I'm scared than most people

Van ez az új sorozat, a Girls. Nemrég lett vége az első évadnak, amúgy nem nagy mennyiség, tízszer 20 perc. Sose tudom, miért tetszik meg valami, de itt azt hiszem, nem olyan nehéz kitalálni. Lena Dunham megteremtette a saját alteregóját Hannah Horvath alakjában, és egy magyar nevű, 24 éves, önértékelési zavarokkal küszködő, wannabe írónő, stb. karakterrel hogy a francba ne tudnék azonosulni? Még ha nincs is súlyproblémám.
Itt egy jelenet dialógusa. Olyan őszinte, olyan igazi. Nem?

Adam: "You love yourself so much so why is it so crazy that someone else would too?"

Hannah: “I don’t love myself.”

Adam: “You’re the fucking worst you know that? Because you think you’re not pretty and you’re not a good writer and you’re not a good friend well you are pretty and you are a good writer and you are a good friend.”

Hannah: “Well thank you.”

Adam: “Is this the game? You chase me like I’m the fucking Beatles for six months and then I finally get comfortable and you shrug? What the fuck is wrong with you?”

Hannah: “I’m scared okay. I’m really scared all the time. I’m like very scared all the time.”

Adam: “Join the fucking club.”

Hannah: “No because I’m more scared than most people are when they say that they’re scared. I’m like the most scared person who’s alive.”

Adam: “Well you don’t have the right to be. I told you once I really commit to something I really fucking commit. You asked for this and now your being a fucking bitch.”

Hannah: “Adam, come on. OK you’re scared. I’m looking at you, I know your scared. You’re acting like you’re not but you are. I know you now we’ve been doing this for a while, I know you now.”

Adam: “Stop! Stop! You don’t know me! You don’t know shit about me!”

Hannah: “Get out of the street!”

Adam: “You don’t know me and you don’t know yourself. You think because your, what, 11 pounds overweight you know struggle?”

Hannah: “I am 13 pounds overweight and it has been awful for me my whole life!”

Adam: “Holy fucking shit! Here’s the world smallest tiny violin playing My Heart Bleeds for You! Fuck you! You don’t know stuggle. I’m a beautiful fucking mystery to you.”

Kis-nagy világ

Csak azt szeretném mondani, hogy feltétlenül nézzétek meg Charlie Kaufman 2008-as filmjét, a Synecdoche, New Yorkot.
Ha megmozgatott bennetek valamit a tegnapi bejegyzés, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért.
Vigyázat, ne kapcsoljátok ki az első óra után, én is csak utána jöttem rá, mit is látok. Az előzetest ne nézzétek meg, de a végefőcím-zenét azért iderakom.

Ja, amúgy az egész fenn van a youtube-on. Megéri két órát ráfordítani. Komolyan.

2011 mozgóképekben

A nálunk, 2011-ben bemutatott filmekből sajnálatos módon csak huszonhatot láttam eddig. Ez önmagában elég ciki, ezért meg se mondom, mennyi filmet néztem meg összesen egész évben (legalábbis, amiket még nem láttam előtte), de azért minimális ajánló jelleggel van képem kedvenceket választani.

Az Oscar-szezonból még bizonyára mindenki emlékszik a Black Swanra meg a The King's Speech-re, így azokkal nem is foglalkoznék nagyon. Előre borítékolom, hogy közhelyes leszek. Sőt, ez egy egészen lányos bejegyzés lesz.

Kezdjük a kikerülhetetlen Ryan Gosling-mániával. Az elmúlt egy-másfél év során négy remek film miatt hallottuk mindenhonnan a nevét. Azóta a legtöbb lány szerelmes belé, a legtöbb fiú meg már nagyon unja a hype-ot. Én személy szerint nem értem, hogy miért most, egyszerre jött ez a nagy felhajtás, mikor én határozottan emlékszem a srác nevére, mióta 2002-2003 környékén először láttam moziban. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy akinek elege van már belőle, hogy a csapból is Ryan folyik, az is adjon neki egy esélyt, mert nemcsak jól játszik, de igazán jól választ filmeket is.

A Blue Valentine volt talán a legnagyobb kedvencem az évből. Gosling mellett Michelle Williams a főszereplője ennek a meseszép és hihetetlenül szomorú történetnek, mely egy kapcsolatot mutat be a legelejétől a végéig. Őszinte, egyenes, kedves. Nem is tudok hirtelen mást mondani róla. Csak nézzétek.

A világ legtöbb filmes listáján azonban a Drive szerepelt igen előkelő helyen, és azt kell mondjam, megérdemelten. Ugyanis a Drive az a film, amiért moziba járunk. (És mivel ezt rögtön a végefőcím során megállapítottuk egymástól függetlenül kb. 2 millióan, lehet benne valami.) Igaz, életemben nem láttam még semmit ennyire didaktikus zenei aláfestéssel, de amúgy az egész tobzódik a gyönyörű képekben és a visszafogott minden másban. Szép arányok, szép, már-már eposzi magasságokba nyúló történet. Ekkora feszültséget elérni ennyire kevés akciójelenettel, ekkora szerelmet leírni ennyire kevés szerelmi jelenettel, igazán bravúros, főleg a mai, mindenben túlcsordult világunkban.

Nagyon szerettem még az IT Crowd-ból ismert Richard Ayoade első rendezését, a Submarine-t is, amiről írtam is a Campus Online-ra. Egy regényadaptációról van szó, melyben a kamasz Oliver Tate azzal kénytelen szembesülni, hogy választania kell: gyerekkor vagy felnőttkor? Inkább a szülei házasságának megmentésére koncentráljon, vagy inkább a saját szerelmével foglalkozzon rendesen? Bájos film nosztalgikus képi világgal és kellemes zenével.
Ha már adaptáció, akkor ejtsük szót az új Jane Eyre-ről is, melynek főszereplői Mia Wasikowska és Michael Fassbender. Kicsit új megközelítésbe helyezi a már számtalanszor feldolgozott történetet, de engem azonnal megvett kilóra. Szerintem például sokkal jobb a Charlotte Gainsbourg-os verziónál, mert az új szereplők sokkal keményebbek, sokkal valóságosabbak, és szerintem sokkal jobban is működnek együtt.

Mivel igazán súlyos filmeket nem láttam még a legfrissebbek közül, ezért még két brit filmet ajánlanék, amik különösen kedvesek személyemnek.

Az egyik a One Day, amire sokan fújtak, főleg azért, mert a főszerepet nem brit színésznő alakítja, hanem Anne Hathaway (sokak szerint pedig csak szimplán túl korai volt a még egészen friss bestsellerből filmet készíteni). Azonban Miss Hathaway és Jim Sturgess annyira passzolnak egymáshoz, és annyira szépen előadják ezt az egyszerre hétköznapi és egyszerre különleges történetet, hogy egy szavunk sem lehet. Spoiler nélkül nem tudok róla mesélni, de azt hiszem, a legkedvesebb viccet is ebben a filmben hallottam idén.

A másik film a Tamara Drewe, ami viszont egy képregénynek a vászonra adaptált verziója. A Londonban sikeres újságíróvá vált Tamara hagyatéki problémák miatt hazatér az ici-pici angol kis faluba, és azonnal felforgatja a környék férfijainak életét. Ha ennyivel nem csigáztalak fel titeket, akkor hiába is mondok többet. Az egyetlen baj vele, hogy Stephen Frears nagyon direkt módon akart belőle kultfilmet csinálni, és így aztán egy lehelettel több dolog lett belepakolva, mint ami elférne benne, de azért hajrá.

Sorozatfronton azonban egészen jól állok. De azért csak azokat említem most meg, amiket teljes egészében 2011-ben láttam, és még meg is érte. Mondjuk rögtön újrakezdtem a House MD-t, hogy most végre el is jussak az aktuális részekig, de gondolom, semmi szükség rá, hogy ezt ajánljam. Újranéztem viszont az IT Crowd-ot is, amit feltétlenül ajánlok mindenkinek, főleg, ha fogékony a britekre, meg a humorukra, esetleg a kockákra.

Megnéztem még a Californicationt, a Game of Thrones-t (akarom a könyveket! NOW!), a The Hour-t ('50-es évek, London, BBC, kémhistóriák, kiváló hangulat, zseniál), illetve elkedztem a 30 Rock-ot és a Doctor Who-t (yes, I became a whovian). Egyelőre mindet szeretném folytatni.

(Egyébként tervezek egy kis blogátalakítást (kívül-belül), amibe egy olyan menüpontot is szeretnék beilleszteni, amiben fel lenne sorolva, hogy a belátható emlékezetemmel miből mennyit láttam, stb. Csak egy kis statisztika magamnak, meg azoknak, akik szeretnének velem ilyesmiről beszélgetni.)

Az olvasás harmadik hete - A másik szenvedély

Valljuk be, nyitott könyv vagyok előttetek! Legalábbis nem hiszem, hogy sokan fogtok felszisszenni a meglepetéstől, ha elárulom, szeretem a filmeket. Viszont azt is el kell árulnom, hogy nem csak szívesen nézem az adaptációkat, de lelkesen is próbálom őket felkutatni. Ha olvastam az adott könyvet, ha nem.
Szeretem látni, hogy elevenedik meg amit elképzeltem, mennyire passzol az én fantáziaképemmel, mennyire hű, van-e benne valami plusz? Nem tudom, mennyire vagyok szigorú a hűséggel kapcsolatos megítélésben, de azt tudom, hogy az indokolt változtatásokkal és kihagyásokkal nincsen semmi bajom. Csak akkor akadok ki egy-egy megoldással kapcsolatban, ha feleslegesnek találom, ha egyértelműen meg lehetett volna oldani jobban, vagy ha irtó nagy baromság.
A filmekkel is van egy olyan problémám, mint a könyvekkel és a zenével: nem tudok kedvencet választani.

Csak azokat a szerintem említésre méltó adaptációkat fogom most felsorolni, amelyeknél olvastam az alapjául szolgáló regényt is. Mindezt pedig ábécésorrendben fogom tenni.

Az órák (The Hours, 2002)

Egy film, ami azonnal elvarázsolt különös, álmatag és melankolikus világával, olyannyira, hogy szükségét éreztem a könyv beszerzésének is, amiben viszont csalódnom kellett: öncélúnak és harsánynak találtam, Pulitzer-díj ide vagy oda. A filmben viszont nem csak nagyszerű színészek szerepelnek, de Philip Glass zenéje azóta is a fülemben cseng.

Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary, 2001)

Mivel szerintem, szinte mindenki megemlítette már a BBC-s Büszkeség és balítéletet, én modernebb verzióját említeném meg. Mindenki Bridget-jére gondolok, akinek amerikai megformálójára sokan haragudtak, de szerintem alaptalanul. Igazi csajos film saját magunkon röhögéssel és Mr. Darcy utáni vágyakozással. Valamiért karácsonyi filmmé vált számomra, de a legrosszabb az, hogy akárhányszor látom, mindig heves vágyat érzek, hogy azonnal Londonba repüljek...

Egy gésa emlékiratai (Memoirs of a Geisha, 2005)

Azon kevés könyvek és filmek egyike, amelyet anyukámmal együtt olvastam és láttam is. Elsősorban ezért emlékezetes számomra, de ez és a hollywoodi romantika ellenére is varázslatosan szépnek tartom. Az sem utolsó szempont, hogy nagyon kedvelem Michelle Yeoh-t és Ken Watanabét is.

Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, 1995)

Azért én is megemlítek egy Jane Austen-adaptációt. Ez a film akkor is jó lenne, ha hiányozna belőle Emma Thompson józansága, Hugh Grant félszegsége, Kate Winslet szenvedélyessége és Alan Rickman megközelíthetetlensége, és csak azt kellene néznünk, ahogy Imelda Staunton és Hugh Laurie "csipkelődnek".

Hamlet (2000)

A számtalan adaptációból a legmodernebb feldolgozást választottam. De nem a modernsége miatt, hiszen arra egy másik Shakespeare-darabot fogok például választani, hanem azért, mert Ethan Hawke egyszerűen jobb Hamlet, mint Mel Gibson, vagy mint Kenneth Branagh. És nem csak azért, mert fiatalabb(nak látszik).

Harry Potter-filmek (2001-2011)

Mindenki ismeri, mindenki el tudja dönteni, hogy szereti vagy utálja őket. Én csak azt szeretném mondani, hogy mindig iszonyatosan szíven üt, amikor ennyi pénzt és ennyi jó ötletet így elpazarolnak. A bájos főszereplők mellé felsorakozott a brit színészet színe-java, a látvány csillagos ötös, a díszletek és jelmezek meseszépek, és mégis. Nincs kohézió a jelenetek között. Miért nem volt pénz egy rendesen dolgozó forgatókönyvíróra???

Koccanás (2009)
Tévéfilm Spiró darabjából. Kérem szépen, a kőkemény valóság.

Mary Poppins (1964)

Gyerekkorom egyik kedvence. A könyvet csak nemrég olvastam, és be kell valljam, így felnőtt fejjel nem is igazán tetszett. Talán nem is értettem igazán. Na de a film, a film! Supercalifragilisticexpialidocious!

Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971)
"Kult" státuszra szert tett film, a zseniális Kubricktól. Hogy is mondjam. Alap.

Parfüm - Egy gyilkos története (Perfume: The Story of a Murderer, 2006)

A filmen érezhető egy "hálivúdi romantizálás", legalábbis látványosan próbál más hangsúlyt rakni a főhős indítékaira. Nekem bejön a nyers, naturalisztikus papír és az édeskésebb celluloid is egyaránt, főleg, hogy így kevésbé tudtam haragudni a filmbéli Grenouille-ra. Ezzel megkezdődött Ben Whishaw iránti szerelmem is...

Rómeó és Júlia (Romeo + Juliet, 1996)

Luhrmann vörös függönyös trilógiájának középső darabja. A szereplőket nem az eredeti környezetbe, hanem egy szimbólumokra épülő világba helyezve látjuk, miközben az eredeti, Shakespeare-i sorokat halljuk a szájukból. Ez csak engem bűvöl el?

Színes fátyol (The Painted Veil, 2006)

Előbb láttam a filmet, mint olvastam a könyvet, és talán pont ezért a film tetszik jobban. Az nagyon érzékeny és nagyon szomorú és nagyon szerelmes, ráadásul minden alkalommal sírok rajta. Ezek után hogy ne tartanám kegyetlennek a könyvet?

Titus (1999)

Ismét Shakespeare, csak most Julie Taymor fantasztikus agyával kombinálva. Szimbólumok, látvány, erőszak everywhere. Vonatkozó rajongó ömlengésem megtalálható egy régebbi bejegyzésben.

Trainspotting (1996)

A filmben minden van, ami kell egy jó filmhez. A drogtémát számomra hitelesen mutatja meg: egyszerű fiúk ezek, akik akár a szomszédaim is lehetnének. Az egész történet hatásos és tanulságos. Egy nagyobb dologra emlékszem, ami csak a könyvben van benne, de szerintem ez így jó. Nem csak azért, mert a film talán már nem bírta volna el, hanem azért is, mert így azokat is biztosan a falhoz csapja, akik a film megnézése után veszik kézbe a regényt.

Vágy és vezeklés (Atonement, 2007)

Gyönyörű és fájdalmas történet a második világháborús Angliából. Nagyon pontos, nagyon hű adaptáció, a nagyon csodálatos James McAvoy-jal. Csak a végét változtatták meg a könyvnek, de nem tartalmában, hanem tálalásában. De ez volt az elegáns megoldás, hiszen mindegyik művészeti ágban más működik.

Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons, 1988)

Ritka jó évjáratban készült film. ;) A főszereplők meggyőzően aljasak és kéjesek egyaránt, hihetetlen, milyen nagyszerű tehetségek vannak szerte a világon. A könyv meg... Csak a sziporkázó levélváltásokra emlékszem igazéból a márkiné és Valmont között. De arra nagyon.

Kick-Ass - Csak a film

A képregény-adaptációk népszerűsége töretlen: hiába a sok gyengébben sikerült mozi, egyre több és frissebb képregényt visznek vászonra. Idén, a Vasember 2. mellett a Kick-Ass volt a legvártabb ebből a kategóriából.

Mark Millar és John Romita Jr első Kick-Ass füzete 2008-ban jelent meg, mely egyrészt követi a klasszikus szuperhősös vonalat, de mégis újszerűen: elfogadja, hogy szuperhősök – de legalábbis szuperképességek –, nincsenek. Mivel magát a képregényt még nem olvastam eddig, az alábbiakban kifejtett véleményem csak a filmre vonatkozik.
A címszereplő egy Peter Parkerre erősen hajazó középiskolás srác, Dave, aki teljesen átlagos, nem tűnik ki semmiben, álmai nője sem veszi őt észre, csak a haverjai, és a képregények iránti rajongás tölti ki az életét. Egy nap aztán elgondolkodik: hogyhogy senkinek sem támadt még az az ötlete, hogy maszkos igazságosztónak álljon? A film lényegében arról szól, hogy Dave rájön, nem véletlen, hogy ezek a hősök nem léteznek a valóságban, noha nem ő az egyetlen, aki hajlandó jelmezbe bújni. Ami nekem talán a legjobban tetszik az egészben, az az, hogy a történetalakításban az alkotók a lehetőségekhez képest megpróbáltak a földön járni. Komolyan vették azt is, hogy a meggondolatlan hősködéssel járó esetleges problémákat nem lehet könnyedén megúszni…

A karaktereket könnyű megszeretni, hiszen tényleg olyanok, mint mi, vagy a szomszédaink. Ugyanúgy vannak problémáik, ugyanúgy félnek, ugyanúgy törekednek a céljaik elérésére. Különleges képességeik mindössze a kitartás és a bátorság. Persze Dave ez alól is kivétel, hiszen nem bírta volna a szuperhősök tempóját, ha a karrierje kezdetén nem szenved egy súlyos balesetet, ami miatt később jobban tűri a fájdalmat. (Aaron Johnson játéka abból a szempontból is remek, hogy nem kategorizál: egyszerre tud vagány és elesett lenni – pont, mint egy igazi kamasz.)
A Dave/Kick-Ass és Peter Parker/Pókember hasonlóság nem csak látványos, de tulajdonképpen maga Dave is utal rá egyik belső monológjában. Ugyanúgy készülődnek titokban a szobájukban, csak persze Dave ruhája nem annyira profi, és eleve a netről rendeli. És igen, a XXI. századi informatikai kultúra is nagy szerephez jut a filmben: Kick-Ass elsősorban internetes médiasztárrá válik, miután dokumentálja tetteit (akár Peter Parker, igaz ő más céllal tette), és létrehoz magának egy profilt egy népszerű közösségi oldalon. Hatásos jelenet, amikor a kamera egy kört leírva mutatja be a város és az emberek reakcióját az első igazi szuperhősre, mintegy ezzel is jelezve, hogy most tényleg Kick-Ass van a középpontban. Dave persze élvezi a titkos énje körül kialakult hype-ot, egészen addig, amíg az életét meg nem menti két idegen, akik Kick-Ass-szel ellentétben profi bűnüldözőknek bizonyulnak. Hit Girl és Big Daddy sokkal inkább beleillenek a képregények hőseinek sémájába (Big Daddy alakja eleve egy Batman paródiának tűnik): tudnak verekedni, tudnak bánni a fegyverekkel, van megfelelő felszerelésük, és ami a legfontosabb, tudják, hogy mit csinálnak. Nem is csoda, hogy ezen a ponton Dave szeretné befejezni az egyre komolyabbá váló játékot.
Ahogy az lenni szokott, a fő konfliktus itt is a jók és a rosszak közötti harcon alapul, de meglepődhetünk, hogy ehhez éppen a címszereplőnek nincsen túl sok köze. Talán nincs is igazi főszereplő, hiszen a központi alakok történetei nagyjából egyenlő arányban jutnak térhez. Hit Girl és Big Daddy, vagyis Mindy és Damon Macready belépése okozza a film talán legfeszültebb pillanatait. A továbbiakban is ők hozzák a legviccesebb és a legdrámaibb helyzeteket. Kettősükről többször is a Kill Bill jutott eszembe. A kislány karaktere stílusával, mocskos beszédével és hidegvérével jól beleillik a bérgyilkos nők és az iskolás egyenruhát viselő Gogo sorába, arról nem is beszélve, hogy számomra a Hit Girl akciójelenetei alá kevert zenék is Tarantino bosszútörténetét idézik. Bosszútörténet. Ez a másik hasonlóság: Damon Big Daddyvé válásának története is emlékeztet A menyasszonyéra, az elbeszélésnek a módja, az animációs betét pedig O-Ren Ishii eredettörténetére. Miután minden tisztázódik a nézők számára, felmerülhet a kérdés, hogy de mégis, miből él ez a két furcsa szerzet. De a film alapos: ha jól figyelünk, erre is választ kapunk.

Mikor először olvastam, hogy Nicholas Cage is szerepel a filmben, bevallom, kissé megijedtem. De félelmem alaptalan volt: hiába táncolt egyszer-kétszer a kínosság határán, alapvetően jól megoldotta a szerepet, sőt mi több, határozottan viccesé tette Big Daddy figuráját. Meg kell említenem azonban, hogy a sok férfi közül nyilvánvalóan a Mindyt játszó Chloe Moretz emelkedik ki. Gyakorlatilag egyedül is képes lett volna elvinni a hátán az egész mozit, és az ő alakja az egyik legizgalmasabb.
Big Daddy bosszújának célpontja, a film főgonosza Frank D’Amico, a drogbáró. (Mark Strong ki tudja, hány ezredik rosszfiú szerepe, de legalább a magas színvonal töretlen.) Igazi toposzt láthatunk: a maffiavezér, aki kezében tartja a várost, beleértve a rendőrséget is, és akinek a legfontosabb a családja. Frank az embereivel köröztetni kezdi Kick-Asst, mivel nem is sejti, hogy ki állhat embereinek folyamatos tizedelése mögött, a média által körülrajongott hős viszont kézenfekvő megoldásnak tűnik. Azonban elkapni lehetetlen. (Nem, nem az ügyessége miatt.) Így jön el Frank fiának, Chrisnek az ideje. Chris magányosan nőtt fel, az apja által kirendelt testőrök miatt szabályosan megközelíthetetlenné vált a többi gyerek számára. Az álmodozó képregényfüggő fiú számára azonban az egyetlen boldogságot az jelentené, ha az apja végre elismerné, előáll hát egy ötlettel, hogyan is lehetne elkapni Kick-Ass-t. Így születik meg az új álarcos hős, Red Mist. Red Mist olyan, mintha összegyúrták volna Batmant és Robint, viszont a cselekmény szempontjából ismét a Pókember köszön vissza (lásd Sam Raimi első Pókember filmjét).
A legcsodálatosabbnak azt tartom, ahogy a film minden komolysága ellenére nagyon laza marad, nem emelteti magát piedesztálra, nem akar magáról többet elhitetni, mint ami. Rengeteg műfaji sajátosságot keveredik benne, mégis sikerül fenntartania egy egészséges egyensúlyt, ami miatt jóval több, mint élvezhető marad a film. Ráadásként egész sor intertextuális poént kapunk, melyek nagy része az átlag közönség számára is könnyedén felismerhető (pl.: Star Wars). Mégsem megy el a mozi a paródia irányába, hanem nagyon is komoly marad, a feszültséget folyamatosan ébren tartja. A nem egészen két órás filmben gyakorlatilag nincsen felesleges jelenet. Sőt, az egyetlen nagyobb negatívum számomra éppen az, hogy Dave és Katie kapcsolatára nem áldoz elég időt a forgatókönyv. (A kisebbik hibának a szerencsétlen reklámokat találom. Az egyetlen, ami miatt megbocsátható, hogy az egyértelmű üdítő és számítástechnikai reklámokon kívül mást nem próbál a film eladni.) Katie a lány, aki minden történetben ott van: hősünk szerelmes belé, de csak álarcban van elég bátorsága megvallani az érzéseit. Katie tehát Dave titkos szerelme, aki minden félreértés és hazugság ellenére is segít beteljesíteni Dave álmait. Rendben, hogy a filmben csak a lényeges momentumok vannak benne, de számomra a barátságuk kibontakozása túl gyors és megindokolatlan lett. Persze, lehet, hogy csak az amerikai fiatalok túl gyorsak… Katie szerepe azonban nem csak a romantikus szálra korlátozódik: részben miatta kerül Kick-Ass Frank D’Amico feketelistájára.

A film vizuális látványa egyszerűen szemet gyönyörködtető. Minden szempontból ügyeltek a képregényes hagyományok visszaadására: élénk színvilág, képkompozíciók, képfeliratok, Big Daddy rajzai és az animációs betét stílusa. A gyakori áttűnések a különböző jelenetek között egyfajta párhuzamosságot képeztek. Jelezte, hogy mindez összetartozik, a szereplők egy egészet képeznek, ha más miatt nem is, de a történet szempontjából mindenképpen. Meglepő módon, még a harcjelenetek is nem csak újat tudtak mutatni, de teljesen le is tudtak kötni. A lehető legnagyszerűbb módon csempészték be a ritmust a zenehasználat, a fényhasználat és az olyan effektek, mint mondjuk a lassítások által. A legnagyobb ötlet azonban a Hit Girl által véghez vitt mentőakció megvalósítása: az éjjellátón keresztül a néző úgy érezheti, mintha egy videójátékba csöppent volna. A zene végig erőteljes, tökéletes alapot biztosítanak a különféle jelenetekhez, és nem utolsó sorban, veszettül menőre sikerült összeállítani a soundtracket.
Mint már említettem, nagyon tetszett a film viszonylagos realitása. Akárhogy is, jelenleg nem jut eszembe egyetlen másik akciófilm sem, amiben a sebek fájnak, amiben a szereplők félnek, és remegnek a fájdalomtól. Engem egyszerűen lenyűgözött ez apróság.
Amin megakadhat az átlag néző szeme, az a túl sok erőszak. Még jól edzettnek hitt személyem is elgondolkodott, hogy ez feltétlenül kell-e. Hiszen nem annyira sematikus, mint a fentebb említett Kill Bill, itt nem lehet nevetni a válogatottan kreatív kivégzéseken. Itt a hidegvérű öldöklés ellenére is, mintha lett volna valami súlya az egésznek. De mégsem értem teljesen. Ezt még nem sikerült megfejtenem.

Az fenti bejegyzés már több, mint egy hónapja (nagyjából) készen van, de eddig vagy időm, vagy energiám, vagy kedvem nem volt foglalkozni a közzétételével. Ezután remélem, hogy szépen, lassan visszaszokok és egyre rendszeresebben fogok jelentkezni. Főleg, ha még értelme is van.

Festők a mozivásznon

A héten - teljesen véletlenül - egymás után két olyan film került elém, aminek központjában egy-egy híres festő áll. Az egyik Derek Jarman Caravaggio-ja, a másik pedig Peter Greenaway Nightwatching című munkája. (Érdekes, hogy mindkét rendező brit és '42-ben születettek.)
Ami közös* ezekben a filmekben, az a látvány. Mindkét film a központi alak művészetének színeit, fénytechnikáját próbálja meg utánozni. Mindkét rendező szinte festményként tekint a mozivászonra.

A Caravaggio érdekesen, szinte észrevehetetlenül keveri a barokk és a modern kor elemeit. Személyes kedvenceim a számológép és az írógép bevezetése (persze a higiénia hiánya és a rothadó fogak megtartása mellett). A kosztümök és díszletek olyan szabadon vannak kezelve, mint amilyen szabadon a főhősök kezelik a szerelmi életüket (a festő homoszexualitása és kicsapongásai eleve remek alapot nyújtottak). Caravaggio (Nigel Terry) két modelljét, akikkel furcsa (kegyetlen) viszonyba keveredik, a húszas éveikben járó Tilda Swinton és Sean Bean alakítják. Érdekes karakter még Caravaggio segédje, a néma Jerusalem is, aki csak egy síppal tud kommunikálni, és akit több cikkben is bolondnak bélyegeztek. Ezzel tudnék vitatkozni. Viszont, hogy ő volt az egyetlen ártatlan lélek a filmben, az is biztos.
Viszonylag kevés dialógus hangzik el a film során, a hangsúly egyértelműen a képi világon van. Olyannyira, hogy valóságos kompozíciókat láthatunk: megelevenednek az ismert festmények, még ha sokszor csak a modelleken keresztül is.
A forgatókönyvet Jarman hosszú éveken át írta (bár az eredeti ötlet nem tőle származik, mégis ez lett az ő szerelemgyereke), első változatának "No Hope, No Fear" volt a címe, ami Caravaggio sokszor szerepeltetett kabalájára utalt, vagyis a késére, amibe a következő felirat volt vésve: „Nec Spe, Nec Metu”.

A Nightwatching dramaturgiája egy fokkal hagyományosabb: van benne pár történetszál, egy kis szerelem, egy kis összeesküvés, egy kis leleplezés, egy kis bosszú, egy kis nézőkhöz való kiszólással fűszerezve (amikben az éppen aktuális nőit mutatja be). Az események talán legismertebb képe, az Éjjeli őrjárat körül bonyolódnak: a film ott kapcsolódik be Rembrandt életébe, hogy felkérik erre a feladatra, illetve, hogy megszületik fia, Titus (micsoda név választás!).
Már az első jelentben egyértelműen kiderül, hogy most is színpadot látunk, nem kell nélkülöznünk a Greenaway-re oly jellemző teatralitást. Ennek megfelelően a továbbiakban szép hosszú, szimmetrikusan megkomponált beállításokat látunk. Tényleg, a kamera nagyon lassan mozog, finoman követi csak a szereplőket, és az éles vágások se túl gyakoriak, de ennek ellenére egyáltalán nem válik vontatottá a dolog.
A kosztümök abszolút korhűek, a díszletek inkább sematikusak, olyan elemekkel, mint pl. a hatalmas, kerekeken guruló baldachinos ágy, és egyéb furcsaságok. Bár a szóban forgó festménynek csak később adták a Nightwatch címet, a filmben szó szerint előkerül az éjszaka és az ő figyelése. Rögtön a film elején hangzik el a kedvenc párbeszédem is: Rembrandt és élettársa arról beszélgetnek, hogy hogyan lehetne körülírni a színeket egy vaknak - vannak hangos színek, szagos színek, stb. A feliratnélküliség átka, hogy itt-ott az angolom cserben hagyott (amikor a dialógusok alatt gyereksírás volt, vagy kakaskukorékolás, kb. esélyem se volt), de a csak úgy röpködő "fuck"-ok elég stabil megértést biztosítottak. :D Ja, mert hát igen: Greenaway most sem álszenteskedik, a világ legtermészetesebb dolgaiként kezeli a káromkodást, a dühöt, a szexualitást - mert hogy azok is.
Bár az emberi kapcsolatok és az a kis nyomozás is izgalmas elemei a filmnek, a legérdekesebb talán mégis az, ahogy magát a festményt elemzik; több soron, több jeleneten keresztül. Nem akarom lelőni a poénokat, de azért felhívnám a figyelmet a két központi alakra és az egyikükre eső árnyékra. :) A képpel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy kisebb botrányt kavart, mivel a megrendelők egy hagyományos tablóra számítottak, nem pedig erre, ami... na de csak nem mesélem már el a történetet. Nézzétek meg a filmet!

*Sőt, mindkét filmben volt lekerülő álbajusz. :D

Agymenés Shakespeare-módra

Talán öt évvel ezelőtt lehetett, hogy először szembe jött velem a Titus plakátja, pedig már akkor se volt túl friss darabnak mondható (a film '99-es). Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de akkor korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, így nem sikerült megnéznem, később pedig elfelejtődött. De milyen jó, hogy az ember iskolába is jár néha: az egyik kurzuson előkerült a Shakespeare-adaptációk eme gyöngyszeme.

Becsületemre legyen mondva, először a drámát vettem kezembe. Szerény véleményem szerint Bill apánk egy szemernyit sem volt romlottabb elme, mondjuk Bret Easton Ellisnél. Eme korai műve (az 1590-es évek elejére tippelik keletkezését) tele van vérrel, őrülettel, bosszúval, árulással, válogatott kegyetlenkedéssel. Ráadásul mindezt a lehető legtermészetesebbnek tűnően tálalja, semmi magyarázat, semmi felesleges gondolkodás a szereplők részéről. Igazi motiváció nélkül kicsit egysíkúnak is tűnnek a karakterek. Persze lehet, hogy felesleges is keresni a miérteket, elvégre Shakespeare valószínűleg csak szórakoztatni akart. Ez Julie Taymor rendezésében maradéktalanul sikerül is. Ami a modern Shakespeare-feldolgozásokat illeti, én már a Baz Luhrmann-féle Rómeó + Júliát is imádtam, de ez a film még több és jobb.

A rendezőnőről érdemes tudni, hogy fiatal korában éveket töltött Ázsiában (India, Japán, Indonézia, stb.), és fő érdeklődési területei a mitológia, a folklór és a színház, így tanulmányait is ebben az irányban végezte. Színházi rendezőként is nagy sikere volt, operarendezéseivel is számos elismerésben részesült. A Titus volt az első mozifilmje, és szerencsére le sem tagadhatná a színházas múltját.
Az időbeliségét egyfajta kortalanság jellemzi. A hatalmas terek és az egyszerű díszletek az antik-, a kosztümök stílusbeli kavalkádja pedig inkább a modern színházat idézi. A jelenetek koreográfiái és a képkompozíciók egyaránt gyönyörűek. Minden fennakadás nélkül szemlélhetjük egymás mellett a merev páncélzatokat és az autókat, a díszes termeket és a játékgépeket. A színészekről is csak pozitívan lehet nyilatkozni: Anthony Hopkins és Jessica Lange méltó ellenfelei egymásnak; Allan Cumming tipikus, mégis zseniális a(z infantilis) gonosz szerepében; James Frainnek több mozifilmben kellene szerepelnie; Laura Fraser tökéletesen tiszta szépség, még a tragédiája után is csupa báj és kellem; és persze itt van Jonathan Rhys Meyers is, aki hozta magával hosszú szőke loboncát az alig egy évvel azelőtti Velvet Goldmine-ból.

A Velvet Goldmine egyébként többször eszembe jutott a film során, de pontosan magam se tudnám megmondani, hogy miért. A hallucinációknál viszont egyértelműen lehet asszociálni a rendező 2007-es Across the Universe-ére. Most még jobban kíváncsi vagyok a Fridára: vajon abban is ilyen szépen érvényesül Miss Taymor egyéni vizuális látásmódja?
A Titust feltétlenül ajánlom azoknak, akik szeretnek a filmek képeiben gyönyörködni, akik nem ijednek meg egy kis vértől (esetleg még némi egészséges perverzitással élvezik is kiontását), és akiknek van üres két és fél órája. Tessék elhinni: megéri!

Nálam simán 9/10. Minimum.

Ui.: Persze miért pont Titus Andronicus nevű zenekar ne létezne? :) (Itt hallgasd.)

Tessék élesíteni kardjaitokat!

Legalábbis ezt az instrukciót adták a The Tudors facebook-oldalán, amikor is bemutatták az utolsó évad teaser trailerét.

Alig várom már, hogy láthassam, milyen finálét hoztak össze. A videó alapján úgy sejtem, hogy kicsit visszatérnek az első évad kendőzetlenségei, aminek szerintem csak örülni lehet. Mondjuk ezen a zenén ledöbbentem, ez nem hiányzott. Remélem, hogy nem lesznek hasonló betétdalok itt-ott, mert akkor falnak megyek. Egyébként az a néha felbukkanó barna hajú nő kicsoda? Titeket is emlékeztet Boleyn Annára?
Viszont szerintem sem kellene abbahagyni az utolsó két feleséggel és (gondolom) Henrik halálával. Oké, biztos vagyok benne, hogy ez így eddig is rengeteg pénzükbe került, de szerintem be is jött a számításuk, hiszen elég profin tervezték meg az egészet, és iszonyatos nagy rajongótáboruk lett. Mondjuk én már eleve adtam volna egy évadot a Tudorok felemelkedésének is. Nem hiszem, hogy ne lett volna elég anekdota, amiből ne lehetett volna összepakolni egy fiktív kis drámát abból a korból is. Természetesen kíváncsi lennék, hogy az ő szemükből milyen lenne a folytatás. Hiába van I. Erzsébetről annyi film, az ő interpretációjukat is látni akarom!
Remélem, hogy legalább nem állnak le a történelmi projektekkel. Hiszen olyan borzongatóan jók. :D

Karácsonyi filmnézés - 2. rész

Folytatódjon a filmes élményeimről való beszámolás. (Első rész)

Becstelen Brigantyk

Ez egy régi adósságom, nem is értem, hogy lehet, hogy csak most jutottam hozzá, hiszen készülésének első híre óta ujjongva vártam. Kicsit meglepődtem a színészválasztásokon, de nem is tudok jobb embereket elképzelni ezekre a szerepekre. Mindenki zseniális volt.
Brad Pitt nagyon menő íz ízes akcentusával; Eli Roth nagyon pszichopata a vérben forgó szemeivel; Til Schweiger olyan német, és olyan kőkemény; Diane Kruger végre kapott egy remek szerepet, amiből a lehető legjobbat hozza ki, és ami nagyon jól áll neki; Mélanie Laurent egyszerűen csodálatos, mosolyognia sem kell, céltudatos tekintetével simán megvesz mindenkit; Daniel Brühl is remekül mozgott az aranyosság és a nagyképűség határán; Cristoph Waltz játékára pedig szavak nincsenek!
Szerintem nagyon szépen mutatta be a film ezt a fiktív Európát, örültem a klasszikus fényképezésnek (tiszta, meleg színek, hagyományos kompozíciók), és a pár beszólásnak, ami az amerikaiak ellen szólt.
Őszintén sajnálom, hogy nem lett a film még egy órával hosszabb, mert nagyon kíváncsi lettem volna az egyes karakterek külön motivációira, élettörténeteire, hogy kiből miért lett az, aki. Persze enélkül is nagyon egyben vagy, csak így néha volt egy kis hiányérzetem.

8/10 csillag

Julie & Julia

Ezt a filmet is nagyon vártam, mert imádom a két főszereplő nőt, ráadásul enni is igen nagyon szeretek. Alaptörténet: párhuzamosan látjuk az eseményeket - Julia Child szakácsnővé fejleszti önmagát; 50 évvel később pedig Julie Powellt látjukéletének egy nehezebb szakaszában, mikor is úgy dönt, hogy mint egy lenyugodási terápia részeként végigfőzi egy év alatt a nagy előd szakácskönyvét.
Az első öt perctől kezdve az volt az érzésem, hogy ez nem is az ételkészítés művészetéről, meg az evésszeretetről szól, hanem két kapcsolat válságáról. Rögtön ezután persze azt gondoltam, hogy csak én vagyok nagyon "emberelemzésfetisiszta" vagy mi. Külön-külön mindegyik szereplő jól játszotta a szerepét szerintem, csak a két központi házasságról nem tudtam elhinni, hogy volt bennük valaha is egy szemernyi boldogság. Még Childékról sem, hiába bizonygatták tízpercenként, hogy az volt ám a nagy szerelem - és gyanúm végig megalapozatlan maradt, de hát na. Persze Powelléknél elég egyértelmű volt a mélypont alapja: Julie csak magával, meg a problémáival törődött, a férjét meg egy szint után ez nem tudta különösebben meghatni, és egyszerűen nem szerették annyira egymást, hogy megoldják a problémákat. (Igaz, a film végén azt írták, hogy még ma is boldogok együtt; well, I hardly think so.)
A végére komolyan megijedtem, hogy akkor ezután ez lesz, a filmek az új valóságot fogják megmutatni, amiben nincsenek olyan párok, akik hajlandóak küzdeni egymásért? Ismétlem, mindezt úgy, hogy a filmben a klasszikus happy end érvényesült. Valami nagyon hiányzott. Nem tudom eldönteni, hogy az őszinteség-e vagy valami más. Hm.

8/10 csillag

Továbbállók

Bár Sam Mendes rendezte, a független filmes vonalat követi (jelentsen ez bármit is, pláne így hajlan 3-kor). A két főszereplő, Maya Rudolph és John Krasinski neve is ismeretlen számomra, holott mindketten játszottak már olyan filmekben, amiket láttam, de ezek szerint nagyon mellékszereplők voltak.
A történet egy párról (Burt & Verona) szól, akik éppen közös gyermekük érkezését várják. Kiderül, hogy Burt szülei elköltöznek Belgiumba, amin először a fiatalok istenesen felháborodnak, hiszen egyrészt miattuk költöztek ide, másrészt pedig a baba legszebb éveiről fognak lemaradni. Mivel nem köti őket semmi tovább (szerencsére a munkájuk is szabadon végezhető bárhol), elhatározzák, hogy elköltöznek. A tökéletes hely megtalálása érdekében körberepülik az országot, felkutatva régi barátaikat, ismerőseiket, hátha valahol végre otthon érezhetik magukat.
Először Phoenixbe mennek, ahol találkoznak Verona volt főnökének családjával, ami maga a megtestesült borzalom - tipikus Amerika. Senki sem szeretne ilyen embereket maga köré. Ezután Tucson felé veszik az irányt, Verona húgához. A következő állomás Burt egyik gyerekkori ismerőse, aki szinte családtag. A Maggie Gyllenhaal által alakított LN nagyon... (nem jut eszembe ez a szó, de nem a hippire gondolok, hanem ilyen újizére, a keleti vallások felé orientálódott személyre, tudjátooook...) ... szóval olyan. Akár szimpatikus karakter is lehetne, de mi inkább szeretnénk szájba rúgni - tehát az alakítás elég hitelesre sikerül. ;) Az itteni élet sem nekik való, a kedves hölgyismerős családmodelljével sem tudnak azonosulni. Így továbbállnak (aú!) Montreal felé, ahol régi iskolatársaikat látogatják meg. Itt ugyan meglelik a családi békét, csak hogy ennek is elég nagy ára van. Végre látni a főhősök szeretetén kívül is igaz, normális érzelmeket, de mégsem nézhetjük őket szomorúság nélkül. Végül Miamiba utaznak, Burt bátyjához, mert a felesége magára hagyta a kislányukkal.
Burt és Verona szerelme őszinte és mentes minden giccstől. (Igaz, néha inkább gondolnám őket csak jó barátoknak, főleg Verona miatt. Burt vallomásai igazán aranyosak. :))
Félnek. Félnek, hogy elmúltak harminc évesek és még nincsen igazi alap az életükhöz. Félnek, mert az élet igazságtalanságával találkoznak lépten-nyomon. Félnek, hogy hogyan alapítsanak családot egy olyan világban, ahol senki sem szeret senkit annyira, mint ők egymást.
Hogy végül hol telepednek le? Derítsétek ki Ti magatok. :)
Ja, és meg kell említeni, hogy a soundtrack is remekül összeválogatott (háromszoros hurrá a Golden Brown-ért).

7/10 csillag

Karácsonyi filmnézés - 1. rész

Karácsony környékén mindig erőt vesz rajtam az átlagon felüli lustaság. Most sem volt ez másképp, sőt. De legalább annyira sikerült magam rábeszélni, hogy pótoljam pár hiányosságomat filmes téren. Közben arra is rájöttem, hogy ez a pár alkotás sacc/kb le is fedi az érdeklődési körömet, lesz itt minden: szerelem, dráma, életrajz, (hamis)történelem, egy kis vér, egy kis humor, és még az aláfestő zenék is remekek voltak. Tényleg, éppen csak kőkemény lelki megrázkódtatást okozó, illetve a szakadatlan röhögésre ingerlő filmek maradtak ki a hétből. Ja, meg a zenélős-éneklős jóságok.
Nézzük az első kettőt:

500 Days of Summer

Tom Hansen még sohasem volt igazán boldog. Ez abban a pillanatban megváltozott, amint belépett az életébe Summer Finn: rögtön tudta, hogy ez a lány az igazi. A film a fiú szerelmének ötszáz napját meséli el. És bár a legelején felhívja a figyelmünket a narrátor, hogy "this is not a love story", mégis szeretnénk hinni abban, hogy ezek a rendkívül szimpatikus fiatalok jó véget érnek. Együtt. De azért ez a kerek szám mégis csak lehatárolja a happily ever after lehetőségét...

A film egy aranyos super8-as montázzsal indul, ami bemutatja a szereplők gyerekkorát. Vagyis hát ez a főcím egy Regina Spector dallal. (Legeslegelőször egy kis szerzői megjegyzést olvashatunk, ami rögtön mosolyt csal az arcunkra.)
De szóval: van a fiú és a lány, akik tetszenek egymásnak, nagyon hasonló az ízlésük (és baromi jó, mellesleg), viszont van egy hatalmas különbség köztük: Tom hisz az igaz szerelemben, Summer szerint viszont csak képzelgés az egész. Summer szeretné, ha Tommal jó barátok lennének, és Tom hajlandó is ebbe belemenni, tekintve, hogy az együtt lévő idejüket nem úgy töltik el, ahogy a barátok szokták... Tehát Tom reménykedik, Tom szerelmes, Tom boldog... Tom szíve összetörik.

Az eseményeket nem időrendben látjuk, viszont az egész csodásan és érthetően van összeszerkesztve. Például ugyanazokat a dolgokat kétféle megvilágításban is láthatjuk: mit gondol a szerelmes Tom és a csalódott Tom ugyanazokról a dolgokról.

Joseph Gordon-Levitt egyébként hibátlan alakítást nyújt, életszerű minden mozdulata, minden tekintete. (Szerintem nem láttam semmiben a 10 dolog... óta, de a felnőtté válása igazán látványosra sikeredett.) Zooey Deschaneltől egy kicsit többet vártam, de tulajdonképpen jól hozza a függetlenségre vágyó, szerelemmentes lányt. (Elég nehéz megfogni az ő szépségének a lényegét, de tagadhatatlan, hogy működik. A hangjáról ugyanezt gondolom.)
A többi színész is remekül helyt állt, gyakorlatilag mindenki kihozta a legjobbat a karakteréből. Tom barátai annyiban idegesítettek, hogy már megint sokkal butábbak és értéktelenebbek a főhősnél. Egyenrangú barátságok nincsenek, vagy mi?
A film hangulata is csodálatos: mind zeneileg, mind vizuálisan. (Carla Bruni dala egyébként hogy került ide? Vagy csak engem lepett meg?)

Az utolsó 20 napban jönnek a tanulságok. Az 500. napon levont következtetésektől majdnem elájultam, de ez nem jelent rosszat, vagy ilyesmi. Igazából nem tudom mit jelent, de na. Ennél a filmnél már egyenesen felháborodtam, hogy én miért nem tudok soha a női főszereplőkkel azonosulni? (Kivétel az Amélie csodálatos élete. De többnyire a daloknál is így van; pláne ha duett: akkor egyértelműen a srác szövegét érzem jobban magaménak. :D)
Ja igen: vigyázni kell vele, mert kicsit letargikus, földhöz vágós film, friss szakítás után csak nagyon erős idegzetűeknek ajánlott.

Összességében, nálam 9 csillagot ért.

Coco avant Chanel

Nos. Ezt a filmet én szörnyen vártam, mert: Audrey, életrajz, szép kosztümös, francia, Chanel...
Szépnek szép is volt. De...
Eleve zavart, hogy miért csak az utolsó 10 percben kapunk a sikeres, ünnepelt divatnagyasszonyból. Persze, normál esetben érdekelnie kellett volna a szerelmi életének, pláne, hogy két férfihez fűződő kapcsolatát is bemutatta a film.
Nem mondom, hogy Audrey Tautou nem játszott jól, de nekem nem jött át semmi érzelem, semmi motiváció. Oké, arra rájöttem, hogy Coco Chanel nagy akarattal rendelkező, keményen dolgozó, céljai eléréséért bármit megtevő nő volt, de a karaktere akkor is hiteltelen volt számomra.
Nem mintha a többi figurát értettem volna. Balsannak tényleg tetszett ez a nő? Miért? Teljesen meglepődtem a (nem túl heves) féltékenységén. Na és Boy Capel? Én imádom a gentlemaneket, de most a hajamat téptem. Szeretem a művelt, udvarias, titokzatosnak beállított férfi karaktereket, de ez most iszonyatosan irritált. Hát mi ez? Egy (nem túl szép) félmosoly és megremeg a nők lába? Hagyjuk már.
A leghitelesebb a színésznő volt, Balsan régi szeretője, és Coco felkarolója. Őt egészen meg lehetett érteni. Coco nővére áll ebből a szempontból a második helyen: az ember először azt hinné, hogy biztos milyen naiv már, hogy mindent elhisz a bárónak és a szeretője lesz, de aztán bele kell törődnünk, hogy lehet, hogy ez mégis szerelem. Többet viszont nem kell foglalkoznunk a dologgal, tekintve, hogy nem róluk szól a film.
Nekem nagyon hiányzik valami az egészből. Mintha mindenből csak egy picit raktak volna bele. Még a nagy odamondásokat sem találtam mindig feltétlenül szellemesnek. A látványvilága egyébként gyönyörű, sem a tájak, sem a kosztümök nem hagynak kivetni valót maguk után, de a karakterekkel akkor sem tudok dűlőre jutni.

Úgy nézem, 7 csillagot adtam rá imdb-n, de most erősen gondolkodok egy hatossá lefokozáson. Vajon mennyit érhet az a nagyon kevés pozitívum?

Are You Aware Of Your Own Existence?

November 30. Szeged, Belvárosi Mozi.

Késve érkeztem, de a nő a kasszánál megnyugtatott, hogy még bemehetek, és a kezembe nyomott egy meghívót. A lépcsőn felfele menet összetalálkoztam két kollégájával, akik jegykezelés helyett csak annyit kérdeztek, hogy megtalálom-e a termet egyedül. Persze.
Mivel a vetítés már elkezdődött, próbáltam óvatosan belépni a Balázs Béla terembe, hogy ne zavarjak meg senkit. Azonban alig, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, egy újabb néni kapott el, hogy elől van sok szabad hely, lehetőleg oda tessek leülni. Végül a negyedik sor legszélén foglaltam helyet.

Az első tíz-tizenöt percben megütközve figyeltem a vásznat: "Mi ez a szar?" Viszont ettől csak élénkebben kezdtem figyelni: vajon mi lehet a gond? A vizuális világa egyszerűen mesésen lett kivitelezve, egészen újszerűen és izgalmasan. Valamiért mégsem működött. Lassacskán azért összeállt a kép: a szerepek kissé túljátszottak, a dialógusok sablonszerűek, ráadásul tele vannak mondategyeztetési hibákkal.
Elsőre nem fért a fejembe, hogy ilyen nyilvánvaló dolgok felett hogyan lehetett átsiklani? Aztán továbbgondoltam: nem lehet, hogy a rendezőnek éppen az volt a célja, hogy ne tudjuk beleélni magunkat a történetbe (már amennyiben volt egyáltalán), hogy tudatában legyünk filmnéző voltunknak, és gondolkodásra sarkalljon minket?

(a képre kattintva a film oldalát találod)

A vetítés utáni közönségtalálkozón sejtéseim egészen beigazolódtak.
Az SZTE egyik tanára, Sághy Miklós beszélgetett a rendezővel, Pater Sparrow-val (Verebes Zoltán) és a női főszereplővel, Kerekes Vicával.

Rögtön megalapozódott egy barátságos légkör, a rendező fiatalos lendülete átragadt a nézőtéren ülőkre is. Vica mellette nagyon visszafogott jelenség volt (ám szépsége tündérmesébe illő), de ő is lelkesen válaszolt a feltett kérdésekre.
Verebet kamasz kora óta foglalkoztatta már Stanislav Lem esszéje (Az emberiség egy perce), és annak megfilmesíthetősége. Ám ő ténylegesen vizuális ember, nem is ért egyet azzal, hogy a filmmel történet kell elmondani, így nem is törekedett erre most sem; csak annyi cselekmény van a filmben, amennyi szükségesnek ítéltetett az adaptációhoz. (De nem tartja kizártnak, hogy a következő filmje történetközpontú lesz.) Az sem véletlen, hogy a Sinkó László karakterének szájába adott szövegek egytől egyig Hamvas Béla idézetek: a rendező - saját bevallása szerint - Hamvas filozófiájával tud a leginkább azonosulni.

Vica a szerepválasztás nehézségéről és a pályakezdők hibáiról mesélt (a Szuperbojz kapcsán), és arról, hogy milyen hatással volt rá ez a film, az egész létkérdés köré épülő problematikájával.

A közönség kérdései rávilágítottak egy csomó érdekes dologra. Kiderült például, hogy az intézet emblémája az épület alaprajzát formázza (egyszer mutatják is felülről), vagy hogy rengeteg beszélőnevet alkalmaznak (Vica itt elmagyarázott egy értelmezést: Éva almája -> eva almaja -> a filmbeli szerelmesek: Al & Maja*), és hogy a körte, mint szimbólum, szinte véletlen, mert csak olyan gyümölcsöt kerestek, ami mögött nincsen semmi mitologikus értelem, az csak hab volt a tortán, hogy ezt párba is lehet állítani az almával.

¤

Véleményem szerint nem árthat megnézni az 1-et, bármennyire is sokat vállalt (és bármennyire is rossz a címe), mert figyelemfelhívó, és gyönyörűen komponált képekkel gazdagít. Túl minden hibáján, rámutat olyan dolgokra, amiken igazán érdemes gondolkodni.

*megjegyzem: Al vezetékneve Eveson

Csak két hónap volt

De hogy megszerettem őket!
Befejeztem a Gilmore Girls utolsó évadának utolsó részét is.
Magyarul jobb. Eredetiben Rory idegesítőbb, mint Kirk, a történet szempontjából viszont ugye ez nem mindegy. :)
Imádni való párosok vannak benne, ebből a szempontból nem is csodálkozok, hogy Logan eltűnt a képből: a másik két srác sokkal jobban passzolt Roryhoz. Mindegy, erről most nem értekezek. Ha mégis, akkor majd máskor.

Utálom, amikor vége van valaminek, ami az életem részévé válik.
A filmeket legalább újra lehet nézni.

Jöjjön egy videó: a legszomorúbb rész (6. évad, utolsó epizód) trubadúros jelenetei összevágva. (6:24-nél tessék figyelni a legkúlabb családot; Coco le se tagadhatná a gyökereit :))

A bús közellenség

Hétfőn Dorothy elvitt moziba. Megcsodáltuk a fantasztikus Malom mozit, meg az új Harry Potter-filmre özönlő gyerekek sokaságát, majd beültünk a bűnöző bácsi történetére.

Gyönyörűen volt fényképezve, azt hiszem ez a legnagyobb pozitívuma. Bár a helyenkénti kézikamera zavart, de ez az én hibám, én vagyok nagyon tengeribeteg, amúgy jó volt az úgy oda. Tetszett, hogy olyan objektívet használtak, amely kiemelte a szereplők természetességét: látszottak a pórusok, az apró szőrszálak, de ettől is csak gyönyörűbbek voltak a képek. Röviden: vizualitás - csillagos ötös.

A cselekmény inkább csak olyan áttekintő jellegű volt, konkrétan tudatlan maradtam. Ráadásul mindenki mindenki ellen volt, sem a nyomozókat, sem a törvényenkívülieket nem éreztem egységes, összetartó csoportnak. A hangulatot bemutatták sikeresen, de még csak azt sem tudtam meg, hogy ki az a John Dillinger. Valaki aki magáénak akarta tudni a világot. Azonnal. Ettől igazán nem lettem okosabb, pláne, hogy az állandóan komor ábrázata semmilyen ambíciót nem sejtetett.
Purvis szintén rejtély: eleinte kegyetlennek tűnt, de utána mindig olyan zavart, jókisfiús volt. Talán azért volt zavart, mert Bale is érezte, hogy ez így gáz?
Marion Cotillardot alapvetően imádom, de most semmit nem érzékeltem a jelenlétéből. Szerepe szerint csak szépnek kellett volna lennie, de mivel ő (bár nagyon gyönyörű) nem klasszikus szépség, még csak ezt sem láttam hitelesnek. Tehát miért is szeretett bele Mr Dillinger?

Gyakorlatilag végig mosolyogtam a filmen, de sajnos az volt a ritkább, ha a dialógusok miatt. A nőmegléptetős jelenet akár tetszhetett is volna, ha Johnny nem fapofával mondja el a szövegét, de legalábbis a szemében látni lehetett volna valami vágyat, vagy nem is tudom. Nekem ők nem működtek együtt a vásznon. Sőt, igazából semmi sem működött, aminek nem a látványhoz lett volna köze.
De nem csalódtam. A képi világ túl jól sikerült ahhoz. Ennyi.

Nyár, hideg, unalom

Az elmúlt hét egyszerre volt bonyodalmas és unalmas. Ismét bebizonyosodott, hogy nekünk semmi sem jön össze könnyen, viszont mindennek oka van.
Hétfőn végre eljutottunk a könyvtárba, pontosabban csak jutottunk volna, ha nem épp aznap zárt volna be a nyári leltározásra. A szintén csalódott Renit így hazainvitáltam egy kis limonádéra ("titkos recept", hejj). Marasztaltam volna még egy filmre, de sajnos mennie kellett haza.
Estére kitaláltam, hogy be kellene menni Kecskemétre, újra beiratkozni a megyei könyvtárba. Én már másnap mentem volna, de Reni szólt, hogy jön ő is, ha eltoljuk szerdára. Ám legyen, gondoltam, és neki estem A nőnek és A haldokló állatnak, hogy befejezzem őket az új szerzeményekig.
Szerdán olyan történt velem, ami még S O H A: elaludtam. Pedig már 7 körül fent voltam egyszer, de aztán... 5 perccel a busz indulása előtt riadtam fel, még éppen időben ahhoz, hogy felhívjam a kolleginát, hogy ez nem fog menni. Nem tudom mikor volt utoljára ekkora bűntudatom. (Talán mégis...)
Lényeg, hogy még aznap üzent Mesi, hogy másnap jön hazafelé, nem akarunk-e vele találkozni bent? Lám, mindennek oka van. :)
Tehát csütörtökön bementünk. (Már 3/4 6-kor ébren voltam, persze azért még egy kicsit visszapihentem...) 11 körül már beiratkozott tag voltam (csak én, mert Reni otthonhagyta a diákigazolványát, de 2 héten belül pótoljuk), és a könyveket is kiválogattuk, mire Mesi befutott a könytár első emeletére (utána még neki kellett volna valami jó kis szaxofonos CD, de hirtelen nem talált a zenei gyűjteményben). Volt nagy ölelés - már amennyire a könyvkupac engedte.
Ja igen, amiket hoztunk: Amerika psycho; Akiért a harang szól; Boleyn Anna titkos naplója; Egy tenyér, ha csattan; Meggyőző érvek; Törékeny holmik. Gyorsan végigmegyünk rajta mindketten, majd jön a csere. Legalábbis ez a terv. (Mondjuk megtanulhatnám már végre, hogy a tervek csak az első 20 évemben jöttek be, azóta kár ilyesmikkel foglalkoznom.)
A könyvtártól nem jutottunk messzire: rögtön betértünk a szemben lévő könyvesboltba, ahol hatalmas leárazások voltak, így vettem 400 HUF-ért egy Nabokovot (Pnyin professzor). Persze még végignéztünk egy antikváriumot is (félek rossz döntés volt ott hagyni azt a Keruacot, de már tényleg nagyon nem volt szabad...).
Hogy fokozzuk a nosztalgikus életérzés elemeit (szobatársak, Kecskemét, könyvtár), voltunk még az Alföldi pékségében (bevallom, sokkal jobban szerettem, amíg az előző cég üzemeltette), ücsörögtünk a főtéren, ahol megtekintettük a felújított részt is, ami szerintünk remek lett.
Apával egyszerre értünk haza, amiben az a poén, hogy ugyanonnan jöttünk, csak ő elfelejtette megkérdezni, hogy meddig vagyunk bent. Mindegy, busszal is túléltük. Rögtön el is kezdtem olvasni, de olyan fejfájás tört rám, amilyen talán még sose. Azóta is jóval lassabb ütemben haladok, mint kellene/mint szeretnék.
A tegnapi napról csak halvány emlékfoszlányaim vannak: fejfájás (új divat?) és sütisütés (nem volt fotóképes, de még a receptet sem találom megosztanivalónak; csak az volt a lényeg, hogy gyorsan össze tudjak dobni valami rágcsálnivalót, egyetlen tojás felhasználásával). Illetve még este meg akartam nézni a Milket, de gyorsan váltottam és inkább a Dan in Real Life-ot toltam be. Nekem tetszett, ajánlom.
Ma pedig... hm. Aludtam. Zenét hallgattam (The Subways, yaaaaaaaay). Ettem. Hajat mostam. 5-kor volt találkozóm a kolleginákkal, negyed 6-ra be is futottam a Csillagba. Most megtehettem, na. Voltak érdekes pillanatok, amikor Lilla is kiakadt a vendégeitől, de neki legalább van elég szája ehhez a melóhoz. Mi meg kicsit biliárdoztunk, úgysem volt rá alkalmunk az utóbbi időben. Szerveznénk az osztálytalálkozót is, de... a franc tudja.

Tartalmas nyár, igaz?

Könyvklub és sütemény

Dorothy a hét elején felvetette, hogy milyen jó lenne felmenni Pestre a Corbijn-kiállításra, aminek nagyon megörültem. De ahogy az lenni szokott, egy rakás dolog, első sorban a menetrendekhez való rossz viszonyom miatt itthon maradtunk.
Mit lehetett tenni helyette? Hát sütit sütni!

A legutóbbi Magyar Konyhából néztem ki egy végtelenül egyszerű kis süteményt, amit a boltban megvásárolt leveles tésztából röpke fél óra alatt el lehet készíteni. A kellemesen ropogós tészta csodálatos harmóniát alkot a citromos-vaníliás túrókrémmel. Az eredeti recept szerint egy fél barackot is kellene rakni a közepére, de én inkább kihagynám. Persze ezt nem látatlanban mondom, hiszen kipróbáltuk úgy is, de a barackot savanyúnak ítéltük (nem tudom, ehhez mennyi köze van a sütésnek), ráadásul a tésztát is átáztatta. De a sima túrós forgó rendkívül finom, nagyon ajánlom!

Tegnap rájöttem, hogy A Jane Austen könyvklubot még mindig nem láttam, annak ellenére, hogy milyen régóta rajta van a listámon. De miután könnyed esti butaságra vártam, és megnéztem az Egy boltkóros naplóját, Hugh Dancy miatt újra előtérbe került ez a film is.

A Confessions of a Shopaholic gazdag a szép, színes és friss képekben, viszont a legnagyobb negatívumát már az első 5 percben fel lehet fedezni: a soundtrack egy merő borzalom! Az alaptörténet szokásos, kedves, aranyos lenne, csak éppen semmi sem támasztja alá az eseményeket. Isla Fischer viszont tényleg remek komika, olyan magánszámokat ad elő ebben a 104 percben, hogy ezután semmi kétségem sincs afelől, hogy Sacha Baron Cohennel az ég is egymásnak teremtette őket. De a film sajnos még így is nagyon szörnyű. Pedig a karakterek egész jók, a színészek sem rosszabbak az átlagosnál (mondjuk Hugh nálam eddig csak az Estében tarolt, pedig az a film sem nyújtott a szépségénél több élményt) és néha a párbeszédek is egész jók. De összességében rossz az egész. 5 csillagot adtam neki imdb-n (a világ ítéletének átlaga eddig 5.7*).

A The Jane Austen Book Club azért klasszisokkal jobb. Ez sem bővelkedik izgalmakban, de pont csak annyira lassú, amennyire az élet maga. :) Témája a kedvencem: emberek és kapcsolataik. Itt az az extra, hogy mindenki egy Jane Austen-szereplő mögé bújva meséli el a történetét, a karakterek kapcsolatait elemezve és összehasonlítva próbálják megbeszélni a saját problémáikat. Nem túl mélyen szántó, de azért némi egészséges gondolkodásra ösztönöz. Kellemes, kedves, szivet melengető. Olvasásra és pozitív gondolkodásra invitáló. Adtunk is neki 7 csillagot. :)

Dupláztunk

Kaukázusból. Mert olyan jól esett pont egy héttel előtte is. Tehát fogtuk magunkat Renivel és lehúztunk Szegedre az EHÖK vizsgazáró fesztiválra (az mondjuk más kérdés, hogy UV-hét alkalmából nekem még ma is volt két köröm a bétékán), pontosabban csak a második napjára, mert hogy mi a francot csináltunk volna itthon.
Már a lakásba is mosolyogva léptünk be: az ember mindig magából indul ki, így szétnézve rögtön leesett, hogy férfiember járt az épületben. Ráadásul megpillantottuk Bridzsit táskáját, ami azt jelentette, hogy dolgozik, tehát a városban van, amitől csak még jobban vigyorognunk kellett.
(Tudom, hogy a képek nem néznek ki valami jól ott fent, de még nem sikerült rájönnöm, hogyan tálalhatnám őket szebben. Majd egyszer, több aggyal.)

Kicsit késve értünk ki az Árpád térre, egy-két dalon már biztosan túl volt Takáts Eszti és zenekara. De, hogy őszinte legyek, ettől annyira nem estünk kétségbe (utólag azt se bánjuk, hogy Orfűn lemaradtunk róla). Mostanában nem igénylem, hogy újra lássam őket élőben. Egyszerűen nem volt jó. A dalok azok igen; voltak, amelyeket már egészen megszerettem rádióból (koncertről biztos nem sikerült volna). De a hatás, az összkép... Elég esetlennek tűntek, a közönséggel nem tudtak mit kezdeni, így az előadó-művészet oda is veszett. Biztos vagyok benne, hogy élvezik ezt a zenecsinálós dolgot, de csak így egymás között. Az a kevés ember is, aki kint volt rajtunk kívül, inkább elfoglalta a színpadtól elég távol eső sörpadok sokaságát. Nem véletlenül.

Még mielőtt vége lett volna, átmentünk Bridzsit munkahelyére, hogy meglepjük, illetve bejelentsük, hogy tudunk "mindent". :) Szóltunk neki, hogy ha bezártak, jöjjön ki a térre, merthogy ő is szereti ám a Kaukázust. Ebben ugyan nem volt biztos, de szerencsére bízik bennem, így jött és még élvezte is (én mondtam, hogy szereti :). A számok sorrendje mintha pontosan megegyezett volna az orfűivel, de persze lehet, hogy hazudok. Mindenesetre az emberek hirtelen többen lettek, felálltak, közelebb mentek és jót táncoltak. Tény, hogy előnyükre vált a sötétedés is, de Esztiéknél mindenképpen nagyobb bulit csináltak. A nap zárásaként elvittem a leányzókat vacsorázni. Megvolt a szokásos gimis nosztalgia is, meg a kisebb lelkizések, szóval lányosan görbe estét csaptunk. :D

Másnap a meglepetések sora következett. Először is vicces, amikor egy olyan emberrel találkozol össze az utcán, aki a természetes lelőhelyén meg se lát, nem is köszön soha, de itt, az otthontól ily messze letámad, megpuszil, érdeklődik, vagy legalábbis úgy csinál. Aztán meg az is szép, amikor jön a telefon, hogy Phaedrának szabadnapja van, épp Szegedre tart, merre tetszem lenni? és mivel jó helyen, így két hónap után találkozunk is végre. Jézusom, két hónap nagyon sok idő. (Már ott tartottam, hogy vele is azt csináltam, mint előtte csak egészen minimális létszámú emberrel: annyira hiányzott, hogy pár hete összevesztem vele. Szerencsére vette a lapot, kiordibáltuk magunkat, majd pár óra múlva felhívott, hogy visszatértem-e az értelmes emberek közé. Ez így megy. :)) Szóval jött. Szenvedtünk, lelkiztünk (van amiból sosem elég), szökőtat néztünk, míg el nem kezdtünk tőle haluzni, meg moziba mentünk (A nő másik arca, majd egyszer jól lekritizálom, most nem, de amúgy nagyon tetszett).

Szombat este Bridzsit ment haza (mint kiderült, három egész éven át tanult zongorázni - erre az információra a későbbiekben még szükség lehet...), vasárnap reggel Reni (a mindent köszönő SMS után kerültem annyira képbe a világgal, hogy rájöjjek, még csa kreggelit sem adtam szegény lánynak; rá kellene szoknom a vendégeim etetésére; vajon miért nem adok nekik soha semmit utazáshoz???), délután Phaedra, így egyedül maradtam. De nem fájt.
Érdekes, mert régen nagyon szerettem egyedül lenni, mindig ki tudtam használni a helyzetet és az időmet. Általában jó kedvem is kerekedett ilyenkor. Azután jött az "álomév", amikor is nem bírtam a szükségesnél 10 perccel sem tovább egyedül maradni. De most megint jó. Most megint nem fáj. Különbség van magány és egyedül lét között. Most egyedül vagyok. De miért voltam eddig magányos? Az élet gyakran vicces...
Tanulnom kellett volna, könyvet olvastam. Hogy lesz-e belőle bajom? Megeshet. Persze kiküszöbölhető, de akkor sem kellene. Mindenesetre olvasnom kellett. El kellett merülnöm egy másik világban és tudatosítanom kellett magamban, hogy még mindig el tudok olvasni 550 oldalt két este alatt. :)

Közben örültem. Nem tudom minek. Magamnak? Mosolyogtam, miközben teljesen egyedül voltam a sötét lakásban. Magamat sem értem, nemhogy másokat. De nekem most jó. Néha még nem találom ugyan a helyem, de szilárdulok. Tervem is van, rengeteg. Bridzsittel listát írunk a jövő évre való tekintettel. Legfontosabb eleme: "ELHAGYNI A KIFOGÁSKAT!" Ez a minimum. A változás szele majd segít minket. (Le sem tagadhatnám, hogy Joanne Harrist olvastam. :D)

Ja de és emberek!
Ha nem tudnátok, akkor most szólok: NEM én vagyok ám a darabolós pingvin...


PS.: A további pletykák és találgatások elkerülése végett ezennel megerősítem a hírt és felfedem új szerelmem kilétét.
Most őszintén, Titeket még nem csábított el a Kit-Kat Dark?