően tálalja, semmi magyarázat, semmi felesleges gondolkodás a szereplők részéről. Igazi motiváció nélkül kicsit egysíkúnak is tűnnek a karakterek. Persze lehet, hogy felesleges is keresni a miérteket, elvégre Shakespeare valószínűleg csak szórakoztatni akart. Ez Julie Taymor rendezésében maradéktalanul sikerül is. Ami a modern Shakespeare-feldolgozásokat illeti, én már a Baz Luhrmann-féle Rómeó + Júliát is imádtam, de ez a film még több és jobb.

A rendezőnőről érdemes tudni, hogy fiatal korában éveket töltött Ázsiában (India, Japán, Indonézia, stb.), és fő érdeklődési területei a mitológia, a folklór és a színház, így tanulmányait is ebben az irányban végezte. Színházi rendezőként is nagy sikere volt, operarendezéseivel is számos elismerésben részesült. A Titus volt az első mozifilmje, és szerencsére le sem tagadhatná a színházas múltját.
Az időbeliségét egyfajta kortalanság jellemzi. A hatalmas terek és az egyszerű díszletek az antik-, a kosztümök stílusbeli kavalkádja pedig inkább a modern színházat idézi. A jelenetek koreográfiái és a képkompozíciók egyaránt gyönyörűek. Minden fennakadás nélkül szemlélhetjük egymás mellett a merev páncélzatokat és az autókat, a díszes termeket és a játékgépeket. A színészekről is csak pozitívan lehet nyilatkozni: Anthony Hopkins és Jessica Lange méltó ellenfelei egymásnak; Allan Cumming tipikus, mégis zseniális a(z infantilis) gonosz szerepében; James Frainnek több mozifilmben kellene szerepelnie; Laura Fraser tökéletesen tiszta szépség, még a tragédiája után is csupa báj és kellem; és persze itt van Jonathan Rhys Meyers is, aki hozta magával hosszú szőke loboncát az alig egy évvel azelőtti Velvet Goldmine-ból.

A Velvet Goldmine egyébként többször eszembe jutott a film során, de pontosan magam se tudnám megmondani, hogy miért. A hallucinációknál viszont egyértelműen lehet asszociálni a rendező 2007-es Across the Universe-ére. Most még jobban kíváncsi vagyok a Fridára: vajon abban is ilyen szépen érvényesül Miss Taymor egyéni vizuális látásmódja?
A Titust feltétlenül ajánlom azoknak, akik szeretnek a filmek képeiben gyönyörködni, akik nem ijednek meg egy kis vértől (esetleg még némi egészséges perverzitással élvezik is kiontását), és akiknek van üres két és fél órája. Tessék elhinni: megéri!

Nálam simán 9/10. Minimum.

Ui.: Persze miért pont Titus Andronicus nevű zenekar ne létezne? :) (Itt hallgasd.)

Tessék élesíteni kardjaitokat!

2010-01-21T21:50:00.003+01:00

Legalábbis ezt az instrukciót adták a The Tudors facebook-oldalán, amikor is bemutatták az utolsó évad teaser trailerét.

Alig várom már, hogy láthassam, milyen finálét hoztak össze. A videó alapján úgy sejtem, hogy kicsit visszatérnek az első évad kendőzetlenségei, aminek szerintem csak örülni lehet. Mondjuk ezen a zenén ledöbbentem, ez nem hiányzott. Remélem, hogy nem lesznek hasonló betétdalok itt-ott, mert akkor falnak megyek. Egyébként az a néha felbukkanó barna hajú nő kicsoda? Titeket is emlékeztet Boleyn Annára?
Viszont szerintem sem kellene abbahagyni az utolsó két feleséggel és (gondolom) Henrik halálával. Oké, biztos vagyok benne, hogy ez így eddig is rengeteg pénzükbe került, de szerintem be is jött a számításuk, hiszen elég profin tervezték meg az egészet, és iszonyatos nagy rajongótáboruk lett. Mondjuk én már eleve adtam volna egy évadot a Tudorok felemelkedésének is. Nem hiszem, hogy ne lett volna elég anekdota, amiből ne lehetett volna összepakolni egy fiktív kis drámát abból a korból is. Természetesen kíváncsi lennék, hogy az ő szemükből milyen lenne a folytatás. Hiába van I. Erzsébetről annyi film, az ő interpretációjukat is látni akarom!
Remélem, hogy legalább nem állnak le a történelmi projektekkel. Hiszen olyan borzongatóan jók. :D

Rombolás

2010-01-14T15:45:00.004+01:00

Záróráig maradt, de még így is túl sokan voltak körülötte. Ujjaival szemébe fésülte a haját, hogy takarja az arcát. Nem akarta, hogy ránézzen bárki is. Persze, így meg lefejelte a ruhatárnál a szekrényajtót. De meg sem rezzent, ment tovább. Senki nem figyelt fel rá. Senki.
Tett egy kisebb kerülőt hazafelé. Talán ősszel sétált este ennyit utoljára. Nem tavaly. Azelőtt. Azon gondolkodott, hogy hogyan kellene gondolkodnia. Hülyeség. Megállt a zebránál. Éppen jött a villamos. Átfutott agyán a gondolat, hogy még jó, hogy ő nem. Elmosolyodott. Fenébe.

Otthon senki nem akarta elhinni neki, hogy nem történt semmi. Pedig tényleg.

Miután mindenki lefeküdt aludni, titkon feljebb kapcsolta a fűtést és bezárkózott a fürdőbe. Miközben engedte a kádba a vizet, azon gondolkodott, hogy hogy lehet, hogy a haja mindig ilyen klassz, holott már két napja meg kellett volna mosni. Minden régi fényképről ez az egy pozitív benyomása marad: a szép, fényes, sima haja.
Lábujjával ellenőrizte a vizet. Meleg. Csapnyitás, ellenőrzés, most meg túl hideg lett. És a kád is megtelt közben. Kicsit leeresztett belőle, hogy legyen helye a melegnek. Pazarlás? Kit érdekel.

Imádja, amikor körülfogja a forró víz. Elhelyezkedik, kinyitja a könyvet. Elveszik benne, nem érzékeli az időt, csak azt, hogy már a felénél jár. Közben a gőz teljesen átjárja az agyát, szédül. Félig a könyvben él. Hirtelen hiányolni is kezdi a kád sarkáról a feles mézeseket. Meg egy doboz cigit. Na jó, azt igazából nem is. Olvas. Szédül. Olvas.
Törülközés közben gondolkodik. Hát hogy van ez? Egyszerre akarja és irtózik tőle. Fura. Leül a kád szélére, tovább olvas. Ez most jó, ez most kellett neki, úgy érzi. Nem is érti, hogy nem szúrta még ki a polcon. De persze mindig a könyv választja az embert, nem fordítva. Meg amúgy sincsenek véletlenek, vagy mi. Most talán megért néhány dolgot. Magával kapcsolatban. (Is.)
Becsukja a könyvet. Fogat mos. A tükörben a szemeit nézi. Még sosem voltak ilyen seszínűek. Acélosnak is mondhatná az árnyalatot, de semmiképpen sem kék. Most zöldesnek se nagyon lehetne nevezni. Hülyén néz ki az egész. De a haja... Érdekes, hogy ha itt van, akkor megoldja pár mozdulattal a fésülködést, de a szülői házban akár öt-tíz percig is képes fésülgetni hajzuhatagát. Persze szigorúan csak hajnalban.
Aludni kellene. De a gőz... A pulzusa most lehet vagy négyszáz. Nem is mer lefeküdni. Kiront a hűvös konyhába. Lehasal kanapéra. A kanapé megnyikordul. Felnéz, az ajtó felé pillant. Á, úgysem ébrednek fel. További nyikorgások kísérik fészkelődését. Olvas.
Két fejezettel később, már ragad le a szeme, de vérnyomása még mindig az egekben lehet. A gőz sem szállt még ki a fejéből. De nem érdekelte. Lesz, ami lesz, ő most befekszik a paplanja alá. Vékony kis paplan. A rádobott pléd sem segít rajta sokat. Kívül fázik, belül melege van. Utálja ezt az érzést. Emlékezteti.

Hihetetlen, hogy hányféle képpen rombolhatjuk magunkat.

Ui.: Gépel. Gépel. Gépel. Mérges, mert ma már nem tudja visszaadni azt, ami tegnapelőtt éjjel megfogalmazódott benne. Franc.

Copy-Paste

2010-01-12T18:36:00.000+01:00

Elkezdett hiányozni a régi (nagyon eldugott) blogom, és úgy határoztam, hogy néhány kedvenc bejegyzésemet átemelem ide, az utókornak. Nekem érdekes visszaolvasni, újraértelmezni őket. Akinek nem, az meg majd átugorja. :)
Rögtön a legeslegkedvesebbel kezdeném. Ilyen, amikor dühös vagyok. (Pl. most, hehe.) Napra pontosan két éve történt, de csak csütörtökön lesz a publikálás évfordulója. Annyit változtattam, hogy a könnyebb átélhetőség kedvéért telepakoltam linkekkel. A bátraknak. :)

(Elő-ui.: nem tudom mi az a "kreatív tevékenység", amiről írok. Valaki emlékszik, mit műveltem?)

2008. január 12. 7:01- buszon, fél lábbal Pécsen

A tökéletes(en melankolikus) reggel receptje
Először is, meg kell tenni a megfelelő előkészületeket. Az előző pár este nem szabad túlzásba vinned az alvást. A legutolsó estére gyűjts magad mellé pár vállalkozó szelleműt, akik megpiszkálják a lelkivilágodat. Persze, legalább egyiküknek két lábbal kell beletipornia a tökéletes hatás érdekében. Ha ez megvan, legyél annyira ideges, hogy minden izmod álljon görcsbe, de ezt csak akkor vedd észre, amikor felállsz villanyt kapcsolni. Egy megfelelő eszközt állíts be ébresztőre: fél ötre. Készítsd ki zenelejátszó eszközödet válogatott finomságokkal rajta. Végül végezz egy utolsó kreatív tevékenységet, amit lehet másnap már nem fogsz olyan pozitívan értékelni, mint a cselekvés pillanatában. Ha mindennel megvagy, úgy hajnali egy körül feküdj le.
Ne álmodj! Pihenj!
Kötelességtudó biológiai órádnak köszönhetően ébredj fel magadtól. Nézz szét a sötét szobában. Állapítsd meg, hogy ugyanúgy néz ki minden, mint mikor lefeküdtél, még a sötétség mélysége sem változott. Gondolkozz el: mi történt előző este veled? Jó volt az neked? Mégis mit vártál ettől? Lesz ennek valami következménye? Ki fog felkelni helyetted megnézni, hogy mennyi az idő, hogy felesleges volt-e ébredezned, vagy már rég lekésted a járművet? Mire végig érsz a gondolatmenetben, meg fog szólalni az ismerős dallam, ami iszonyatosan halkan kezdődik, mégis valamilyen beidegződés következtében ez az egyetlen, amire elsőre felugraszt az ágyból.
Hát kelj fel, és birkózz meg a fényviszonyokkal: próbáld megkeresni a papucsodat. Érezd, hogy nagyon hideg van, szinte dideregsz. Állapodj meg magaddal: a didergés tényleg csak a hideg miatt van, eszedbe sincs feleslegesen rosszul lenni! Szedd össze a ruháidat, és halkan próbálj meg kibattyogni a fürdőszobába. Öltözz fel, moss fogat. Közben magadban dúdolgasd a Csalódott tizenéves kisfiú dalát. Menj vissza a szobádba, fejezd be a pakolást: csukott ajtó és villany szükségeltetik eme művelethez. Persze ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a mindenről eszedbe jutott ideg. Vedd be a leszarom tablettát. Kész vagy? Irány a konyha!
Persze két körben. Nehogy a két táskával zajt csapj a lépcsőházban. Lent vagy? Kukkants be a spájzba! Vedd elő a nagy üveg epres Cappyt. Vedd tudomásul, hogy ez már egyik táskádba se fog beleférni, akármit is csinálsz. Kapd hát elő kedvenc Bailey’s-es poharadat, és tölts, majd igyál. Ismételd meg a töltést. Jöjj rá, hogy ez talán mégsem tesz olyan jót a gyomrodnak, mint vártad, ezért a fele elfogyasztása után rakd le a pultra. Állapítsd meg a pohár állapotát. Naná, hogy félig üres.
Negyed hat van. Mit csinálj a fennmaradó időben? Lapozd fel a Tallózót. Igen, amiben tegnap azt a remek interjút olvastad Csernus doktorral. De most keresd meg a Popper Péter könyvrészleteket. Fusd át. Áh, már el is telt újabb öt perc.
Sapka, sál, kabát, headset a nyakba, tessék elindítani a zenélő eszközt. Legyen mondjuk a… ó igen, a Mad World tökéletes lesz. Mire a dalnak vége etesd meg a macskát, zárd be az ajtót, és indulj a kapu felé. Ekkor meg fog szólalni fejedben a Something in the Way. Élvezd, ahogyan a kihalt utcán sétálsz, arcodat cirógatja a hideg szellő, a narancssárga fény nem bántja a szemed, körülötted mindenhol csak jég, és hó. No de nem az a szép, fehér, szívet melengető hótakaró, hanem a már félig felolvadt, kásás, sárral vegyült, mocskos valami, ami volt már jobb passzban is. A játszótéren áthaladva számváltás következik be: egy Oasis szám. Talán Masterplan a címe, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre remekül kezdődik. A hangulatot sikeresen megspékeli egy köztéri lámpa, amelyik akkor alszik ki, mikor elhaladsz mellette. Viszont alig húsz méterrel később egy hasonló, elhanyagolt lámpa gyullad ki melletted, viszont nem úgy, mint a többi, erős narancsfénnyel, hanem halovány, szinte pislákoló fehérrel. Agyad ezt valahogy úgy fogja értelmezni, hogy a remény hal meg utoljára, vagy mi.
Az elhagyatott buszmegálló meglepően száraz padján helyet foglalsz, miközben egy kellemes férfihang azt üvölti a fejedbe, hogy „legyen vörös!”. És ó igen, egy kicsit te is várod már a hajnalt. A csodás színeket, miegymást. Úgyis ritkán látsz napfelkeltét, pedig nem kellene hozzá sokkal tovább fennmaradnod, mint szoktál… Állj fel, ülve nagyon hideg van. Próbáld meg összébb húzni a kabátod, de úgy, hogy közben sikeresen nyomd le a fülhallgatód számváltó gombját. Ha mázlid van, olyan dalt fogsz kapni, amitől egy pillanatra olyan érzésed támad, hogy menten megszakad a szíved (jelen esetben Beatles: Girl; igaz ami igaz, ennél sokkal durvább is lehetne).
Remek, jön a busz. Hárman szálltok fel, persze te utoljára. Egy üres négyes helyre ülsz. Kikönyökölsz az ablakba, a sapkádat lehúzod, és a combodra dobod. Reméled, hogy akkor most vége lesz a rossz dolgoknak, és elszáguldasz a végtelenbe. De legalábbis a nyugalomba. Persze ez nem ilyen egyszerű. Miért is lenne?
Felcsendül az újabb dal. Naná, hogy olyan, amit egész héten énekeltél, a hangod szinte hozzá idomult, és most rosszul érzed magad, mert nem segítheted az énekest (About a Girl). Közben eszedbe jut, hogy – bár akartad - nem írtad bele a levélbe, hogy lelkiállapotod megkövetelte, hogy magaddal hozd a Last Days-t is, mert hát ki tudja.
Valahogy ekkortájt fogalmazódik meg benned először, hogyha mindent megjegyzel, megírod mesés reggeled történetét.
A te külön tiszteletedre persze a busz nem a viszonylag jó és egyenletes főúton megy, hanem kerül egyet a szomszéd falu felé az iszonyat régi, iszonyat kátyús úton. Tudod, hogy pár perc is elég legyen a gyomrod felkavarodásához. Eszedbe jut Mia Thermopolis: „Köszike, puszika!”
Párás az ablak. Mit írj rá? Ez legyen a legnagyobb problémád. De mégis? Az ablaküveg szinte kívánja a feliratozást. Persze amilyen kis bátortalan és visszahúzódó vagy, csak a kezed által remekül eltakart alsó részre, mindössze pár centis méretben egy „FUCK”-ot firkálsz, ráadásul csak vékonyan, a körmöddel. Két perccel később már nem is látszik, hogy írtál valamit. Szánalmasnak érzed magad.
Most már biztos vagy benne, hogy le fogsz írni mindent. Filmnézés helyett erre fogod felhasználni az akkumulátorod töltöttségét. Legalább tudsz majd zenét is hallgatni, mert ugye annyi eszed nem volt, hogy a lejátszódat feltöltsd élettel…
Lassacskán becsorogsz Kecskemétre. A reptér környékén Garbage-t hallgatsz. Eltűnődsz, hogy neked miért nincs ilyen klassz, karakteres és tiszta hangod. Megérkezel. Leszállsz. Péterfy Bori hangja hasít a füledbe. Nahát, mintha a zene ütemére remegnél a hidegtől. Szép. Az állomáson megállapítod a 6:40-kor induló buszok listájára pillantva, hogy amerre te mész, az bizony Harkány felé van, és rendkívüli logikáddal még azt is kikövetkezteted, hogy akkor arra kell majd felszállnod. Ügyes vagy.
Jön a sofőr, megörülsz neki. Hát, még amikor közli veled, hogy félezerrel kevesebbe kerül a jegy, mint amire számítottál. Félezerből azért csinos kis csokimennyiséget lehet összevásárolni. Szerinted. És még a busz is pontosan indul. Sőt, az órád szerint fél perccel korábban is kezdte meg az utat a kelleténél. Nem mintha számítana.
Háromnegyed hétkor megpillantasz egy idős párt a városközpontban, akik együtt sétáltatják kutyáikat. A főtér felé mennek. Aranyos helyzet. Majdnem elmosolyodsz. De azért annyira nem. A fantasztikus Malom center mellett elhúzva felcsendül a Where did you sleep last night. Jól esik. Közben nézelődsz. Rég láttad a városnak ezt a részét: bankok, megyei kapitányság, jé, itt lakik a volt tesitanárnőd, amott meg a kedvenc számtechtanárod, és persze megvan még a kereszteződés is, ahol a nyáron szórólapokat osztottál ötven fokban. Minden megvan, remek.
A Nirvana helyét felváltja a the Who. Először el akarod kapcsolni. De meggondolod magad. És milyen jól teszed! Épp a felüljárón haladtok át: jobb kéz felől a még félig alvó város, bal oldalt pedig a nap első sugarai az egyre inkább sárguló horizonton. Minden klappol a hangulathoz. Az egész olyan… hm... reményt árasztott magából azt hiszed. Mintha szeretné bebizonyítani, hogy semmi katasztrófa nem történt, ha történt is egy kis bajság, úgyis megoldódik, ne aggódj.
A szám elérkezett az utolsó taktusokhoz. Kikapcsolod, mert elérkeztettek a város széléhez. Headset le a nyakból, laptop ki a táskából.
„Üdvözöljük Ursula” „Jó reggelt neked is kicsi grófom”
Első dolgod bekapcsolni a Media Playert és a Wordöt. Persze rögtön megkeresed a dalt, amivel az éjjel kínoztad magad (Cold: No One). Kitűnő szám. Többször is meghallgatod. Ez kell neked, ez van. Közben egy pillanatra felidézed a hajnalban írt leveled. Áh, mit levél, csak egy „kis” agymenés.
Gépelsz, írsz. Ennyi kell.

Sör & Őszilé - párbeszédek

2010-01-02T04:20:00.004+01:00

S: - Na, mikor isszuk már azt a rövidet?
Ő: - Még van ebből is.
S: - Akkor meg igyad már!
Ő: - De bűn rossz.
S: - Akartam is kérdezni, hogy van-e undorítóbb annál, hogy jégkockát raknak az őszilébe?
Ő: - Nincs.
(Röhögés.)

S: - Te jó ég! Az előbb belenéztem egy tükörbe! Borzalmas!
Ő: - Nem is, jól nézel ki.
S: - Te nem láttál abban a fényben!
Ő: - Itt viszont sötét van.
S: - Milyen igaz!

Ő: - Hozol nekem is, várj, itt a tárcám.
S: - Te mit kérsz?
Ő: - Valamit, amiben van méz és meggy.
S: - Mit? Mézes-meggyes... vodka?
Ő: - Pálinka!
S: - Jaaaaaa, pálinkaaa...
...
S: - Tessék. Igyunk a megoldások évére!
Ő: - A megoldások évére!
(Röhögés.)

S: - Na, és ezzel most mi bajod?
Ő: - Se íze, se ereje. Kiakasztó. Nem csak az őszilé, de a pálinka is szar. Pedig már a tavasszal is tudtam, hogy őszilét itt nem szabad kérni. Na de hogy pálinkát se? Legközelebb szólj rám kérlek, hogy koktélt igyak. Ha az sem jön be, akkor végeztem.

S: - Amikor lent vagyok és beülünk valahova hármasban, néha azt nézem, milyen szépek vagytok. Nem tudom, de néha csak úgy jó rátok nézni.
Ő: - Jaj, ne már. Te viszont most vagy szép.
S: - Pf.
Ő: - Oké, ne aggódj, elmúlt. A durcás arc már nem áll jól, de az előbb, mikor elmerengtél a távolba...
S: - Jaj, ne már. Különben nagyon nevetséges szoktam lenni?
Ő: - Mikor?
S: - Hát így tudod. Így... tudod. (Hadonászó mozdulatok.)
Ő: - Abszolút nem. Mindig magabiztosnak látszol, meg olyan önelégültnek. Nem, nem önteltnek, hanem olyannak, aki ki van békülve önmagával, ezért határozott, és magabiztos... ja, tudod.
S: - Háhá, milyen jó színésznő lennék!
Ő: - Ez tényleg így van! Én szerintem inkább szánalmas látványt nyújtok a parketten, de már elég régen elértem azt a szintet, hogy leszarjam.
S: - Pedig nem, semmi gond nincs veled. Mikor azon a koncerten voltunk, kifejezetten szép voltál.
Ő: - Igen? Hát nem'tom. Tudod, ott... biztonságban voltam. Tudod, hogy milyen vagyok, ha csak egyetlen idegen is van a társaságban: felveszem a megfigyelő álláspontot, kitapasztalom, hogy kinél mit lehet, meddig lehet, ilyenek. De az ott más volt. Mindent lehetett, mert... mert biztonságban voltam. Nem is értem tulajdonképpen. Csak tudod, boldog voltam.
S: - Tudom. És ez látszott is.
Ő: - Hm, ja.

S: - Te, ezek mit gondolnak magukról, hogy így futkároznak az esőben?
Ő: - Ugyan, hagyd rájuk. Megtehetik: fiatalok, naivak, szerelmesek.
S: - És mi mik nem vagyunk, naivak vagy szerelmesek?
Ő: - ?
S: - Ja tudom, fiataloook.
(Röhögés.)

S: - Állj! Te egy pasikról szóló mondatot úgy kezdtél, hogy "van agyuk"?!?!?!

¤

Az új évet stílusosan BBC-nézéssel kezdték. Már nem ébredés után, hanem még lefekvés előtt, hajnalban. Stand-up comedyt néztek, megismerték Omid Djalili-t. Keressetek rá Ti is. Érdemes.

Karácsonyi filmnézés - 2. rész

2009-12-31T00:30:00.005+01:00

Folytatódjon a filmes élményeimről való beszámolás. (Első rész)

Becstelen Brigantyk

Ez egy régi adósságom, nem is értem, hogy lehet, hogy csak most jutottam hozzá, hiszen készülésének első híre óta ujjongva vártam. Kicsit meglepődtem a színészválasztásokon, de nem is tudok jobb embereket elképzelni ezekre a szerepekre. Mindenki zseniális volt.
Brad Pitt nagyon menő íz ízes akcentusával; Eli Roth nagyon pszichopata a vérben forgó szemeivel; Til Schweiger olyan német, és olyan kőkemény; Diane Kruger végre kapott egy remek szerepet, amiből a lehető legjobbat hozza ki, és ami nagyon jól áll neki; Mélanie Laurent egyszerűen csodálatos, mosolyognia sem kell, céltudatos tekintetével simán megvesz mindenkit; Daniel Brühl is remekül mozgott az aranyosság és a nagyképűség határán; Cristoph Waltz játékára pedig szavak nincsenek!
Szerintem nagyon szépen mutatta be a film ezt a fiktív Európát, örültem a klasszikus fényképezésnek (tiszta, meleg színek, hagyományos kompozíciók), és a pár beszólásnak, ami az amerikaiak ellen szólt.
Őszintén sajnálom, hogy nem lett a film még egy órával hosszabb, mert nagyon kíváncsi lettem volna az egyes karakterek külön motivációira, élettörténeteire, hogy kiből miért lett az, aki. Persze enélkül is nagyon egyben vagy, csak így néha volt egy kis hiányérzetem.

8/10 csillag

Julie & Julia

Ezt a filmet is nagyon vártam, mert imádom a két főszereplő nőt, ráadásul enni is igen nagyon szeretek. Alaptörténet: párhuzamosan látjuk az eseményeket - Julia Child szakácsnővé fejleszti önmagát; 50 évvel később pedig Julie Powellt látjukéletének egy nehezebb szakaszában, mikor is úgy dönt, hogy mint egy lenyugodási terápia részeként végigfőzi egy év alatt a nagy előd szakácskönyvét.
Az első öt perctől kezdve az volt az érzésem, hogy ez nem is az ételkészítés művészetéről, meg az evésszeretetről szól, hanem két kapcsolat válságáról. Rögtön ezután persze azt gondoltam, hogy csak én vagyok nagyon "emberelemzésfetisiszta" vagy mi. Külön-külön mindegyik szereplő jól játszotta a szerepét szerintem, csak a két központi házasságról nem tudtam elhinni, hogy volt bennük valaha is egy szemernyi boldogság. Még Childékról sem, hiába bizonygatták tízpercenként, hogy az volt ám a nagy szerelem - és gyanúm végig megalapozatlan maradt, de hát na. Persze Powelléknél elég egyértelmű volt a mélypont alapja: Julie csak magával, meg a problémáival törődött, a férjét meg egy szint után ez nem tudta különösebben meghatni, és egyszerűen nem szerették annyira egymást, hogy megoldják a problémákat. (Igaz, a film végén azt írták, hogy még ma is boldogok együtt; well, I hardly think so.)
A végére komolyan megijedtem, hogy akkor ezután ez lesz, a filmek az új valóságot fogják megmutatni, amiben nincsenek olyan párok, akik hajlandóak küzdeni egymásért? Ismétlem, mindezt úgy, hogy a filmben a klasszikus happy end érvényesült. Valami nagyon hiányzott. Nem tudom eldönteni, hogy az őszinteség-e vagy valami más. Hm.

8/10 csillag

Továbbállók

Bár Sam Mendes rendezte, a független filmes vonalat követi (jelentsen ez bármit is, pláne így hajlan 3-kor). A két főszereplő, Maya Rudolph és John Krasinski neve is ismeretlen számomra, holott mindketten játszottak már olyan filmekben, amiket láttam, de ezek szerint nagyon mellékszereplők voltak.
A történet egy párról (Burt & Verona) szól, akik éppen közös gyermekük érkezését várják. Kiderül, hogy Burt szülei elköltöznek Belgiumba, amin először a fiatalok istenesen felháborodnak, hiszen egyrészt miattuk költöztek ide, másrészt pedig a baba legszebb éveiről fognak lemaradni. Mivel nem köti őket semmi tovább (szerencsére a munkájuk is szabadon végezhető bárhol), elhatározzák, hogy elköltöznek. A tökéletes hely megtalálása érdekében körberepülik az országot, felkutatva régi barátaikat, ismerőseiket, hátha valahol végre otthon érezhetik magukat.
Először Phoenixbe mennek, ahol találkoznak Verona volt főnökének családjával, ami maga a megtestesült borzalom - tipikus Amerika. Senki sem szeretne ilyen embereket maga köré. Ezután Tucson felé veszik az irányt, Verona húgához. A következő állomás Burt egyik gyerekkori ismerőse, aki szinte családtag. A Maggie Gyllenhaal által alakított LN nagyon... (nem jut eszembe ez a szó, de nem a hippire gondolok, hanem ilyen újizére, a keleti vallások felé orientálódott személyre, tudjátooook...) ... szóval olyan. Akár szimpatikus karakter is lehetne, de mi inkább szeretnénk szájba rúgni - tehát az alakítás elég hitelesre sikerül. ;) Az itteni élet sem nekik való, a kedves hölgyismerős családmodelljével sem tudnak azonosulni. Így továbbállnak (aú!) Montreal felé, ahol régi iskolatársaikat látogatják meg. Itt ugyan meglelik a családi békét, csak hogy ennek is elég nagy ára van. Végre látni a főhősök szeretetén kívül is igaz, normális érzelmeket, de mégsem nézhetjük őket szomorúság nélkül. Végül Miamiba utaznak, Burt bátyjához, mert a felesége magára hagyta a kislányukkal.
Burt és Verona szerelme őszinte és mentes minden giccstől. (Igaz, néha inkább gondolnám őket csak jó barátoknak, főleg Verona miatt. Burt vallomásai igazán aranyosak. :))
Félnek. Félnek, hogy elmúltak harminc évesek és még nincsen igazi alap az életükhöz. Félnek, mert az élet igazságtalanságával találkoznak lépten-nyomon. Félnek, hogy hogyan alapítsanak családot egy olyan világban, ahol senki sem szeret senkit annyira, mint ők egymást.
Hogy végül hol telepednek le? Derítsétek ki Ti magatok. :)
Ja, és meg kell említeni, hogy a soundtrack is remekül összeválogatott (háromszoros hurrá a Golden Brown-ért).

7/10 csillag