Úgy látom, szeretjük a fantasy-t

Szeress minket te is!

Naiv. Szuper?

Nem találod a helyed? Nem tudod, mit kezdj magaddal? Huszon-harminc éves vagy, de úgy érzed, semmi nem történt még veled, nem értesz semmihez és semmi célod nincsen?
Ne aggódj, nem vagy egyedül. Generációs betegség ez, de mielőtt drogokhoz nyúlnál és/vagy rabja lennél szesznek, ülj le egy pillanatra és vegyél kezedbe néhány könyvet.

Igen-igen, én is elolvastam Erlend Loe regényét, ami annak ellenére, hogy '96-ban íródott, rólunk (is) szól. Túl széles ez a "szerencsétlen generáció" (ahogy Zonyi fogalmazott). Nem lep meg, hogy ekkora sikere lett a könyvnek. Na nem a stílusa miatt, mert azért, ha elég szigorú lettem volna, akkor nem kapja meg molyon a maximális osztályzatot, hanem azért, mert úgy segít megoldani egy problémát, hogy nem oldja meg, csak ad egy értelmezési lehetőséget.
Már az ügyes trükk, hogy Loe főhőse névtelen, és ha jól emlékszem, azt se tudjuk meg, mit tanul(t) az egyetemen, így nagyjából bármelyikünk története lehet. Bármelyikünk egzisztenciális válságának lehetne a krónikája. Mert valljuk be, mi vagyunk többen. És őszintén irigyeljük azokat, akik kételkedés nélkül, céltudatosan, kihasználva minden lehetőségüket élik az életüket. De ez nem jelenti azt, hogy mi rosszabbak vagyunk, amiért nem tesszük ugyanezt, mikor nekünk is pont ugyanannyi erőfeszítésünkbe telne. Nem, mert mi nem tudjuk, hogy megéri-e az erőfeszítés.
Hogy is pályázhatnék mondjuk egy festészeti-grafikai ösztöndíjra pusztán azzal, hogy nagyon szeretek rajzolni, ha közben ugyanúgy rajzolok, mint hat éves koromban. Értitek, mit akarok mondani, ugye?

Szóval azért jó ez a könyv, mert leegyszerűsít mindent, hogy aztán újra fel lehessen építeni az egészet. Lehetőleg minél jobban, minél személyre szabottabban.
Jó, mondhatjátok, hogy de hát nem teheti meg mindenki, hogy csak így kilépjen a dolgokból (bár van egy olyan sejtésem, hogy a legtöbb friss diplomásnak nem is kell kilépnie semmiből, van elég szabadidejük így is…), de én meg nem is azt akartam mondani, hogy utánozzuk mindannyian ennek a regénynek a főhősét. Csak a hozzáállását.
Mert hát mennyivel jobb rendet rakni a fejünkben, mint megpróbálni elpusztítani minden ott találhatót, lehetőleg minél gyorsabban. Valahol itt van szerintem a mi a bajunk, de lehet, hogy tévedek.
Láthatjuk, Loe hőse is úgy foglalkozik a problémával, hogy nem foglalkozik vele, de mennyire máshogy teszi ezt. (Így visszaolvasva hülyén hangzik amit írok, de ha elolvassátok a könyvet, érteni fogjátok.) Gondolkodik, lebont, kiürít, gondolkodik, visszapakol, rendszerez. Megállapítja a fontossági sorrendeket. Örül az egyszerűnek, a kicsinek, a hétköznapinak. Rájön, hogy nem mondhatja meg neki más, hogy mit kezdjen az életével, nem élheti más elképzelését, de egyedül sem lehet ezt az egészet megoldani, végigcsinálni.

Én úgy hiszem, senkinek nem lenne szabad egyedül lennie. Hogy együtt kellene lennie valakivel. Barátokkal. Azzal, akit az ember szeret. Fontos, hogy szeressünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

Nekem nagyon tetszettek a könyvbeli listák, és tudom, hogy ti is nagyon szerettek listázgatni. Listákat fogok csinálni. Sokat! Rengeteget! Hogy mire jók? Egyrészt segítenek megismerni önmagunkat, másrészt segítenek kialakítani valamiféle tárgyilagos, célirányos, koncentrált gondolkodást. Szerintem.
Hm, milyen listákat csináljunk még, vajon?

Remélem, hogy hamarabb rájövök majd a megoldásomra, mint hogy elfogyjon az utolsó adag lelkesedésem is.

Kereken egy évem és egy hónapom van még elintézni, hogy ne érezzem úgy, hogy haszontalanul, érdem nélkül töltöttem el negyed évszázadot, hogy ne érezzem úgy, hogy fogalmam sincs, hogy értek-e egyáltalán valamihez, és hogy ne legyek kétségbe esve, hogy merre tovább. Hogy találjak perspektívá(ka)t.
Egy év és egy hónap. Az ötleteket bármilyen formában szívesen fogadom.

2011 könyvekben

2011-re is az volt a tervem, mint 2010-re: heti egy könyv elolvasása. Elsőre sikerült, most nem. Összesen csak 31-et sikerült elfogyasztani (képregényekkel együtt, de szakirodalom nélkül). De nem adom fel, újra megpróbálom, bár már 2012-ből is eltelt egy hét úgy, hogy nem fejeztem be egy olvasmányt sem.

Még cikibb, hogy 24 könyvet választottam ki, amiket mindenképpen el akartam olvasni, és ezekből csak 9-et sikerült. Hát.

A legkedvesebb olvasmányom mindenképpen John Steinbeck Édentől keletre című regénye volt.

Családregény, de csak az eleje kusza. Mi másról is szólhatna, mint a jó és a gonosz örök küzdelméről. Mindkettő túl lett ugyan misztifikálva kicsit, pláne a (női) gonosz, de azért elég szépen és érzékletesen írt le mindent Steinbeck.

Nagyon tetszett benne a sok utalás a Bibliára, különösen, amikor egyetlen szót (a könyv kulcsfogalmát) értelmeztek hosszasan. Mindenképpen tanulságos élmény az elolvasása.

És soha ne felejtsük: minden választás kérdése, minden azon múlik, hogyan döntünk. Mert a lehetőség mindenre megvan bennünk.

Az év szerzőjének azonban Stephen Fry-t kiáltom ki, mivel mindhárom magyarul megjelent könyvét 2011-ben olvastam. És még sokszor szeretném! És nem csak ezt a hármat! Azt hiszem, ezek a regények jelentették a rekordot: 2-2 nap alatt olvastam el mindet. Szórakoztatóak, intelligensek, és olvastatják magukat. Tökéletesek.

A mélypont A skarlát betű volt, meg Gaál Viktortól A tea színe. Előbbi számomra idegesítően naiv és idegesítően vallásos volt (sajnálom, de így volt), utóbbi pedig könnyfakasztóan terjengős, bár el tudom képzelni, hogy ha a gimiben olvastam volna, jobban tetszett volna.

Gyors statisztika:

• 4 képregény
• 2 hangoskönyv
• 6 magyar szerzőtől
• 3 angolul
• 1 novelláskötet
• 1 művészeti könyv
• 4 volt újraolvasás

Valamikor olvastam

Egy idézetet, hogy oké, hogy fáj, meg oké, hogy sírsz, de úgyis eljön az a pont, hogy letörlöd a könnyeidet. És akkor már úgyis mindegy. Vagy valami ilyesmi.
Valaki nem tudja honnan szedtem ezt? Most így kéne. Nagyon.

Az olvasás hetedik hete - Szokások

Bár gyakran hajlamos vagyok rá, hogy olvasás helyett inkább a képernyőt bámuljam, netán filmet/sorozatot nézzek és közben egy jót is egyek, azért azt elmondhatom, hogy szinte minden helyzetben szeretek olvasni.

Kisebb koromban jellemző volt, hogy alvás előtt olvastam, ráadásul olyan sokáig, hogy mindig izgultam, mikor jönnek be anyuék, hogy most már elég legyen, hiszen reggel iskola.
Azt hiszem, nyolcadikos koromban vittem be először regényt az iskola területére azzal a céllal, hogy a szünetben olvassam. Szerencsére volt egy olyan padszerűség az általános iskolában, ami tulajdonképpen egy radiátor fölötti rács volt. na, ott aztán igazán jó volt eltölteni az időt két óra között télen.
A gimnáziumi délutánjaimat egyre gyakrabban töltöttem fetrengve olvasással, majd szép lassan az órák alatt is előkerültek a könyvek, főleg a spanyol és a szerencsésen megúszott tesi órákon... Ekkor még csak a hosszabb utakra vittem magammal könyvet, és általában csak egyet.
Egyetemistaként legalább másfél órát kellett eltöltenem hasznosan a vonaton, és ez kezdetben sorozatnézéssel telt a frissen szerzett rajongásom miatt, de aztán szerencsésen tönkre tettem a laptopom aksiját, és mivel azóta se voltam hajlandó újat venni, inkább 2-3 könyv van a táskámban minden busz- vagy vonatutamon.
Szeretek én olvasni ülve, fekve, állva; fotelben, padlón, hintaágyban, de akár a kádban ázva is. A lényeg, hogy megtaláljam azt a helyzet, melyben pont jól meg tudom támasztani a fejem-lábam-kezem, és már rögtön szép is az élet.

Érdekes módon nem szoktam sem nap-, sem évszakokhoz kötni az olvasmányaimat. Persze, van amiről tudom, hogy inkább karácsonykor szokott eszembe jutni, más meg inkább nyáron, de szinte soha nem tartom be ezt a fajta felosztást. Például idén nyáron kezdtem el olvasni az Anna Kareninát, holott inkább havas, teles olvasmányként gondolok rá.
Különben is, ha igaz, hogy a könyvek találnak meg minket és nem fordítva, akkor a könyvek úgyis jobban tudják, hogy a lelkivilágunk inkább szeles, esős, vagy pedig napfényes, madárcsicsergős...

(Ez egy visszadátumozott bejegyzés. 09.06.)

Az olvasás hatodik hete - Az irodalom

Egyre nehezebben válaszolom meg a kérdéseket. Valahogy úgy érzem, már mindent elmondtak helyettem a többiek. (És nem csak azért, mert két hetes csúszásban vagyok...) De éljen a vázlatosság!

Legyen bár kortárs vagy klasszikus, az irodalom mindig fontos. Ebben azt hiszem, mindannyian egyet értünk. Nem is szeretnék tovább szétválasztva beszélni róluk, hiszen mindkettőt olvasom és szeretem. Szerintem a legtöbben így vagyunk vele. És élvezzük. Mert ez a lényeg!
Novellákat viszont valamiért ritkán olvasok. Egyszerűen nem tudom, miért. A könyvtárból szinte mindig regényekkel jövök haza, illetve szakirodalommal. Akkor olvastam több novellát, amíg még érettségi előtt voltam: tizenkét éven át minden unalmas órán előkaptam a szöveggyűjteményt, és elolvastam belőle a novellákat, elbeszéléseket. A verseket szigorúan csak végső esetben. (A mumus az mumus. De egyszer le fogom győzni.) Az elmúlt pár évben azonban beszereztem pár novelláskötetet és elbeszélésgyűjteményt, úgyhogy bármi megtörténhet!

Most hogy így belegondolok, indokolatlanul sok külföldit olvasok. Mármint ahhoz képest, hogy mennyi magyar szerepel a várólistámon. Külföldi regényírók műveitől nem igazán szoktam félni, az azonban már előfordult, hogy magyartól igen. mert hát mi van, ha túl száraz, de csak nekem? Mi van, ha nem értem, pedig amúgy süt belőle az intellektus, esetleg a hozzátartozó humorral? Igen, egy kicsit talán a külföldiek fölé helyezem a magyar írókat, de ugyan senki sem tudná megmondani, hogy miért. Szerencsére már elég sok olyan (főleg Magvetős) könyv járt a kezemben, amely meggyőzött róla, hogy semmi félnivalóm nincs.

Bevallom, az egyetemből legjobban az irodalomórákat hiányolom. Majdnem magyar szakos lettem ugyan, de azt hiszem, örülök, hogy nem kapom azt a dózist sem. Mindenesetre nagyon szerettem az életrajzokat, meg a regénymegbeszéléseket, meg az ilyesmiket. Szerencsére nagyon jó magyar tanáraim voltak. Az általános iskolás tanárom volt az egyik, aki nagy hatást tett rám, még ha a nyelvtanszeretetét nem is tudta átadni. Komolyan nem értettem, hogy lehet úgy nyelvtanról beszélni, mintha a feleségéről lelkesedne. De ő tudott. Mindig kaptunk egy rakás szorgalmi feladatot, ami miatt a lányokkal egész délután a könyvtárban voltunk. (Akkor meg már miért mentünk volna haza könyvek nélkül, hát nem?) Nagyobb volumenű szorgalmi volt, hogy ha bármilyen olvasmányunkból csináltunk olvasónaplót, kis ötös járt érte. Ennek ellenére nem volt túl népszerű az ötlet. :D (Az egyiket Harry Potterből írtam persze, és finoman oda lett írva az értékelés mellé, hogy talán inkább A gyűrűk urát kéne olvasnom. Megpróbáltam. Inkább HP. De azért köszönöm.)
A középiskolai magyar órák sem voltak kevésbé unalmasak, hanem inkább, nem is tudom, valahogy személyesek voltak. A tanárnő egyszer például azt mondta, hogy teljesen megérti, amiért oda meg vissza vagyok Baradlay Richárdtól, sőt!

Most hirtelen leesett, hogy nem anekdotáznom kellene, hanem az építőjellegű tapasztalataimat és javaslataimat kellene megosztani. Attól tartok, hogy tökéletes megoldás nincs. A tanárnak kell nagyon jónak lennie, a kereteknek meg rugalmasaknak. Egy jó tanár mindig fel tudja mérni, hogy milyenek a diákjai, és egyúttal azt is, hogy milyen szélsőségeket lehet velük meglépni. Csak hát igen, ott van az a fránya, kötött tanterv. De hát mit lehet tenni?
Ami engem illet, nem igazán van bajom a mostani kötelező olvasmányos listával. (Igaz, gimiben általában mindig kettő olvasmányból szavazta meg az osztály, hogy melyikkel foglalkozzunk végül.) Az is igaz, hogy nem csak az Antigoné kapcsán merülnek fel megvitatandó kérdések, hanem mondjuk az Arche kapcsán is, ami például végig járt a volt osztályom felének kezei között, pusztán azért, mert egy srác kölcsönkérte tőlem a lyukas órájában. Igen, lyukas órája volt, és ki tudja miért, úgy gondolta, hogy elolvasná a könyvet, amit látott nálam a szünetben. Tehát olyan igen-igen ritkán van, hogy valaki egyáltalán ne akarjon olvasni. De hogy kiből mi hozza ezt ki? Nem tudom, én nem vagyok se pedagógus, se pszichológus.
Csak azt remélem, hogy minél több ember fogja megkapni a saját inspirációját.

Az olvasás ötödik hete - Hatások

Egyre nehezebbek a kérdések, ezért egyre gyérebb bejegyzéseket írok, előre is bocsánatotokat kérem! Az egyszerűség kedvéért most csak vázlatosan próbálok válaszolni.

Kedvenc műfajok

Sosem voltam jó a műfaji besorolásokban, ami szégyen, főleg, ha azt nézzük, milyen tanulmányokat folytattam életem során és mik a fő érdeklődési köreim... Annyi biztos, hogy ritkán olvasok krimit, még ritkábban sci-fit és fantasy-t, de nem azért, mert nem szeretem, hanem mert ritkán jutnak a kezembe, és abból a kevésből még nem kaptam rájuk. De természetesen ezekből a műfajokból is van bőven a várólistámon, ha a sors úgy akarja, remek ismerőjük leszek még.
Mondanám, hogy nem olvasok romantikusokat, de nekem erről mindig a klasszikus romantikusok jutnak eszembe, úgyhogy naná, hogy olvasok!
Nagyon szeretem az életrajzi regényeket, kisebb koromban kifejezetten imádtam a történelmieket is. Néha jól esnek az erősen szatirikus, társadalomkritikus könyvek is, de szeretem a hatásukat olyan regényekkel kompenzálni, amik abszolút fiktívek, teljesen beléjük lehet merülni, és egy új, pozitív olvasót vetnek ki a végén magukból. Már, ha hagyják magukat elereszteni. Különleges kedvenceimként talán a lélektani regényeket kellene megjelölnöm. Bámulom az olyan könyveket, melyek alig szólnak valamiről, de a mondatai gyönyörűek, és közben a karaktereket is egészen kiismerjük.
Alapvetően tehát úgy gondolom, hogy mindenevő vagyok. Családregények, ifjúsági könyvek, chick-litek, drámák, keblemre!

„Az vagy, amit olvasol"?
Inkább úgy mondanám: az vagy, ahogy reagálsz az olvasmányodra, az vagy, ahogyan hatott rád.

Könyvek, amik megváltoztattak, amik hatottak rám
Vannak. De... Ezt most túl személyes kérdésnek érzem, sajnálom.

Milyen könyvet írna legszívesebben?
Kétfélét szerettem volna mindig nagyon.

Az elsőt el is kezdtem, de... heh. Egy száz-kétszáz évvel ezelőtt játszódó, kastélyos, csinos ruhás, elegáns társaságos, öntörvényű főhősnős, rendkívül tanulságos és romantikus regényt gondoltam írni. Igen, 14 éves voltam.
A második, ami örök tervként él bennem, pusztán azt írta volna le, amit látok. Szerettem volna egyszer kiülni egy forgalmasabb hely padjára egy kávéval meg egy sütivel, és írni, amit látok. Eddig csak kicsiben csináltam meg, alig egy oldalban, egy egészen ébren töltött éjszaka utáni reggelizés közben, egy nagyon rossz helyszínen. Egy bevásárlóközpontban. Igen, kint nagyon hideg volt.
Mindig is szerettem volna írni (amikor éppen nem énekelni akartam), és mindig azt a visszajelzést kaptam szinte mindenhonnan, hogy a fogalmazás jól megy. Csak hát ez ugye nem elég. Fáj bevallani, de nincsen fantáziám. Kreativitásom is csak annyi, amennyi sok hozott anyagból esetleg már tud dolgozni, de még úgy se megy mindig.
Tudjátok, hogy kacérkodom a kritikaírással is. Na, ehhez plusz hiba, hogy nem tudom megfogalmazni a gondolataimat, illetve inkább elgondolkodom és megmagyarázom a negatív dolgokat, minthogy egyenesen szembe menjek velük.

Hibák, hibák everywhere...

Az olvasás negyedik hete - A molylét

2009 februárjában az egyik tanárom honlapján kalandozva megláttam a moly widget-et. Átnavigáltam a molyra és hirtelen annyira lelkes lettem, hogy nem csak regisztráltam, de néhány közeli ismerősömnek is azonnal küldtem a meghívót. Gyorsan bejelöltem a legutóbb olvasott könyveket, meg néhány kedvencet. Pár napig-hétig még vissza-vissza néztem, egyszer írtam a témákba is, de azzal kívülállónak is kezdtem magam érezni, mert valahogy látványosan összetartozónak tűnt a társaság. Így egy kicsit el is felejtődött a dolog. A nyárra azonban úgy esett, hogy muszáj volt valami menekülési útvonalat találnom. Tudjátok, úgy az életemből kifelé. És persze, mi mást is választhattam volna, mint az olvasást? Itt jött újra képbe a moly.

Addigra már bővültek a funkciók, a társaság is lazább összetételűnek tűnt, így miután napokig csak elszöszölgettem az olvasmányaim felidézésével és értékelgetésével, szépen lassan én is teljes jogú taggá váltam. Őszre máris rengeteg barátot szereztem, így nem volt kérdéses, hogy a második molytalálkozón ott-e a helyem.
Azon a nyáron iratkoztam vissza a megyei könyvtárba is, és erősen megugrott az olvasásaim száma. Év végén meg szinte szégyelltem magam, hogy alig jutottam harminc könyvnél tovább. :) (Itt szeretném megjegyezni, hogy részemről tök mindegy, ki hány könyvet olvas el egy évben, amíg van mit megszámolni.)

2010-re már az volt a célom, hogy heti egy könyvet elolvassak, és ezt sikerrel teljesítettem is. Közben egyre több tagot megismertem, és nem csak az olvasmányaik, karcaik és blogbejegyzéseik által, hiszen sokukkal személyesen is találkozhattam a különféle molyos randevúk alkalmával. És persze nem csak Pesten lehet ilyen alkalmakat találni. Össze-vissza utazgatnak a molyok egymáshoz, így például Szegeden és Debrecenben is voltak nagyobb találkozók, sőt, még vidéki házibulit is tartott az egyik kollegina. A Debreceni molyok egyébként hivatalos klubba is tömörültek, és ha jól tudom, a székesfehérváriak is rendszeresen összejárnak. A Jane Austen könyvklubot már meg sem említem...

A moly immár két és fél éves, lassan ovis korú. Funkciói egyre csak bővülnek és bővülnek (külön emlékezetes volt számomra, mikor először lehetett kilistázni a kedvenc idézeteket), a megjelenése is folyamatosan szépül. És hogy a folyamatos változást és csinosodást ne csak a virtuális világban lehessen megtapasztalni, a kreatív és tehetséges tagok által készített könyvjelzők gyűjteménye is csak bővül és bővül.
Persze tagokból is egyre több van szerencsére, könyvekben sem lehet senkinek hiánya! Főleg mióta a tagok egymás között is könnyedén adnak-vesznek/cserélnek, illetve beindult a molybolt is. Az sem lehet többé kérdés, hogy mit olvassunk legközelebb, hiszen ott vannak a különféle listák és polcok, illetve az események, amikről már korábban írtam, és amiket már azóta kihívásoknak hívunk. Persze egymás véleményét is kikérhetjük. Szinte bármit lehet, ahogy egy igazi játszótéren is. :)

Az olvasás élménye ezáltal egy újabb szintre emelkedett. A virtuális olvasókör az egyik lehető legjobb dolog, ami történt velem, és ez talán igaz a magyar internetre is. Úgy tűnik, hogy az olvasás egyre népszerűbbé válik, ami több, mint klassz!
Ja, és hogy hogy jön ide a The Big Bang Theory szereplőgárdája? Hát így:

SMART IS THE NEW SEXY!

Az olvasás harmadik hete - A másik szenvedély

Valljuk be, nyitott könyv vagyok előttetek! Legalábbis nem hiszem, hogy sokan fogtok felszisszenni a meglepetéstől, ha elárulom, szeretem a filmeket. Viszont azt is el kell árulnom, hogy nem csak szívesen nézem az adaptációkat, de lelkesen is próbálom őket felkutatni. Ha olvastam az adott könyvet, ha nem.
Szeretem látni, hogy elevenedik meg amit elképzeltem, mennyire passzol az én fantáziaképemmel, mennyire hű, van-e benne valami plusz? Nem tudom, mennyire vagyok szigorú a hűséggel kapcsolatos megítélésben, de azt tudom, hogy az indokolt változtatásokkal és kihagyásokkal nincsen semmi bajom. Csak akkor akadok ki egy-egy megoldással kapcsolatban, ha feleslegesnek találom, ha egyértelműen meg lehetett volna oldani jobban, vagy ha irtó nagy baromság.
A filmekkel is van egy olyan problémám, mint a könyvekkel és a zenével: nem tudok kedvencet választani.

Csak azokat a szerintem említésre méltó adaptációkat fogom most felsorolni, amelyeknél olvastam az alapjául szolgáló regényt is. Mindezt pedig ábécésorrendben fogom tenni.

Az órák (The Hours, 2002)

Egy film, ami azonnal elvarázsolt különös, álmatag és melankolikus világával, olyannyira, hogy szükségét éreztem a könyv beszerzésének is, amiben viszont csalódnom kellett: öncélúnak és harsánynak találtam, Pulitzer-díj ide vagy oda. A filmben viszont nem csak nagyszerű színészek szerepelnek, de Philip Glass zenéje azóta is a fülemben cseng.

Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary, 2001)

Mivel szerintem, szinte mindenki megemlítette már a BBC-s Büszkeség és balítéletet, én modernebb verzióját említeném meg. Mindenki Bridget-jére gondolok, akinek amerikai megformálójára sokan haragudtak, de szerintem alaptalanul. Igazi csajos film saját magunkon röhögéssel és Mr. Darcy utáni vágyakozással. Valamiért karácsonyi filmmé vált számomra, de a legrosszabb az, hogy akárhányszor látom, mindig heves vágyat érzek, hogy azonnal Londonba repüljek...

Egy gésa emlékiratai (Memoirs of a Geisha, 2005)

Azon kevés könyvek és filmek egyike, amelyet anyukámmal együtt olvastam és láttam is. Elsősorban ezért emlékezetes számomra, de ez és a hollywoodi romantika ellenére is varázslatosan szépnek tartom. Az sem utolsó szempont, hogy nagyon kedvelem Michelle Yeoh-t és Ken Watanabét is.

Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, 1995)

Azért én is megemlítek egy Jane Austen-adaptációt. Ez a film akkor is jó lenne, ha hiányozna belőle Emma Thompson józansága, Hugh Grant félszegsége, Kate Winslet szenvedélyessége és Alan Rickman megközelíthetetlensége, és csak azt kellene néznünk, ahogy Imelda Staunton és Hugh Laurie "csipkelődnek".

Hamlet (2000)

A számtalan adaptációból a legmodernebb feldolgozást választottam. De nem a modernsége miatt, hiszen arra egy másik Shakespeare-darabot fogok például választani, hanem azért, mert Ethan Hawke egyszerűen jobb Hamlet, mint Mel Gibson, vagy mint Kenneth Branagh. És nem csak azért, mert fiatalabb(nak látszik).

Harry Potter-filmek (2001-2011)

Mindenki ismeri, mindenki el tudja dönteni, hogy szereti vagy utálja őket. Én csak azt szeretném mondani, hogy mindig iszonyatosan szíven üt, amikor ennyi pénzt és ennyi jó ötletet így elpazarolnak. A bájos főszereplők mellé felsorakozott a brit színészet színe-java, a látvány csillagos ötös, a díszletek és jelmezek meseszépek, és mégis. Nincs kohézió a jelenetek között. Miért nem volt pénz egy rendesen dolgozó forgatókönyvíróra???

Koccanás (2009)
Tévéfilm Spiró darabjából. Kérem szépen, a kőkemény valóság.

Mary Poppins (1964)

Gyerekkorom egyik kedvence. A könyvet csak nemrég olvastam, és be kell valljam, így felnőtt fejjel nem is igazán tetszett. Talán nem is értettem igazán. Na de a film, a film! Supercalifragilisticexpialidocious!

Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971)
"Kult" státuszra szert tett film, a zseniális Kubricktól. Hogy is mondjam. Alap.

Parfüm - Egy gyilkos története (Perfume: The Story of a Murderer, 2006)

A filmen érezhető egy "hálivúdi romantizálás", legalábbis látványosan próbál más hangsúlyt rakni a főhős indítékaira. Nekem bejön a nyers, naturalisztikus papír és az édeskésebb celluloid is egyaránt, főleg, hogy így kevésbé tudtam haragudni a filmbéli Grenouille-ra. Ezzel megkezdődött Ben Whishaw iránti szerelmem is...

Rómeó és Júlia (Romeo + Juliet, 1996)

Luhrmann vörös függönyös trilógiájának középső darabja. A szereplőket nem az eredeti környezetbe, hanem egy szimbólumokra épülő világba helyezve látjuk, miközben az eredeti, Shakespeare-i sorokat halljuk a szájukból. Ez csak engem bűvöl el?

Színes fátyol (The Painted Veil, 2006)

Előbb láttam a filmet, mint olvastam a könyvet, és talán pont ezért a film tetszik jobban. Az nagyon érzékeny és nagyon szomorú és nagyon szerelmes, ráadásul minden alkalommal sírok rajta. Ezek után hogy ne tartanám kegyetlennek a könyvet?

Titus (1999)

Ismét Shakespeare, csak most Julie Taymor fantasztikus agyával kombinálva. Szimbólumok, látvány, erőszak everywhere. Vonatkozó rajongó ömlengésem megtalálható egy régebbi bejegyzésben.

Trainspotting (1996)

A filmben minden van, ami kell egy jó filmhez. A drogtémát számomra hitelesen mutatja meg: egyszerű fiúk ezek, akik akár a szomszédaim is lehetnének. Az egész történet hatásos és tanulságos. Egy nagyobb dologra emlékszem, ami csak a könyvben van benne, de szerintem ez így jó. Nem csak azért, mert a film talán már nem bírta volna el, hanem azért is, mert így azokat is biztosan a falhoz csapja, akik a film megnézése után veszik kézbe a regényt.

Vágy és vezeklés (Atonement, 2007)

Gyönyörű és fájdalmas történet a második világháborús Angliából. Nagyon pontos, nagyon hű adaptáció, a nagyon csodálatos James McAvoy-jal. Csak a végét változtatták meg a könyvnek, de nem tartalmában, hanem tálalásában. De ez volt az elegáns megoldás, hiszen mindegyik művészeti ágban más működik.

Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons, 1988)

Ritka jó évjáratban készült film. ;) A főszereplők meggyőzően aljasak és kéjesek egyaránt, hihetetlen, milyen nagyszerű tehetségek vannak szerte a világon. A könyv meg... Csak a sziporkázó levélváltásokra emlékszem igazéból a márkiné és Valmont között. De arra nagyon.

Az olvasás második hete - A birtoklási vágy

Azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, ha kijelentem, a birtoklási vággyal - akár a legtöbb molynak -, komoly problémáim vannak. Szerencsére azért jól lehet kontrollálni a dolgot, és nem esik nehezemre általános könyvstopot hirdetni magamnak. Nem, nem vagyok hős, de valljuk be, folyamatos bevétel híján, illetve számtalan "hobbi" (igazából nincs is hobbim a szó legnemesebb értelmében, de most mindegy) és érdeklődési terület mellett nem nehéz nem csak könyvekre félretenni. Könnyebb be sem menni egy könyvesboltba, mint utána üres kézzel és heves szívdobogással távozni onnan. Persze sosem fogom elfelejteni azt az euforikus érzést sem, amikor 16 könyvvel mentem haza egy kiárusítás, egy leárazás és két antikvárium meglátogatása után...

Az ajándékba kapott, az öröklött és a vásárolt könyveim jelenleg 160-170 darab körül vannak. Szerintem egész jó így. Szeretek könyvet vásárolni, de volt már egy-két ballépésem, így most csak azokat veszem meg, amikre feltétel nélkül szüksége van a gyűjteményemnek. Próbálom közben arra ráállítani az agyam, hogy az engem annyira nem megkapó könyveimet legalább cseréljem el, de ez még egyelőre túl nagy lépésnek tűnik. (Majd ha elfogy a hely az utolsó polcomon is...)

községünk könyvtára

De nem csak emiatt járok könyvtárba. Igazából sosem értettem, miért kell ennyire külön kezelni a könyvvásárlást és a könyvtárba járást, mert valahogy úgy nőttem fel, hogy mindkettő teljességgel természetesnek tűnt. A könyvtárra mindig is úgy tekintettem, mint valami komoly dologra, ezért már egészen kisiskolás koromtól kezdve jártam a községi könyvtárba.
Azt hiszem, legelőször az ovis csoportommal (Csiribiri) voltunk ott egy látogatáson, egyúttal megnéztük a Hamupipőkét videón a nem kölcsönözhető könyvek termében. Amennyiben ez nem így történt, fogalmam sincs, hogy honnan van ez az emlékképem. Mindenesetre egész általános iskolás koromban rendszeres látogató voltam annak ellenére is, hogy az iskolának is volt egy picike könyvtára. A kötelező könyveket eszembe sem jutott megvenni: vagy megtaláltam itthon, vagy átsétáltam a könyvtárba. És hiába voltak itthon mindig is mindenféle lexikonjaink, sokkal nagyobb muri volt a szorgalmi feladatokat a nem kölcsönözhető könyvek zárt termében megcsinálni a lányokkal, mint egyedül, itthon.

a megyei könyvtár Kecskeméten

Középiskolás koromban tovább bővült a dolog. Még mindig jártam a községi könyvtárba, de inkább már csak nyaranta. A megyei könyvtár viszont aktív látogatót üdvözölhetett bennem. Néha csak egy CD-t kölcsönöztem ki a legfelső emeleten, néha csak beültünk újságot olvasni a földszintre. Nagyon szeretem azt a helyet. Átlátható, viszonylag gazdag gyűjteménye van minden témában. Kellemes és kényelmes az egész.

a TIK Szegeden

A szegedi egyetemre kerülve a TIK rabja lettem, bár nem rögtön. Először csak a kötelezőkért jártam be. Szépen lassan lett az előadások között a számítógépes részleg az otthonom, végül pedig több regényt vittem ki, mint szakirodalmat. A TIK és a Grand Café az a két dolog, ami hiányzik nekem Szegedből.
Pécsre kerülve a bölcsész kar könyvtára és a Tudásközpont vártak tárt karokkal, de bevallom, mindkettőt látva csak a számat húztam. Igaz, a kari könyvtártól később bocsánatot kértem az első ítélkezésre, de azért később sem lett a szívem csücske. A Tudásközpont meg... Áh, ez nem a panasz helye, de ha figyelemmel kíséritek a híreket, a nagyobb részéről már informálódhattatok.
Jelenleg (az elmúlt másfél hónapban) nem járok könyvtárba, a meglévő könyveimből válogatok, de már nagyon várom, hogy kiderüljön, melyik intézménynek leszek legközelebb a barátja...

a Tudásközpont Pécsen

A birtoklási vágyat megközelíthetjük kézzelfoghatósági szempontból is. Vannak ugyebár az e-könyvek. Praktikus, hiszen gyorsan beszerezhető, a szövegben könnyen lehet keresni, és könnyebb tárolni is. Viszont ismét bejön az a probléma, mint a CD és az mp3 esetében: mennyire lesznek hajlandóak az emberek fizetni egy digitális tartalomért?

Bár nagyon szeretem a (minőségi) papírt, a szépen kötött könyveket, a különböző kütyükre is nagyot dobban a szívem. Így az e-könyv olvasóknak is inkább barátja vagyok, mint ellensége. Nem tervezek megválni a könyveimtől, de a hosszabb távú terveimhez igazán passzol egy e-olvasó pár éven belüli beszerzése. Plusz szerintem sokkal jobb ebben a formában gyűjteni "könnyű", "utazáshoz való" könyveket gyűjteni. Illetve, ha kialakulna egy rendes kultúrája, szerintem a hagyományos újságolvasás helyett is jó lenne.Arról viszont már máskor is beszélgettük, hogy a tankönyveket igazán kiválthatná. Egy átlagos kisgyerek iskolatáskája kétszer akkora, mint ő maga. Miért ne lehetne a munkafüzetek mellett egy könnyű e-olvasó, ami tartalmazza a tananyagokat? (Sőt, középiskolától a digitális jegyzetfüzetet is bevezetném.)

egy Kindle és egy Sony

A birtoklási vágy akkor is fellángolhat az emberben, ha egy sorozat egy darabja már megvan neki, és szeretné, ha meglenne az egész. Régen nagyon szerettem volna a Mi micsoda?-sorozat összes darabját a polcomon látni, de valamiért nem díjazták ezt az ötletet a szüleim. A Harry Potter-kötetek természetesen nálam is megtalálhatóak, és ezzel kapcsolatban nekem is külön történetem van, de az most nem tartozik ide.
Több sorozattal tudomásom szerint nem rendelkezem, bár most tervezem megrendelni a Tűz és jég dala sorozatot, illetve szeretnék végre én is megismerkedni a Csodaidőkkel. Illetve mégis, gyűjtöm az Ezeregyéjszaka meséinek legújabb, teljes kiadását. Ezeken kívül csak szerzői sorozatokat gyűjtök: az Európa Könyvkiadó Virginia Woolf és Truman Capote-könyveit.

Egy könyvgyűjtőnek ugyebár az is fontos, hogy az ő szempontjainak megfelelő helyen őrizze szeme fényeit. A kedvenc regényeimet zárt szekrényben tartom, ábécérendben. A többi regényt is nagyjából egy kupacban tartom, szintén ábécérendben, a maradékot pedig témájuk szerint különítettem el.

Most egy remek befejezést kellene írnom, de attól tartok, ehhez nincs frappáns lezáró mondat. :D

Az olvasás első hete - A kezdetek

Talán már hihetetlennek tűnik, de gyerekkoromban nagyon érdeklődő és okos voltam. Sohasem unatkoztam, mindig kitaláltam valami remek szórakozást, hiába voltam viszonylag sokszor egyedül. Hét hónapos koromtól kezdve mondtam a magam összefüggéstelenségeit anyukámnak, akinek a három féltve őrzött könyvéből kettőt azonnal tönkre tettem, amint megtanultam járni. A könyvek értékét elsősorban az adta, hogy a születésem előtt jóval hamarabb eltávozott nagypapámtól kapta őket anyu. Na de a Lúdanyó meséi és a Gőgös Gúnár Gedeon (ami még kék volt!) nem a terrorizmusom, hanem a kíváncsiságom áldozatává váltak: addig "olvastam" őket, míg lapjaira nem estek, és talán el is kavarodott belőlük pár oldal, mire anyukám úgy döntött, kidobja őket. Szerintem nem kellett volna.
Szüleim középiskolás korukban gyűjtötték a könyveket, illetve a magyar könyvklub tagjai voltak, mikor még kicsi voltam, így egy néhányszáz kötetet tartalmazó kis könyvtárunk van a nappaliban. A rengeteg regény mellett van egy polcnyi szakácskönyv, egy polcnyi útikönyv, atlaszok és lexikonok, de legelőször nekem a hatalmas albumok fogták meg a szememet, amikre nagyon kellett vigyáznom: csak kihajtott újságpapírra fektethettem le őket, és csak egyesével, nagyon lassan lapozhattam őket.

Érdekesség: ezt a könyvet soha nem láttam gyerekként, csak pár éve találtuk meg apai nagyszüleim házában - ez egy János vitéz-kötet, és a külső borítóra ceruzával nagymamám neve van írva kisiskolás betűkkel

Igazán frusztrálónak találtam, hogy csak a képeket tudtam értelmezni (ha tudtam, ugye), így amíg 2 és fél évesen arra vártam, hogy húgom is a saját lábára álljon, azzal nyüstöltem a családot, hogy szeretnék megtanulni olvasni. Itthon volt egy hatalmas készlet betűs kockám, a nagymamámnál pedig kis kártyák vártak, amiket ő készített nekem, hogy nála is tudjak gyakorolni. Azonban jó pár évig még nem sikerült túljutni a "mama betű" és "apa betű" jellegű meghatározásokon.
Nagyjából öt éves lehettem, amikor egy szegedi út képében jött az áttörés. Apukámmal, keresztanyukámmal és papámmal (az ő apukájukkal) négyesben mentünk Szegedre, valószínűleg keresztanyám piros kis Polskijával. (A Polski bizonyos, mivel nekünk is az volt, csak halványsárga.) Este, amint hazaértünk, nem hagytam békén anyut, amíg meg nem mutatta nekem a legnagyobb atlaszunkban, hogy hol is van ez a Szeged. És akkor, valami isteni szikraként, hogy tudtam, mit keresek, rájöttem, hogyan kell olvasni. Emlékszem, ettől a ponttól kezdve a létező összes feliratot kötelességemnek éreztem felolvasni a szüleimnek, persze eleinte inkább csak szótagolva. A lényeg, hogy mikor másfél évvel később bekerültem az általános iskolába (amit már borzasztóan vártam, mert az ovi már nem felelt meg a világhatalomra törekvő terveimnek), már folyékonyan olvastam. Az osztályfőnököm eleinte aggódott, hogy hogy lesz majd lekötve a figyelmem, de én elolvasgattam magamban, illetve hamar fény derült egy hiányosságomra: eszméletlenül rondán írtam. Ugyanis az olvasás mellett írnom is feltétlenül meg kellett tanulnom, ami eleinte a nagy nyomtatott betűkben merült ki. Majd mikor egyre többet jártam be anyu munkahelyére, az írógépről szépen lemásoltam a kis nyomtatott betűket is. Ezt valamiért az iskolában nem díjazták... :)

Illusztráció formás betűimre és ékes helyesírásomra
(a lentebb említett Brumi Nagyi belső borítóján találtam)

No de, hogy ne csak mesedélutánt tartsak, lássuk, mik voltak az első könyvélményeim!

A Karácsonyi kincsesháznak volt egy párja is, piros színű borítóval, de azt valahol elveszthettük, mert nem találjuk. Mindenesetre húgommal ez volt az egyik kedvenc karácsonyi ajándékunk, nagyon szerettük a benne lévő történeteket.
A Tesz-Vesz Szótár volt az egyik kedvencem! Az angol tanulásomat innen számolom (párhuzamosan mellette egy tévéműsorból is tanultam, nagyon szomorú, hogy ennyi év után sem látszik semmi fejlődés :D), de a német azóta se megy. Imádtam a rajzokat is benne.
Az Ablak-Zsiráfot először nem akartam lefotózni, ahogy a Mosó Masát se tettem, mert ezek mégis csak szinte mindenkinek meg voltak otthon, de előbbiből nekünk három vagy négy kiadás is megvolt, és ez volt az első, amit a másod unokatestvérünktől örököltünk, és a gerince textiles. Igazából én nagyon szerettem ezt a könyvet is, próbáltam minél több dolgot megtanulni belőle.
A Bambiban csak az a különleges, hogy emlékszem, hogy apu sokszor felolvasta nekünk. Pedig nem is szeretem, de akkor nem ez volt a lényeg. (Egyébként apu gyakran saját történeteket mesélt, főleg az "Incifinci Kisegér" kalandjait, de sajnos csak egyetlen egy mesére emlékszem, ami a túró rudi készítéséről szólt.)
A kismalac és a farkasok inkább a várépítési skilljeimet segített fejleszteni, de így is örök élmény marad.
Egy ovis rajzpályázat x. helyezettjeként kaptam meg Brumi Nagyi születésnapját, így főleg ezért emlékezetes, de amúgy is aranyos mese, többször elolvastam.
A Pengő királyfi az egyik abszolút kedvencem volt! Három viszonylag hosszabb mese van benne, ezek elsőre meg is leptek, de nagyon büszke voltam magamra, mindannyiszor, mikor végigolvastam őket. Szerencsére ebből két példányt kaptunk, így széles körben terjeszthetjük a csodát. (Egyébként ritka erőszakosak, de mégis normális lettem! :D)
Ha már erőszak: Max és Móric meséje sem szűkölködik benne. Ez afféle verses képregény két rosszcsontról, akik addig törnek borsot a környék lakóinak orra alá, amíg csúnya végük nem lesz. Még az első lámpabúrámon is ezek a rajzok voltak, ennek ellenére senkit nem ismertem rajtam kívül, aki tudott volna róluk, csak az egyetemen kerültek szóba a gézengúzok (és ott is mintha csak az én szemem csillant volna fel).

Nem tudom, honnan kaptam a Mátyás királyos könyvet, de a Parazsat evő paripát biztosan a kiváló tanulmányi eredményéért kapta a 4.B-s Orsika. Mindkettő tartalmát szívesen választottam mesemondó versenyekre. utóbbit különösen szerettem. A Beszélgetőkönyv és az Andersen-kötet karácsonyi ajándékok voltak, előbbi Keresztanyukámtól, utóbbi a szüleimtől. Mindkettő nagyon-nagyon közel áll hozzám, pedig előbbi gyakorlatilag egy "hogyan legyünk jók?" illemtankönyv, a másik pedig nem csak hogy olyan nagy és nehéz, hogy csak ágyban fekve olvasgattam, de nagyon melankolikus is. Viszont nagyon gyönyörű.
A gyermekenciklopédia a másik nagy kedvencem volt, egy téli könyvvásáron vettük az oviban: apukámmal voltunk, azt mondta, bármit választhatok, és ezzel mentünk haza. Hihetetlenül sokszor elolvastam. (Apukámmal egyébként olyan ritkán vásároltunk bármit is, hogy tőle tényleg bármit lehetett kérni - persze, ésszerű keretek között. Pár évvel később például egy Disney-s Hamupipőke-könyvet kértem tőle, pusztán azért, mert előtte nagyon jó kislány voltam a szemorvosnál. Ezt mondjuk később meggondolatlan választásnak ítéltem. De aputól kaptam a Harry Potter első részét is, miután a főnökétől megkaptam Mikulásra a másodikat. Kb. egyetlen pillantásomba került. :D)
Az ezeregyéjszaka legszebb meséi nem tudom, hogyan jött a házhoz, de szintén toplistás a miket olvastam a legtöbbször listámon. Főleg az ébenfa paripás mesét szerettem benne, meg a rajzokat. (Most gyűjtöm a teljes, eredeti mesék kiadását, csak ezekre a gyerekkori élményekre alapozva. A fele már megvan, érzem is a zsebpénzemen.) A dolog érdekessége számomra, hogy soha nem érdeklődtem ezen kívül semmiféle keletibb, vagy ázsiai, vagy arab dolog iránt, de ez mégis szívem csücske. (Nálunk anyu a Közel-Kelet rajongó, én europemaniac vagyok.)
A görög mitológia már régóta foglalkoztatott, de ilyen témájú könyvem csak az általános iskola második felében lett, azt is könyvtár kaszinón nyertem. (Egy többfordulós könyvtáras játék nyereménye volt, hogy elmehettünk a megyei könyvtárba kaszinózni. Hatalmas ötlet volt.)
Itt jegyezném meg, hogy a régi magyar mondás könyvünket is imádtam, de azt most hirtelen nem találtam meg, csak ezért nem szerepel a képen. De ez a hármas (ezeregyéjszaka, görög mitológia, magyar mondakör) mindig is nagyon foglalkoztatott, ezért is akartam talán sokáig régész-történész lenni.

Íme, a Csipkerózsika, anyukám harmadik féltve őrzött kincse. Bár a szétlapozott Lúdanyóra nem emlékszem, arra igen, hogy ezért milyen sokat könyörögtem anyunak, hogy odaadja. Azóta is az én polcomon van.
A Csillagmeséket talán anyu nagybátyjától kaptam, de nem biztos, viszont ezen úgy tűnik kiélte valaki kreatív hajlamait. Feltételezem, húgom volt, de sosem lehet tudni. Ez a füzetke volt az első pont a "csillagász akarok lenni" korszakomban. Imádtam a csillagképeket nézegetni (illetve, megpróbálni megtalálni) esténként.
A másik kettő ilyen... hm, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hívják ezeket a "térhatású" könyveket. Én ezt a kettőt kaptam. A bal oldali szintén Disney-s könyv, A szépség és a szörnyeteg. (Innen számítom rajongásomat az ólomüveg iránt, bár a képen nem látszik igazán, miért mondom ezt.) A jobb oldali egy orosz(?) népmese, Az aranyos tarajos kiskakas, és ha minden igaz, akkor apukám szombathelyi unokatestvérétől kaptam.

Ezt a polcot nem részletezném elemeiben, de fontos, hogy beszéljek róla. Itt vannak a tudományosabb jellegű, ismeretterjesztő gyerekkönyveim. Ezekből ki se látszottam, amikor talán Mary Poppins-t, vagy Kisasszonyokat, vagy ilyesmiket kellett volna olvasnom. Amikor az oviban sokan mondták, hogy orvosok vagy ügyvédek szeretnének lenni, engem éppen minden érdekelt - ezen a kettőn kívül. A már fentebb említett foglalkozásokon kívül akartam én feltaláló, meg író, meg (opera)énekesnő is lenni. (Sőt, állítólag még virágkötő is...) Mindenesetre fontosnak éreztem, hogy olvassak történelemről, földrajzról, állatvilágról, elektronikáról és tudósokról és királyokról. (Ez lehet, hogy nem tűnik soknak, de olyan 8 éves koromtól aktív könyvtárlátogató voltam, és inkább csak nyáron hoztam ki ifjúsági olvasmányokat, a többi ehhez hasonló volt.)
Aztán mégis bölcsész lettem. Bár @verkutya az elmúlt félévben kétszer is próbált meggyőzni arról, hogy igazából nem vagyok az. :)
Hogy mi az igazság, azt nem tudom. De az biztos, hogy nagyon sajnálom, hogy a gimnáziumra elmúlt valahogy a hév, hogy ezekkel foglalkozzak.

És igen. Az ott a fotón én vagyok és anyukám. Meg a rózsaszín nyulam.

Mostantól minden az olvasásról fog szólni!

Először is szeretném bejelenteni, hogy hétfőn megkezdődött Az olvasás 7 hete című eseménysorozat! A szervező egy moly-tag, Andiamo, akinek köszönhetően számtalan blogger és nem blogger könyvbarát fogja megosztani véleményét és emlékeit a nagyközönséggel, előre megadott témalehetőségek szerint. A játék - mint ahogy azt már kitalálhattátok -, hét héten át fog zajlani és a Molyon külön polcokon találhatjátok meg egy-egy hét termését. Természetesen egy ilyen nagy kaliberű dolog nem maradhat nyeremények nélkül: a szervezőnek és a számtalan felajánlónak köszönhetően csak az első héten hat könyv fog gazdára találni.
Remélem, ti is érdekesnek fogjátok találni az elkészült írásokat!

De nem csak a blogbejegyzések száma fog megnőni a következő időszakban, hanem az olvasott könyveké is. A moly tele van már különféle tematikus és kevésbé tematikus "olvassunk együtt idén" jellegű felhívásokkal. Ezeknek az elején nagyon örültem, most meg nem értem, miért nem lehet lezárni a folyamatot, de ennek ellenére ugyanúgy feljelentkezem az időközben szimpatikusnak talált eseményekre. (Pedig elég nagyot lehetne szűrni, ha csak azok lennének érvényesek, amelyekhez valóságos esemény vagy évforduló is kötődne, de tudom, ne sápítozzak, amíg ilyen sokan vannak, akik helyt tudnak állni ilyen hatalmas nyomásban.)
A lényeg.
Eddig csak a Harry Potter újraolvasásában jeleskedtem, bár az eredeti hangoskönyvekkel még nem végeztem. Idén még el kell olvasnom az Anna Kareninát, a 22-es csapdáját, fel kell hajtanom annyi pöttyös könyvet, amennyit csak tudok, és segítenem kell felfedezni az elfelejtett könyveket. De jövőre sem fogok unatkozni: 2012 végéig fel kell készülnöm a világvégére a megfelelő könyvekkel, meg kell ismerkednem Durell, Rejtő, P. K. Dick és Steinbeck munkáival, A Lolitát olvastuk Teheránban c. könyvben említett regények egy részével, folytatnom kell Austen életművét, és magamévá teszem végre a Csodaidőket is, plusz fejleszteni fogom az angol tudásomat. A Tűz és Jég dalával, illetve Szabó Magda munkáival ráérek még 2013 végéig is. Feltéve, ha túléltük a világvégét. ;)

Sok sikert kívánok minden sorstársamnak!

A Meztelen Juliet

A világhírű angol író, kritikus és forgatókönyvíró, Nick Hornby hatodik regénye 2009 őszén jelent meg az Európa Könyvkiadónál, nem sokkal a világpremier után. Hornby már első kiadott munkájával, az 1992-ben megjelent Focilázzal is nagy népszerűségre tett szert, amit rögtön két, a mai napig is rendkívül közkedvelt regény követett, a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról. Az említett köteteket azóta meg is filmesítették (a Focilázat kétszer is), amik szintén szép sikert arattak a nézők körében. Hornby írásait számos kitüntetéssel is elismerték, 2003-ban egyenesen írótársai ítélték neki oda a London Award elnevezésű díjat.

A Meztelen Juliet témájában és hangulatában a Pop, csajok, satöbbihez áll a legközelebb, hiszen hangsúlyos szerepet kap benne a zene iránti rajongás. De ahogy a többi regényében is, Hornby itt is előszeretettel boncolgat olyan problémákat, mint az elvesztegetett élettől való félelem, vagy a tönkre ment párkapcsolat.
A regény központjában egy, még a ’80-as években visszavonult amerikai zenész, Tucker Crowe áll, és egy középkorú angol pár: Duncan a világ legnagyobb Crowe-rajongójának tartja magát, Annie pedig, bár ő is szereti a zenét, megveti Duncan fanatizmusát. A hétköznapi helyzetet, amiben egy hosszú kapcsolat felbomlik, egy szinte banális fordulat zavarja, vagy inkább támogatja meg: Annie elkezd levelezni egy idegennel, aki azt állítja, hogy ő Tucker Crowe. A cselekmény innentől kezdve elég kiszámítható mederben folyik tovább, mégis működik: az olvasó úgy érzi, hogy igen, mindennek pontosan így kell történnie.
Ebben az írásában sem mutat Hornby semmi olyat, amit eddig ne láttunk volna tőle, akár már az első regényében is: továbbra is elemzi az emberi kapcsolatokat, és a velük járó etikai problémákat, de nem próbál igazságot tenni, nem próbálja meg „megmondani a tutit”. Hősei mindennapiak: egyáltalán nem jók, pláne nem tökéletesek, mégsem tudjuk őket elítélni, hiszen ugyanazokba a hibákba esnek bele, mint mi mindannyian. A kishitűségből fakadó cselekvésképtelenség, vagy a megmagyarázhatatlan, minden mást tönkre tevő rajongás most egyre megy. Ráadásul még csak meg sem próbálja őket megváltani: lehetőséget ad szereplőinek, de arról már nem ő dönt, hogy azok élnek-e vele.
Újabb témakánt azonban most behozza a rajongást, egészen pontosan az internetes rajongói közösségek kérdését. Megkérdőjelezi ezeknek a fanatikusoknak a már-már agresszivitásba forduló tévedhetetlenségét, ráadásul egy ügyes csavarral bemutatja a tevékenységüket a rajongás tárgyának szemszögéből. Hogyan lehet az, hogy a rajongók többet tudnak a művészről, mint maga a művész? Hogyan lehet az, hogy ezt magával a művésszel is megpróbálják elhitetni?
Hornby gyakorlatilag a szemünkbe vágja, hogy mi velünk a probléma, de mindezt olyan gördülékeny és szeretetteljes stílussal teszi, hogy még most, sokadjára sem haragszunk rá ezért, hanem éppen ellenkezőleg, még szívesen is olvassuk.

A könyv élvezeti értékét egyedül a fizikai megjelenés ronthatja. Ugyanis több helyen találhatjuk magunkat szemben helyesírási hibákkal, botrányos elválasztásokkal, sőt akár még látványos névfelcseréléssel is. Aki azonban könnyed, mégis intelligens olvasmányra vágyik, azt ne riassza vissza holmi tartalomtól független hiba.

5x5 - Olvasni jó!

Először is szeretném megköszönni (ezt konkrétan Csend Zenészének és Zakkantnak), hogy annak ellenére, hogy vegyes blogot vezetek, sosem hagytok ki a tematikus játékokból. :)

A mostani játék apropója egy esemény, amiről már szerintem mindenki tud, aki érdekelt a dologban: a "nyitott könyvtári napok" programsorozat részeként az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár október 9-ére szervez egy kis találkozót."Lesznek író-olvasó találkozók, könyvelhagyások, naná, és a hétvégén állandó vendégekre is számítunk majd az ország minden részéről érkező könyves bloggerek személyében." Lesz kerekasztal-beszélgetés is, amihez előre feldobták a kiinduló témákat, hogy a bloggerek gondolkodhassanak egy kicsit. Öt szóra kell öt-öt asszociációt írni.
Íme az én válaszaim:

1. olvasás - másik világ, társas magány, szárnyaló képzelet, minden lehetséges, tanulás az életről
   
2. kortárs magyar irodalom - szélsőséges, depresszív, gyakran vékony, ismeretlen zseniség, túlreklámozott értéktelenség,
   
3. e-könyv - "megfoghatatlan", praktikus, internet, zsebemben a fél világ, drága
   
4. könyves blogok - erős közösség, vegyes tematikák, több van belőlük, mint hittem, új könyvek, értelmes viták
   
5. könyvtár - minden egy helyen, palota, késedelmi díj, nehéz választás, tanulás
   

(Bocsánat, de én nem adom tovább, szerintem már járt mindenkinél, akinél kellett. :))

Játékos bloggeres!

Keringenek itt mindenféle játékok és "díjak" a blogger népek között, és most én is részese lettem egynek, illetve mindjárt kettőnek, Tricia jóvoltából.

Először tehát lássuk a medvét, akarom mondani, a díjat!

A szabályok a következők:

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Hát nagyon szépen köszönöm! :D
Hét dolog rólam? Hm...

1. Imádom a baracklekváros-kakaós palacsintát.
2. Alig van emlékem a szemüveg előtti időkről, de egy ideje kísérletezem a kontaktlencsével. Változó intenzitással, de nagy örömmel.
3. Egyszerre érdekel minden és semmi.
4. Személyem és életem tele van ellentmondásokkal.
5. Hiszek a megérzéseimben. Néha másokéban is.
6. Rengeteget álmodom, és jól tudom szűrni, hogy melyikekben bízhatok, és melyek csak szimpla agyi végtermékek.
7. Lételemem a folyamatos mozgásban levés. Mindig mennem kell, mert másképp csúnyán be tudok lassulni és sokáig tart a regenerálódás.

Most pedig jöjjön a játék!

Írj fel 10(+1?) könyvet, amiket te mar olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

Hm, ez nagyon nehéz. Mind a könyvek, mind pedig a bloggerek kiválasztása nehéz feladat elé állít. De ennyi kockázatot vállalok. :D

Íme, a listám:

• Virginia Woolf: Orlando - mert a humor és a szépség egy egészen új kombinációját nyújtja
• Truman Capote: Mozart és a kaméleonok - mert tökéletes
• Annémarie Selinko: Desirée - mert kis tizenévesként ez volt a legkedvesebb könyvem
• Irvine Welsh: Trainspotting - mert megáll tőle a lélegzetem
• Susan Kay: A fantom - mert félelmetesen gyönyörűen dolgoz fel/tovább egy régi történetet
• Spiegelmann Laura: Édeskevés - mert nem is áll annyira messze az igazságtól
• Nick Hornby: Egy fiúról - mert őszinte, mert angol, mert zenés, mert... mittudomén, mert jó
• Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita - mert, ha még valaki nem olvasta volna, akkor irgum-burgum
• Gaál Viktor: Arche - mert nehéz letenni
• Douglas Coupland: X generáció - mert olyan jól hirdettük eddig is az igét, abba ne hagyjuk
• +1: Emily Brontë: Üvöltő szelek -mert... this is madness, és mert újra akarom olvasni
  

A bloggerek pedig, akiknek ezt az egészet sok szeretettel küldeném/ajánlanám/stb.:

• tricia, mert szeretném visszaadni, és ezzel tovább bátorítani a blogjához
• zenka, mert az a legújabb felfedezésem, hogy szeretem őt olvasni
• zakkant, mert szerintem annyira más könyveket olvasunk, hogy érdekes kísérlet lenne beleolvasni a másik könyveibe :)
• csend zenésze, mert általában jó bejegyzéseket ír és jó ízléssel választ olvasmányt
• negyvenketto, hogy aktivitásra csábítsam (tudom, tudom, dolgozó nő, sötöbö)
• és mivel az első körnél hét emberről volt szó, ezért minimum ahhoz a részéhez megemlíteném Mademoiselle-t és Bridge-t is, mert őket is nagyon szeretem olvasni

Ami engem illet, a nekem ajánlott könyveket várólistáztam a moly.hu-n, és amint ledaráltam az idei tervemet, megnő a prioritásuk a nem egészen 500 tételes olvasandó listán. :)

Agymenés Shakespeare-módra

Talán öt évvel ezelőtt lehetett, hogy először szembe jött velem a Titus plakátja, pedig már akkor se volt túl friss darabnak mondható (a film '99-es). Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de akkor korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, így nem sikerült megnéznem, később pedig elfelejtődött. De milyen jó, hogy az ember iskolába is jár néha: az egyik kurzuson előkerült a Shakespeare-adaptációk eme gyöngyszeme.

Becsületemre legyen mondva, először a drámát vettem kezembe. Szerény véleményem szerint Bill apánk egy szemernyit sem volt romlottabb elme, mondjuk Bret Easton Ellisnél. Eme korai műve (az 1590-es évek elejére tippelik keletkezését) tele van vérrel, őrülettel, bosszúval, árulással, válogatott kegyetlenkedéssel. Ráadásul mindezt a lehető legtermészetesebbnek tűnően tálalja, semmi magyarázat, semmi felesleges gondolkodás a szereplők részéről. Igazi motiváció nélkül kicsit egysíkúnak is tűnnek a karakterek. Persze lehet, hogy felesleges is keresni a miérteket, elvégre Shakespeare valószínűleg csak szórakoztatni akart. Ez Julie Taymor rendezésében maradéktalanul sikerül is. Ami a modern Shakespeare-feldolgozásokat illeti, én már a Baz Luhrmann-féle Rómeó + Júliát is imádtam, de ez a film még több és jobb.

A rendezőnőről érdemes tudni, hogy fiatal korában éveket töltött Ázsiában (India, Japán, Indonézia, stb.), és fő érdeklődési területei a mitológia, a folklór és a színház, így tanulmányait is ebben az irányban végezte. Színházi rendezőként is nagy sikere volt, operarendezéseivel is számos elismerésben részesült. A Titus volt az első mozifilmje, és szerencsére le sem tagadhatná a színházas múltját.
Az időbeliségét egyfajta kortalanság jellemzi. A hatalmas terek és az egyszerű díszletek az antik-, a kosztümök stílusbeli kavalkádja pedig inkább a modern színházat idézi. A jelenetek koreográfiái és a képkompozíciók egyaránt gyönyörűek. Minden fennakadás nélkül szemlélhetjük egymás mellett a merev páncélzatokat és az autókat, a díszes termeket és a játékgépeket. A színészekről is csak pozitívan lehet nyilatkozni: Anthony Hopkins és Jessica Lange méltó ellenfelei egymásnak; Allan Cumming tipikus, mégis zseniális a(z infantilis) gonosz szerepében; James Frainnek több mozifilmben kellene szerepelnie; Laura Fraser tökéletesen tiszta szépség, még a tragédiája után is csupa báj és kellem; és persze itt van Jonathan Rhys Meyers is, aki hozta magával hosszú szőke loboncát az alig egy évvel azelőtti Velvet Goldmine-ból.

A Velvet Goldmine egyébként többször eszembe jutott a film során, de pontosan magam se tudnám megmondani, hogy miért. A hallucinációknál viszont egyértelműen lehet asszociálni a rendező 2007-es Across the Universe-ére. Most még jobban kíváncsi vagyok a Fridára: vajon abban is ilyen szépen érvényesül Miss Taymor egyéni vizuális látásmódja?
A Titust feltétlenül ajánlom azoknak, akik szeretnek a filmek képeiben gyönyörködni, akik nem ijednek meg egy kis vértől (esetleg még némi egészséges perverzitással élvezik is kiontását), és akiknek van üres két és fél órája. Tessék elhinni: megéri!

Nálam simán 9/10. Minimum.

Ui.: Persze miért pont Titus Andronicus nevű zenekar ne létezne? :) (Itt hallgasd.)

Könyvvásár volt

Íme a termés:

• Ingrid Bergman: Életem
• Thackeray: Hiúság vására
• Anne Frank naplója
• Halhatatlan szerelmesek – Tizenkilencedik századi elbeszélések I-II.
• Stendhal: A pármai kolostor
• Steinbeck: Édentől keletre
• Boccaccio: Corbaccio, avagy a szerelem útvesztője
• Csengery Judit: Greta Garbo
• Marlene Dietrich: Tiétek az életem
• Pierre-Jean Remy: Maria Callas
• Fehér Klára: Bezzeg az én időmben
• Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisszeia
• Stone: Van Gogh élete
• John Lennon 1940-1980Idegen nevek kiejtési szótára :D

→ összesen: 750 HUF :)

(Most már csak abban reménykedem, hogy Anne Mary hajlandó lesz kijönni elém az állomásra és kihozza nekem a kabátomat.)

Nyár, hideg, unalom

Az elmúlt hét egyszerre volt bonyodalmas és unalmas. Ismét bebizonyosodott, hogy nekünk semmi sem jön össze könnyen, viszont mindennek oka van.
Hétfőn végre eljutottunk a könyvtárba, pontosabban csak jutottunk volna, ha nem épp aznap zárt volna be a nyári leltározásra. A szintén csalódott Renit így hazainvitáltam egy kis limonádéra ("titkos recept", hejj). Marasztaltam volna még egy filmre, de sajnos mennie kellett haza.
Estére kitaláltam, hogy be kellene menni Kecskemétre, újra beiratkozni a megyei könyvtárba. Én már másnap mentem volna, de Reni szólt, hogy jön ő is, ha eltoljuk szerdára. Ám legyen, gondoltam, és neki estem A nőnek és A haldokló állatnak, hogy befejezzem őket az új szerzeményekig.
Szerdán olyan történt velem, ami még S O H A: elaludtam. Pedig már 7 körül fent voltam egyszer, de aztán... 5 perccel a busz indulása előtt riadtam fel, még éppen időben ahhoz, hogy felhívjam a kolleginát, hogy ez nem fog menni. Nem tudom mikor volt utoljára ekkora bűntudatom. (Talán mégis...)
Lényeg, hogy még aznap üzent Mesi, hogy másnap jön hazafelé, nem akarunk-e vele találkozni bent? Lám, mindennek oka van. :)
Tehát csütörtökön bementünk. (Már 3/4 6-kor ébren voltam, persze azért még egy kicsit visszapihentem...) 11 körül már beiratkozott tag voltam (csak én, mert Reni otthonhagyta a diákigazolványát, de 2 héten belül pótoljuk), és a könyveket is kiválogattuk, mire Mesi befutott a könytár első emeletére (utána még neki kellett volna valami jó kis szaxofonos CD, de hirtelen nem talált a zenei gyűjteményben). Volt nagy ölelés - már amennyire a könyvkupac engedte.
Ja igen, amiket hoztunk: Amerika psycho; Akiért a harang szól; Boleyn Anna titkos naplója; Egy tenyér, ha csattan; Meggyőző érvek; Törékeny holmik. Gyorsan végigmegyünk rajta mindketten, majd jön a csere. Legalábbis ez a terv. (Mondjuk megtanulhatnám már végre, hogy a tervek csak az első 20 évemben jöttek be, azóta kár ilyesmikkel foglalkoznom.)
A könyvtártól nem jutottunk messzire: rögtön betértünk a szemben lévő könyvesboltba, ahol hatalmas leárazások voltak, így vettem 400 HUF-ért egy Nabokovot (Pnyin professzor). Persze még végignéztünk egy antikváriumot is (félek rossz döntés volt ott hagyni azt a Keruacot, de már tényleg nagyon nem volt szabad...).
Hogy fokozzuk a nosztalgikus életérzés elemeit (szobatársak, Kecskemét, könyvtár), voltunk még az Alföldi pékségében (bevallom, sokkal jobban szerettem, amíg az előző cég üzemeltette), ücsörögtünk a főtéren, ahol megtekintettük a felújított részt is, ami szerintünk remek lett.
Apával egyszerre értünk haza, amiben az a poén, hogy ugyanonnan jöttünk, csak ő elfelejtette megkérdezni, hogy meddig vagyunk bent. Mindegy, busszal is túléltük. Rögtön el is kezdtem olvasni, de olyan fejfájás tört rám, amilyen talán még sose. Azóta is jóval lassabb ütemben haladok, mint kellene/mint szeretnék.
A tegnapi napról csak halvány emlékfoszlányaim vannak: fejfájás (új divat?) és sütisütés (nem volt fotóképes, de még a receptet sem találom megosztanivalónak; csak az volt a lényeg, hogy gyorsan össze tudjak dobni valami rágcsálnivalót, egyetlen tojás felhasználásával). Illetve még este meg akartam nézni a Milket, de gyorsan váltottam és inkább a Dan in Real Life-ot toltam be. Nekem tetszett, ajánlom.
Ma pedig... hm. Aludtam. Zenét hallgattam (The Subways, yaaaaaaaay). Ettem. Hajat mostam. 5-kor volt találkozóm a kolleginákkal, negyed 6-ra be is futottam a Csillagba. Most megtehettem, na. Voltak érdekes pillanatok, amikor Lilla is kiakadt a vendégeitől, de neki legalább van elég szája ehhez a melóhoz. Mi meg kicsit biliárdoztunk, úgysem volt rá alkalmunk az utóbbi időben. Szerveznénk az osztálytalálkozót is, de... a franc tudja.

Tartalmas nyár, igaz?