Fővárosi éjszakák

Bár már bőven eltelt egy hét azóta, hogy Budapesten voltam, muszáj róla megemlékeznem egy kicsit. Pont úgy volt, ahogy reméltem, három napnyi boldogságot okozott a dolog (oké, a harmadikon nagyrészt csak aludtam, meg nyilván nem maradhattam némi szívfájdalom nélkül, de ez most mellékes), tökéletes kikapcsolódást, izomlázig táncolást. Tényleg nem tudom, mikor éreztem magam ennyire boldognak utoljára. kezdve a szombati vonatra szállástól a hétfő hajnalban Kecskeméten, egyedül táncolgatásig.
Leírni nem igazán tudnám a dolgokat, így most kivételesen képeket kaptok, ha tetszik, ha nem. (Ha már olyan remek pillanatok lettek elkapva úgyis.)

Az utolsó képekhez annyit fűznék hozzá, hogy néha megdöbbentő, hogy az emberek mennyire közvetlenek és kedvesek tudnak lenni. Akkor is, ha tehetségesek, akkor is, ha lépten-nyomon emberek akarnak velük beszélni, akkor is, ha iszonyúan fáradtak, akkor is, ha olyan helyen élnek, ahova te nem valószínű, hogy el fogsz jutni, és olyan embereket ismernek, akiknek a közelébe sem nagyon engednének amúgy téged.
És te csak állsz az éjszakában és vigyorogva integetsz át a híd lábához, és azon gondolkodsz, hogy hogy lehet, hogy te még annak is örülsz, hogy ezek a lányok taxi helyett nyakukba veszik az éjszakát, és átsétálnak a hídon (ahogy azt te is javasoltad), és ők is vigyorogva integetnek vissza neked.
I <3 Theresa.

A Warpaint-koncertről készült CO-s beszámolót itt olvashatjátok. Nem én írtam, de egyet értek a kollegával, elvégre ott álltam előtte.

PS.: nem lehet senkit elveszíteni, aki nem akarja, hogy elveszítsék

Zenés 2011

Nem listázgatok, nem is állítom, hogy meghallgattam a földkerekség összes tavalyi zenéjét (még csak az kéne, nem is kérek ilyen jellegű kommenteket), de ha már elkezdtem ezt a statisztikázósdit, akkor becsülettel be is fejezem. (Köszönöm @ludovikának a támogatást!)

Kezdjük a koncertekkel! Sőt, a fesztiválokkal! Voltam a Fishing on Orfűn (bár a tapasztalat azt mutatja, hogy fogalmam sincs, minek járok oda) meg a Szigeten. Plusz 19 koncerten, ha jól számolom. (Több volt a tervezetben, de a külföldi előadókat nem igen sikerült megnézni, a magyarok megnézésébe meg sokszor a második szak kavart be. De hát valamit valamiért, ugye.)

Az év legnagyobb élménye persze a Pulp előadása volt a Szigeten. Egyszerűen boldog lettem tőle, majdhogynem az egész világba szerelmes. Akkor hirtelen nagyon tudtam hinni a lehetetlenben is, de mikor beláttam, hogy csodák azért nincsenek, akkor is mosolyogva álltam be dolgozni az éjjeli műszakba az info pult mögé. Több ilyen hatás kellene. (A fenti videó saját, btw.)

A maratoni hosszúságú Hangmás lemezbemutató csak második lehet így, pedig haj, de jó volt az is! A lelkemet is kitáncoltam! Sose tartott még utána ilyen sokáig levegőt venni. Extázis!

A borzasztóan nagyon várt The Horrors-fellépésnek ítélem részemről a harmadik díjat. A körülmények is befolyásoltak picit, de akkor is nagyobb hatást vártam. De azért pazar volt ez is.

Nem mellesleg megemlíteném, hogy két Európa Kiadó koncertet sírtam végig. Hát most na.

Amint az látható, a Hangmás imádatom a régi, és a The Kills iránti rajongásom sem szűnt meg. Szerencsés év is volt ez a 2011, hogy mindkét zenekar adott ki új anyagot. És bár nem ezek a kedvenc lemezeim tőlük, nálam betaláltak az új dalok, és még némi közvetett hasonlóságot is felfedeztem bennük. De róluk nem akarok most beszélni, egyrészt azért, mert már elég sok dal szerepelt tőlük itt a blogon is, másrészt pedig azért, mert már megtettem.

A The Horrors-t eddig is kedveltem, de a nyár elején jutottam el a tényleges rajongásig. A Skying megjelenése óta pedig még jobban odavagyok, és azóta is az Endless Blue-ra ébredezem.

És ha már Horrors, akkor muszáj megemlíteni a Cat's Eyes-t is, mert valami csodálatos lemezt hozott össze Faris Miss Zeffirával. csak merjétek azt mondani, hogy nem!

Ami viszont ténylegesen új kedvenc, az a Metronomy. Nem csak tök jó az egész új albumuk (mondjuk a régiek is), de megírták az őszöm dalát is:

Amiket még szerettem:

• Cults - még ha pont a legnagyobb slágerüktől a falra is mászom
• Handsome Furs - szomorú, hogy ilyen szimpatikus párosnak nem jutottam fel a koncertjére
• Smith Westerns - bár inkább csak az albumuk első felét hallgattam
• The Pains of Being Pure at Heart - olyan kellemesen szívhez szóló, vagy tudom is én
• Emika - @gyurmapok ajánlotta, és másodjára már el is kapott engem is
• The Black Keys - elsőre nem gondoltam volna, hogy ennyiszer fogom napközben énekelgetni
• Male Bonding - ezt se tudom miért, de néha nagyon jól esik
• She Keeps Bees - a Campusos koncertajánlók írása közben merültem bele, de az A38-as koncertre sajnos ismét nem sikerült elmenni

 Ezt meg csak így ideteszem, mert borzasztóan jó énekelgetni (és visszautal egy előző bejegyzésre is):

Sacc/kb párbeszédek The Twist alatt és után

- Hű. Milyen sokan vagyunk.
- Szerinted sincsenek összesen tízen? Lesz itt ma egyáltalán valami?
- Hát nem'tom, de kérem vissza a pénzem.


- Hm. Akkor most inni kéne valamit?
- Gondolom ja. Nem mintha lenne pénzem. Nem mintha ez akadályozna.
- Ismerős. Mit iszol? Én valami frissítő, szénsavas, enyhén alkoholos dologra gondoltam.
- Én benevezek egy sörre. Ajánlom a breezer-eket.
- Talán most kihagynám. Viszont egy sima bacardicola jöhetne.
*5 perccel később*
- Te, mi tényleg ennyit tökölünk ezen?


- Hm, szerintem elmegyek mosdóba, amíg nincs nagy sor.
- Én attól félek, hogy nem látok semmit a színpadból. Szokatlanul sok ma a magas ember.
*röhögés*


- Azért, ha kezdődik, álljunk már át a pult másik oldalára.
- Én is így gondoltam. Szerinted vagyunk már húszan?
- Nem tudom, de ez vicces azért.
- Bocs, megszámoltam: huszonöt.


- De érted, rám álltak. Mert ma olyan sokan vannak, hogy nincs elég hely. De érted.
- De fúj, amúgy ezek mindjárt kúrnak.
- Tudom, konkrétan a nyakamba lihegnek.
- De ez... debazmeg. MENJETEK MÁR SZOBÁRAAA!!!
- Semmi gond, néha nekem jönnek, semmi gond, alig idegesítő...
- Hű, szünetet tartanak! De és fogadjunk, hogy most drámáznak valamit!
- Szerintem a csaj úgy érzi, hogy nem figyelnek rá eléggé.
- Ja, én is ettől tartok.
- De láttad, hogy az előbb milyen rondán gyanúsan nézett rám?
- Jujuj, miattad fog kitörni a dráma, ajajajaj!
- Nem tehetek róla, hogy ilyen szörnyen kacér a jelenlétem is...
- Hehe! De bazmeeeeg, újrakezdték. De ezek tényleg!
- Remélem fiuk lesz és Oszkár Krisztián lesz a neve...


- Most realizálom, hogy azért lettünk hirtelen ilyen sokan, mert ezek már a patkós-féle bulira jöttek.
- Hát... elég csak rájuk nézni...
*röhögés*
- Azt hittem, csak otthon nálunk menő melegítőben járni szórakozni.
- Ó, ez örök divat!
- De érted, bejönnek ittas csajokat felcsípni, mert amúgy senki nem állna velük szóba, meg különben is lusták a kisujjukat is megmozdítani valakiért. Ismerem a fajtájukat...
- De most hagy ne mondjam, hogy ők is nekem jöttek...
- Nincs hely, nincs heeeely!
- Ma este én vagyok a láthatatlan lány. A hétvégén még azt mondták, menő vagyok, de most, ahogy így szétnézek, hát nem'tom. Nem tudom tartani ezt a szintet...
- Ugyan, sose bánd.
- De most nézd már meg ezt a tánckultúrát! Oké, tudom, hogy én is remek vagyok, de azért ez...
- Hiszen az a lényeg, hogy különlegesek legyünk, nem? Muszáj valami szokatlannal előrukkolni.
- Nos, igen. Remélem már feltűnt, hogy én is erőnek erejével gyúrok a különlegességre...
- Mind arra gyúrunk, hát nem?
- Hát de.


- Na, én még mindig lelkesen visszatapsolok!
- Nagyon örülök, de én mennék.
- Ne már, tök jó volt a koncert!
- Az tényleg baromi jó volt, meg tök jó, hogy ilyen sokáig voltak színpadon, de ezektől az emberektől már konkrétan félek.
- Ugyan, még csak most kezdődik a buli.
- Jaj.
- Miért, szerintem vicces.
- Az, de ez akkor is durva. Valahogy, ha zenekarom lenne, nem szeretném azt látni, hogy a tánctér azért telik meg néppel, mert jöttek a diszkósok partizni.
- Tény, hogy elég szar, de hát ez van.
- Ez.


*séta, séta, séta, röhögés*
- Na de várj. Ezt láttad?
- Ühüm.
- De, de láttad, hogy mit csinált?
- Ühüm.
- De bazmeeeeeg, az utcáááán?
- Tudod, én újabban csak azon szoktam kiakadni, amikor nem akadok ki...
- De ez most mi volt?
- Figyelj, én komolyan nem értem az embereket...

*egy jó órával később*

- De hallod, ez már megint itt van?
- Mi van?
- Itt van mögöttünk, persze letolt gatyával... Menjünk már át az út túl oldalára.
- De mi van már, követ minket?
- Nem hiszem. De komolyan szeretném tudni, mi motiválja ezeket az embereket...



(na jó, memóriám véges, meg különben is elfáradtam. azért nem volt ez szar este, csak hát na.)

Poniklo @ Mono

Úgy menni koncertre, hogy az ember hajnalban kelt és rögtön utána tesiről remegő(!!!) lábakkal jött ki, nem annyira menő. Pláne, ha a koncert előtt egy órával simán bealudt. Viszont megállapítottam, hogy egyedül is remek. (Jó, erről most vitatkozhatnánk, hogy tényleg egyedül mentem-e, de minek.)

Az alig fájó lábamnak köszönhetően egy 80 éves néni sebességével közelítettem meg a ruhatárat, majd a tömeg(?) mögött kinéztem egy remek falnak dőlős helyet, és szépen, lehunyt szemmel próbáltam eldönteni, hogy vajon el fogok-e aludni azonnal, illetve, hogy jó-e az előzenekar. Aztán arra jutottam, hogy a Sophie Braun egy jó dolog. A végén a két Foo Fighters feldolgozás különösen jól esett (ha több is volt, jelentem: aludtam).

Kissé szédültem még, mikor újra körül néztem. Rögtön egy bambulással indítottam. Rájöttem, hogy egy tök jó kockás zakót bámulok. Rájöttem, hogy a tök jó kockás zakó a címszereplőhöz tartozott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen eseményre is jöttem és elmentem egy kóláért, miután újfent nem tudtak meggyőzni arról, hogy szeressem a sört. Ezen a ponton azért megkezdődött a szokásos sms-es koncertközvetítés. Ennek következtében sikerült úgy hozzábasznivágni a kőpadlóhoz a telefonomat, hogy még az aksija is messze szállt. És mivel két éve leszoktam arról, hogy éjszakára kikapcsoljam a telefont, döbbenve tapasztaltam, hogy az üdvözlő szövegem "Welcome to CIA"; de ez valamiért rajtam kívül nem hatott meg senkit.

Az előzenekar lelépése után sikerült felmérni a helyet: a Mono baromi jól néz ki, de szerintem max. noname, 10 fős rajongói táborral rendelkező bandáknak lenne jó koncerthelyszín. Én - miután elkönyveltem, hogy se a hely, se a fizikai állapotom nem alkalmas táncolásra - a színpadnak csúfolt 2x2 méteres terület melletti/feletti asztalnál foglaltam helyet, így egyedüliként láttam rá mindenre.

Ponikloék setlistje - már amennyire jó a memóriám - kb. egy számmal különbözött az őszi, JuGyu Klubos koncertétől. Az akkori 22 fős közönség viszont megháromszorozódott. Ennek következtében mindenki álldogált/szorongott a "tánctéren". Talán 3-4 ember próbálkozott lötyögéssel. Amúgy minden szép és jó és hibátlan volt, csak szerintem a zenekarnak se volt helye. Legalábbis néha úgy tűnt, hogy a basszeros sem nagyon tudta, hogy kellene állnia, hogy jó legyen. Mondom én, hogy kicsi volt az egész. Majdnem lefordultam a székről a röhögéstől, amikor Imre az utolsó számot Kőváry Zolinak ajánlotta: Nélkülem nem működsz. Ráadás nem volt, hiába tapsoltunk, illetve hiába kiabált a távolabb ülő, rendkívül kulturált társaság... Azért a szokásos arcok betámadták őket némi dedikált szuvenírért. (Pl. a srác, akit múltkor hiányoltam Neo-ról. Hm, úgy tűnik, hogy két és fél alatt megtanultam, hogy kik vannak ott minden koncerten. Viszont hiányzott legalább két zeneőrült. Vajon nem értek rá, vagy még nálam is tájékozatlanabbak? Persze, kit érdekel...)

Még egy bő húsz percet maradtam ezután a helyszínen. Mellettem panaszkodtak, hogy milyen szar zenéket nyomnak, hát nem tudom, nekem valahogy nincs bajom sem a Blurrel, sem a Smiths-szel... Szóval nem emiatt távoztam, és talán nem is azért, mert álmos lettem volna (ami azt illeti, közben egészen felélénkültem), egyszerűen csak... mennem kellett. Úgyhogy kikértem a kabátomat, küldtem a fejembe egy kis Metricet, és hazasétáltam. Azért tök jó, hogy egyre több ehhez hasonló eseményen futok össze a filmes tanáraimmal. :)

Az első hét varázsa

A hét eddigi tanulságai: az élet tele van iróniával, illetve Isten nem ver bottal. Ja, és perverzek vagyunk. De vállaljuk.

Fura Szegeden lenni. Szombat este otthon olyan volt, mintha legalább külföldre készülnék. Pedig csak másnap reggel csomagoltam össze. Vasárnap egész széles skálán mozogtam érzelmileg, de a nap végének ismeretében elmondhatom, hogy összességében kiborultam. Hétfőn furcsán nyugodt voltam. Szinte éreztem a telet a bőröm alatt. Bizsergett. Egészen elkezdtem várni a fűtésszezont, meg a meleg kabátot. Szomorkás hangulatom lett, amiért erről egy másik érzésre asszociáltam. Valamiért a tudatom szorosan összekapcsolja e kettőt, de egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Mindenesetre megvan a bája.

A hétvégén már elkönyveltem otthon, hogy egy unalmas hónapnak nézünk elébe, gyakorlatilag semmi sem fog történni. Erre rögtön tegnap kikötöttünk egy Moog koncerten. (Ami jó volt. Ezen annyira nem tudtam még felülkerekedni, hogy nem is részletezem.) Most nyitották meg ugyanis a Jugyu Klubot, ami tulajdonképpen a Jate kicsiben. Persze most még tiszta, új és szép. Tényleg jól néz ki, de rosszul esett elképzelni, hogy hamarosan úgyis le lesz rúgva a vakolat. Egyébként nem elég, hogy pincehelyiség ez is, ráadásul iszonyatosan kicsi. A bárhoz való odaférés annyira röhejes, hogy mikor megszomjaztunk, inkább hazamentünk. Amúgy érdekes, hogy kirakták az egészet a Hattyasra, a csöndes utcák, a családi házak közé. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből.

Kedden volt Dorothy születésnapja. Tőlem egy Boris Vian könyvet kapott. Akár bele is írhattam volna, hogy milyen alkalomra és kitől, netán egy idézetet is, vagy csak szimplán egy kedves gondolatot, de megtartottam szokásomat, és jelöletlenül adtam át neki. Egy kicsit sajnálom, nekem rosszul esik, hogy így ajándékozok, ilyen személytelenül, de talán jobb így. Azóta csinálom ezt egyébként, mióta a koleszban a Reninek közösen vett könyvbe velem íratták a szöveget. Gyakorlatilag tönkre tettem a kötet esztétikai megjelenését. Mindegy, talán egyszer elég stabil leszek, és felnövök a feladathoz. (Szeretnék.)

Dorothy este átjött. Anne Mary épp hagymát párolt a rántottájához. Magamból kikelve támadtam le, hogy mit csinál, elrontja a tervemet, jaj! Az ötletem ugyanis az volt, hogy hagymás-krumplis-tojásos vacsora lesz. Szerencsére időben érkeztünk ahhoz, hogy leállítsam a folyamatot, átrakassam a hagymát nagyobb serpenyőbe, pucoljak pár szem krumplit, megnöveltessem a tojásadagot, és csináljak valami nagyszerűt. Az már más kérdés, hogy a szokásoshoz képest nem lett valami jó. Nagyon siettem (iszonyatosan éhesek voltunk, na), ezért a krumpli is kicsit kemény maradt, az a minimális paprika sem sült át, ráadásul a krumpli túl sok lett ennyi tojáshoz (és ilyen kicsi gyomrokhoz). Persze azért jót ettünk belőle, de furcsállottam, hogy ilyen éhesen is képes voltam kritizálni a saját munkámat.
Vacsora közben megcsörrent Dorothy telefonja, majd – még szinte fel sem vette – Anne Mary-é is. Automatikusan fordultam a sajátom felé és vártam. Vártam valami olyasmire, ami soha(!) nem történt még meg. Naivitás vagy optimizmus? Fel kellene adnom? Én nem olyan lány vagyok.

Felmarkoltam pár ingyenes terjesztésű újságot az egyetemen, hogy legyen mit olvasnom az étkezésekhez (erről nem tudok leszokni, de nem is akarok). Majdnem félrenyeltem, amikor az általam egyik legjobban kedvelt újság júniusi(!) számában felfedeztem az általam írt próbacikket, egy könyvajánlót. Igenis tisztában vagyok vele, hogy vannak jó írásaim, ahogy azzal is, hogy ez nem tartozik közéjük; ejnye, azt hiszem esett a lap színvonala. :) Egyébként az élmény nagyon nagy, jól esett valamilyen szinten, de tényleg kár, hogy nem valami jobbal kezdtem.

Nagyon lassan elkezd körvonalazódni a fejemben ez a szakdolgozatos történet is. A nyáron párszor már elejtettem egy tervnek nem nevezhető gondolatot ezzel kapcsolatban, de igazából nem tudtam, hogy mennyire gondolhatom komolyan. Most viszont beszéltem a tanszékvezetővel. Mi más igazolhatná egy tanár felkészültségét, ha nem az, hogy laza öt perc alatt kitalálta pár kérdéssel, hogy mi a legtesthezállóbb számomra. És igen, egészen közel áll ahhoz, amit pár hónapja kigondoltam. Itt jön be az irónia: ugyanis a felkészítő (nem tudom mi az ide megfelelő szakkifejezés) tanár személyére az első helyen most olyan valaki áll, akinek az előadásai miatt az első pár egyetemi hónap alatt azt a kikötést tettem, hogy bármilyen irányba is szakosodok, az nem az esztétika lett. De mint tudjuk, mindennek oka van, és ez egy igazán érdekes kihívásnak érkezik. Hogy miért döntöttem mellette? Elsősorban a tanszékvezető ajánlására: szerinte a témámhoz ő a legnagyobb szaktekintély. Mondjuk szívesen jelentkeztem volna a tanszékvezetőhöz is szemináriumra, és úgy éreztem, hogy el is vállalt volna, de azt mondta, hogy mivel ez nem az ő szakterülete, nem tudna elég segítséget nyújtani, ezért hanyagoljuk az együttműködést, kivéve, ha összehasonlítok egy bizonyos zeneművet egy bizonyos írással. Ezzel rá lett tapintva a gyengepontomra. Bármennyire is vonz az ötlet, bármennyire is szívesen megcsinálnám a dolgot, a zene az, amihez akkor sem értek egy halvány pöttynyit sem, ha megfeszülök. Nagyon fáj ez nekem, de nem tudok mit tenni: legyen szó akár könnyű- vagy komolyzenéről, csak azt vagyok képes megmondani, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Újabban azért tudok asszociálni érzésekre, képekre, stb., de ez nem elég egy ilyen kaliberű dolgozat elkészítéséhez. Sajnálom. Viszont amikor kihallgatást kértem és kaptam a megfelelő tanerőtől, akkor csupa pozitívat tapasztaltam. Egy kicsit mintha ő is belelkesült volna, ami az én lelkesedésemet is megdobta. Jó lesz ez így nagyon.

Ha már zene. Nem csak így vagyok ám büntetve. Miközben Dorothy-val próbáltunk kinézni pár nekünk való koncertdátumot, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy ebben a világban csak két város létezik… De engem most miért kell bántani? Oké, mindenki megkapja(/kapta), amit megérdemelt, de én… Tudom, nem kellene panaszkodnom, hiszen minden más kezd visszaterelődni a normális mederbe, és ebből is látszik, hogy én előrébb vagyok ebben a... hm, fejlődésben, közelebb vagyok önmagam megtalálásához és elfogadásához, és nem kellene törődnöm azzal, hogy másokkal mi történik, ők hol tartanak az úton, és mit kapnak, ha letérnek…Még gyenge vagyok. De már csak egy kicsit.

Szerda. Még nem volt 10 óra, amikor a szökőkút (éppen out of order) szélén üldögéltem, cukros kiflit majszolgatva. Azért földhöz tudja vágni az embert, ha a fáradt napsütésben Joseph Arthurt hallgat. Ja, hogy miért keltem olyan korán? A kurzusfelvételes problémáimra próbáltam gyógyírt keresni. A megfelelő tanárember szerint két megoldás van, még nem tudjuk, melyikhez kell folyamodni, de szerencsére úgy néz ki, hogy egyik sem vezet csúszáshoz, úgyhogy egy gonddal kevesebb. Minden úgy megy, ahogyan mennie kell.
A nagyáruházban vettem füzetet a németnek (már nagyon profin be tudok mutatkozni; azért meglepően sok újdonsággal találkoztam – csak régen volt az az általános iskola), meg mosóport (azóta már minden tiszta és illatos), és ha már ott voltam, felrohantam a kalapos nénihez is. Már mosolygott, ahogy feltűntem a mozgólépcső tetején. Sajnos a keresett típusból csak egy volt, ami tetszett, de persze kicsi volt (már az első szemüvegemnél kiderült anno, hogy nagy fejem van…). Mint megtudtam, a rendelt áru fele még csak ezután jön, de az többségében férfi modelleket fog tartalmazni. Valahogy nem estem kétségbe. Azért meg lettem nyugtatva, hogy a néni talált egy új helyet, és ott is szétnéz, hátha tudja még bővíteni a kínálatot, mert emlékszik ám, hogy nekem az alacsonyabb, keskeny karimás állt jól, de arról ő nem tehet, hogy az két éve volt divat, most meg szinte lehetetlen beszerezni. Remélem azért talál majd nekem is valamit.
Az első német óra nagyon vicces volt egyébként. Van egy-két ember, aki alapvető logikával sem rendelkezik – legalábbis erre kellett rájönnöm, mikor fel lettek szólítva –, de a többség annyira lelkes, hogy kikényszerítettük a tanárnőt, hogy adja le gyorsan a számokat és ragozzunk már igéket is, ha egyszer itt vagyunk. :D
Délután jött Phaedra. Sütiztünk, sétáltunk, parton üldögéltünk hármasban. Este a VIII. Super 8-as filmfesztivál megnyitójára mentünk. Bővebben már nem nagyon emlékszem mi minden történt, de amikor hazaértem, még ébren volt mindenki.
Szegény Anne Mary most elég nagy dózisban kapja a hülyeségeimet. :)

Csütörtökön szabad volt a délután, kaptam sms-t tataijucctól, hogy találkozzunk, de kb. fél órával beelőzte őt Márta néni, aki megköszönte, hogy őt választottam. :D Ő is meghívott minket Anne Mary-vel limonádézni, illetve sütizni. Közben kibeszéltünk az osztályt. Jó volt már beszélgetni vele is. Meg kellene szerveznem az osztálytalálkozót egy hónap múlva, de semmi kedvem nincs megfogalmazni egy körlevelet. Pedig szeretném látni a többieket. Szar vagyok.
Pénteken felkelni is kár volt. Nem hogy németre menni, meg hazajönni.

A majd' egy napos bloghegesztő projekt során, amit Negyvenkettővel végeztünk Mademoiselle segítsége alapján, lett nekünk ez a csodálatos kockás tapétánk. Örülök, hogy a múltkor nem sikerült felrakni az első fejléc tervet, mert ez most jobban tetszik. Mondjuk nem ártana még kicsit finomítani a dolgot, túl sokféle árnyalat kering itt, meg ilyesmi, de azért szép nekem. Tessék bátran kommentelni és kritizálni, akkor is, ha csak annyi a kritika, hogy a dolog nem találtatik hozzám illőnek. Hajrá!
Most pedig jöjjön némi zene, csak és kizárólag Negyvenkettő kedvéért. :)



A hatalmas csütörtöki ünnepnapon Renivel bementünk Kecskemétre, ott találkoztunk Mesivel, meg Dorothyékkal. Volt Belmondo, meg HS7-koncert, meg tűzijáték (amit konkrétan nem élvezett egyikünk sem), meg hűűű. Még fantasztikus, kemencében sült kenyérlángost is ettem! (Ja igen, újabban enni is szoktam, hát nem mesés?)
Valamikor éjfél után elváltunk Dorothyéktól és Mesi hazafuvarozott bennünket magához Kerekre. 1 körül érkeztünk. Ahogy beléptünk a házba, Mesi nagyobbik húga már jött is ki a szobájából, hogy elköszönjön tőle: egyenesen a nővéréhez ment, adott neki jóéjtpuszit, majd fordult is vissza, de hirtelen megtorpant, lassan felénk fordította a fejét... mi már addigra vigyorogtunk nagyon - kicsit meglepődött egy pillanatra. :D
A pénteket is ott töltöttük ötösben: Mesi kisebbik húgával, Zoéval (aki egy kis hisztis tündérbogyó! :)) és a délben érkező V.Ágival. (képek a fészbukon)

Biztos akartam még mást is írni, de olyan remek fejfájás tört rám, hogy hejj. Front? Ó igen, holnapra záport, zivatart mond. Szeretném én azt látni...

Az első negyedik nap

Következzék hát egy rövidke beszámoló első Szigetes élményemről.

Reggel 8-kor indultam fel (ahogy szoktam: rögtön a pesti buszra szálltam fel, de Kecskeméten átváltottam vonatra), úgy volt, hogy a Nyugatiban találkozok Mesivel. A vicc kedvéért, amíg vártam rá, összefutottam egy kisebb menedékes társasággal: éppen fórumtalálkozó volt. Kaptam egy gyors és enyhe fejmosást, hogy már 3 hónapja a tájukra se néztem, de nem tehetek róla, ami nem megy, azt ne erőltessük.
Mesi csak pár percet késett, de rögtön vitt nézelődni. Vettünk neki ruhákat, még többet próbáltunk (igen, én is, hiába vettem rosszul az akadályokat - hülye hátfájás), de még cipőt is néztünk. Persze először vittünk kaját Phaedrának. Szegény nagyon ki van már fáradva; de végre Somával is lepacsiztunk idén.
Sacc/kb pont 3-kor álltunk be a kapukhoz. Számomra meglepően gyorsan bejutottunk.

The Subways
A hídon futottunk át, mikor meghallottam a kezdő dallamokat. Az első egy-két számról biztosan lemaradtunk, de az élmény hatalmas volt. Fényes nappal, kora délután olyan hangulatot teremtettek, hogy ihajj! Billy állandóan biztatta a közönséget, amit csak tudott, azt magyarul mondta. Charlotte-ban hihetetlen energia lakozik, és valami tünemény. Sőt, idézném az egyik mögöttünk álló srácot:

"Olyan, mint egy kis sütemény. Igen, mint egy sütemény. Egy kis minyon!"

Mindenki táncolt, ugrált, nevetett, énekelt, üvöltött - Billynek köszönhetően heves köhögőrohamot kaptam, de hosszútávon jól jött: azóta újra tudok énekelni. Bebizonyítottuk, hogy "we are fucking crazy", ráadásul 10-es skálán 10-es osztályzatot kaptunk, miután Charlotte 9-es ítéletére hatalmas fújjogásban tört ki a nép. :D
Az utolsó dal természetesen a Rock & Roll Queen volt (ahhoz képest, hogy honnan indultunk, eddigre már a másfeledik sorban tomboltunk), ami egy negyedórás záróperformansszá fejlődött: Billy lerakta a gitárt és kifutott a színpadról, hogy a közönség literally a tenyerén hordozza, a németektől elvette a zászlójukat és helyettük lengette, nagyon jó fej volt. Közben Josh és Charlotte lankadatlanul tolták nekünk a bizsergető, feszültséggel teli csodálatosságot. Az élvezethez nem is kell más, csak egy dob, meg egy basszusgitár... :)

Editors
Egy üdítővételnyi szünet után visszaálltunk a nagyszínpad elé. Az egyik kedvenc momentumom az volt, amikor a kivetítőn megjelent egy tábla a közönségből: "I WOULD BE 'GAY' FOR YOU".
Tomnak isteni hangja van, és látványosan fürdik a sikerben és a népszerűségben. Chris elég magának valónak tűnt, de még így is látszott rajta, hogy azt csinálja, amit szeret. Russellnek tök jó volt a pólója. :) Edbe meg kicsit beleszerettünk. Olyan aranyos volt: mintha végig számolt volna dobolás közben. :P

Klaxons
Miután meglátogattuk a Hungarikum falunál Mesi csoporttársait, vettünk hagymás-zsíros kenyeret és rohantunk vissza erre az újabb csodálatra. Ők is olyanok, akik már első hallásra elbűvöltek, de így élőben megint csak wááááá! :)
Fura srácok ezek: mind teljesen máshogy néz ki, de mindről süt a jó szándék. :D Jamie ezzel az inggel... James meg, mint egy kamasz, aki szeretné magát nagyon komolyan vetetni. Jaj, nagyon aranyos srácok ezek, baromi jó zenével. Tessék hallgatni!

Neo
Azt hittem itt jött a kis szünet, amikor úgy gondoltuk, hogy most táncolnánk egy nagyot a jóféle magyar muzsikára. A sátorba belépve elámultam, hogy milyen profi a hatása már pakolás közben is a színpadképnek. Na meg persze azon, hogy ez a Péter ez hogy tud már felöltözni. Oké, színpadra ilyen kaliberű emberek kellenek, de amúgy borzadály. Sőt, most Enikő is csatlakozott hozzá, pedig ő mindig olyan szép és csinos. :(
És akkor az első negatív technikai tapasztalatunk: mi (értsd: all of közönség) szóltunk a felkonferálásnál, hogy egy büdös szót nem lehet érteni a mikrofonból, de különösebben nem hatottunk meg senkit. A lábdob ráadásul konkrétan az agyunkat próbálta kinyomni a fülünkön keresztül. Nem akartuk feladni: a második szám után az első sor közepéből hátrább masíroztunk vagy tízzel. De az érzés ugyanaz. Nagyon nem jött át a szokásos hangulat, még vártunk pár dalt, aztán leléptünk.

Manic Street Preachers
Vicces, hogy "főműsoridőben" volt az a zene, amit inkább egy hintaágyban pihenve, ölelő karok között szeretne az ember hallgatni.
Úgyhogy átmentünk az mr2-színpadhoz, ahol megtudtuk ismét, hogy "a szépség csak egy hideg láng", illetve, hogy Boriék még mindig jók.
Ezután jött egy kis bolyongás: kisebb tömegverekedés, ásványvízszerzés, kürtőskalács-majszolás. Aztán...

Placebo
Itt már konkrétan bűntudatom volt, mert nagyon-nagyon-nagyon fájt a hátam, és szar volt, hogy az én kialvatlanságom miatt Mesinek is elrontom a kedvét.
Egyébként itt is azt tudom mondani, hogy hiába volt jó a zene, szerettem volna ülve hallgatni, mert táncolni rá amúgy sem volt nagyon kedve senkinek.

Ezután mi is volt... Ja igen, pihentünk vagy egy órát, játszottunk a fényképezőgéppel, és majd megszakadtunk a röhögéstől. Idióta kislányok voltunk tehát.
Elnéztünk egy "csuda klassz" sátorba, ahonnan csak udvariasságból nem menekültem sikítva. Meg voltunk a Blues Kocsmába, ahol én állva pihentem (egészen addig, amíg egy hatalmas állat erőből bokán nem rúgott...), Mesi pedig kiélte táncszeretetét.
Utána rájöttünk, hogy Jamie Winchester egészen jó, majd haluztam kicsit, ami rosszul esett, aztán felháborodtam a TheKOLIN-on (és/vagy a közönségén), de lehet csak azért mert addigra már nyűgös voltam. De nem. Mindegy.

Elfáradtam. Majd folytatom. Vagy nem. Ennyiiii.

Dupláztunk

Kaukázusból. Mert olyan jól esett pont egy héttel előtte is. Tehát fogtuk magunkat Renivel és lehúztunk Szegedre az EHÖK vizsgazáró fesztiválra (az mondjuk más kérdés, hogy UV-hét alkalmából nekem még ma is volt két köröm a bétékán), pontosabban csak a második napjára, mert hogy mi a francot csináltunk volna itthon.
Már a lakásba is mosolyogva léptünk be: az ember mindig magából indul ki, így szétnézve rögtön leesett, hogy férfiember járt az épületben. Ráadásul megpillantottuk Bridzsit táskáját, ami azt jelentette, hogy dolgozik, tehát a városban van, amitől csak még jobban vigyorognunk kellett.
(Tudom, hogy a képek nem néznek ki valami jól ott fent, de még nem sikerült rájönnöm, hogyan tálalhatnám őket szebben. Majd egyszer, több aggyal.)

Kicsit késve értünk ki az Árpád térre, egy-két dalon már biztosan túl volt Takáts Eszti és zenekara. De, hogy őszinte legyek, ettől annyira nem estünk kétségbe (utólag azt se bánjuk, hogy Orfűn lemaradtunk róla). Mostanában nem igénylem, hogy újra lássam őket élőben. Egyszerűen nem volt jó. A dalok azok igen; voltak, amelyeket már egészen megszerettem rádióból (koncertről biztos nem sikerült volna). De a hatás, az összkép... Elég esetlennek tűntek, a közönséggel nem tudtak mit kezdeni, így az előadó-művészet oda is veszett. Biztos vagyok benne, hogy élvezik ezt a zenecsinálós dolgot, de csak így egymás között. Az a kevés ember is, aki kint volt rajtunk kívül, inkább elfoglalta a színpadtól elég távol eső sörpadok sokaságát. Nem véletlenül.

Még mielőtt vége lett volna, átmentünk Bridzsit munkahelyére, hogy meglepjük, illetve bejelentsük, hogy tudunk "mindent". :) Szóltunk neki, hogy ha bezártak, jöjjön ki a térre, merthogy ő is szereti ám a Kaukázust. Ebben ugyan nem volt biztos, de szerencsére bízik bennem, így jött és még élvezte is (én mondtam, hogy szereti :). A számok sorrendje mintha pontosan megegyezett volna az orfűivel, de persze lehet, hogy hazudok. Mindenesetre az emberek hirtelen többen lettek, felálltak, közelebb mentek és jót táncoltak. Tény, hogy előnyükre vált a sötétedés is, de Esztiéknél mindenképpen nagyobb bulit csináltak. A nap zárásaként elvittem a leányzókat vacsorázni. Megvolt a szokásos gimis nosztalgia is, meg a kisebb lelkizések, szóval lányosan görbe estét csaptunk. :D

Másnap a meglepetések sora következett. Először is vicces, amikor egy olyan emberrel találkozol össze az utcán, aki a természetes lelőhelyén meg se lát, nem is köszön soha, de itt, az otthontól ily messze letámad, megpuszil, érdeklődik, vagy legalábbis úgy csinál. Aztán meg az is szép, amikor jön a telefon, hogy Phaedrának szabadnapja van, épp Szegedre tart, merre tetszem lenni? és mivel jó helyen, így két hónap után találkozunk is végre. Jézusom, két hónap nagyon sok idő. (Már ott tartottam, hogy vele is azt csináltam, mint előtte csak egészen minimális létszámú emberrel: annyira hiányzott, hogy pár hete összevesztem vele. Szerencsére vette a lapot, kiordibáltuk magunkat, majd pár óra múlva felhívott, hogy visszatértem-e az értelmes emberek közé. Ez így megy. :)) Szóval jött. Szenvedtünk, lelkiztünk (van amiból sosem elég), szökőtat néztünk, míg el nem kezdtünk tőle haluzni, meg moziba mentünk (A nő másik arca, majd egyszer jól lekritizálom, most nem, de amúgy nagyon tetszett).

Szombat este Bridzsit ment haza (mint kiderült, három egész éven át tanult zongorázni - erre az információra a későbbiekben még szükség lehet...), vasárnap reggel Reni (a mindent köszönő SMS után kerültem annyira képbe a világgal, hogy rájöjjek, még csa kreggelit sem adtam szegény lánynak; rá kellene szoknom a vendégeim etetésére; vajon miért nem adok nekik soha semmit utazáshoz???), délután Phaedra, így egyedül maradtam. De nem fájt.
Érdekes, mert régen nagyon szerettem egyedül lenni, mindig ki tudtam használni a helyzetet és az időmet. Általában jó kedvem is kerekedett ilyenkor. Azután jött az "álomév", amikor is nem bírtam a szükségesnél 10 perccel sem tovább egyedül maradni. De most megint jó. Most megint nem fáj. Különbség van magány és egyedül lét között. Most egyedül vagyok. De miért voltam eddig magányos? Az élet gyakran vicces...
Tanulnom kellett volna, könyvet olvastam. Hogy lesz-e belőle bajom? Megeshet. Persze kiküszöbölhető, de akkor sem kellene. Mindenesetre olvasnom kellett. El kellett merülnöm egy másik világban és tudatosítanom kellett magamban, hogy még mindig el tudok olvasni 550 oldalt két este alatt. :)

Közben örültem. Nem tudom minek. Magamnak? Mosolyogtam, miközben teljesen egyedül voltam a sötét lakásban. Magamat sem értem, nemhogy másokat. De nekem most jó. Néha még nem találom ugyan a helyem, de szilárdulok. Tervem is van, rengeteg. Bridzsittel listát írunk a jövő évre való tekintettel. Legfontosabb eleme: "ELHAGYNI A KIFOGÁSKAT!" Ez a minimum. A változás szele majd segít minket. (Le sem tagadhatnám, hogy Joanne Harrist olvastam. :D)

Ja de és emberek!
Ha nem tudnátok, akkor most szólok: NEM én vagyok ám a darabolós pingvin...


PS.: A további pletykák és találgatások elkerülése végett ezennel megerősítem a hírt és felfedem új szerelmem kilétét.
Most őszintén, Titeket még nem csábított el a Kit-Kat Dark?

Dancing in the Mud

A hétvégén Orfűn voltunk, fesztiváloztunk. Majdnem egy egész napot csak utazással töltöttünk el, de így is megérte a három napnyi gondtalan szórakozás, csak kár, hogy ilyen hamar vége is lett. A terv az volt, hogy az eszünket otthon hagyjuk és csak azzal törődünk, hogy jó legyen nekünk. Hogy sikerült-e? Hát...

Csütörtök
Személy szerint fél 6-kor keltem, hogy időben elkészüljek és kiérjek a 6:47-es buszhoz. Renivel a megállóban találkoztunk, majd versenyt bambultunk a busz közepén. Kecskeméten csak 20 percet kellett várnunk, amit eltöltöttünk innivaló beszerzéssel és extrémsport nézéssel: a fotocellás ajtó üvegének tisztítása legalábbis felér vele. A buszon megkaparintottuk a leghátsó sort. Reggeliztünk bundáskenyeret, amit Reni anyukája csomagolt (a nap folyamán további 3, azaz három db. kekszet sikerült leerőltetnem a torkomon, de hogy őszinte legyek, egyik sem számított "hasznos tápanyagnak"). Hol aludtunk, hol megpróbáltuk kitalálni régi emlékekből, hogy éppen merre járhatunk - igen, unalmas egy buszút volt. Baján nem egészen egy órát álltunk, egész jól viseltük; bár elmondhatnám ezt a továbbiakról is. Mohácsnál volt az egyik mélypontom - ez van, nem szeretek utazni, csak megérkezni és ott lenni. Pécsett egy órát és még húsz percet vártunk, ekkora azonban már minden agyi tartalékunk megszűnt létezni, egyfolytában azt kérdezgettük, hogy egyáltalán minek indultunk el? Közben szép kis társaság gyűlt össze a menetrendszerinti járat elé. Felismertük a két lányt is, akikkel együtt utaztunk Kecskeméttől, de leszállás után el is tűntek. Végül 3 egész buszt kellett beállítani Orfű felé, hogy mindenki elférjen. A pár száz méternyi sétát, amit a helyszínen kellett produkálnunk a kempingig, már röhögve tettük meg. Dacból nem néztük se az időt, se a visszafelé úthoz szükséges megállót... Fél 4 körül végre kisebb nehézségek árán ugyan, de bejutottunk a területre - a csaj bocsánatkérésétől a cipzár nem javul meg, új táskát meg pláne nem tudok belőle venni... Újabb fél óra alatt megtaláltuk helyünket és felvertük a "házat", majd diadalittasan elindultunk felfedezni a terepet. Örömmel konstatáltuk, hogy máshol négy férfi és sok idő kell a sátor építéshez. :)

Először a theKOLIN koncertjét néztük meg, amely emlékeim szerint egy jó órás csúszással kezdődött. Barátném el volt ragadtatva (rögtön az első szám felkavarta: B-65 - Gay Submarine), azóta is emlegeti, hogy ilyet többször kellene lássunk. És tényleg! Az este további hangulatát tökéletesen megalapozta, nagyon élveztük.
Utána a kedvemért megvártuk, míg elkezd játszani az Óriás, de sajnos csak pár számot hallgattunk meg, mert rohantunk a nagyszínpadhoz Péterfy Borit nézni/hallgatni - egyrészt azért, mert normál körülmények között szinte lehetetlen bejutni a koncertjeire, másrészt meg mert megígértem Anyunak, hogy készítek neki fotókat (az üzenetét, hogy Bori olyan hangosan énekeljen, hogy hazáig hallatsszon, nem mertük átadni). Bár szívesen maradtam volna az Óriáson, rögtön megörültem, ahogy a távolból meghallottam, hogy Bori éppen egy Bizottság számot énekel és éppen azt üvölti, hogy "SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM". Most így hirtelen csak arra emlékszem, hogy a Hideg láng című dalra mekkorát tomboltunk, de összességében is remek volt a hangulat.
Az időbeli sorrend is valahol elveszett a memóriám sötét bugyraiban, de azt tudom, hogy a Gonzonak hallottuk az elejét és a végét, illetve én belehallgattam a Budapest bár végébe, amíg Reni PASO-t hallgatott. Ezután együtt mentünk vissza a Bomba! színpadhoz Amber Smith koncertre. Velük kapcsolatban folyamatosan újabb és újabb pozitív csalódások érnek: történhet velük akármi, jöhet bármilyen akadály, mindig iszonyat jók. És bár betegen tényleg életveszélyes lett volna July-t énekelni, a közönség biztos segített volna... :) Közben Dorothy írt, hogy azonnali, gyors helyzetjelentést kér: hát bejátszottunk neki fél perc Simon Says-t. :)
Ezután emlékeim szerint fáradtan ücsörögtünk E.Z. Basic-en, majd úgy döntöttünk, hogy alszunk és elmentünk fogat mosni, de visszafelé megcsapott minket a "Tesco Disco" zaja, úgyhogy gyorsan ledobtuk a cuccainkat és rohantunk, hogy utolsó erőnkkel még bulizzunk egy jó fél órát. Poén, hogy hetekkel ezelőtt volt egy olyan érzésem, hogy Orfűn fogok egy nagyot bulizni aktuális kedvenc slágeremre, a Dance With Somebodyra, és láss csodát... :)
3 körül bújtunk hálózsákjainkba, de mivel igen közel sikerült elhelyezkednünk a Jäger Barhoz, ezért pár számonként felébredtünk és csodálatosabbnál csodálatosabb régi slágereket hallgattunk. Az egyik ilyen ébren töltött időszakban mondjuk volt egy szomszédsátraskiabálóseljegyzéses történet, azt azért figyelmesen meghallgattuk.

Péntek
Mivel gyakran felébredtem, feltűntek ilyen apróságok, mint pl., hogy Reni már sátron kívül van, de én csak 1 körül voltam hajlandó felülni. A szokásos lefekvés előtti Knocked Up hallgatásomat is át kellett ütemeznem a körülményekre való tekintettel ébredés utánra. (Igaz, moinden tizedik sátorban volt egy gitár, tehát nem maradtunk zene nélkül egy pillanatra sem.) Mire összeszedtem magam, lezuhanyoztam és elindultunk ételt kutatni, máris 3 óra lett. Alig ehettem pár szemet a fantasztikus(an rossz) sült krumpliból (ezt újabb fél óraként tessék elkönyvelni), már jött is a telefon, Mefiék megérkeztek, menjünk le. A csoporttársa és annak barátja hozták le őt. Ahogy lecuccolt, felfalattam vele a maradék krumplimat és együtt lehúztunk a tóhoz. A frissen érkezettek bele is ugrottak, mi inkább csak távolról szemléltük az eseményeket, amit nem is bántam meg: a végén már szinte kedvem lett volna visszamenni a fürdőruhámért, ezért a lábammal ízlelgettem a vizet, ami egyszerűen jéghideg volt számomra. Mindenesetre megbeszéltük, hogy következő nap mi sem fogjuk megúszni a vizet. (Hajajj.)
A tehetségkutató színpadnál kezdtünk aznap, de a fülünknek egyik banda bántóbb volt, mint a másik (mégis, azok közül került ki a fesztiválgyőztes...). Üdítő volt elruccanni PUF-ra, bár túlságosan nagy élményt nem adott. Ezután visszatértünk evős helyünkre tanácskozni. Én szívem szerint maradtam is volna ott, hogy halljam a Sheket zenekart, akiknek nagyszerűségéről már Szegeden is volt alkalmam meggyőződni, de a lányok végül bevonszoltak Kaukázusra. De milyen jól tették! Nem gondoltam volna, hogy élőben ekkora élmény őket hallgatni. Fantasztikus volt együtt ugrálni a tömeggel, az egész olyan egy lélek - több test hangulatú volt, teljesen el voltam ájulva tőle.
Ezt az érzést extra gyorsan rombolta le a Kispál koncert: ők is unták magukat, nemhogy mi. Ráadásul egyedül itt volt tömegundoros élményem: utálom, hogy amikor össze vagyunk préselve, mint a heringek, de ők törnek előre teli sörös poharakkal, aztán csodálkoznak, hogy a fele máson landol vagy megsértődnek, ha valaki panaszkodik, hogy éppen az ő bőrüket égeti ki a cigarettájuk. Ésszel játszadozzatok már emberek! A kedvenc számaim sem voltak (bár lövésem sincs, mi szólt az Emese előtt, mert nem érkeztünk időben, bárminemű tájékoztatást örömmel vennék), meg a kedvem is szar lett. Abszolút sírás határon voltam, de gondoltam ennyi ember között nem kéne.
Ilyen-olyan vándorlások után végül ismét a nagyszínpadnál kötöttünk ki: Mefit sikeresen elkápráztatta a Psycho Mutants, kifejtette, hogy milyen klassz vámpíros zenét lehetne ebből összehozni és táncoltunk, míg bírtuk szusszal. Szép lezárása volt a napnak.

Szombat
Apró kopogások. Telefon. Rémlik valami elkorcsosult SLTS is. Mozgolódás. További kopogások. Újra telefon. Megérkezett az eső is, Dorothy is. Szegény jól kifogta, hogy pont aznap szakadt, mikorra Ő is leért. Elindultunk a hideg szélben sétálni, elsősorban lángost kerestünk nekem, meg valami gyümölcsöt Mefikének. (A tóban való fürdést ugye buktuk, de a víz így is megvolt.) Utóbbit természetesen esélyünk sem volt találni, a lángos meg máris elfogyott mindenhol a fesztivál területén kívül, így a többiek jégkrémeztek, míg én mindenhol lejelentkeztem telefonon.
A fesztiválos életet megint a kajás-tehetségkutatós sátornál kezdtük. (Valljuk be, ha nem kötötték volna egybe az étkeztetéssel, a kutya se ment volna megnézni őket a személyes ismerőseiken kívül.) Én 3 nap után végre benyomtam egy fél lángost meg fél liter vizet, közben pedig az égből lezúdult minden víz, ami csak ott volt. Egyfajta röhögőgörccsel keveredő pánikroham alakult ki, de minket már éppen nem tudott érdekelni.
Hangmásra átfutottunk gyorsan a megfelelő sátorba (ahhoz képest, hogy fedett rész volt, a közepén hatalmas tócsa éktelenkedett) és kezdetét vette az eszeveszett tánc. Valami fantasztikus volt amit a színpadon azok a srácok produkáltak. (Nem tudom szabad-e piros pontot adni az Ian Curtis-es mozgásért vagy csak szimpla mosollyal nyugtázzam továbbra is?) Ráadásul ahogy feldolgozták a These Boots Are Made For Walking-t... Már csak az arra való ugrálás is felemésztett egy heti energiát. Hihetetlenül kifáradtunk, de mégis, annyira bennünk volt a hangulat, hogy Mefivel utána sem bírtunk leállni.
Az eső elállt, rohantunk HS7-re. Kicsit csalódott voltam, mert számítottam arra az esőre ezen a koncerten. Persze hamar csatlakozott is, sőt utána már az volt a baj, hogy nem akar elállni. (Volt egy álmom, amihez már éppen minden feltétel adott volt, mégsem teljesült. Ez van.) Egy számomra nem túl kellemes hangulati indítás után beugráltunk az első pár sor helyén lévő sárba és újra megállíthatatlanokká váltunk. A szívem legmélyéből üvöltöttem a szövegeket, miközben a hajam is majd leszállt rólam. Az első sorban társaságunk is akadt, nem is akármilyen: két önmagáról nem sokat tudó srácot megpróbáltunk rendre utasítani, hogy ugyan nekünk is hagyjanak már helyet a vasrácson, mire ők közölték, hogy "ez a pogo". Mefivel sikerült csúnyán összenéznünk, melyben benne volt minden régebbi élményünk. Végül ő mondta ki: "Ezek se voltak még igazi punkkoncerten. Tuti most érettségiztek." Mikor erre konkrétan rákérdeztünk, akkor azt válaszolta az egyik, hogy "ööö, én kecskeméti vagyok". Az összefüggést nem értettük, de megörültünk a földinek, aki mint kiderült, refis. Viszont ezután nem voltunk hajlandóak kímélni őket...
Nyakig sarasan (pedig mi még csak el sem estünk) széledtünk szét, Reni & Mefi Vad Fruttikra, mi meg Bettivel ide-oda, végül Aranyosi Péter előadásánál kötöttünk ki - egy ernyő alatt. Quimbyre csak hárman tértünk vissza, Reni a távolban maradt. Érdekes, hogy bár ehhez az együtteshez fűz a legkevesebb érzelem, mégis ők törték el nálam a mécsest. Ismét nagyon jól éreztük magunkat, egyszerre volt melankolikus és felszabadító. Mondjuk az emberek miatt sikeresen vándorultunk vagy 15 métert a koncert során, persze csak szépen, apránként.
Ezután be akartunk iktatni egy Zagart, de az időbeli csúszások miatt ez lehetetlennek bizonyult. Viszont élménydús fesztiválzárásnak bizonyult a Kiscsillag is. Dorothy megállt a domb füvesebb tetején, mi maradékok azonban bátran előre nyomultunk a középső sártengerig, ahol mintegy hobbiból csúszkáltak már csak az ifjak. Szellemi szintünket hűen tükrözi, hogy mikor színpadra lépett a "fesztivál névadója", rögtön jött az SMS a dombtetőről: "RÁTGÉBER AZ ISTEN!" Erre gyorsan válaszoltunk is: "RÁTGÉBER FOR PRESIDENT!" (A további üzenetek akár uszításnak is minősülhetnének, úgyhogy maradjunk ennyinél.) Más nem hiszem, hogy képes 20 méterről írni a másiknak, de mi így vagyunk jók. :) A pénz miattos imporvizációk(?) nagyon jól sikerültek, dőltünk a röhögéstől - az őszinteség jutalma(?). Azon már meg sem lepődtem, amikor Lovasi elfelejtette a Van-e szándék második versszakát, a lényeg az volt, hogy látványosan jobban élvezte ezt a koncertet, mint az előző napit - és így vele mi is.
Mefi & Reni Brains-re mentek, mi meg Dorothyval A kutya vacsorájára. Én igazából mindkettőbe belehallgattam, de mivel a kedvem igen meredeken lezuhant valahova a föld alá, inkább visszavonultam a sátorba. Ennek ellenére 4 körül feküdtünk.

Hazaút
Bonyolult reggel, rohangálás, takarítónővel való összeveszés, sátorelpakolási kísérletek, éppen csak buszelérés, Pécsett Mesitől való búcsúzás, újságolvasás, alvás, másfél óra Baja, pályaudvari incidensek, emberutálat, ételvásárlás, saras önmagunkon való nevetés (Reni: "szinte rosszul érzem magam, hogy én tiszta vagyok"), Kecskeméten Dorothytól való elköszönés, harc a busz függönyével, kisfiú hajának szomorú nézegetése, bekanyarodás a faluba, Reni leszállása az első megállónál, bambulás, utolsó pillanatban leszállás, Anyu bablevese.

Rendkívül jól éreztük magunkat, hiányzott már a lelkünknek, még ha nem is alakult minden úgy, ahogyan elképzeltük. Idén például még csak hullócsillagot sem láttam, de valahogy nem is lep meg, az a tavalyi bájához kellett, de az ideinek nem volt semmi ilyesmije. Elrontottam, hogy nem vettem első nap pogácsát valahol, mert azt legalább be bírta volna venni az utazással (khm) elrontott gyomrom. Minden nap úgy kívántam (ó, meg a húslevest is...), de sajnos nem volt egyetlen ismerősöm sem a városból, akivel tudtam volna hozatni egy keveset. Ráadásul minden éjjel majd megfagytam. Pedig vastagon próbáltam öltözni, de a hálózsákom is kb. annyit segített, mintha nem is lett volna.
(Egyszer álmodtam. Álmodtam egy kézről, amely ha hozzámért, máris nem fáztam. Egy hang is tartozott hozzá. Egy hang, amely ha hozzám szólt, elmulasztotta minden idegességemet. Kár, hogy csak álom volt. Most nagy szükségem lett volna rá.)

PS.: Fél 5-kor rendkívül világos van. Jó éjt.