Inglend, Inglend - Heló amerikaiak!

A vasárnapunkba valahogy még most sem sikerült túl sok programot sűríteni, de azért Somával és Mesivel megnéztük a Vonzások és állatságokat (ami az egyik legkedvesebb filmem; hm, előző este meg Charlie Bartlett-et néztünk, azt hiszem), majd pedig Mesivel összekészülődtünk, hogy bemenjünk a Pembroke-ba, megkeresni Phaedrát.

Egészen félelmetes érzés amúgy egy ilyen régi, tiszteletet parancsoló oktatási intézmény súlyos fa ajtaját belökni. Ám, mielőtt még megtaláltuk volna Phaedrát (aki éppen brownie-t csent nekünk), már jött is egy szőke lány, hogy ő akkor Kirsten, és akkor ugye mi is jövünk este a pubba? Hát persze! (Szerencsére Phaedra két kolleginája, Heather és Rachel olyan kedvesek és rendesek, hogy mindenhova meghívtak magukkal előre.)

(katt)

Elkísértük tehát a csoport társaságibb tagjait az ismerkedő estre, ami a The Bath House nevű vendéglátóegységben lett megtartva. (Talán nem mondtam még, de ezek a fiatalok a University of California diákjai, és egy nyári iskolába jöttek tulajdonképpen Cambridge-be, hogy vltozatos kurzusokon vegyenek részt.) Még a Bath House ajtajában megismerkedtünk Logannel, aki félig mexikói, a legjobb barátnője egy román popénekesnő és találkozott már Miley Cyrusszal (és persze dolgozott egy rakás nálunk is népszerű sorozat, film, stb. háttérmunkásaként). :D Mire a pulthoz értünk, már összebarátkoztunk a lengyel származású Michaellel, aki remélhetőleg Hollywood új csillaga lesz (amint felfedezik), és akinek egyetlen szuperképessége a mosolya.
Michael nagyon nagylelkűen bánt mindenkivel, de nem nagyon díjazta, amikor fel lett világosítva, hogy először is lány sört rendelt magának (ehhez én ugyan nem értek, nekem mindegy), másodszor is hiába csap olyan nagy hűhót a tequila miatt, Magyarországon az is a lányok közkedvelt itala. (Sok szép dolgot meséltünk szerintem a magyar lányok mentalitásáról...)
Hamarosan bemutatkozott a többi amerikai is, majd elkezdtek egy teljesen értelmetlen ivós játékot játszani. Tényleg nem volt értelme, akárhogy is próbáltuk megfejteni Logannel és Mesivel. Miután nem leltek több élvezetet a játékban, elindultunk, hogy átmenjünk a Revolution-be, de mivel az túl drágának ítéltetett, tovább mentünk a The Regal-ba, ami, ha nem tévedek, akkor egy régi moziépületben kapott helyet. Nagyon furcsa is volt a hangulata. Túl tágas, túl színes, tele játékgépekkel. Mondjuk a fal mintája tetszett.
Itt, mivel mi már nagyon fáradtak voltunk és nem szerettünk volna többet inni, Mesivel és Logannel elkülönültünk a társaság hangos magjától, és csak beszélgettünk, többnyire tanulásról, kultúrákról, utazásról. Mesi egyszer csak innen mondjuk hazament, mert nem volt kedve tovább maradni, de mi Logannel ezután sem unatkoztunk. Inkább "összebarátkoztunk" egy fura sráccal, aki addigra már legalább negyedjére integetett oda nekem csak úgy. A srác szinte szomszédom amúgy: két hónapja jött ki dolgozni Lengyelországból. Valószínűleg a magány készítette ki ilyen gyorsan. Tényleg nagyon érdekes volt. Egyedül még talán féltem is volna.
Közben Phaedra és Michael felváltva jöttek oda hozzánk kérdezni, közölni, lelkesedni, panaszkodni. Michael főleg azt emlegette, hogy a szülei ki fogják tagadni, hogy mennyit költött máris, mikor ez még csak az első nap tulajdonképpen. Na igen. És mivel a Regal éjfélkor zárt, ezért... továbbmentünk a The Fountain Inn-be. Ezt mi Logannel már nagyon nem szerettük volna, de mentünk, mert miért ne. Nekem amúgy is muszáj volt követnem Phaedrát. Legalábbis a lakáskulcsát. :D Itt egy kedves kis kanapés sarokba sikerült lehuppanni. Mikor népszámlálást tartottunk, hogy mégis, ki tartott velünk, érdekes dologra lettünk figyelmesek. A következők ültek egy körben, tőlem balra: Alex (tipikus amerikai sportoló kinézettel), Phaedra, Matt (aki elismeri az amerikai átlagműveltség hiányát, és bűntudata van, amiért nem tudja pontosan belőni Magyarország helyét), random beszédes brit, random csöndes brit, Jessica (aki kedves, és a többiektől az Anyu becenevet kapta), valaki, akire nem emlékszem (megesik), random brit srác (aki Amerikában született, és amúgy Sean), Michael és Logan (aki amúgy a csoport Apuja is). Tehát. Hogy kerültek oda a random ismeretlen emberek? Mondjuk minden szépen ment, egészen addig, míg elő nem került a foci, mint téma... Szerencsére ezután csak 10 perc kellett ahhoz, hogy mindenki belássa, jobb lesz, ha távozunk.
Azt hiszem, nem szükséges ecsetelnem, hogy milyen volt a hangulat hazafelé. Persze, hogy jó.

nem igazán tudtuk kinézni, hogy milyen állat van
a Fez Club pcsétjén
(katt)

Másnap este volt a hivatalos, kiöltözős vacsorájuk, amin természetesen csak Phaedra vett részt közülünk, de utána elkísértük őket bulizni.
Idézzetek fel egy bármilyen amerikai filmet, amiben a szereplők bemennek egy elit klubba: kordonok, vörös szőnyeg, biztonsági őrök. Szerintetek mennyire volt menő érzés soron kívül bemenni a Fez Clubba? Egyébként nem értem, mire volt a nagy felhajtás. Oké, egy csinos kis hely volt, enyhe arabos beütéssel, amit sejthettek a klub nevéből is. Bent hidegebb volt, mint kint, és a zenék is elég vegyesek voltak, pontosabban vegyesen táncolhatóak. Itt két újabb névvel gazdagodtam: heló John (a robotember), heló Alejandro (akinek az ereiben is tequila folyik)!
Az éjszaka további részletezése helyett pusztán két újabb tanáccsal gazdagítanám kedves olvasóimat:

1) Ha külföldre mész és barátkozni akarsz, MINDIG legyen nálad egy üveg pálinka.
2) Csak óvatosan.

Ps: Bocsánat, azt hiszem, rossz kedvem van.

Kallódók

A lány vagonról vagonra vándorolt. Mindjárt indul a vonat, de neki még nem volt ülőhelye. Kicsit bosszús volt, hiszen csak arra várt, hogy bevackolhassa magát egy sarokba és zenét hallgatva elaludjon.
Végre talált egy fülkét, ahol csak hárman ültek: egy srác épp azt mesélte egy fiatalabb és egy idősebb nőnek, hogy a stadionban szokott futni, és legutóbb leesett a napszemüvege, ami így kettétört. A lány rákérdezett a szabad helyre, majd míg elpakolászott maga körül, nyugtázta, hogy ezek hárman bizonyára együtt vannak, hogy így társalognak. Amint kényelembe helyezte magát, elindította a zenelejátszóját és lehunyta a szemét, a vasúti szerelvény kigördült a pályaudvarról.
Pontosan akkor nézett fel, amikor a kalauznő megállt az ajtajukban. Le sem halkította a zenét, csak előkereste a diákigazolványát, amíg a nő ellenőrizte az ajtóban ülők jegyeit. A srác aludt. Világoskék trikója mintha pár számmal nagyobb lett volna a kelleténél. A lány csak most látta meg, hogy mezítláb van. A cipőit berakta az ülés alá. A másodperc töredékére kinyitotta szemeit, ránézett a kalauzra, majd visszacsukta. A nő értetlenül állt. Most akkor észre vette őt a fiú, vagy nem? A lány fél szemmel figyelte az eseményeket. A kalauz megérintette a srác karját, aki azonnal kihúzta füléből a fülhallgatókat és el kezdett keresgélni a zsebében. A lány próbálta megfejteni, hogy mi történik. A kalauz türelmetlen, kérdező-várakozó tekintete a fiúéba fúródott. Akin viszont semmilyen érzelem nem tükröződött. Csak kutatta a zsebeit, de nem talált bennük semmit. Beszélgettek is, de a lány nem hallotta, hogy miről - elnyomta a saját muzsikája. A fiú, kinek arca még mindig közömbös engedelmességet tükrözött, most a hátizsákja felé fordult. Olcsó, formátlan táska, valahogy illett hozzá. Kicipzárazta és egyesével kiemelgette a tartalmát: egy üres félliteres kólásüveg, egy üres műanyag kávés doboz, egy ízléstelen, krémszínű női táska, végül egy élénkpiros kapucnis-zsebes pulóver, amiből szintén nem került elő se jegy, se pénz, de még csak egy mobiltelefon sem. A lány alig észrevehetően kihúzta magát. Hunyorított, száját összeszorította - arra gondolt, most olyan lehet, mint egy vékony kis vonal. Nem mert körbe nézni, pedig égett a vágytól, hogy láthassa a többiek reakcióját. Most már tudta, hogy nincsenek együtt. Te jó ég, hogy is lehetnének! A fiú ártatlan szemekkel, de még mindig kifejezéstelen arccal nézett fel a kalauznőre és mondott neki valamit. A lányt elkapta az ideg: már rég ki kellett volna kapcsolnia a zenét, így az életben nem jön rá, mi a csuda folyik itt! Megnyomta a stop gombot. Éppen a kalauz beszélt:
- ...akkor kérek szépen egy papírt. Szükségem van egy igazolásra.
- Nincs nálam semmi - válaszolt a srác. Még egyszer megtapogatta zsebeit, majd száját lebiggyesztve, fejével nemet intett.
- Szeretném, ha a következő megállónál leszállna - a fiú bólintott, a kalauz elment.
A lány azt várta, hogy a srác most majd káromkodva, dühösen elkezd összepakolni, de nem. A srác csak visszadőlt aludni. A lány zavart volt. Nem értette. A srácon nem látott semmit. Egyszerűen mentes volt minden gondolatkinyilvánítástól.
A vonat megállt. A lány nem nézett ki az ablakon, de tudta, Ceglédnél járhattak. A kalauz visszatért a fiúért, aki csak ekkor kezdett el szedelőzködni. A nő sürgette, közölte, hogy a vonat csak rá vár, addig nem indulnak tovább, amíg ő is rajta van. A fiú pókerarca semmit sem változott. Az ajtóból még visszaszólt:
- Viszontlátásra, további kellemes utazást!
Dermedt csend. A szerelvény továbbgördült. A lány becsukta a szemeit, de még nem kapcsolta vissza a zenét. Várta, hogy a többiek hátha mondanak valamit az esetről. De továbbra se szólalt meg senki. Már éppen nyúlt volna a "lejátszás"-gomb felé...
- Pedig olyan jó szándékú volt. De tényleg beteg lehet - ez az idősebb nő volt.
- Én rögtön láttam rajta, hogy zizi.
- Én is gondoltam, ahogy megláttam, hogy mezítláb ücsörög.
- Én ahogy beléptem... szóval rögtön el kezdte mesélni az élettörténetét.
- Ami lehet nem is volt igaz.
- Nem tudom, lehet. Főleg, ha tényleg skizofrén, ahogy mondta.
- Én csak azt nem értem, hogy hogy engedhették le egyedül? Nem kellett volna értesíteni a rendőrséget? Ráadásul már a pszichiátriát is bezárták. És hova tűnnek a betegek? Elkallódnak. Nem segít nekik senki. Pedig szükségük lenne a segítségre...
A lány visszakapcsolta a zenét: a továbbiakban már csak politizáltak az utastársak. Elgondolkodott. Tényleg beteg lett volna a srác? Végülis a kinézete ezt sugallta. Kicsit elveszettnek tűnt, de olyannak, akit ez különösebben nem izgat. De tényleg ilyen tudatosan közölte volna a többiekkel, hogy márpedig ő skizo?
Jó, tegyük fel, hogy az. De tényleg, mi lesz most vele? Nem volt nála semmi. Hova megy majd? És az a női táska? Csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. Talán segítő kezekre talál majd és nem fog teljesen eltűnni.
De mi van, ha mégis?

Vonaton

A lány az egyik első vagonba szállt fel, hogy biztosan legyen helye egy nem dohányzó fülkében. Előző este már úgyis dohányzott eleget - passzívan. Egy idősebb nő a lábát feltéve a szemben lévő ülésre olvasott, de a lány megzavarta és beült mellé.
Rendezkedett: először lerakta a farmerkabátját, amit nagyon kár volt magával hoznia, elvégre hajnalban sem volt rá szüksége (még jó, hogy nem hordozta magával). Csak azt érte el, hogy a frissen mosott ruhadarabot sikeresen leejtette az állomás csikkel teli, büdös kövezetére. Mindegy. Lerakta a táskáit, leült az ablak mellé. Ellenőrizte, hogy biztosan mindene megvan-e még. Fényképezőgép a helyén - ezt is kár volt, egyáltalán nem használta. Apróságok megvannak. Pénztárca: minden stimmel, a vonatjegy is megvan, holott előző délután majdnem kidobta, mert elfelejtette egy röpke pillanatra, hogy menettérti. A kis asztalkára kirakta a telefonját és az uzsonnáját, a csuklóin hordott dolgokat pedig berakta a kisebb táskájának a kisebb zsebébe.
Közben egy srác is csatlakozott melléjük, aki nem köszönt, nem kérdezett, viszont zenét hallgatott és piros tollal rajzolt végig az úton. Na, de ez nem az ő története. Szóval a lány kivette a nagyobb táskájából a Meggyőző érvek '80-as kiadású, legalább egyszer újrakötött, könyvtári példányát, kinyitotta, a könyvjelzőt berakta leghátulra, majd a lapokat lesimítva az ölébe fektette a könyvet. Kinyitotta a még forró csirkeburger dobozát, majd óvatosan kézbe vette. Hozzákezdett az ételhez és a következő fejezethez.
A lány, bár alapvetően egészen bájos, amiért olyan kis esetlen tud lenni (kommentekkel cáfolható vagy megerősíthető az állítás bármely eleme), viszont határozottan nem az, amikor ekkora étekkel tömi a fejét. Mégis, az olvasmányából a következő jelenet zökkentette ki:

Egy eléggé alulöltözött srác haladt el a fülke előtt, de az ajtóban megtorpant.
"Jó étvágyat bébi!"
A lány lassan felemelte a fejét, nagy nehezen összerakta, hogy most hozzá beszélnek.
"Van telefonszámod?"
A lánynak ingere lett volna rápillantania az asztalkán heverő készülékre, de inkább csak nagyon lassan nemet intett a fejével.
"És barátod?"
Hősnőnk nem is gondolkodott, csak hevesen bólogatott.
"Csinos vagy!"
Ekkor már az idősebb nő hajtotta el a vakmerő ifjút, hogy ne zavarja az utazóközönséget.

A lányt különösebben nem kavarta fel az eset, csak azon gondolkodott el, hogy vajon mióta tök mindegy, hogy az ember lánya milyen stílusban étkezik. Fejben csak vállat rántott és visszatért Austen történetéhez. Egy jó félórával később azonban (ekkorra már végzett az étkezéssel, és egy újabb fiatal hölggyel bővült a "társaság") a bárdolatlan visszafelé is elment fülkéjük előtt, ám most csak füttyszót és vigyort engedett meg magának.
A lány megcsóválta a fejét és ráhajtotta kezére a könyvet. Elmosolyodott. Rájött, hogy ezzel semmi baj sincsen. Sőt. Ez csak egyet jelenthet:

Minden rendben van. Újra.

Ui.: A hét "mondását" nem biztos, hogy le kellene közölnöm, de hogy biztosan ne sértsek túl sok személyiségi jogot (bár én voltam az egyetlen tanú, szerintem), nevezzük az illetőt "N-nek". Szóval N folytatta le ezt a megállapításos minimonológot, amiből kiemelnék egy részletet (ha nem is szó szerint), ami megmosolyogtatott, de nem feleltem rá érdemben semmit:

"...Egyszerűen nem. Én képtelen vagyok mással együtt aludni. Soha, senkivel sem tudtam úgy rendesen. Inkább a különágy. Nem tudom. Egyszerűen... nem, nem tudom. Soha... Vagy várj. Egyszer. Egyszer sikerült. Tudod kivel? Aki a férjem lesz. Érzem, hogy ha lesz, akkor ő. Egyszer kénytelenek voltunk osztozni egy hálózsákon, de sikerült együtt aludnunk. Lehet, hogy az lesz az igazi szerelmem, akivel együtt tudok majd aludni?"