Fővárosi éjszakák

Bár már bőven eltelt egy hét azóta, hogy Budapesten voltam, muszáj róla megemlékeznem egy kicsit. Pont úgy volt, ahogy reméltem, három napnyi boldogságot okozott a dolog (oké, a harmadikon nagyrészt csak aludtam, meg nyilván nem maradhattam némi szívfájdalom nélkül, de ez most mellékes), tökéletes kikapcsolódást, izomlázig táncolást. Tényleg nem tudom, mikor éreztem magam ennyire boldognak utoljára. kezdve a szombati vonatra szállástól a hétfő hajnalban Kecskeméten, egyedül táncolgatásig.
Leírni nem igazán tudnám a dolgokat, így most kivételesen képeket kaptok, ha tetszik, ha nem. (Ha már olyan remek pillanatok lettek elkapva úgyis.)

Az utolsó képekhez annyit fűznék hozzá, hogy néha megdöbbentő, hogy az emberek mennyire közvetlenek és kedvesek tudnak lenni. Akkor is, ha tehetségesek, akkor is, ha lépten-nyomon emberek akarnak velük beszélni, akkor is, ha iszonyúan fáradtak, akkor is, ha olyan helyen élnek, ahova te nem valószínű, hogy el fogsz jutni, és olyan embereket ismernek, akiknek a közelébe sem nagyon engednének amúgy téged.
És te csak állsz az éjszakában és vigyorogva integetsz át a híd lábához, és azon gondolkodsz, hogy hogy lehet, hogy te még annak is örülsz, hogy ezek a lányok taxi helyett nyakukba veszik az éjszakát, és átsétálnak a hídon (ahogy azt te is javasoltad), és ők is vigyorogva integetnek vissza neked.
I <3 Theresa.

A Warpaint-koncertről készült CO-s beszámolót itt olvashatjátok. Nem én írtam, de egyet értek a kollegával, elvégre ott álltam előtte.

PS.: nem lehet senkit elveszíteni, aki nem akarja, hogy elveszítsék

Felvételi, sokadik kör - avagy hello Pest!

A változatosság kedvéért idén elmentem az ELTE-s felvételimre, csak most másik szakra. Igazából konkrétan a felvételiről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy ahogy számolgattam, a középmezőnyben lehetek, úgyhogy innen már csak szerencse kérdése, hogy bekerülök-e a meghatározott mennyiségbe. (Mondjuk, Hangmás kitűzővel a szívem fölött járultam a bizottság elé - mi más is lehetett volna jobb kabala -, szóval, ha a zene ereje nem segített, akkor semmi. Bár állítom, hogy erős mentés volt, hogy tudtam beszélni A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmről.)
Már tegnap felmentem Pestre, hogy negyvenketto kolleginát traktáljam a hülyeségeimmel és a "tanulnivalómmal". Közben azért megbeszéltünk mindenféle biznisz- és egyéb projekt ötleteket. Meg azt, hogy neki Hendrix-szé kell változnia sürgősen. Én meg akarok egy énektanárt. Valaki? Tehát csak úgy röpködtek a kreatív energiák, de azért közben ettünk is, mert szeretünk enni. És még esti mesét is olvasott nekem a lány!
Reggel aztán rettegve indultam az egyetemre, közben megörültem a meleg napnak és levettem a pulcsimat, illetve rájöttem, hogy az ott alvással pusztán egyetlen órát spóroltam kb. a reggelemből.
A minden után elkísértem negyvenketto-t nadrágot nézni, úgyhogy vettünk egy csíkos pulcsit! Az ebédet Anibell társaságában töltöttem, de a végére befutott Bence is. Sőt, az utolsó 3 percre Pille is, úgyhogy onnantól vele folytattam a pesti barangolást. Egy kávé erejéig meg is pihentünk a Treffort Kertben, és beszélgettünk az ő jövőjéről, meg arról, hogy én, bár nem sok változást tudok felmutatni semmilyen téren, azért mostanra nagyon elfáradtam, úgyhogy inkább új, maximális koncentrációt igénylő feladatokat/célokat szeretnék magamnak adni.
A délután végére átsétáltunk a Gödörhöz, ahol Pille lecserélődött egy rakás pécsi kispajtásra. Kellemesen humoros volt a helyzet, bár már éppen oszlófélben volt a társaság. A nyugatiig azért el lettem kísérve, illetve a lehető legtöbb embert bombáztam a hónap végi Hangmás koncerten való találkozás lehetőségével.
A vonaton már az Anna Kareninát olvastam, amibe a múlt héten még nagyon nem tudtam belemerülni, de úgy tűnik, hogy ez csak az idegtől volt, és még mindig megvan benne az a varázs, amit gimisen éreztem az olvasása közben, mert most is magához láncolt, egészen hazáig.
A többit már ki tudjátok találni.
Kivéve azt, hogy hajában főtt krumplit vacsoráztam főtt tojással és sózott paradicsommal, és hihetetlenül jól esett.

Őszi molyságok

A sok változás ellenére a szeptember sem maradt el molyok nélkül. Két hivatalos meg sok nem hivatalos találkozón vehettem részt, és még mindig nagyon kedvelem őket. Kettejükkel ráadásul viszonylag közelebbről is megismerkedtem, aminek nagyon örülök.
Először Fickával találkoztam, rögtön költözés után, hiszen ő is Pécsen tanul. Vele azóta is viszonylag rendszeresen összefutunk, általában koncerteken (erről még később úgyis lesz szó, valószínűleg másik bejegyzésben). Vele gyorsan meg is szerveztük az első "kísérleti" pécsi molytalálkozót. Ám, az előtt egy héttel Pesten találkoztam a népekkel.
Az egész úgy indult, hogy Patríciával szerettem volna mindenképpen találkozni, amíg itthon van, mert pont akkor jött haza Angliából a nyáron, amikor mi kint voltunk. Először 4-ére terveztük a Pestre menetelt, de mivel sok mindenkivel szerettem volna találkozni, és egy csomóan lemondták az estét, így szépen kértem a kolleginát, hogy csússzunk egy hetet. (Így Mesivel is össze tudtunk szervezni egy "búcsúkoncertet".)

10-én nagyon rossz idő volt. Szakadó esőben vonatoztam fel (a Pécs-Pest IC-n eléggé olyan érzéseim támadtak, mint a Cambridge-London vasúti szakaszon :)) a Keletibe. Szerencsére a találkozó az Aréna Plázába volt megbeszélve, így csak egy jó öt percem volt elázni. Mikor megérkeztem 20 perc késéssel (megjegyzem, a vonat hibája volt), már szinte mindenki ott volt. Izolda már messziről integetett, és rossz hírekkel, ám pozitív életszemlélettel üdvözölt. A mellette ülő lány személyében (végre valahára) Patríciát ismerhettem meg. Persze ott volt még Batus & Szörpi is, akikkel már harmadjára találkoztam, illetve Nita, akivel szintén csak most először. A másik nagyon jó dolog, hogy kicsivel később befutott Juci is a családjával, így végre őt is megismerhettem, illetve láthattam gyönyörű gyermekeit, és testközelből megtapasztalhattam, hogy a kisfia milyen okos és érdeklődő. :) Sajnos bő egy óra után mindenkinek indulnia kellett, pedig Patríciával is alig tudtunk csak pár szót váltani. De abban egyet értettünk, hogy lesz még folytatás. Negyvenkettő már jóval azután telefonált, hogy mindenki szétszóródott, de én (plusz Mesi, aki időközben felszedett engem a plázában) bevártam, ha már vette a fáradtságot, hogy egész napos suli után szakadó esőben megkeressen. Vele eredetileg az volt a terv, hogy másnap délelőtt nyakunkba vesszük a várost, illetve egészen konkrétan egy bizonyos boltot, de ezt még időben lemondtam, és több okból is jól tettem, és utólag is így gondolom. Tőle viszont nem a plázában, hanem a Dürer-kertben vettem érzékeny búcsút. Sajnos csak igen kis szeletben fedi egymást az ízlésünk. :)

A változatosság kedvéért 18-án is hűvös volt, és csak a gyülekező időpontjában nem esett az eső. PuPilla érkezett elsőnek, én másodiknak, Zakkant harmadiknak, Ficka negyediknek, végül pedig befutott Painperduu is. Mivel, mint említettem, nem volt éppen piknikhez való idő, egy cukrászdát támadtunk be a belvárosban. Szerencsére nem emlékszem a nevére, így csak annyit tudok mondani, hogy többet nem szeretnék visszamenni. Na jó, esetleg még megkóstolnám a fagyijukat. De a sütijük... Brr. (A kedvenc helyi cukrászdám megtalálása azóta is folyamatban van.) A lányok egy rakás könyvet cseréltek egymás között, így volt nagy öröm, amikor mindenki kirakta az asztalra, amit hozott. (Később csatlakozott Zakkant "félmoly" barátnője, Gomboca is.)
Eleinte persze főleg könyves és molyos témákról beszélgettünk főleg, de később ledőltek a fogorvosi és egyéb perverz tabuk, csak úgy dőltünk a röhögéstől, amit a pletykák és a szóviccek okoztak! Lényeg a lényeg, nem csak kellemes, de egyenesen szórakoztató volt az a 3-4 óra, amit a csajokkal töltöttünk. Alig várom a folytatást!

A moly legyen veletek. ;)

0 óra 40 perc

...volt az az időpont, amikor SMS-t kaptam és halálra rémültem. Míg elértem a szoba másik felébe a telefonért, legalább 40 variációt kitaláltam az üzenet küldőjére és tartalmára vonatkozóan és egyik rosszabb volt, mint a másik. Erre mi történt? Valami miatt a telefonom lélekben átkerült a határon túlra és csak üdvözöltek. Büszke vagyok magamra. Ne tervezzetek/gondoljatok előre, mert felesleges. Ne ijedezzetek, na.

Tök jó volt a hétvége, most Bp. kicsit London elé került. Baromi jó volt új arcokkal találkozni, illetve egy csomót hallani a régiekről. Egyszerűen úgy érzem, hogy valami nagyszerű dologból vagyok kihagyva, úgyhogy tartsatok ki, mindjárt megyek. :D (Gondolom havonta fog változni a a véleményem, de ahogy idén már sokadjára villamosoztunk át a Margit-hídon éjjel...)

Lett hat új kis barátom, és megnyugtatlak Negyvenkettő, nem felejtek! :D Igaz, nem tudom milyen ovis voltam, de a kiskacsafürdiket már(!) nem tudom elénekelni. Kiesett a dallam. :D És milyen jó volt a ligetben dalolni! Még ha a Beatles-dalokkal volt is némi gebasz, a Simon & Garfunkelek pedig miattam nem sikerültek úgy, ahogy kellett volna... De valljuk be, a The Man Who Sold The Worlddel nagyon ott voltunk. :) Remélem őszi szünetben folyt. köv.
(reggel ezzel a gondolattal keltem, hogy jaj, mindjárt október, hogy oldom én ezt meg? de... majd ügyesen...)

További tervek mára: tanulmányi osztály, kis bevásárlás, főzés (húsleves - közben Gilmore Girls vagy éneklés), nagybevásárlás, olvasás, tanárbácsinak mailírás, alvás.

Legyetek jók!

Az első negyedik nap

Következzék hát egy rövidke beszámoló első Szigetes élményemről.

Reggel 8-kor indultam fel (ahogy szoktam: rögtön a pesti buszra szálltam fel, de Kecskeméten átváltottam vonatra), úgy volt, hogy a Nyugatiban találkozok Mesivel. A vicc kedvéért, amíg vártam rá, összefutottam egy kisebb menedékes társasággal: éppen fórumtalálkozó volt. Kaptam egy gyors és enyhe fejmosást, hogy már 3 hónapja a tájukra se néztem, de nem tehetek róla, ami nem megy, azt ne erőltessük.
Mesi csak pár percet késett, de rögtön vitt nézelődni. Vettünk neki ruhákat, még többet próbáltunk (igen, én is, hiába vettem rosszul az akadályokat - hülye hátfájás), de még cipőt is néztünk. Persze először vittünk kaját Phaedrának. Szegény nagyon ki van már fáradva; de végre Somával is lepacsiztunk idén.
Sacc/kb pont 3-kor álltunk be a kapukhoz. Számomra meglepően gyorsan bejutottunk.

The Subways
A hídon futottunk át, mikor meghallottam a kezdő dallamokat. Az első egy-két számról biztosan lemaradtunk, de az élmény hatalmas volt. Fényes nappal, kora délután olyan hangulatot teremtettek, hogy ihajj! Billy állandóan biztatta a közönséget, amit csak tudott, azt magyarul mondta. Charlotte-ban hihetetlen energia lakozik, és valami tünemény. Sőt, idézném az egyik mögöttünk álló srácot:

"Olyan, mint egy kis sütemény. Igen, mint egy sütemény. Egy kis minyon!"

Mindenki táncolt, ugrált, nevetett, énekelt, üvöltött - Billynek köszönhetően heves köhögőrohamot kaptam, de hosszútávon jól jött: azóta újra tudok énekelni. Bebizonyítottuk, hogy "we are fucking crazy", ráadásul 10-es skálán 10-es osztályzatot kaptunk, miután Charlotte 9-es ítéletére hatalmas fújjogásban tört ki a nép. :D
Az utolsó dal természetesen a Rock & Roll Queen volt (ahhoz képest, hogy honnan indultunk, eddigre már a másfeledik sorban tomboltunk), ami egy negyedórás záróperformansszá fejlődött: Billy lerakta a gitárt és kifutott a színpadról, hogy a közönség literally a tenyerén hordozza, a németektől elvette a zászlójukat és helyettük lengette, nagyon jó fej volt. Közben Josh és Charlotte lankadatlanul tolták nekünk a bizsergető, feszültséggel teli csodálatosságot. Az élvezethez nem is kell más, csak egy dob, meg egy basszusgitár... :)

Editors
Egy üdítővételnyi szünet után visszaálltunk a nagyszínpad elé. Az egyik kedvenc momentumom az volt, amikor a kivetítőn megjelent egy tábla a közönségből: "I WOULD BE 'GAY' FOR YOU".
Tomnak isteni hangja van, és látványosan fürdik a sikerben és a népszerűségben. Chris elég magának valónak tűnt, de még így is látszott rajta, hogy azt csinálja, amit szeret. Russellnek tök jó volt a pólója. :) Edbe meg kicsit beleszerettünk. Olyan aranyos volt: mintha végig számolt volna dobolás közben. :P

Klaxons
Miután meglátogattuk a Hungarikum falunál Mesi csoporttársait, vettünk hagymás-zsíros kenyeret és rohantunk vissza erre az újabb csodálatra. Ők is olyanok, akik már első hallásra elbűvöltek, de így élőben megint csak wááááá! :)
Fura srácok ezek: mind teljesen máshogy néz ki, de mindről süt a jó szándék. :D Jamie ezzel az inggel... James meg, mint egy kamasz, aki szeretné magát nagyon komolyan vetetni. Jaj, nagyon aranyos srácok ezek, baromi jó zenével. Tessék hallgatni!

Neo
Azt hittem itt jött a kis szünet, amikor úgy gondoltuk, hogy most táncolnánk egy nagyot a jóféle magyar muzsikára. A sátorba belépve elámultam, hogy milyen profi a hatása már pakolás közben is a színpadképnek. Na meg persze azon, hogy ez a Péter ez hogy tud már felöltözni. Oké, színpadra ilyen kaliberű emberek kellenek, de amúgy borzadály. Sőt, most Enikő is csatlakozott hozzá, pedig ő mindig olyan szép és csinos. :(
És akkor az első negatív technikai tapasztalatunk: mi (értsd: all of közönség) szóltunk a felkonferálásnál, hogy egy büdös szót nem lehet érteni a mikrofonból, de különösebben nem hatottunk meg senkit. A lábdob ráadásul konkrétan az agyunkat próbálta kinyomni a fülünkön keresztül. Nem akartuk feladni: a második szám után az első sor közepéből hátrább masíroztunk vagy tízzel. De az érzés ugyanaz. Nagyon nem jött át a szokásos hangulat, még vártunk pár dalt, aztán leléptünk.

Manic Street Preachers
Vicces, hogy "főműsoridőben" volt az a zene, amit inkább egy hintaágyban pihenve, ölelő karok között szeretne az ember hallgatni.
Úgyhogy átmentünk az mr2-színpadhoz, ahol megtudtuk ismét, hogy "a szépség csak egy hideg láng", illetve, hogy Boriék még mindig jók.
Ezután jött egy kis bolyongás: kisebb tömegverekedés, ásványvízszerzés, kürtőskalács-majszolás. Aztán...

Placebo
Itt már konkrétan bűntudatom volt, mert nagyon-nagyon-nagyon fájt a hátam, és szar volt, hogy az én kialvatlanságom miatt Mesinek is elrontom a kedvét.
Egyébként itt is azt tudom mondani, hogy hiába volt jó a zene, szerettem volna ülve hallgatni, mert táncolni rá amúgy sem volt nagyon kedve senkinek.

Ezután mi is volt... Ja igen, pihentünk vagy egy órát, játszottunk a fényképezőgéppel, és majd megszakadtunk a röhögéstől. Idióta kislányok voltunk tehát.
Elnéztünk egy "csuda klassz" sátorba, ahonnan csak udvariasságból nem menekültem sikítva. Meg voltunk a Blues Kocsmába, ahol én állva pihentem (egészen addig, amíg egy hatalmas állat erőből bokán nem rúgott...), Mesi pedig kiélte táncszeretetét.
Utána rájöttünk, hogy Jamie Winchester egészen jó, majd haluztam kicsit, ami rosszul esett, aztán felháborodtam a TheKOLIN-on (és/vagy a közönségén), de lehet csak azért mert addigra már nyűgös voltam. De nem. Mindegy.

Elfáradtam. Majd folytatom. Vagy nem. Ennyiiii.