Inglend, Inglend - rock'n'roll és London

Szépen lassan eltelt az első két hét, és azt vettük észre, hogy már csak egy hét, és indul is haza a repülő. Egyrészt örültünk, mert egy ilyen hosszú nyaralás épp elég, másrészt viszont furcsa volt, hiszen már úgy megszoktuk, hogy ott vagyunk. Én különösen szomorú voltam eleinte, de a hét végére már csak mosolyogtam: jövök én még erre.

Sajnálatos módon állandósult az a rendszer, hogy én sokáig alszok, Mesi pedig addig tanul (és facebookozik). Így többek között miattam csökkentek a napi programok, hiszen az ébredésem és a látogatható helyek zárási ideje közötti idő egészen kevéske volt.
Hétfőn szerencsére Phaedrát hamarabb elengedték az office-ból, így velünk jöhetett a Whipple Museumbeli túránkra. Ez a tudománytörténeti gyűjtemény tele volt szemet gyönyörködtető, aprólékosan kidolgozott, többnyire réz műszerekkel, és gusztustalan, műanyagból készült biológiai szertárakba való izéken keresztül mindennel. Érdekes volt szerintem. Én szeretem a régi fém műszereket, itt meg aztán kedvemre csodálhattam a különféle iránytűket, díszes szögmérőket, időjárásjelző alkalmatosságokat és egyéb becses tárgyakat. Azért a számológép-gyűjteményt én is viccesnek találtam.
Este a nyári egyetemen két programot szerveztek az amerikaiaknak: mehettek a Shakespeare fesztivál egyik előadására, vagy maradhattak a Pembroke-ban Rock Bandezni. Szerintetek Phaedrával hova csatlakoztunk be? (Mesi otthon maradt művészettörténészkedni.)
Mikor megérkeztünk, csak három srác volt jelen (egyik sem amerikai), és éppen a Mr. Brightside-ot tolták. Amint végeztek, azonnal betoltak minket a helyeikre. Pontosabban a dobos srác maradt, Anna átvette a gitáros szerepét, engem meg beállítottak a mikrofon mögé. Megdöbbentően könnyű volt hangosan énekelni a Wonderwall-t. Azért, mikor félúton hátrapillantottam, és megláttam, hogy közben megsokszorozódtunk, kicsit megijedtem. De megtapsoltak, úgyhogy annyira nem lehetett gáz. Persze konkrét sorrendekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy egyszer Phaedra kipróbálta, milyen a (játék)dobok mögött, illetve az én kezemben is járt párszor a gitáros konzol. Egyszer biztosan pont akkor, amikor az egyik aprócska lány a Bad Roamnce-t próbálta énekelni. (Erről a lányról tudnék írni hosszan, de semmi jót, úgyhogy hanyagolom.) Volt egy bizonyos Kat, akinek istenien jó hangja volt, és olyan furán próbálta produkálni magát, miközben egyáltalán nem tolakodott előre, de mégis éreztél valami agresszivitást a passzív viselkedésében. Fura. Pedig amúgy kedvesnek tűnt. Phaedrával amúgy közösen lenyomtuk a mikrofon előtt a Come As You Are-t, az I Want To Break Free-t (ne kérdezzétek, nem tudom miért pont ezt) és később, amikor a legtöbben voltunk, még egyszer a Wonderwall-t. Amikor már Phaedra elfáradt (és már nem volt jó kedve), akkor én azért még kiéltem magam egy kicsit, és megmelengettem (vagy összetörtem?) kis szívemet egy Maps-szel, és később, utoljára egy Creep-pel. Yeah! (A vicc, hogy jó volt. Mármint jó érzés. Énekelni. Meg az is, hogy tapsoltak. Pedig ez csak játék volt.)
A keddi napunk sem telt sokkal hasznosabban. Kb. annyit tettünk érdemben, hogy bevittük Phaedrának a Pembroke-ba a jelmezét. A beöltözős buliba ugyanis mindenkinek "p" betűs valamiként kellett érkeznie. Értitek, P, mint Pembroke. Kedvenc Phaedránk "painter" lett, de abból is a legjobb, köszönhetően franciás sapkájának, csíkos ingének, és lila bajuszának köszönhetően.

(katt)

A szerdai program is elég silány volt. Bevásároltunk és megterveztük a másnapi menetrendet. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy ha már hamarabb nem mentünk be Londonba, akkor majd csütörtökön, amikor az amerikaiak is, és akkor majd talán össze is futhatunk velük valahol.
Míg Phaedráék beértek Londonba, és részt vettek egy Shakespeare workshopon a Globe-ban, addig Mesivel mi is bevonatoztunk (létezik, hogy 3 fonttal olcsóbb volt a teljesen ugyanolyan jegy, mint két éve?) és meglátogattuk a Tate Britaint. Itt szinte minden termen sikerült átfutni, alig kellett kihagynunk valamit. Nekem persze külön szimpatikus volt, hogy van egy pöttynyi termük, amit a Bloomsbury Groupnak szenteltek, így vannak képeik Duncan Granttől és Vanessa Bell-től is. Yay! Illetve még tetszett az a terem is, ahol absztrakt képek voltak kifüggesztve, plusz volt egy zenedobozuk két fejhallgatóval, amiben három dallamminta váltogatta egymást, és neked azt kellett kitalálnod, hogy szerinted melyik dallam melyik képhez passzolhat. Mesivel nekünk a három párosításból csak egyetlen egy egyezett meg. Annak ellenére, hogy nem értek a képzőművészetekhez, számomra is voltak olyan alkotások, amelyek kifejezetten izgalmasnak tűntek (pl. ennek a teremnek a remekei), és persze voltak olyanok is, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (lsd. itt). Plusz még felfedeztük Lucien Freud-ot, és elborzadtam Damien Hirsttől. Negyed 1-kor azonban felpattantunk, és megcéloztuk a metrót.
A South Kensingtoni megállónál, a V&A-ig vezető föld alatti labirintusban az a jó, hogy mindig szól a zene. Mármint az élő zene. És azt kell mondjam, hogy az angol utcazenészek jók. De komolyan, nagyon. (Cambridge-ben is, btw, nem csak Londonban.)
Tehát Victoria and Albert Museum. Itt találkoztunk Phaedrával, Logannel, Kimmel és Heatherrel. (A többiek szétszéledtek. Volt olyan srác is, aki semmilyen programra nem ment, csak egyedül rótta a várost.) A múzeum lépcsőjén nassoltunk kicsit, meg lőttünk pár képet ofkorsz. Bent azonban mi is több felé váltunk, pláne, miután kiderült, hogy nem tudjuk megnézni a Grace Kelly kiállítást helyhiány miatt. Heather fogalmunk sincs merre ment, Mesi pedig az európai művészet remekeinek járt utána, tehát én most csak azokat fogom felsorolni, amiket én láthattam a két szép szememmel.

(katt)

Először is megjegyezném, hogy a V&A-t lehetetlen körbejárni egy nap alatt, ugyanis egy 11 km hosszú konkrét labirintusról van szó. Mi először a földszinten kezdtünk, egy érdekes, és számunkra furcsán értelmetlen kiállításon, de aztán ezen gyorsan túllendültünk, és eljutottunk a divattörténeti kiállításra. (Itt azon röhögtünk hosszan, hogy a '75-ös hunting outfiten vajon miért olyanok az aranygombok, amik a '96-os olimpiát hirdetik.) Innen egyenesen a harmadikra akartunk menni, de sikerült körbebolyongani a fél épületet. A számomra egyik leggyönyörűbb terem a vasból készült munkákat tették közszemlére. Meseszép kapuk, kandallók, zárak, kulcsok(!!!) mellett sétálhattunk. Szomorú, hogy manapság már nem adnak ennyit a részletekre.
Innen újabb kacskaringók következtek (különféle szobrok és miniatúrák között), míg egy szemkápráztató ékszergyűjteményen át eljutottunk a My Generation: The Glory Years of British Rock című fotókiállításig. Itt még bohóckodtunk kicsit a színháztörténeti kiállításon, majd elindultunk visszafelé, hogy a 3 órás találkozóra a főbejáratnál legyünk. Út közben rátaláltunk még egy óriási könyvespolcra, az Ark Towerre is, ahol nyelvi nehézségekbe botlottam egy múzeumi dolgozóval. Meg mernék esküdni, hogy kettőnk közül én tudtam jobban angolul. A számtalan gyönyörű szobrot és festményt és faragványokat sajnos nem tudom már felidézni, de annyi bizonyos, hogy ebben az épületben akármerre jártam, minden nagyon tetszett.
Újra metróra szálltunk, immáron Phaedrával, Logannel és Kimmel kiegészülve, hogy aztán sétálhassunk a Green Parkban és pózolhassunk a Buckinhgam-palota előtt.
Itt újra különváltunk, hiszen a többieknek 5-re a London Bridge déli tövében kellett lenniük. Mi Mesivel átsétáltunk a Trafalgar Squarre, átverekedtük magunkat a fesztiválozókra emlékeztető tömegen, megnéztünk egy utcai performanszt (éljenek a bolond szabadulóművészek, akik nem csinálnak semmit, de azt nagyon jól), és betértünk a Mesi által legjobban várt helyre, a National Gallery-be. (Ahol még sose voltunk, viszont aminek a lépcsőjén 5 éve reggeliztünk.)
Erre a remek gyűjteményre bő egy óránk volt csak, így szinte futottunk a híresebb képeket tartalmazó termek között. Egyébként már maguk a termek is csodálatosak, méltó helyen vannak őrizve a Manet-k, Monet-k, Van Gogh-ok, Velázquezek, Vermeerek, Tizianók, Cézanne-ok, Rembrandtok, Holbeinok, Van Eyck-ok, Leonardók, stb-stb, és persze az az egyetlen Lautrec-kép, amit egy festőtanonc barátjáról festett. Csak úgy, a miheztartás végett: 30 highlight paintings.
A múzeumból kb. az utolsó pillanatban távoztunk. Lesétáltunk a Big Benig, kicsit keringtünk a környéken, rájöttünk, hogy a nagy szélben kicsit fázunk és éhesek is vagyunk (= kis Vuk-effektus), illetve, hogy a St Paul székesegyházba már ugyan nem fogunk bejutni, mert több mint egy órája, hogy elkezdődött az esti mise. (Mesi ötlete volt amúgy, és tök poén lett volna.)

(katt)

Háromnegyed hét körül indultunk el az általam megtekinteni óhajtott Postman's Park felé, de a hangulatom rohamosan romlott. Gondoltam, úgysem fogunk bejutni, ha 7-kor zár, de akkor is vissza fogok jönni, bármit is jelentsen, hogy esetleg másodjára sem sikerült. Bőven 7 után értünk oda, mert egyszer ügyesen irányt tévesztettem. (Bár egy héttel azelőtt produkáltam furcsa dolgokat, ezt most a mérhetetlen szomorúságomra fogom, ami hirtelen elkapott.) Lényeg, hogy bejutottunk. És rosszul esett. Jobb lett volna, ha zárva találjuk a kapukat, komolyan.
Ezután ettünk, sétáltunk. Le a Temzéig, át a London Bridge-en, a parton a Tower Bridge-ig, azon vissza Észak-Londonba, ott metróra a Euston Square-ig, és akkor, amikor elvileg már a vonaton kellett volna üldögélnünk, éppen Virginia Woolfék azon háza előtt álltunk, amely meghatározó helyszíne volt a Bloomsbury Group megalakulásának.
Alig értünk a King's Cross-ra, pár perccel később már indult is egy vonat Cambridge-be, így ez is pont jól jött ki. Sajnos nem tudtuk megtalálni a kilenc és háromnegyedik vágányt Mesinek, de úgy este negyed 11-kor, miközben szinte az egész területen építési munkálatokat végeznek, elég nehéz is lett volna gyorsan cselekedni.
Negyed 12 után már Cambridge utcáit róttuk ismét. Megbeszéltünk, hogy bár ez a város is klassz, és ideális lehet egy nyugodt felnőtt életre, plusz gyereknevelésre, de akkor is London az igazi!
És persze:
Bloomsbury-ben akarok lakni.

Inglend, Inglend - a főzéstől a modern művészetig

A második hetünket tényleg azzal kezdtük, hogy csináltunk végre paprikás krumplit. A lehetőségeinkhez képest, meg ahhoz, hogy mindkettőnknek ez volt az első, egészen jól sikerült. Persze édeskés lett. Ez talán valami új betegség nálam. Mivel ezzel vártuk haza Phaedrát a skóciai kirándulásról, ezért sütöttünk egy újabb adag tejespitét a kedvéért.

Kedden esett az eső, Mesi pedig a művtöris feladataival foglalkozott, de nekem mehetnékem volt, így sapkát nyomtam a fejembe, zenét a fülembe, és nyakamba vettem a várost. Először bevittem Phaedrának a Pembroke-ba a postáját, majd megkerestem a vasútállomást, hogy egyúttal felfedezzek egy számomra teljesen új városrészt modernebb épületekkel és kis pékségekkel, kávézókkal. Messziről egyébként a vasútállomás akár a szegedi pályaudvar is lehetne, kicsit olyan a hatása (ismétlem, csak messziről); nem hiába testvérvárosok.
Visszafelé felfedeztem két nagyobb templomot, és megtaláltam a sarkkutatós múzeumot, ahova be is mentem volna, ha nem a zárás előtt 10 perccel értem volna oda. Közben kisütött a nap, tök jó idő lett, de engem várt a Fitzwilliam Museum alsó szintje a régészeti leletekkel. Az egyiptomi dolgok mellett csak elsuhantam, mert ez mindig kimaradt az érdeklődési körömből, de a Közel-Keleti tárgyak között találtam egy-két számomra is érdekes dolgot. A múzeumnak van egy hatalmas gyűjteménye porcelánból. Na, abban a teremben csak azért nem voltam rosszul, mert a z egyik fal mentén szerencsére ezüst korsókat/mosdótálakat/fűszertartókat/teás készleteket/stb. mutogattak a vitrinekben, a szép, fémből készült tárgyaknak pedig soha sem tudok ellenállni. Pláne, ha időnként közbeszúrnak egy-két órát: csodálatos, Párizsban készült állóórákat és aprócska zsebidőmérőt, melyet minden bizonnyal valami előkelő kisasszonyka kaphatott szerelmi zálog gyanánt (Aww!). Megnézegettem még a különféle érméket egyéb apró szépségeket, áttekintettem az ajádékbolt kínálatát, még egyszer gyönyörködtem a kiállított kardokban és egyéb fegyverekben, illetve páncélzatokban, majd tovasuhantam.

(FYI: az írás közben itt beiktattam öt perc szünetet, hajszárítás céljából.)
(és hopp, eltelt újabb tíz perc egy kis olvasással vegyes hangulatingadozással, és July hallgatással, de most már tényleg vegyük fel újra a történet fonalát!)

Nem tudtam, mit szeretnék csinálni. Hazamenni nem volt kedvem, de már éppen zárt minden, ha nem zárt be már egy órával azelőtt. Így pofátlan módon visszamentem a Pembroke-ba, megkerestem a UCSS2 program irodáját, és beültem Phaedra, Rachel és Luke mellé, és hagytam, hogy Phaedra megetessen keksszel és csokival (naná!), majd miután Calum és Heather is bejöttek, Phaedrával leléptünk, és meghívott vacsorázni. A college-ba. Tudjátok, ezt úgy kell elképzelni, mint a (bocs, jobb példát nem tudok) Roxfort ebédlőjét, csak kicsit kisebb verzióban, három hosszú asztallal. (És önkiszolgáló pulttal.) Tehát egy sacc/kb. 700 éve épített ebédlőben ettem. Fenomenális volt! A tavaszi tekercsem már nem annyira, de a többi viszont még annyira sem nézett ki jól. Phaedra is nevetve konstatálta, hogy sikerült az egyetlen olyan napon bejönnöm, amikor szar a menü. Mit is mondhatnék: jellemző. :)

a Pembroke ebédlője
(katt)

Szerdára az egyetlen tervünk Mesivel egy nagybevásárlás volt, amit az Aldiban óhajtottunk végrehajtani. Közben találtunk egy nyitott ajtajú templomot, ami csak arra várt, hogy megnézzük (amúgy éppen kézműves foglalkozást tartottak bent gyerekeknek, de ez nem különösebben zavart minket). Viszont ez a kis kitérő okozhatta azt a problémát, hogy nem kanyarodtunk le az említett épületnél. Pedig kellett volna. De én ugye nem néztem meg a térképet, mert 1) Mesi már úgyis járt arra, 2) még mindig labilis volt a tájékozódási képességem. Szerencsére jó idő volt, és tök jól elnézelődtünk a házak között, így nem volt túl nagy baj, hogy többször is rossz felé akartunk indulni. A lényeg, hogy élelemmel megrakodva jutottunk haza.
Otthon 10 percen belül csengett a telefon: Phaedra bejelentette, hogy a délután nagy részében offol, így menjünk el vele vásárolni minél gyorsabban. Mi persze tele voltunk lelkesedéssel a több órás sétánk után... Végül is ettünk, teregettünk, bepakoltunk a mosogatógépbe, és ültünk egy fél órácskát, majd mehettünk az ismételten távol lévő Primarkba, ahol majdnem nem vettünk semmit, de aztán mégis. Mondjuk csak Phaedrának, de én ekkorra már amúgy is túl voltam az ilyen jellegű költekezésen...
Csütörtökön fogalmam sincs, hogy mit műveltünk, mindenesetre Phaedra délután Stratfordba ment a csoporttal színházba. (Engem is hívtak, de bármennyire is szerettem volna, a színházjegy hirtelen elég megterhelő lett volna.)

(katt)

Péntek. Hm. Nincsenek információim. Biztos sétáltunk, meg filmet néztünk, meg ilyenek, na. (Ha! Így fél órával később felrémlett, hogy ez volt Phaedra betegszabadsága, és főztünk: rizs és tejszínes gomba volt az ebéd, amit kb. azonnal elpusztítottunk. Evvan.)
A változatosság kedvéért szombaton Phaedra lelépett az amerikaiakkal Bath-ba. Erre csak azért nem voltam túlzottan irigy, mert ott kivételesen én is jártam. Elvileg Mesi is, de a képek alapján is csak halványan derengett neki a dolog. Mi Mesivel úgy döntöttünk, hogy újra elsétálunk az állomásra, de most együtt, és a kertek alatt, egy alternatív útvonalon. Számításaim szerint így vagy 20 percet tudunk spórolni, juhé. Az időjárás előrejelzés szerint végig esnie kellett volna (egészen addig, míg haza nem megyünk, hehe), de mi kellemes napsütésben róttuk az utakat. Felfedeztük a Baby Unicorn Nursery-t és a vele valószínűleg egy vezetőségű intézményeket, amik egy csodálatos, borostyánnal telefuttatott épületben helyezkednek el, és van előtte egy egyszarvú szobor. Naná, hogy lefotózkodtam vele!
Úgy döntöttünk, hogy betérünk a Scott Polar Research Institute múzeumába is. Baromi érdekes volt végignézni, hogy milyen ruhákban mentek a nagy felfedezők az Északi-sarkra, hogy mennyi értékes és hatalmas holmit vittek magukkal (díszes kardok, ezüst teáskészletek, az expedíció feliratával rendelkező porcelánok, meseszép réz műszerek, stb.), és megtudni hogy a védősapkájukat Viktória királynő lánya kötötte nekik ajándékul (már ha tudok olvasni és még jól is emlékszem). Plusz érdekesség volt, hogy a múzeum végében egy modern képzőművészeti kiállítás kapott helyet: mind eszkimók keze munkáját dicsérték. Érdekes, mert a szobrokat nem annyira kedvelem, mert nem nagyon tudok velük mit kezdeni, nem nagyon tudom őket hova tenni. Az itt látott inuit alkotásokról azonban alig bírtam levenni a szemem. Nemcsak szépek voltak, de nagyon kifejezőek is. Nekem sokat mondtak, legalábbis akkor és ott úgy éreztem.
Mikor kiértünk a múzeumból, megdöbbenve vettük észre, hogy ugyan süt a nap, de kint minden vizes. Persze, hogy ne örüljünk túl sokáig, mi is kaptunk a nyakunkba, miközben a Downing College parkjában sétáltunk. (Eddig ez a legkevésbé tetsző college. Az egész olyan direkt, olyan túl szabályos, olyan túl klasszikusnak látszani akaró. Jó, persze, 1800-ban alapították, ami megmagyarázza a stílust, kivéve a könyvtár homlokzatát. Hm, az biztos később került oda. Vagy addig könyvtár sem volt? Whatever.) A nap végén bevásároltunk a Sainsbury's-be, és valószínűleg ugyanúgy töltöttük a maradék időnket, mint addig.
Eljött a vasárnap, és elmentünk az egyetlen, vasárnap is nyitva tartó kulturális egységbe, a Kettle's Yard galériába, ahol is megtekintettük az aktuális időszaki kiállítást. Itt jól elszórakoztunk azon, hogy én mennyire nem értek az esztétikához, és hogy Mesi szerint ő is milyen rossz művészettörténész lenne (na, azért nem kell mindent elhinni). A The Long Dark fantázianevű kiállításra csak azt tudom mondani, hogy egy mukkot nem értettem az egészből. Az "untitled" dolgok alapból felnyomták az agyvizemet, mert nekem kell egy ilyen útmutató, főleg, ha modern művészeti alkotásokat nézegetek. Mondjuk később lett egy olyan ötletem az egyik képnél, hogy a mögötte lévő nagy fehér falfelületre a látogatóknak fel kellene írniuk a címötleteiket. Szerintünk izgalmas értelmezési szintekre bukkannánk.
A Berlinben élő Peter Linde Busk munkái (pl. ez itt balra) bosszantottak a legjobban. Az ő művei kilométeres címekkel bírtak, ami nekem egyenértékű volt a cím nélküli verzióval, és plusz üres belemagyarázást, illetve a közönséggel való kicseszést láttam bennük csak. Mesi azért próbált hol viccesebb, hol komolyabb elemzéseket létrehozni, és nem mondom, hogy nem volt igaza, dehogy ez nem az én műfajom volt, az is biztos. Simon Bill ovális képei azonban megragadták a fantáziánkat és az öt képből kiolvastunk egy történetet: egy éjszaka történetét, ami az LSD jegyében telhetett el. (Komolyan, szépen levezettük az egészet, és abszolút összeállt a kép. Olyannyira, hogy még azt is tudni véljük, hogy képzeletbeli hősünk a drog hatásának csökkenése után borral gondolta leöblíteni az élményt, és az utolsó képen azt láthatjuk, ahogy a két anyag kémiai reakcióba lépnek egymással. Hát nem gyönyörű?) Ja, és az ultimate kedvencünk egy matrjoska baba volt. Ez itt ni.
A vicces napot azzal koronáztuk meg, hogy készítettem mákos gubát vanília sodóval. Persze ez is volt már jobb is, de azért ehető volt. Nem tudom, nem vagyok mostanában formában.
A hét egyéb kuriózuma egy harmincsok órás ébrenlét volt, amitől azt reméltem, hogy majd helyrebillenti a nem túl remek napirendemet. Tévedtem. Viszont hajnal 4-kor nekiálltunk Somával random csokis sütit csinálni, amit utána vanília pudinggal öntöttünk le. 5-re már semmi nem maradt belőle, így a lányok is kimaradtak az attrakcióból. (Igaz, még a hét folyamán elkészítettem a szolidabb verziót is, ugyanis Somáéban a cappuccino-portól kezdve, a kanalas gyógyszeren át egyszerűen minden volt.)

Jah, és persze a hét kérdése: "Hoztál chocolate cake-et?"

(És igen. Belga csokisat. Két font a Sainsbury's-ben.)