Ezt csinálom, amikor egyetemista vagyok

Jó, tudom, mikor nem vagyok egyetemista első minőségemben (soha), de ez most mindegy.
Vizkulton rá lettünk úgymond kényszerítve, hogy minél jobb előadásokat csináljunk (ha már szinte minden egyes alkalommal így kellett készülnünk), amikhez a vizuális anyagot is minél tömörebben és kreatívabban oldjuk meg. Haladva a korral, végül mi is rá szoktunk a prezire, ami eleinte sok vicces pillanatot okozott.
Legutóbb A digitális film kurzusra együtt kellett feldolgoznunk LilaLibikókával Kiss Gábor Zoltán Iteráció és dizájn a videojáték elméletében című szövegét, és jó három órán át készítettük a prezinket a Boci Tejivóban, vacsorázás közben. A végeredménnyel pedig annyira elégedettek vagyunk, hogy szerintünk eddig ez sikerült a legjobban (igaz, vetítéskor egy kicsit elcsúszott), és nekem is annyira tetszik, hogy megmutatom nektek. Nem hosszú, de azért arra nem kötelezek senkit, hogy el is olvassa, ami oda van írva.

Iteráció és dizájn a videojáték elméletében on Prezi

Egyébként, készítettünk egy csoportblogot is a házi feladatainknak, szintén házi feladatból, de nem kizárt, hogy bővíteni is fogjuk egyéb dolgainkkal.

Without a care in the world

Mostanában sokat hallgatom ezt a dalt, ha elmegyek itthonról. Jó rá iskolába menni, vásárolni, meg persze csak úgy simán sétálni, elmélkedni. Passzol a hangulata a kibírhatatlan hangulatomhoz. Meg a hülye szélsőségeimhez. Ahhoz, hogy nagyon egyedül érzem magam, de közben nincs szükségem semmiféle társaságra. Mostanában minden ilyen. Vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Fárasztó. Valami átmenetszerűt szeretnék. Könnyűt, egyszerűt, élhetőt. Mondhatnátok, hogy akkor nosza rajt', de nem, én már megint nem tudok mit tenni. Nem rajtam múlik. Mármint nem csak.

A legrosszabb az egészben, hogy iszonyat érdektelen vagyok. Akkor eszem és akkor alszom, amikor már muszáj. A határidőimet olyan szabadon kezelem, hogy az valami fantasztikus. Tudom, rossz taktika. Elárulom, nem szándékos.

Na meg ugye itt van a másik hülyeségem, hogy nem rossz tanuló vagyok, hanem egyáltalán nem tanuló. A héten is ennek teljes tudatában, maximális magabiztossággal vonultam be (késve) a zh-írásra, lobogó kabáttal és hajjal, napszemüveg mögül mosolyogva, üvöltő zenével a fülben. Legalább az attitűd legyen meg, ugye.

Nem vagyok normális.

Pedig annyira jól kezdődött ez a félév. Szükségem van arra a kiegyensúlyozottságra és jó kedvre. Arra a nyugalomra, arra az inspirációra. Arra. Pontosan arra.

Még azt utálom, hogy nem elég, hogy lusta vagyok, de minden kreativitásnak is híján. Szorgalommal ellensúlyozhatnám kicsit, mert néha egészen úgy érzem, hogy ez fejleszthető valameddig, de ez ilyen ördögi kör, mert csak akkor vagyok szorgalmas, ha lelkes vagyok, de... és akkor lásd fentebb, meg értsed meg.

Pedig amikor jó pillanataim vannak... És vannak! Például ma, amikor iszonyat szar 24 óra után neki fogtam beadandót írni. Előtte elvoltam azért: ettem, sorozatot néztem, beraktam egy mosást, ilyenek. Aztán nekiültem, és hipp-hopp meg lett a fele. Ettől persze még lelkesebb lettem, írtam két rövidke levelet pihenésképp és folytattam a beadandómat. Szerintem jó lett. És alig csúsztam le az éjfeles határidőről. Ilyen sem volt mostanában.

Ettől persze egészen jó kedvem kerekedett, énekelgettem, bővítettem a "challenge accepted" torta mappámat, kivételesen félig saját ötlettel(!), meg egyéb DIY-dolgokat nézegettem, és legszívesebben most neki esnék egy színes anyagokkal és papírokkal teli szobának és... hát, azt nem tudom, hogy pontosan mit csinálnék, de kezdenek kiújulni az ilyen jellegű hajlamaim.

Csak ezt a világfájdalmamat törölhetném már ki az életemből teljesen. Ilyen gimisen-romantikusan szenvedni még jó volt, de ezt már nem bírom. Meg kell is a fenének. Tök jól néz ki egy forgatókönyvben, esetleg egy jobb könyvben, de már rég beláttam, hogy akar a fene nagyromantikus regényben élni. Nem kellenek nekem drámai nagyjelenetek. Csak egy normál, "unalmas" élet.

A gondolkodni valóról meg egyéb izgalmakról inkább személyesen szeretnék gondoskodni.

Első lépésként valamit csinálni kellene azzal, hogy ne legyek állandóan bezárva itthon. Oké, tervezem, hogy bemegyek megint egy-két napra a Tudásközpontba jegyzetelni, de ezt azért nem nevezném felüdülésnek. De mégis, mit csináljak? Mindig jolly joker koncertre mennem, de most ahhoz van a legkevesebb kedvem. Talán meg kellene ejtenem egy mozit végre? Vagy sétálni egy nagyot? El is fogytak ezzel az opcióim. Mindegy, valami majd lesz.

A fene, legyen még egy zene:

Felvételi, sokadik kör - avagy hello Pest!

A változatosság kedvéért idén elmentem az ELTE-s felvételimre, csak most másik szakra. Igazából konkrétan a felvételiről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy ahogy számolgattam, a középmezőnyben lehetek, úgyhogy innen már csak szerencse kérdése, hogy bekerülök-e a meghatározott mennyiségbe. (Mondjuk, Hangmás kitűzővel a szívem fölött járultam a bizottság elé - mi más is lehetett volna jobb kabala -, szóval, ha a zene ereje nem segített, akkor semmi. Bár állítom, hogy erős mentés volt, hogy tudtam beszélni A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmről.)
Már tegnap felmentem Pestre, hogy negyvenketto kolleginát traktáljam a hülyeségeimmel és a "tanulnivalómmal". Közben azért megbeszéltünk mindenféle biznisz- és egyéb projekt ötleteket. Meg azt, hogy neki Hendrix-szé kell változnia sürgősen. Én meg akarok egy énektanárt. Valaki? Tehát csak úgy röpködtek a kreatív energiák, de azért közben ettünk is, mert szeretünk enni. És még esti mesét is olvasott nekem a lány!
Reggel aztán rettegve indultam az egyetemre, közben megörültem a meleg napnak és levettem a pulcsimat, illetve rájöttem, hogy az ott alvással pusztán egyetlen órát spóroltam kb. a reggelemből.
A minden után elkísértem negyvenketto-t nadrágot nézni, úgyhogy vettünk egy csíkos pulcsit! Az ebédet Anibell társaságában töltöttem, de a végére befutott Bence is. Sőt, az utolsó 3 percre Pille is, úgyhogy onnantól vele folytattam a pesti barangolást. Egy kávé erejéig meg is pihentünk a Treffort Kertben, és beszélgettünk az ő jövőjéről, meg arról, hogy én, bár nem sok változást tudok felmutatni semmilyen téren, azért mostanra nagyon elfáradtam, úgyhogy inkább új, maximális koncentrációt igénylő feladatokat/célokat szeretnék magamnak adni.
A délután végére átsétáltunk a Gödörhöz, ahol Pille lecserélődött egy rakás pécsi kispajtásra. Kellemesen humoros volt a helyzet, bár már éppen oszlófélben volt a társaság. A nyugatiig azért el lettem kísérve, illetve a lehető legtöbb embert bombáztam a hónap végi Hangmás koncerten való találkozás lehetőségével.
A vonaton már az Anna Kareninát olvastam, amibe a múlt héten még nagyon nem tudtam belemerülni, de úgy tűnik, hogy ez csak az idegtől volt, és még mindig megvan benne az a varázs, amit gimisen éreztem az olvasása közben, mert most is magához láncolt, egészen hazáig.
A többit már ki tudjátok találni.
Kivéve azt, hogy hajában főtt krumplit vacsoráztam főtt tojással és sózott paradicsommal, és hihetetlenül jól esett.

Az utolsó szemeszter

Hát ezt is megértük: elkezdődött szegedi egyetemi éveim utolsó féléve. Nagyon bízom benne, hogy tényleg ez lesz az utolsó. Igen, vannak még bizonytalan pontok, de remélhetőleg minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Hihetetlen, hogy eltelt két és fél év. Hova lett? Mi történt közben? Semmi. Minden. Az emlékeim közül szinte semmi sem kötődik az egyetemhez. A városhoz is alig. Ma is beszéltük Rönével, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy öt évnyi tervezgetés után (A-terv: Bp., B-terv: Pécs) vajon hogy ütött be nálunk ez a Szeged-Szolnok dolog. Most ugye az jön, hogy hát nem én szoktam mondani, hogy mindennek oka van? Hát de. Valószínűleg nem is került volna a látóterembe az esztétika, ha nem ide jövök. Meg úgy általában teljesen máshogy alakult volna minden. Viszont úgy érzem, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom már az egész Sun City-t, mégis így volt a legjobb. Annak ellenére is, hogy az emberi kapcsolataim mennyire máshogy alakultak a gimi után. Nevelőtanárom, Márta néni mondta mindig, hogy szerinte csak azért vagyok ennyire közösségi ember, mert addig sem kell tanulnom. :D Lehet igaza volt, hiszen az egyetemen már senki nem ellenőrzött, büntetlenül lehetett bármit csinálni. Pedig szerettem azt az első évet, amikor minden lelassult, mindent szépen kiélveztem, utazgattunk, szórakoztunk, nem törődtem túl sok mindennel, pláne nem az emberekkel. Vagyis, hogy de, csak eléggé lecsökkent azoknak a száma, akik az érdeklődési körömet alkották. Ezzel csak az volt a baj, hogy mikor elkezdett hiányozni, hogy mindent csináljak, mindenhova menjek, mindenkit ismerjek, akkor képtelen voltam visszacsinálni. Megrekedtem. Az egyéb körülmények meg pláne nem segítették a visszaszocializálódásomat, pedig én csak alkalmazkodni próbáltam (néha belegondolok mi indította el egyáltalán ezt a "leépülős" folyamatot; eleinte azt hittem, hogy csak elfáradtam kicsit, de túrót: alkalmazkodtam).
Erről nagyon le kellene szoknom. Szerintem jó úton haladok, elég önzően alakítottam ki a napirendemet, és akkor fekszek le a legvidámabban aludni, ha pont úgy sikerült minden, ahogy szerettem volna, semmi meglepetés. A kiszámíthatóság jó dolog. (Most még. Hamarosan úgyis majd azzal jöttök, hogy már megint nem vagyok elég spontán, pedig tudjátok, hogy minden baromira helyzetfüggő.) Oké, túl önzőnek se kellene lennem. Érdekes, hogy míg elvileg a fiatalok milyen korán felnőnek mostanában, én ilyen lassan fejlődök: néha úgy érzem, csak sötétben tapogatózok. Ugyanakkor tetszik ez a szakaszosság: fokozatosan kerülök egyre nagyobb helyekre, egyre másabb jellegű feladatokkal kell foglalkoznom, stb. Lényeg, hogy minden szépen, fokozatosan megy. Mindig kitalálok valami lelki projektet is, hogy éppen mire próbáljak nagyon figyelni. Illetve úgy vettem észre, hogy ez most már viszonylag tudatlanul megy. Mintha hetente változna a gondolkodásom. Furán érdekes, néha félelmetes... Közben meg tér vissza a maradéktalanul lökött Orsi is. Szerintem magáért beszél a tény, hogy felkértek házi bohócnak. (Kár, hogy mindig a bohócok a legszomorúbbak. :D)
Azt hiszem, kissé elkanyarodtam az eredeti témától. Szóval egyetem. Úgy gondoltam, hogy az esztétika lesz az utolsó, ami érdekel, erre tessék. És még szeretem is. És per pillanat nem tudom elképzelni, hogy milyen másik irányba mehettem volna. Ennyit az okokról. Elég maroknyi a csoportunk, talán 15-en, ha lehetünk (nincs kedvem megszámolni). Érdekes módon az első félév óta (amikor is az újdonság ereje és a vele járó félelem fogott össze mindenkit) most megy a legintenzívebben a kommunikáció az emberek között. Összekovácsolja a népet a szakdolgozat. A félelmek, kérdések, kétségek. Meg a hogyan tovább.
A szakdolgozattal az a legnagyobb baj, hogy olyan minimális mennyiségű írást kellett két év alatt leadnunk, hogy talán együtt nem érnék el a szakdolgozat minimum húsz oldalnyi terjedelmét. Ráadásul valamit talán mondania is kellene a kis szösszenetünknek, de hiába ismerjük így-úgy a témánkat, egy kutató alaposságával nem tudunk felvázolni semmit, és központi gondolatokat se nagyon tudunk megfogalmazni. Eratesó ma mondta, hogy náluk a húsz oldal alapterjedelem egy házi dogánál. Kíváncsi vagyok, ott mennyi fejtörést okoz ez a probléma... (Egyébként tesó, még mindig nem tudom elhinni, hogy magyaros létedre nem tudsz semmit az egyetemi lapokról. Házi feladat! :D)
Persze a bizonytalanság ellenére feladtam a mesterképzésre a jelentkezést. Eddig se volt jellemző, hogy ne tudjam megoldani a dolgaimat, de most mégis, valami új érzés volt, hogy a procedúra minden részét én csináltam. Hogy nem volt anyu, aki kitöltse helyettem a lapot, mert rondán írok (már annyira nem is, de akkoriban határozott vonalat se tudtam húzni), nincs ofő, aki ellenőrizze, hogy minden rendben van-e. És persze sokat dobott az élményen, hogy két hete törzsvendég vagyok a tanulmányi osztályon. Azt hiszem, most bepótoltam az elmúlt két évet is ez ügyben. :D A jelentkezésnél egyébként megtartottam régi "kabaláimat": első helyen kb. elérhetetlent jelöltem meg; optimista módon kipipáltam a diákigazolvány-igénylést, és egy helyett három éves képet ragasztottam be. Pont, mint tizenkettedikben. :D Így már majd csak felvesznek legalább utolsó helyen. nem mintha akkora örömmel töltene el levelezősön folytatni ezt a dolgot. Ahhoz lusta vagyok. De a szükség nagy úr.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha már egy éve azon izélek, hogy nem akarok mesterre menni, akkor miért, illetve, hogy miért esztétikára. Nos, amikor már huszadjára kiabálják le az ember fejét, hogy csak arra ne alapozzon már, hogy butának tartja magát, illetve új év első napján a szülei vidáman azzal kezdik, hogy "ugye tudod, mikor van a leadási határidő", az ember meg csak néz vissza bután, hogy minek az, mire a szülők hihetetlen reakcióidővel lelombozódnak, akkor csak elkezd érdeklődni. Meglepő módon a keresés is meg tudja izzasztani,, legalábbis a google első találata a választott képzésre, amikor a felvivel nem boldogul. És ha közben háttérzajként ott a tévé is, akkor esélyes, hogy "vicces" reklámokat fog hallani közben, amik akár az életének szlogenjei is lehetnének. Akár. De talán nem.
Mikor ma meséltem Katy-nak, közölte, hogy ezek jelek, amikre oda kell figyelni. Hát persze drágám, de akkor kegyednek nem kellene figyelnie a hirtelen sok diplomata autóra, és befejezni a köztisztviselős cuccot? Kisasszony, önből valami külügyes lesz, fogadja el. Tudom, hogy akarja. :D
A képzések kiválasztásánál próbáltam azért reális maradni. Fontosak voltak a minőségi, anyagi és földrajzi szempontok is. Az, hogy a minden évben felállított sorrend most is ugyanolyan maradt, az vagy véletlen, vagy pedig azt jelenti, hogy zseniálisan gondolkodom már elsőre is. :D Végül csak esztétikát jelöltem, azt három helyen. Szeged így ugye kapásból kilőve. Igaz, ott meg a vizkult-szak tetszik nagyon, de ha én nem megyek el a városból, akkor meg fogok fulladni. (Ennek ellenére, ha úgy alakul, nem tartom kizártnak, hogy később levelezőn, vagy valahogy megpróbáljam.) Szükségem van a lehető legnagyobb változásra. A költözés remek lesz. Friss levegő, új emberek. És mégsem, tekintve, hogy mindenhol várnak már, és mindenhonnan kaptam már konkrét lakóhely felajánlásokat. :D Elveszni tehát nem fogok tudni.

Ha már változás:
Szerintetek is sürgősen és drasztikusan szortíroznom kellene az mp3-lejátszóm tartalmát? Néha váratlanul olyanokba botlok bele, hogy jaj. (nem tehetek róla, hogy a random hallgatást preferálom)

Ui.: Még mindig azt mondom, hogy a két évente költözés lenne ideális. Abba azért beleférne, hogy lássam a világot Szentpétervártól New Yorkig, Barcelonától Berlinig.
(Csak már megint ez a fránya megosztási vágy...)

Uui.: Annyira nem aludtam egész héten a sok korán kelés miatt, hogy szokásos lefekvési időm is túl későnek tűnik, és halvány lila sejtelmem sincs arról, hogy mit gépeltem le az elmúlt másfél órában. De elküldöm a bejegyzést. Mert miért ne?