Párizsban voltam 2. - a megkésett folytatás

2015. április 10. 18:13

A Szajna-parton ülök, mögöttem az Eiffel-torony - nem értem, mi bajuk vele a párizsiaknak, tök diszkrét. Délután 4-ig Fannival sétálgattunk, azóta egyedül mászkálok viszonylag céltalanul a folyó környékén. Reggelire sütit ettem hatalmas eprekkel, tízóraira fagyit; ja igen, itt borzasztó meleg van, ez nem is tavasz, hanem rögtön nyár.
Váltottam pár SMS-t az otthoniakkal az előbb. Szeretek egyedül lenni, de azért most mégsem esik annyira jól [...].

Furák a franciák, hangosan támadnak le az eladók, hogy mit kérek, de szerencsére a legtöbb esetben átadhattam magam az együgyüségnek, hiszen ott volt Fanni és a folyékony franciája. Mondjuk tegnap este semmiylen nyelven sem tudtam értelmesen beszélni miután leszálltam a gépről. Kikészült kicsit a fejem, remélem, nem voltam túl bunkó a ticket office-os hölggyel.
Azért magyar szót se csak tőlünk hallottam. A Notre Dame közelében egy pasi közölte a családjával, hogy ő bizony ezen a hídon már átkelt, egy lengyel emlékmű mellett pedig megtippelte egy srác a barátnőjének, hogy ez egy lengyel emlékmű lehet, mintha az oszlopon nem lett volna a nemzetközileg is könnyedén felismerhető "lengyel" szó.

Azért itt is tudnék élni. Gyönyörű (lakó)épületek, isteni finom édességek, gyönyörű gyümölcsök a zöldségesnél. Vajon milyen munkát tudnék vállalni, amit bármely országban végezhetnék? (Írást? :D)

Már most lejártam a lábam, pedig még 3 teljes napot itt leszek. Ma este elvileg főzünk, aztán elmegyünk a Montmartre-ra. Remélem, találok valami boltot, hogy mire Fanni végez, bevásárolhassak, de van még legalább félórám itt elücsörögni. Nézem az embereket: arab családok, hangos baráti társaságok, mindenféle nemzetiségű párok, gyerekek Disneylandes szuvenírekkel. futók testhez álló ruhákban, fiatal lányok és idős urak a helyi szürke és könnyű vázú "bubikon". Szívesen bicikliznék most én is. Majd talán máskor.
Elhiszem, hogy a helyieket rohadtul idegesíthetik a turisták, de náluk sokkal zavaróbbak a többnyire fekete bőrű férfiakból álló ásványvíz- és mini-Eiffel árusok. Kutyát is kifejezetten sokat látok, ráadásul egészen aranyosakat. Kár, hogy félek tőlük. Persze Artúrt ma is emlegettem. Artúr örök.

Feltámadt a szél, lehet, tovább kellene állnom. És tovább próbálkoznom a város lefényképezésével. Eddig nincs sok sikerélményem.

¤

2015. április 11. 01:53

Leégtem. Most küldtem el egy képet az arcomról és ki is lettem röhögve. Lassan írok, mert azóta is beszélünk. Hiányzik.
Ja igen, kicsit be is vagyok csípve, mert a franciák nem igazán élnek olyan dolgokkal, amiket szeretek, pl. szénsavas ásványvíz, limonádé, vodka-szóda, füstölt sajt. Vodka-szóda helyett konkrétan egy deci vodkát kaptam egy kis citromos löttyel hígítva. Hát jól érzem magam, na.
Kora este még sétáltam egy nagyot (mielőtt végül Fannival együtt vásároltunk be) és annyira végtelennek tűnt az idő. Végtelen lehetőségek állnak előttem, végtelen boldogság. Fura, hogy nappal ilyen optimista vagyok, miközben esténként pont a végesség szelleme száll meg. Nem akarok elmenni ebből a világból, de ha muszáj, akkor lehet, inkább a szeretteim előtt szeretnék.
Több fájdalmat nem tudnék már elviselni.

Párizsban voltam 1. - prológus

2015. április 9. 14:59

A Liszt Ferenc repülőtéren ülök. Párizsba megyek, ha minden igaz, de egy járattörlés után most 50 perc késés miatt várok, szóval ki tudja, mi lesz.
Fannihoz megyek, meg persze kirándulni, hisz soha nem voltam még Párizsban. Franciaországban is csak akkor, mikor a gimiben vártuk az Angliába vivő kompot Calais-ban, alig több mint 10 éve. Túl gyorsan telik az idő, de let's not go there. Legalább most ne.

Ahogy jöttem idefelé a metrón, néztem az emberek arcát. Mindig azt mondom, hogy utálom az embereket, de ez nem igaz, legalábbis nem teljesen. Utálom, ahogy viselkednek, utálom, amikor undorítóak egymással; de mindig érdekes őket figyelni, kitalálni a történeteiket, drámáikat, hol túlozva, hol leegyszerűsítve. Például volt egy nő, velem szemben ült, testesebb volt, de nem nevezném kövérnek a pufókabb kezei ellenére se. Ő végig lehajtott fejjel ült, nem tűnt fáradtak, csak olyan embernek, aki szégyent érez. Történt volna vele valami különös? Vagy csak a fiatalságának és az alakjának az elvesztését fájlalja? Szégyelli, hogy olyan gyerekek és olyan férj miatt adta fel saját magát, akik megvetik őt és alig állnak szóba vele? Vagy csak az előző este vacsorára evett bableves után csikar a hasa és azon gondolkodik, hogy a beteg epéjével miért evett olyanokat, amiket nem szabadna? Ki tudja.

Azt hiszem, egy csomó alapvető látványosságot ki fogok hagyni Párizsban. HTL nyomában szeretnék járni, montmartre-i bisztróban szeretnék ebédelni, amit lehet, hogy csak pár éve nyitottak, de nekem az érzés ugyanaz.

16:56

Tényleg "csak" 50 percet késett a gép, már félórája repülünk. 11A ülés, ablak mellett, a szomszéd ülés üres és a szélen se kellene ülnie senkinek, de a srác nem a helyére ült, viszont a légiutaskísérő csak azt vette észre, hogy a srác barátnőjének nem mellém szól a jegye, úgyhogy csak őt ültette arrébb. Persze a hátamat egy magyar kisfiú rugdossa. Legalább az anyjának feltűnt, hogy gyanúsan pislogok hátra.

Vettem egy üveg ásványvizet a gépen, mert majd' megőrültem felszálláskor. (Nem nekem találták ki, a fejemnél csak a hasam akar ilyenkor jobban megölni.) Valószínűnek tartom, hogy nem azért volt drága, mert Wales-ben bányászták.
Azon gondolkodtam egyébként, hogy az a felnőttség vagy az anyagi biztonság felé haladás jele, hogy bár nyilvánvalóan észreveszem, ha valami túlárazott, nem éri meg, de már gyomorideg nélkül lendülök túl rajtuk és igyekszem a legtöbb dologtól nem megfosztani magam. Pár hónapja még nem tudtam volna elképzelni, hogy különösebb fennakadás nélkül vegyek dupla áron egy repjegyet, amikor a három hónappal ezelőtt vásárolthoz tartozó járatot 19 órával az indulás előtt törlik. A reptéren is ebédeltem, miközben eddig mindig ügyeltem rá, hogy ne kelljen.

Plusz minden hónapban meglepem magam valamivel és legalább egyszer étterembe is megyek. Ez a párizsi út eddig a legdrágább utazásom és az első, amit teljes egészében én fizetek. Lehet, hogy más szerint ennek semmi köze a felnőttséghez, de én pont ezért vártam mindig, hogy felnőtt legyek. Sokáig tartott eljutni idáig is, és még mindig nem tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Erőltessem még az írást vajon?
És ha igen, akkor miről írjak? A cikkesesdi eléggé zsákutcának tűnik mostanában számomra. Írjam meg Pattinak a sötét hangulatú, kislány főszereplős meséjét? Legyen benne valami társadalmi probléma is? Mondjuk az egyenjogúság, az alapvető emberi jogok kérdése is? Vagy dolgozzam ki a szegény huszonéves kisgyermekek panaszait, a.k.a. a kapunyitásos történetemet? Egy mesét pánikról, barátságról, álláskeresésről, szerelemről, sértettségről? Az élet egynapnyi szeletéről? Persze bármilyen egyezés a valósággal a véletlen műve lenne.
Ne feledjük a lehetőségét egy szürreális novelláskötetnek, melynek gyűjtőtémája a "hotel" lenne. Ehhez mondjuk előbb szállodaipartól távoli munkát kellene találni.
Tele vagyok történetekkel. Egyfolytában mesélek magamnak, de csak az esetek 1%-ában írom le őket. Mert nem érzem őket elég jónak, komolynak, izgalmasnak, akárminek. Pedig azt már tudom, hogy a giccs, a klisé, és néha még a banális is jó tud lenni.

Most is, az eltelt 1 órában már legalább 12 klisés képet készítettem a felhőkről. Mintha először utaznék. Mondjuk szigorúan véve ez csak a hetedik repülőutam, és elég gyorsan emlékeztetett rá a fejfájásom, hogy miért nem jelentkeztem soha légiutaskísérőnek. Vagy megszokná a szervezetem? Mindegy, fizikailag is stabilitásra van szükséges, plusz a távkapcsolatban töltött időt sem kellene megnövelnem örökkére. Igazából szeretem, amikor ilyen könnyű eldönteni/kizárni dolgokat.
Az első 15 perchez képest azért már jelentősen jobban vagyok.

¤

(Aznap már nem írtam többet a négyzetrácsos füzetembe, hiszen 8 körül már Fannival borultunk össze, miután filmszerűen a metrósínek két oldaláról integettünk egymásnak és utána inkább vele beszélgettem.)

Szombat reggel

Nem egy díjnyertes érzés reggel 04:50-kor belepaszírozni a kontaktlencsét a szemembe úgy, hogy nem tudtam elaludni az éjjel addig, amíg fel nem kellett kelni. De mindegy, 5-kor indulás volt. Húgot leadtuk (életében először ment önszántából külföldre, de természetesen nem nyűgözte le őt a bécsi karácsonyi vásár), indultunk bevásárolni karácsonyra. Egy kicsit vezethettem is, jól esett.

A teszkóban egyszer a színes lámpaburáknál bambultam el, kicsit később meg az elegáns nyakkendők előtt. Hol máshol.
Próbáltuk húzni az időt, de még így is több, mint fél órát kellett eltöltenem a vasútállomáson a szegedi vonat indulásáig. Nagyon fura emberekkel találkoztam így fél 8 és 8 között. Az egyik néni például szerintem bácsi volt. A hajnyírása és az arcszőrzete alapján. De persze jól állt neki a leopárdmintás bunda.
Kicsi, idős házaspárok is voltak. Szódásüveg-szemüvegek, ezeréves csizmák, összeszokott mozdulatsorok. Az egyik néni nagyon bámult engem, miközben reggeliztem. Egy ponton csúnyán félre is nyeltem a baguette-emet. Végül nem fulladtam meg, bármilyen hihetetlennek is tűnik ez most.
A reggelem kedvenc pillanata volt, amikor megláttam egy siketnéma szerelmespárt. Nagyon helyesek voltak. Sőt, szépek. Elsőre fel sem tűnt, hogy jelelnek. Megszokás? Pedig nem is emlékszem már két-három szónál többre. Mindegy, jó volt látni, hogy milyen boldogok.

Aztán jött a vonat.

Felvételi, sokadik kör - avagy hello Pest!

A változatosság kedvéért idén elmentem az ELTE-s felvételimre, csak most másik szakra. Igazából konkrétan a felvételiről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy ahogy számolgattam, a középmezőnyben lehetek, úgyhogy innen már csak szerencse kérdése, hogy bekerülök-e a meghatározott mennyiségbe. (Mondjuk, Hangmás kitűzővel a szívem fölött járultam a bizottság elé - mi más is lehetett volna jobb kabala -, szóval, ha a zene ereje nem segített, akkor semmi. Bár állítom, hogy erős mentés volt, hogy tudtam beszélni A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmről.)
Már tegnap felmentem Pestre, hogy negyvenketto kolleginát traktáljam a hülyeségeimmel és a "tanulnivalómmal". Közben azért megbeszéltünk mindenféle biznisz- és egyéb projekt ötleteket. Meg azt, hogy neki Hendrix-szé kell változnia sürgősen. Én meg akarok egy énektanárt. Valaki? Tehát csak úgy röpködtek a kreatív energiák, de azért közben ettünk is, mert szeretünk enni. És még esti mesét is olvasott nekem a lány!
Reggel aztán rettegve indultam az egyetemre, közben megörültem a meleg napnak és levettem a pulcsimat, illetve rájöttem, hogy az ott alvással pusztán egyetlen órát spóroltam kb. a reggelemből.
A minden után elkísértem negyvenketto-t nadrágot nézni, úgyhogy vettünk egy csíkos pulcsit! Az ebédet Anibell társaságában töltöttem, de a végére befutott Bence is. Sőt, az utolsó 3 percre Pille is, úgyhogy onnantól vele folytattam a pesti barangolást. Egy kávé erejéig meg is pihentünk a Treffort Kertben, és beszélgettünk az ő jövőjéről, meg arról, hogy én, bár nem sok változást tudok felmutatni semmilyen téren, azért mostanra nagyon elfáradtam, úgyhogy inkább új, maximális koncentrációt igénylő feladatokat/célokat szeretnék magamnak adni.
A délután végére átsétáltunk a Gödörhöz, ahol Pille lecserélődött egy rakás pécsi kispajtásra. Kellemesen humoros volt a helyzet, bár már éppen oszlófélben volt a társaság. A nyugatiig azért el lettem kísérve, illetve a lehető legtöbb embert bombáztam a hónap végi Hangmás koncerten való találkozás lehetőségével.
A vonaton már az Anna Kareninát olvastam, amibe a múlt héten még nagyon nem tudtam belemerülni, de úgy tűnik, hogy ez csak az idegtől volt, és még mindig megvan benne az a varázs, amit gimisen éreztem az olvasása közben, mert most is magához láncolt, egészen hazáig.
A többit már ki tudjátok találni.
Kivéve azt, hogy hajában főtt krumplit vacsoráztam főtt tojással és sózott paradicsommal, és hihetetlenül jól esett.

Egy kis remény

Ma bebuszoztam a városba. Félúton voltunk, mikor sikeresen összeértünk a viharral. Egy kislány szállt fel szétázva, leült mellém, és rögtön elkezdett beszélni hozzám. Nem csacsogott, értelmesen, határozottan, szépen beszélt. Teljesen lenyűgözött, pedig első ránézésre tipikus falusi iskoláslányka, melegítőben, kinyúlt pólóban, akinek a táskája kétszer nagyobb nála.
De ő valahogy más volt. A zilált világosbarna haja sem tűnt rendezetlennek, az elálló lapátfogai és a szeplői külön aranyossá tették az arcát, a nagy kék szemeivel meg végig rám nézett, amikor hozzám beszélt, illetve érdeklődően nézte, hogy mit olvasok. (Gyorsan mondtam is neki, hogy jól jegyezze meg Szabó Magda nevét, mert szerintem neki is tetszene a Születésnap. :))
Szegénykének a semmi közepén kellett leszállnia, és egy ici-picit meg is ijedt, mivel neki még keresztül kellett gyalogolnia egy erdőn, és épp előtte kellett megállnia a busznak, hogy a sofőr és egy vállalkozó utas eltávolítsák az úttestről a nemrég letört, hatalmas faágakat.
Megbeszéltük, hogy ha hazaér, rögtön lefürdik és megszárítkozik, plusz iszik valami meleget. Meg kitaláltuk, hogyan védjük meg legalább a haját a további súlyos elázástól.
Jó volt vele beszélgetni.
Ha sok ilyen gyerek van még, akkor nincsen semmi gond.

A buszozásról

Gyűlölök busszal utazni.

Utálom a busznak a szagát is, ami még most is felforgatja a gyomromat, pedig már szerencsére kigyógyultam a jó 10 évig tartó "buszon mindig hányok, sorry" korszakomból. Utálom, amikor bekapcsolják a légkondicionálót, mert egyrészt szétfagyok tőle, másrészt eggyel több undorító szag kerül a levegőbe. Utálom, ha bekapcsolják a fűtést, mert megsülök és valamiért büdös is lesz tőle a tér.
Utálom, hogy a buszon jelennek meg a legnagyobb koncentrációban az igénytelen emberek (vonaton több esélyünk van pont kiesni az aurájukból). Nem tudom, hogy az alkoholbűzüket utálom jobban, vagy hogy mindenük mocskos. Talán utóbbit, mert képesek hozzám is érni bármilyen okból kifolyólag.
Ja igen. Utálom, ha hozzám érnek az idegenek. Ne üljenek mellém. Ne dőljenek nekem/rám. Ne beszéljenek hozzám. Ne zavarjanak, ha olvasok. Hagyjanak békén.
Utálom, ha éjjel utazok, és felkapcsolják a villanyt, mikor én zenébe merülve szeretnék kibámulni a sötétbe. Utálom, ha éjjel utazok és nem kapcsolják fel a villanyt, mikor én olvasni szeretnék.
Utálom, hogy utána rögtön fürödhetnékem van, mert azt hiszem, hogy átvettem a szagokat.

¤

Imádok busszal utazni.

Imádok egy jó könyvvel, feltöltött mp3-lejátszóval bekucorodni egy dupla helyre. Imádok hosszan kibámulni az ablakon, beleveszni a zenébe, meg a gondolataimba. Képzelődni, álmodozni, a tájat lesni. Napraforgó táblák, üres mezők aratás után, varjak a kopár fákon, hóviharok.
Téli naplemente: csupasz, fekete fák lila és rózsaszín és szürke és mindenféle háttér előtt. Nyári naplemente: végtelen pipacsmezők apró, lila virágokkal, hatalmas, izzó napkorong, az egész Kiskunság narancsban lángol. Vajon fotón vagy festményen is ilyen szépek lennének? Nem hiszem.
Mindig azt képzelem, hogy ezek a tájak az enyémek. Hozzám tartoznak. Minden síkság, minden fa, minden őz és nyúl, minden belvíz, minden domb. Először csak 27 km-em volt. Öt éven át csak annyi. Sok fenyőfával. Utána kaptam hozzá másik irányból még 90-et. Csupa alföldi táj, két erdős szakasszal. Igaz, ezeket még mind vonattal ismertem meg. Most, újabb három év után lett még 208 km-em, de ha a kedvenc vonalamon jövünk, akkor csak 188, és teljesen másik irányból. Sokkal több domb, sokkal több éjszakai város. Kíváncsi vagyok, nyáron hogy fog kinézni ez a szakasz.

¤

Utálok elindulni. Utálok megérkezni.
Szeretek elindulni. Szeretek megérkezni.
Utálom, ha nem vár senki.
Szeretem, ha nem vár senki.

¤

Inglend, Inglend - rock'n'roll és London

Szépen lassan eltelt az első két hét, és azt vettük észre, hogy már csak egy hét, és indul is haza a repülő. Egyrészt örültünk, mert egy ilyen hosszú nyaralás épp elég, másrészt viszont furcsa volt, hiszen már úgy megszoktuk, hogy ott vagyunk. Én különösen szomorú voltam eleinte, de a hét végére már csak mosolyogtam: jövök én még erre.

Sajnálatos módon állandósult az a rendszer, hogy én sokáig alszok, Mesi pedig addig tanul (és facebookozik). Így többek között miattam csökkentek a napi programok, hiszen az ébredésem és a látogatható helyek zárási ideje közötti idő egészen kevéske volt.
Hétfőn szerencsére Phaedrát hamarabb elengedték az office-ból, így velünk jöhetett a Whipple Museumbeli túránkra. Ez a tudománytörténeti gyűjtemény tele volt szemet gyönyörködtető, aprólékosan kidolgozott, többnyire réz műszerekkel, és gusztustalan, műanyagból készült biológiai szertárakba való izéken keresztül mindennel. Érdekes volt szerintem. Én szeretem a régi fém műszereket, itt meg aztán kedvemre csodálhattam a különféle iránytűket, díszes szögmérőket, időjárásjelző alkalmatosságokat és egyéb becses tárgyakat. Azért a számológép-gyűjteményt én is viccesnek találtam.
Este a nyári egyetemen két programot szerveztek az amerikaiaknak: mehettek a Shakespeare fesztivál egyik előadására, vagy maradhattak a Pembroke-ban Rock Bandezni. Szerintetek Phaedrával hova csatlakoztunk be? (Mesi otthon maradt művészettörténészkedni.)
Mikor megérkeztünk, csak három srác volt jelen (egyik sem amerikai), és éppen a Mr. Brightside-ot tolták. Amint végeztek, azonnal betoltak minket a helyeikre. Pontosabban a dobos srác maradt, Anna átvette a gitáros szerepét, engem meg beállítottak a mikrofon mögé. Megdöbbentően könnyű volt hangosan énekelni a Wonderwall-t. Azért, mikor félúton hátrapillantottam, és megláttam, hogy közben megsokszorozódtunk, kicsit megijedtem. De megtapsoltak, úgyhogy annyira nem lehetett gáz. Persze konkrét sorrendekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy egyszer Phaedra kipróbálta, milyen a (játék)dobok mögött, illetve az én kezemben is járt párszor a gitáros konzol. Egyszer biztosan pont akkor, amikor az egyik aprócska lány a Bad Roamnce-t próbálta énekelni. (Erről a lányról tudnék írni hosszan, de semmi jót, úgyhogy hanyagolom.) Volt egy bizonyos Kat, akinek istenien jó hangja volt, és olyan furán próbálta produkálni magát, miközben egyáltalán nem tolakodott előre, de mégis éreztél valami agresszivitást a passzív viselkedésében. Fura. Pedig amúgy kedvesnek tűnt. Phaedrával amúgy közösen lenyomtuk a mikrofon előtt a Come As You Are-t, az I Want To Break Free-t (ne kérdezzétek, nem tudom miért pont ezt) és később, amikor a legtöbben voltunk, még egyszer a Wonderwall-t. Amikor már Phaedra elfáradt (és már nem volt jó kedve), akkor én azért még kiéltem magam egy kicsit, és megmelengettem (vagy összetörtem?) kis szívemet egy Maps-szel, és később, utoljára egy Creep-pel. Yeah! (A vicc, hogy jó volt. Mármint jó érzés. Énekelni. Meg az is, hogy tapsoltak. Pedig ez csak játék volt.)
A keddi napunk sem telt sokkal hasznosabban. Kb. annyit tettünk érdemben, hogy bevittük Phaedrának a Pembroke-ba a jelmezét. A beöltözős buliba ugyanis mindenkinek "p" betűs valamiként kellett érkeznie. Értitek, P, mint Pembroke. Kedvenc Phaedránk "painter" lett, de abból is a legjobb, köszönhetően franciás sapkájának, csíkos ingének, és lila bajuszának köszönhetően.

(katt)

A szerdai program is elég silány volt. Bevásároltunk és megterveztük a másnapi menetrendet. Ugyanis úgy döntöttünk, hogy ha már hamarabb nem mentünk be Londonba, akkor majd csütörtökön, amikor az amerikaiak is, és akkor majd talán össze is futhatunk velük valahol.
Míg Phaedráék beértek Londonba, és részt vettek egy Shakespeare workshopon a Globe-ban, addig Mesivel mi is bevonatoztunk (létezik, hogy 3 fonttal olcsóbb volt a teljesen ugyanolyan jegy, mint két éve?) és meglátogattuk a Tate Britaint. Itt szinte minden termen sikerült átfutni, alig kellett kihagynunk valamit. Nekem persze külön szimpatikus volt, hogy van egy pöttynyi termük, amit a Bloomsbury Groupnak szenteltek, így vannak képeik Duncan Granttől és Vanessa Bell-től is. Yay! Illetve még tetszett az a terem is, ahol absztrakt képek voltak kifüggesztve, plusz volt egy zenedobozuk két fejhallgatóval, amiben három dallamminta váltogatta egymást, és neked azt kellett kitalálnod, hogy szerinted melyik dallam melyik képhez passzolhat. Mesivel nekünk a három párosításból csak egyetlen egy egyezett meg. Annak ellenére, hogy nem értek a képzőművészetekhez, számomra is voltak olyan alkotások, amelyek kifejezetten izgalmasnak tűntek (pl. ennek a teremnek a remekei), és persze voltak olyanok is, amikkel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni (lsd. itt). Plusz még felfedeztük Lucien Freud-ot, és elborzadtam Damien Hirsttől. Negyed 1-kor azonban felpattantunk, és megcéloztuk a metrót.
A South Kensingtoni megállónál, a V&A-ig vezető föld alatti labirintusban az a jó, hogy mindig szól a zene. Mármint az élő zene. És azt kell mondjam, hogy az angol utcazenészek jók. De komolyan, nagyon. (Cambridge-ben is, btw, nem csak Londonban.)
Tehát Victoria and Albert Museum. Itt találkoztunk Phaedrával, Logannel, Kimmel és Heatherrel. (A többiek szétszéledtek. Volt olyan srác is, aki semmilyen programra nem ment, csak egyedül rótta a várost.) A múzeum lépcsőjén nassoltunk kicsit, meg lőttünk pár képet ofkorsz. Bent azonban mi is több felé váltunk, pláne, miután kiderült, hogy nem tudjuk megnézni a Grace Kelly kiállítást helyhiány miatt. Heather fogalmunk sincs merre ment, Mesi pedig az európai művészet remekeinek járt utána, tehát én most csak azokat fogom felsorolni, amiket én láthattam a két szép szememmel.

(katt)

Először is megjegyezném, hogy a V&A-t lehetetlen körbejárni egy nap alatt, ugyanis egy 11 km hosszú konkrét labirintusról van szó. Mi először a földszinten kezdtünk, egy érdekes, és számunkra furcsán értelmetlen kiállításon, de aztán ezen gyorsan túllendültünk, és eljutottunk a divattörténeti kiállításra. (Itt azon röhögtünk hosszan, hogy a '75-ös hunting outfiten vajon miért olyanok az aranygombok, amik a '96-os olimpiát hirdetik.) Innen egyenesen a harmadikra akartunk menni, de sikerült körbebolyongani a fél épületet. A számomra egyik leggyönyörűbb terem a vasból készült munkákat tették közszemlére. Meseszép kapuk, kandallók, zárak, kulcsok(!!!) mellett sétálhattunk. Szomorú, hogy manapság már nem adnak ennyit a részletekre.
Innen újabb kacskaringók következtek (különféle szobrok és miniatúrák között), míg egy szemkápráztató ékszergyűjteményen át eljutottunk a My Generation: The Glory Years of British Rock című fotókiállításig. Itt még bohóckodtunk kicsit a színháztörténeti kiállításon, majd elindultunk visszafelé, hogy a 3 órás találkozóra a főbejáratnál legyünk. Út közben rátaláltunk még egy óriási könyvespolcra, az Ark Towerre is, ahol nyelvi nehézségekbe botlottam egy múzeumi dolgozóval. Meg mernék esküdni, hogy kettőnk közül én tudtam jobban angolul. A számtalan gyönyörű szobrot és festményt és faragványokat sajnos nem tudom már felidézni, de annyi bizonyos, hogy ebben az épületben akármerre jártam, minden nagyon tetszett.
Újra metróra szálltunk, immáron Phaedrával, Logannel és Kimmel kiegészülve, hogy aztán sétálhassunk a Green Parkban és pózolhassunk a Buckinhgam-palota előtt.
Itt újra különváltunk, hiszen a többieknek 5-re a London Bridge déli tövében kellett lenniük. Mi Mesivel átsétáltunk a Trafalgar Squarre, átverekedtük magunkat a fesztiválozókra emlékeztető tömegen, megnéztünk egy utcai performanszt (éljenek a bolond szabadulóművészek, akik nem csinálnak semmit, de azt nagyon jól), és betértünk a Mesi által legjobban várt helyre, a National Gallery-be. (Ahol még sose voltunk, viszont aminek a lépcsőjén 5 éve reggeliztünk.)
Erre a remek gyűjteményre bő egy óránk volt csak, így szinte futottunk a híresebb képeket tartalmazó termek között. Egyébként már maguk a termek is csodálatosak, méltó helyen vannak őrizve a Manet-k, Monet-k, Van Gogh-ok, Velázquezek, Vermeerek, Tizianók, Cézanne-ok, Rembrandtok, Holbeinok, Van Eyck-ok, Leonardók, stb-stb, és persze az az egyetlen Lautrec-kép, amit egy festőtanonc barátjáról festett. Csak úgy, a miheztartás végett: 30 highlight paintings.
A múzeumból kb. az utolsó pillanatban távoztunk. Lesétáltunk a Big Benig, kicsit keringtünk a környéken, rájöttünk, hogy a nagy szélben kicsit fázunk és éhesek is vagyunk (= kis Vuk-effektus), illetve, hogy a St Paul székesegyházba már ugyan nem fogunk bejutni, mert több mint egy órája, hogy elkezdődött az esti mise. (Mesi ötlete volt amúgy, és tök poén lett volna.)

(katt)

Háromnegyed hét körül indultunk el az általam megtekinteni óhajtott Postman's Park felé, de a hangulatom rohamosan romlott. Gondoltam, úgysem fogunk bejutni, ha 7-kor zár, de akkor is vissza fogok jönni, bármit is jelentsen, hogy esetleg másodjára sem sikerült. Bőven 7 után értünk oda, mert egyszer ügyesen irányt tévesztettem. (Bár egy héttel azelőtt produkáltam furcsa dolgokat, ezt most a mérhetetlen szomorúságomra fogom, ami hirtelen elkapott.) Lényeg, hogy bejutottunk. És rosszul esett. Jobb lett volna, ha zárva találjuk a kapukat, komolyan.
Ezután ettünk, sétáltunk. Le a Temzéig, át a London Bridge-en, a parton a Tower Bridge-ig, azon vissza Észak-Londonba, ott metróra a Euston Square-ig, és akkor, amikor elvileg már a vonaton kellett volna üldögélnünk, éppen Virginia Woolfék azon háza előtt álltunk, amely meghatározó helyszíne volt a Bloomsbury Group megalakulásának.
Alig értünk a King's Cross-ra, pár perccel később már indult is egy vonat Cambridge-be, így ez is pont jól jött ki. Sajnos nem tudtuk megtalálni a kilenc és háromnegyedik vágányt Mesinek, de úgy este negyed 11-kor, miközben szinte az egész területen építési munkálatokat végeznek, elég nehéz is lett volna gyorsan cselekedni.
Negyed 12 után már Cambridge utcáit róttuk ismét. Megbeszéltünk, hogy bár ez a város is klassz, és ideális lehet egy nyugodt felnőtt életre, plusz gyereknevelésre, de akkor is London az igazi!
És persze:
Bloomsbury-ben akarok lakni.

Inglend, Inglend - a főzéstől a modern művészetig

A második hetünket tényleg azzal kezdtük, hogy csináltunk végre paprikás krumplit. A lehetőségeinkhez képest, meg ahhoz, hogy mindkettőnknek ez volt az első, egészen jól sikerült. Persze édeskés lett. Ez talán valami új betegség nálam. Mivel ezzel vártuk haza Phaedrát a skóciai kirándulásról, ezért sütöttünk egy újabb adag tejespitét a kedvéért.

Kedden esett az eső, Mesi pedig a művtöris feladataival foglalkozott, de nekem mehetnékem volt, így sapkát nyomtam a fejembe, zenét a fülembe, és nyakamba vettem a várost. Először bevittem Phaedrának a Pembroke-ba a postáját, majd megkerestem a vasútállomást, hogy egyúttal felfedezzek egy számomra teljesen új városrészt modernebb épületekkel és kis pékségekkel, kávézókkal. Messziről egyébként a vasútállomás akár a szegedi pályaudvar is lehetne, kicsit olyan a hatása (ismétlem, csak messziről); nem hiába testvérvárosok.
Visszafelé felfedeztem két nagyobb templomot, és megtaláltam a sarkkutatós múzeumot, ahova be is mentem volna, ha nem a zárás előtt 10 perccel értem volna oda. Közben kisütött a nap, tök jó idő lett, de engem várt a Fitzwilliam Museum alsó szintje a régészeti leletekkel. Az egyiptomi dolgok mellett csak elsuhantam, mert ez mindig kimaradt az érdeklődési körömből, de a Közel-Keleti tárgyak között találtam egy-két számomra is érdekes dolgot. A múzeumnak van egy hatalmas gyűjteménye porcelánból. Na, abban a teremben csak azért nem voltam rosszul, mert a z egyik fal mentén szerencsére ezüst korsókat/mosdótálakat/fűszertartókat/teás készleteket/stb. mutogattak a vitrinekben, a szép, fémből készült tárgyaknak pedig soha sem tudok ellenállni. Pláne, ha időnként közbeszúrnak egy-két órát: csodálatos, Párizsban készült állóórákat és aprócska zsebidőmérőt, melyet minden bizonnyal valami előkelő kisasszonyka kaphatott szerelmi zálog gyanánt (Aww!). Megnézegettem még a különféle érméket egyéb apró szépségeket, áttekintettem az ajádékbolt kínálatát, még egyszer gyönyörködtem a kiállított kardokban és egyéb fegyverekben, illetve páncélzatokban, majd tovasuhantam.

(FYI: az írás közben itt beiktattam öt perc szünetet, hajszárítás céljából.)
(és hopp, eltelt újabb tíz perc egy kis olvasással vegyes hangulatingadozással, és July hallgatással, de most már tényleg vegyük fel újra a történet fonalát!)

Nem tudtam, mit szeretnék csinálni. Hazamenni nem volt kedvem, de már éppen zárt minden, ha nem zárt be már egy órával azelőtt. Így pofátlan módon visszamentem a Pembroke-ba, megkerestem a UCSS2 program irodáját, és beültem Phaedra, Rachel és Luke mellé, és hagytam, hogy Phaedra megetessen keksszel és csokival (naná!), majd miután Calum és Heather is bejöttek, Phaedrával leléptünk, és meghívott vacsorázni. A college-ba. Tudjátok, ezt úgy kell elképzelni, mint a (bocs, jobb példát nem tudok) Roxfort ebédlőjét, csak kicsit kisebb verzióban, három hosszú asztallal. (És önkiszolgáló pulttal.) Tehát egy sacc/kb. 700 éve épített ebédlőben ettem. Fenomenális volt! A tavaszi tekercsem már nem annyira, de a többi viszont még annyira sem nézett ki jól. Phaedra is nevetve konstatálta, hogy sikerült az egyetlen olyan napon bejönnöm, amikor szar a menü. Mit is mondhatnék: jellemző. :)

a Pembroke ebédlője
(katt)

Szerdára az egyetlen tervünk Mesivel egy nagybevásárlás volt, amit az Aldiban óhajtottunk végrehajtani. Közben találtunk egy nyitott ajtajú templomot, ami csak arra várt, hogy megnézzük (amúgy éppen kézműves foglalkozást tartottak bent gyerekeknek, de ez nem különösebben zavart minket). Viszont ez a kis kitérő okozhatta azt a problémát, hogy nem kanyarodtunk le az említett épületnél. Pedig kellett volna. De én ugye nem néztem meg a térképet, mert 1) Mesi már úgyis járt arra, 2) még mindig labilis volt a tájékozódási képességem. Szerencsére jó idő volt, és tök jól elnézelődtünk a házak között, így nem volt túl nagy baj, hogy többször is rossz felé akartunk indulni. A lényeg, hogy élelemmel megrakodva jutottunk haza.
Otthon 10 percen belül csengett a telefon: Phaedra bejelentette, hogy a délután nagy részében offol, így menjünk el vele vásárolni minél gyorsabban. Mi persze tele voltunk lelkesedéssel a több órás sétánk után... Végül is ettünk, teregettünk, bepakoltunk a mosogatógépbe, és ültünk egy fél órácskát, majd mehettünk az ismételten távol lévő Primarkba, ahol majdnem nem vettünk semmit, de aztán mégis. Mondjuk csak Phaedrának, de én ekkorra már amúgy is túl voltam az ilyen jellegű költekezésen...
Csütörtökön fogalmam sincs, hogy mit műveltünk, mindenesetre Phaedra délután Stratfordba ment a csoporttal színházba. (Engem is hívtak, de bármennyire is szerettem volna, a színházjegy hirtelen elég megterhelő lett volna.)

(katt)

Péntek. Hm. Nincsenek információim. Biztos sétáltunk, meg filmet néztünk, meg ilyenek, na. (Ha! Így fél órával később felrémlett, hogy ez volt Phaedra betegszabadsága, és főztünk: rizs és tejszínes gomba volt az ebéd, amit kb. azonnal elpusztítottunk. Evvan.)
A változatosság kedvéért szombaton Phaedra lelépett az amerikaiakkal Bath-ba. Erre csak azért nem voltam túlzottan irigy, mert ott kivételesen én is jártam. Elvileg Mesi is, de a képek alapján is csak halványan derengett neki a dolog. Mi Mesivel úgy döntöttünk, hogy újra elsétálunk az állomásra, de most együtt, és a kertek alatt, egy alternatív útvonalon. Számításaim szerint így vagy 20 percet tudunk spórolni, juhé. Az időjárás előrejelzés szerint végig esnie kellett volna (egészen addig, míg haza nem megyünk, hehe), de mi kellemes napsütésben róttuk az utakat. Felfedeztük a Baby Unicorn Nursery-t és a vele valószínűleg egy vezetőségű intézményeket, amik egy csodálatos, borostyánnal telefuttatott épületben helyezkednek el, és van előtte egy egyszarvú szobor. Naná, hogy lefotózkodtam vele!
Úgy döntöttünk, hogy betérünk a Scott Polar Research Institute múzeumába is. Baromi érdekes volt végignézni, hogy milyen ruhákban mentek a nagy felfedezők az Északi-sarkra, hogy mennyi értékes és hatalmas holmit vittek magukkal (díszes kardok, ezüst teáskészletek, az expedíció feliratával rendelkező porcelánok, meseszép réz műszerek, stb.), és megtudni hogy a védősapkájukat Viktória királynő lánya kötötte nekik ajándékul (már ha tudok olvasni és még jól is emlékszem). Plusz érdekesség volt, hogy a múzeum végében egy modern képzőművészeti kiállítás kapott helyet: mind eszkimók keze munkáját dicsérték. Érdekes, mert a szobrokat nem annyira kedvelem, mert nem nagyon tudok velük mit kezdeni, nem nagyon tudom őket hova tenni. Az itt látott inuit alkotásokról azonban alig bírtam levenni a szemem. Nemcsak szépek voltak, de nagyon kifejezőek is. Nekem sokat mondtak, legalábbis akkor és ott úgy éreztem.
Mikor kiértünk a múzeumból, megdöbbenve vettük észre, hogy ugyan süt a nap, de kint minden vizes. Persze, hogy ne örüljünk túl sokáig, mi is kaptunk a nyakunkba, miközben a Downing College parkjában sétáltunk. (Eddig ez a legkevésbé tetsző college. Az egész olyan direkt, olyan túl szabályos, olyan túl klasszikusnak látszani akaró. Jó, persze, 1800-ban alapították, ami megmagyarázza a stílust, kivéve a könyvtár homlokzatát. Hm, az biztos később került oda. Vagy addig könyvtár sem volt? Whatever.) A nap végén bevásároltunk a Sainsbury's-be, és valószínűleg ugyanúgy töltöttük a maradék időnket, mint addig.
Eljött a vasárnap, és elmentünk az egyetlen, vasárnap is nyitva tartó kulturális egységbe, a Kettle's Yard galériába, ahol is megtekintettük az aktuális időszaki kiállítást. Itt jól elszórakoztunk azon, hogy én mennyire nem értek az esztétikához, és hogy Mesi szerint ő is milyen rossz művészettörténész lenne (na, azért nem kell mindent elhinni). A The Long Dark fantázianevű kiállításra csak azt tudom mondani, hogy egy mukkot nem értettem az egészből. Az "untitled" dolgok alapból felnyomták az agyvizemet, mert nekem kell egy ilyen útmutató, főleg, ha modern művészeti alkotásokat nézegetek. Mondjuk később lett egy olyan ötletem az egyik képnél, hogy a mögötte lévő nagy fehér falfelületre a látogatóknak fel kellene írniuk a címötleteiket. Szerintünk izgalmas értelmezési szintekre bukkannánk.
A Berlinben élő Peter Linde Busk munkái (pl. ez itt balra) bosszantottak a legjobban. Az ő művei kilométeres címekkel bírtak, ami nekem egyenértékű volt a cím nélküli verzióval, és plusz üres belemagyarázást, illetve a közönséggel való kicseszést láttam bennük csak. Mesi azért próbált hol viccesebb, hol komolyabb elemzéseket létrehozni, és nem mondom, hogy nem volt igaza, dehogy ez nem az én műfajom volt, az is biztos. Simon Bill ovális képei azonban megragadták a fantáziánkat és az öt képből kiolvastunk egy történetet: egy éjszaka történetét, ami az LSD jegyében telhetett el. (Komolyan, szépen levezettük az egészet, és abszolút összeállt a kép. Olyannyira, hogy még azt is tudni véljük, hogy képzeletbeli hősünk a drog hatásának csökkenése után borral gondolta leöblíteni az élményt, és az utolsó képen azt láthatjuk, ahogy a két anyag kémiai reakcióba lépnek egymással. Hát nem gyönyörű?) Ja, és az ultimate kedvencünk egy matrjoska baba volt. Ez itt ni.
A vicces napot azzal koronáztuk meg, hogy készítettem mákos gubát vanília sodóval. Persze ez is volt már jobb is, de azért ehető volt. Nem tudom, nem vagyok mostanában formában.
A hét egyéb kuriózuma egy harmincsok órás ébrenlét volt, amitől azt reméltem, hogy majd helyrebillenti a nem túl remek napirendemet. Tévedtem. Viszont hajnal 4-kor nekiálltunk Somával random csokis sütit csinálni, amit utána vanília pudinggal öntöttünk le. 5-re már semmi nem maradt belőle, így a lányok is kimaradtak az attrakcióból. (Igaz, még a hét folyamán elkészítettem a szolidabb verziót is, ugyanis Somáéban a cappuccino-portól kezdve, a kanalas gyógyszeren át egyszerűen minden volt.)

Jah, és persze a hét kérdése: "Hoztál chocolate cake-et?"

(És igen. Belga csokisat. Két font a Sainsbury's-ben.)

Inglend, Inglend - without Phaedra

Hol is hagytam abba a mesélést? Ja igen. Kedden (a Fez Club-os est másnapján) egyedül sétálgattam, majd betértem a Pembroke-ba köszönni a népeknek, meg megkérdezni Phaedrát, hogy hozzak-e neki is valamit a Sainsbury's-ből (Somának már kérdezés nélkül hozzuk a chicken noodles-t). Nem, nem kell neki semmi, de várjak már. Jó, de így akkor én most bevásárolnék. Jön velem? Nem, mert mennek a csoporttal evening puntingra. Jó mondom, de akkor én megyek tova. De ne, várjak. Oké. Közben jöttek Loganék is, hogy jövök én is? Á, mondom dehogy, nekem boltba kell mennem. Majd jött Phaedra kolleginája, Rachel, hogy de jó, hogy vagyok, csatlakozok? Hát de... Mire Phaedra közölte, hogy ragaszkodik a maradásomhoz. Hát jó.

Lesátáltunk a Mill Lane-en a partra, és hatos csoportokba rendeződtünk. Illetve mi Phaedrával és Logannel csak hármas csapatot alkottunk, de összeverődtünk még három másik lánnyal, akikből csak Grace-re emlékszem, rá is csak azért, mert egy szimpla kérését negyedik visszakérdezésre értettem meg, illetve mert külön fel kellett világosítani, hogy rosszul tudja a Harry Potter forgatási helyszíneit, és szerintünk higgyen csak nekünk, mert mi tudjuk jobban. Eleinte Phaedra "hajtotta" a "csónakot" (a szakszavaktól eltekintenék, angolul sem tudom őket, nemhogy), aki tök ügyes volt, de az egyetlen férfink nem bírta ki hátul a kis evezővel, így addig szenvedett, míg Phaedra át nem adta neki a helyét. Azt hiszem, ezt később megbánta, bár kétségtelen, hogy a napi edzése megvolt.

(katt)

Ugyebár a hivatásos puntos srácok kalapos-mellényes egyenruhában nyomják az ipart, így mikor Logan dzsekije alól előbújt a mellénye, megörültünk, hogy profi kézbe kerültünk és vártuk a kötelező idegenvezetést. Ez eleinte a Phaedra által meséltek ismétléséből állt, majd pedig kifutott olyan magasröptű információk átadásába, mint pl.: "Balra egy öreg angol épület látható, jobbra pedig... egy öreg angol épület!" Lényeg, hogy egy bő órát csónakáztunk a college-ok háta mögött, és a folyó felől minden még gyönyörűbb, mint egyébként. (Majd lesznek képek, naná, hogy lesznek!) A nap lezárásaként pedig csak sikerült bevásárolnunk Phaedrával. Paramm-paramm.
Másnap elkezdődött a hol esik, hol süt a nap című időjárás, bár nem mondanám, hogy addig olyan nagyon meleg lett volna. Ráadásul Mesinél felmerült pár hivatalos papíros dolog (mert hogy ő közben menedzseli, hogy az őszi félévet Berlinben töltse Erasmusszal), így kerítenünk kellett egy faxgépet, mert az ugye Phaedráéknak nincs. Első naiv próbálkozásunk során az utunk a postára vezetett. Szerencsére nem kellett végigállnunk a hihetetlen hosszú sort, mert megkérdeztem a pénzváltós bácsit, hogy egyáltalán megéri-e. Ő azonban átküldött minket a városi könyvtárba, ami a bevásárlóközpont(!!!) első emeletén van, és ilyen kis fiatalos, élénk, kék és zöld színekben pompázik. Itt tehát elintéztük a faxolást, és láttunk egy lányt, aki az egyik ott lévő számítógépen FarmVille-ezett.
A maradék időnket a belváros közepén lévő emeletes Waterstone's könyvesboltban töltöttük. Ilyenkor utálom a legjobban, hogy nem vehetek meg csak úgy, kedvemre akármit. Például egy bögrét, amit nem elsősorban kinézete, mint inkább eszmei értéke miatt szeretnék magaménak tudni. Gondolom, este néztünk valami filmet, de a fene se emlékszik már.
Csütörtökön kialakult az a rendszer, hogy Phaedra elment Skóciába az ámerikaiakkal, Mesi pedig délelőttönként kimegy Grantchester felé futni egy kicsit, míg mi Somával alszunk minimum délig, de persze ő mindig tovább. Mondjuk csütörtök délután pont sokat sétáltunk Mesivel: a folyó mellett lesétáltunk Grantchesterhez. Fotózkodtunk, futkároztunk, nosztalgiáztunk, tervezgettünk, meg minden ilyesmi. Végül bementünk az Orchardba, ahol megjutalmaztam magunkat egy csoda klassz csokoládés tortaszelettel. Is-te-ni-volt. De tényleg. Az idei év második olyan vásárlása volt, ami minden fillért megért. (Az első a határidőnaplóm volt.) Visszafelé még beugrottunk a hely melletti templomba, ami kivételesen tárva nyitva állt, és sehol nem volt senki (a cambridge-iekbe még nem sikerült bejutni semmiféle napszakban). Fáradtan hazabandukoltunk, miközben felhőket fotóztunk, majd pedig gondolom ismételten filmet néztünk és alighanem aludtunk.

(katt)

A péntek az egy vicces nap volt. Én leültem egy pontba és nem voltam hajlandó megmozdulni. Mesi drága volt és jól viselte a hisztijeimet, még szendvicset is csinált nekem (bár ez nem az egyetlen alkalom volt). Én csak olvasással és nettel töltöttem az egész napot, míg Mesi hajlandó volt egyedül elsétálni az Aldiba nagybevásárolni. Ennek persze külön története van.

mi: - Te Soma, egyébként ha mondanád, hogy mit hozzunk, akkor mást is hoznánk ám a zacskós levesen kívül. Mit szeretnél?
Soma: - Nekem mindegy. Olyan pizzát. Vagy paprikás krumplit.
mi: - Paprikás krumpli, remek! Van itthon krumpli?
Soma: - Biztosan.
mi: - Oké, akkor lesz paprikás krumpli tejespitével.

Nem, természetesen nem volt krumpli, és természetesen ezt akkor realizáltuk, amikor Mesi hazaért és már nagyon éhesek voltunk. Tejespitét azért csináltunk, de a főételre már nem emlékszem. Ja de: főztünk tésztát, meg csináltunk mellé némi paradicsomszószt (túl édes lett, bocsánat).
Eljött a szombat, amit félig kultúrprogrammal ütöttünk el. Bementünk a Fitzwilliam Múzeumba, és végignéztük az első emeletet, kezdve a több, mint röhejes brit festményektől a modern üveg alkotásokig. Azért látszik, hogy ragadt ránk valami az egyetemen, mert a sok vicc közül azért kiszúrtuk a híresebb (és JÓ) festők munkáit többnyire első blikkre. Igen, még én is.
A múzeum ötkor bezárt, onnantól kezdve a különféle ruházati- és ékszerboltokat jártuk csak úgy, mert miért ne? alapon. Az egyik üzletben még próbáltunk is ruhákat. Ekkor történt nálam egy kis szívfájdalom. Ugyanis, aki ismer, az tudja, hogy 8 éve ugyanazt a télikabátot használom, pusztán azért, mert meleg, mert kb. az első pillanattól kezdve utáltam. Három éve keresem azt a kabátot, ami a helyébe léphetne, és lehetőleg nem csak szép, hanem tényleg meleg is. Na most. Megtaláltam. Három példány volt belőle, két méretben, persze az enyémből csak egy. Szerelem első látásra, felpróbáltam, húúú, vááá. De, gondoltam, nem hamarkodom el a dolgot: átgondolom, amíg felpróbáljuk a Mesi által kiválasztott ruhákat. Szerintetek, mire visszaértünk ott volt még az, ami jó volt rám? Naná, hogy NEM. Sokáig nagyon-nagyon szomorú voltam. Mesi próbált vigasztalni, hogy ez biztos azért volt, hogy nem is kellett ez nekem, mert lesz jobb, satöbbi, satöbbi. De akkor miért kellett meglátnom? Miért kellett összegabalyodnom azzal a gyönyörűséggel? A csokis keksz sem tudott felvidítani. Pláne, hogy este megírtam ezt anyának, aki rögtön válaszolt: "nagy butaságot csináltál".

(katt)

Másnap olyan merénylet történt, hogy először is reggel sikerült Mesit kicsit megbántanom, aki előzetes kérésemre segíteni akart nekem felkelni, de én éppen álmomból lettem felkeltve (konkrétan a húgommal való beszélgetésből - hogy melyik csatornára kapcsoljon; fontos), és nem reagáltam túl... hm, bájosan. (Ja igen, mióta itt vagyok, visszatértek az álmok. Sok, hosszú, nehéz, nem akarom, valaki vigye el, mert nem bírom sokáig.) Utána az internetre hallgatva elindultunk megkeresni a kabátos ruházati cégnek a másik üzletét a városban. Kár volt. Mert hogy nem arra volt. Ráadásul az összes tájékozódási képességem (amire pedig világ életemben büszke voltam) ELTŰNT. De hova? Meg minek? Mindegy. Lényeg, hogy Mesi ott volt, és végigcsinálta velem az egészet, mert nem tudom, magamtól hol adtam volna fel, mert magamhoz képest is nagyon kész voltam, pedig tudjátok, hogy mennyi baromságra vagyok képes, ha elhatározok valamit, legyen az bármekkora baromság is.
Na szóval: visszavándoroltunk a belvárosba (ez is elég lett volna napi egészségügyi sétának), vissza az ominózus boltba, megkérdezni, hogy biztos van-e másik üzlet a városban, és ha igen, akkor tulajdonképpen hol is??? Első lány nem tudta. Jellemző. Második sacc/kb belőtte, bár az ő elmondása alapján azt hittük volna, hogy a Grafton Center mögött van közvetlenül minimum, nem azt, hogy még onnan is (nem, az sincs túl közel hozzánk) jóval messzebb. Na, azért a Grafton mellett megálltunk a Primarknál, hogy újabb szerelmekbe essünk... Viszont a keresett boltot innen sem volt még egyszerű meglelni. Mikor már a harmadik megkérdezett ember mondta, hogy sajnálja, de baromira nem itt lakik, akkor megbeszéltük, hogy csak csúnya, rosszul öltözött embereket fogunk leszólítani ezután. Előítéletek ide vagy oda, Mesi kinézte a következően leszólítandóakat, és láss csodát, útba tudtak minket igazítani! Na most, amikor beléptünk a boltba, én szokás szerint szét se mertem nézni (sose látom meg azt, amit szeretnék látni, ez normális?), szédelegve betámolyogtam, mellettem Mesi viszont határozott léptekkel suhant el, egyenesen egy ismerős kabáthoz: "Egyetlen darab, a te méretedben. Pont így gondoltam. Máskülönben sírtam volna." Boldogság a köbön. Istenem, alig várom, hogy tél legyen! (Visszafelé ismét prájmárkoztunk egyet, csak úgy levezetésképpen...)
Így telt hát a hét. Összefüggéstelenül, haszontalanul (oké, Mesi tanult is, legyünk rá büszkék, egyszer csak én is elő fogom venni a tételeimet; tényleg), de eltelt.
És hátra van még kettő!

Ui.: Egyébként eszméletlenek ezek az angolszászok. Akkor is elköszönnek tőled, ha tudják, hogy 5, azaz öt percen belül úgyis újra látni fognak. Ha aznap még csak először találkoznak veled, akkor a) messziről integetnek vigyorogva, b) a nyakadba borulnak, és közlik, hogy jó téged látni és amúgy hogy vagy és mi történt, mióta nem láttátok egymást?, c) embereken keresztül ugrálnak/hadonásznak/bármit csinálnak, csakhogy tudassák veled, hogy igen, látnak és felismertek és amúgy is szia. Ilyet!

Inglend, Inglend - megérkeztünk

Valamikor, jó két hónappal, vagy talán még többel ezelőtt Dorothy-val nagy izgalmak közepette vásároltuk meg londoni repülőjegyeinket, és elkezdtünk lélekben készülni egy csodálatos nyárra, amit Phaedra mellett tölthetünk Cambridge-ben.

Ezen a ponton adnék egy tanácsot minden kedves embertársamnak:

SOHA NE TERVEZZ ELŐRE!

Hogy mi történt? Az a történet szempontjából lényegtelen. Elég annyi, hogy a repülő felszállása előtt szinte pontosan 24 órával hívtuk fel Mesit, hogy akkor ő most így mennyire érzi magát spontánnak, mert el kellene játszani valami ahhoz hasonlót, mint amit nekem 5 évvel ezelőtt. Kicsit habozott, kért pár telefonálásnyi időt, és... Szóval másnap délelőtt a ferihegyi terminálban ücsörögve már őt vártam, miközben keserűen gondoltam vissza arra a szűk két percre, amíg Dorothy-val találkoztam az ő vasútállomásukon egy órával azelőtt. Utálom, hogy így kellett történnie.
No de, beszéljünk inkább az utazásról. Kb. negyed 12-kor indultunk becsekkolni, ahol a kedves hölgyemény közölte mosolyogva, hogy az úgy van sajnos, hogy 16:10-kor indul a gép, és hogy ne haragudjunk, itt van némi kajajegy, köszike, puszika. Őszintén szólva nem akadtam ki, túlságosan letört voltam én már ahhoz, meg különben sincs erőm ilyesmihez, mióta nincs immunrendszerem. Megpróbltam Phaedrának SMS-t küldeni, sikertelenül. Rácsatlakoztunk a wi-fi-ra/re, hagytunk neki egy ímélt, hátha. Illetve megnéztük újra a Luton-Cambridge buszmenetrendet. Nagy nyugalommal elmentünk kajálni. Annyira, de annyira borzasztóan jók vagyunk, hogy én pontosan úgy választottam mindenfélét (szendvics + üdítő + süti + cappuccino), hogy kereken annyiba került az egész, mint a kapott étkezési jegy, és Mesi is csak kb. 30 forintot herdált el.
Órákig ettem, de utána viszonylag jó kedvem lett, és sokkal értelmesebbnek tűntem a saját szememben is. Ez van srácok, enni kell. Mert jó. meg különben is.
Fél 4-kor elkezdtük bevenni a beszállós részt. Utálok a szalagok között tekeregni. (Mondjuk ez eddig a francia határon volt a legviccesebb, amikor is éjfél volt, és senki, de senki nem volt ott rajtunk, meg a határőrökön kívül, és egy egész teremnyi ilyen szaron kellett átkelni.) Közben azért elvontunk az embernézegetős hobbinkkal, meg azzal, hogy most akkor rosszul vagyok, vagy sem, illetve, hogy nézzem már, ott van az egyik tanár a gimiből.
16:10-kor pontosan a repülőhöz szállító buszban álldogáltunk. A pilóta indulás előtt azért elmesélte, hogy azért kellett várnunk, mert lerobbant egy gépük, és a Milánóban ragadt utasokért nekik kellett elmenniük. (Azért kipróbálnám ezt a repülős életet is egy évre.) Ez nekünk csodálatos volt nagyon persze. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz a felszállás, hogy mennyire fogom utálni, de mire elpanaszolhattam volna ezt Mesinek, ő gyakorlatilag aludt. Na jó, nem, de szerintem ez ilyen hullámokban ment nála. Sebaj, én addig is olvastam, meg jegyzeteltem a (meseszép) határidőnaplómba, meg átvettem az ajándék SIM-kártyáinkat (amiket lehet illene használnunk), meg ilyenek.
Valamely ponton közben megbeszéltük, hogy mindkettőnk szerint is Phaedrához jobban illik Franciaország, Párizs, és reméljük, hogy beteljesíti a vágyait, mert mi nagyon el tudjuk képzelni, hogy valahol magasan, egy tágas, a városra néző helyiségben fotózzon művészi aktokat férfi kollegák között, de szigorúan napszemüvegben, esetleg némi cigarettával. :)

(katt)

A röpke két órás út után (na most szeretném megjegyezni, hogy ősztől az otthon és az egyetem között csak öt órás buszutat kell megtennem...) első dolgunk volt felhívni Phaedrát egy fülkéből, hogy ugye megkapta a levelet, mert a mobillal nem tudjuk mi van. Kissé dühös hangjából arra következtettem, hogy nem, nem kapta meg. Sőt. órákig várt ránk az esőben. Klasszak vagyunk, de ezen már nem lepődök meg...
Persze a buszra is várhattunk bő egy órát. Oké, addig megvettük a jegyeket, meg felmértük a terepet, de akkor is. Viszont életem legszörnyűbb buszozása következett. A buszsofőr figyelmes és kedves és aranyos, és beszédes, meg mittudomén milyen volt, de rám egy másfél órás masszív hányinger várt. Próbáltam aludni, de így meg olyan ügyes helyzetek adódtak, hogy pl. félálomban meglöktem Mesit, amikor az ő alvás közben lehanyatló feje következtében a haja az arcomat csiklandozta. Persze ekkor már az eső is esett, ami el sem állt, csak mikor már egy gyors lepakolás után a város közepén sétáltunk, mert mentünk a The Tivoliba, hogy találkozzunk a kiszakadt szegedi (és nem szegedi) ifjakkal, és hogy megkóstolhassam azt a csodálatos (nem.) cseresznyés vodkás alattomos kis koktélt, amit kancsóban szervíroznak, és olyan édes, hogy még nekem is. Itt tehát megismerkedtünk öt magyarral, illetve felmértük a helyieket. A tipikus angol futballhuligánoknak kinéző csoporttól rendesen megijedtünk, főleg Sanyi, akinek konkrétan bemutatkoztak, mindössze azon alapon, hogy tetszett nekik Sanyi Vissza a jövőbe-pólója. Búcsúzásként azért még tömegesen szerelmet vallottak Phaedrának.
Ezek után gondolhatjátok, hogy remekül aludtunk. Másnap későn is keltünk, főleg Mesi, de ő igényelte is az alvást (ja, Phaedra persze koránt ment a Pembroke-ba, eligazításra). Somával nagyjából egyszerre keltünk, így csináltunk reggeli-ebédet, pontosabban ő csinált, én csak segítettem neki egy picit. Utána összepakolásztunk, sétáltunk, összefutottunk A Millnél Phaedrával, aki közben megtudta, hogy elég sűrű lesz a munkája, mert másnap érkezik a 77 fős amerikai csoport, akikkel minden irányba kell mennie, így lesznek napok, hogy nem is lesz velünk itthon. Nem örülünk nagyon, de hát szép helyekre viszik, neki jó lesz. Ezután sétáltunk egy órát még vele, utána bevásároltunk a Sainsbury's-ben, végül az udvaron vacsoráztunk egy kis cider társaságában.

(katt)

Hazafelé
Mesi: - Egyébként Emily, én teljesen el tudom képzelni, hogy így benézek ezeken az ablakon, és téged talállak bent ezekben a nappalikban.
Emily: - Tényleg? Tök jó. Ja igen Phaedra, mert már megbeszéltük, hogy hozzád is tökéletesen el tudjuk képzelni Párizst, meg mindent, ami francia, pláne jobban, mint az angol dolgokat.
Phaedra: - Én mindig is tudtam, hogy az illik hozzám.
Mesi: - Igen, még a mentalitásod is.
Emily: - És különben tényleg, Mesihez is Németország illik, pont, ahogy szeretné.
Mesi: - Én is tudtam mindig is, hogy az való nekem.
Emily: - Én csak reméltem, hogy hozzám Anglia illik. Egyáltalán tényleg illik?
Mesi: - Igen, illik. És juuuj, milyen jókat fogunk kirándulni majd egymáshoz!!!
Emily: - Mert most tulajdonképpen mit is csinálunk?
Phaedra: - Na ez az, csak most még mindenki rossz helyen van.

Vacsoránál
Mesi: - Az oké, hogy megbeszéltük, hogy kihez mi illik, de mi van Magyarországgal? Az hogy illik hozzánk?
Phaedra: - Sehogy.
Emily: - Dehogynem. Hiszen magyarok vagyunk.
Phaedra: - Jó, nyilván illik hozzánk, de inkább csak városok. Hozzám nyilván Szeged, Mesihez Budapest, Emilyhez Pécs.
Emily: - Hurrá.

folyt. köv.

Vonatos, meg egyebes

Hihetetlenül szerencsés vagyok még mindig.
Amikor kitaláltam, hogy így kezdem ezt a bejegyzést, éppen a parkból léptem ki az útra, egyenesen a jégre, és majdnem hanyatt estem. De nem.
Tegnap bátorkodtam vonatra szállni, és Szegedre mene... menni. Az első vonatom csak 10 percet késett, viszont be kellett várni a Szolnokról jövőt, ami ugyan mindig késik, csak általában nem 35 percet... De hát ugye könyv mindig van az embernél, meg különben is, jó volt kicsit egyedül üldögélni a nyugalomban (és hidegben). Tulajdonképpen szerencsésen jött ki a dolog, mert a félegyházi állomásra egyszerre értünk be az IC-vel, tehát összesen fél percet ha tartózkodtam a peronon.
Ezen a ponton azért az eddigieknél kicsivel nagyobb pofont kaptam: majdnem nem fértem fel az ajtó elé se. Ráadásul nem vettem elő az előző vonaton a zenémet (kis naiv arra gondolt, hogy úgyis olvas még egy kicsit előtte a hatalmas ülésen elterpeszkedve...), itt meg már nem volt helyem, hogy kibányásszam a táska aljáról a headsetet. Jó kör volt. Majd' meg akartam halni a szenvedéstől. Semmi nem volt, ami elterelje a figyelmemet lelkem és elmém sötét bugyrairól, ráadásul erről a vonatról még a hold sem látszott (figyeltétek, milyen ragyogó sarló volt? ma már aztán kereshetitek, felhősödik az ég; holnap havazni fog). Később mondjuk az egyik mellettem álló nő beszélgetése a szintén mellettem álló férfival kezdett érdekes lenni.
Számítástechnikával kezdődött, áttértünk sci-fire, arra, hogy a Star Wars egy vicc, de a 2001: Űrodüsszeia, na az az igen, meg Galaktika, meg némi politikával átitatott fiktív jövőkép, stb. A nő beszélt a legtöbbet. Elsőre átlagosnak mondtam volna, alaposabb tanulmányozás után azonban felfedeztem rajta azokat az alapvetően bölcsészes jeleket, amik az elvont reálosokat is jellemzi. Okos volt, de nem kérkedő. Mindegyik nevet, adatot félve mondott, hozzátette, hogy "azt hiszem", én meg a falnak dőlve, csukott szemembe húzott kapucnim alól mosolyogtam és gondolatban bólogattam (már ha olyanról volt szó, amit éppen tudtam én is).
Viszonylag kellemes volt hazasétálni az állomásról. Egyrészt áldottam magam a két sál ötletéért, másrészt szidtam magam, hogy két zokninál tovább miért nem futotta... Konkrétan lefagytak a nagylábujjaim. Legalább a lakást nem találtam üresen. Jól esett az örökké vigyorgó Haruhi (Ann Mary csak "örrökké ragyogó napsugár"-nak hívja) jelenléte, meg az, hogy befűtött, mire érkeztem. Pár perccel később már Ann Mary is megérkezett, de ő nem volt hajlandó megszólalni, amíg fel nem engedtek jeges tagjai, tehát sacc/kb. 20 percig.
Vacsora (és az a közbeni olvasás) után újabb problémával szembesültem: nem vágtam körmöt, és nem is hoztam magammal semmi ilyen szerszámot. Mondjuk miután rájöttem, hogy nincs mivel hangolni se, már tök mindegy volt, és csaptam némi háttérzajt a többiek tanulásához (a mai folytatásban kb. legyalultam a kezem, de most úgyis elvonón leszek). Aztán én is becsatlakoztam. Még jó, hogy csak másfél szöveget nem olvastam el, de csak egynek tudom elmondani a lényegét. Én ehhez buta vagyok. Értsétek már meg végre!
Szóval aztán még fürödtem egy órát. Haruhi hozott nyugtató fürdősót. Gondolom bejött a dolog, mert bár az illatát alig éreztem, olyan jót aludtam, hogy csak csuda. Persze rémlenek valami fura álmok, de azt hiszem több közük volt Az időgép című filmhez, mint az életemhez, tehát lényegtelennek is nevezhetnénk őket.
Persze nem kellett volna egy órával többet aludnom a tervezetnél, meg talán reggelizni is kellett volna este 6 előtt, ahelyett, hogy ittam volna a kellemes meggypuncsot a karácsonyi vásárban (ja igen, a személyimet ismét elkérték, olyan bájosan pislogok ki a nagy kabátom kapucnija és ezer réteg sál közül), de persze nem bosszankodtam sokat a vizsga miatt, mert legalább az egyetlen, amit tudtam (a társalgási implikációk - vagy mik. hehe.) szerepelt a kérdéssorban.
Végre húgomnak is vettem ajándékot karácsonyra, bár borzasztóan személytelen, semmi kreativitás nincs benne (mint általában; ezúton is bocs mindenkitől ,akinek már szúrtam el ajándékát, tehát aki valaha is kapott tőlem bármit), pedig annyira akartam. Még a délutáni vonatról is lemaradtam miatta. Közben betértem a sapkás nénimhez beszélgetni, megdicsérte a sáljaim összekombinálásának ötletét, meg örült, hogy abban a sapkában voltam, amit tőle vettem. Éppen végkiárusítást tartott. Szinte mindent 50% kedvezménnyel ad. Januártól már nem lesz meg az üzlete. Pedig az az álma, hogy egy luxus kalapboltot nyithasson. De sajnos erre nincs kerete. :/ Most is kinéztem egy sapkát nála. Olyat, amilyet tavaly nem vettem meg skót kockásban (ezt azóta is bánom), csak ezen nincs masni. És szürke nagykockás. Előbb hazamentem összepakolni, hogy rájöhessek, nekem kell az a sapka, ezért visszamentem a vonat indulása előtt. Tranzakció nem történt, ugyanis a kinézett darab mindkét példánya nagy volt rám. Merthogy a magyar nők feje kicsi. (Kár, hogy a szemüvegkeretek szoktak szorítani.) Meg különben is, ez alapból fiús fazonú (most meglepődtetek, mi?), nem gondolt bele hirtelen, hogy kisebbeket is hozzon belőle. Több meg ugye nem is lesz. Volt ott egy egész jó fazonú kalap is, amit úgy kommentált a néni, hogy a fiatalok viszik, csak bénán hordják, mert úgy hátracsapják ezt is, mint a zenész fiúk szokták (!), pedig észre vehetnék, hogy ez túl magas ahhoz és úgy hülyén néz ki. Meg volt egy hatalmas, halvány rózsaszín kalap, amihez közöltem, hogy szerintem egy külön esemény kell, de érdekes módon, mire másodjára megérkeztem, már valaki elrakatta. Meg egy tök jó férfi kalap is volt még a kirakatban, ami ilyen széles karimás, fekete volt, ilyen nagyon művész, de 61-es méretben, és a néni sajnálkozott, hogy az óriás fejű vevők elkerülték a háza táját. Persze ugye az a lényeg, hogy nem lett sapkám, pedig csuda jó anyagból is volt. (Igen, beszélgettünk a minőségről, meg a távol-keleti cégek másolás alapon működő termékeiről is.) Azért még felpróbáltam nála két olyan hatalmas, fülvédős fejfedőt, amilyet a vásárban nem mertem (túl hideg volt), és aminek a fazonjára a felbukkanó Tinuviel azt mondta, hogy olyan "állítsátokmegterézanyus".
Miután könnyes búcsút vettem a nénitől, a bolttól és a gyönyörű, de túl nagy sapkától, kibattyogtam az nagy pályaudvarra. Vettem péksütit. Meg vonatjegyet. Aztán vártam. Ettem. Megszomjaztam. Nem is csoda, a puncson kívül semmit nem ittam. Vettem egy epres kedvencet. Felszálltam a vonatra. Közben egy másik lánnyal útitárssá kovácsolódtunk, együtt választottunk fülkét. Nagyon kellemes melegre voltak felfűtve, viszont tök sötét volt az egész vonaton. Nem is baj, gondoltam, úgyis fáj a szemem az olvasáshoz. Azért indulás előtt lett világ, pedig tényleg kibírtam volna nélküle, sőt egyenesen díjaztam volna. Félegyházáig beszélgettünk a lánnyal, viszonylag időben odaértünk, szépen felszálltam a vonatra, elhelyezkedtem, és vártam. Negyed órával később közölték, hogy akkor megvárjuk a 70 percet késő vonatot, tehát talán egy 45 perc múlva indulhatunk. Hurrá mondom. Telefon húgnak, akit különösebben nem hatottam meg, de a szokotthoz képest egészen kedves volt.
Alig egy órával később értem haza, mint egyébként. Amíg állt a vonat, olvastam. Aztán zene. A második dal az I was the first volt. Onnantól kezdve csak azt hallgattam. Hazáig.

Lányok

Szerencsére még azelőtt megtalálta a keresett fülkét, hogy végighallgatta volna a dalt.

"We were such terrible liars".

- Megfigyelted, hogy mindig akkor van a legmelegebb, amikor Szegedre megyünk?
- Igen. Gyűlölöm azt a várost.

¤

- Nahát, már ennyi az idő? Meddig voltunk bent?
- Hát, legalább egy órát elfetrengtünk.
- Úrinő nem fetreng, csak ül!
- És fetreng.

¤

A konyha tompa napfényben úszott. Az asztal szinte üres, alig volt rajta több dolog egy terítőnél. A mosogatógép csak nemrég járt le, a poharak még melegek voltak. Phaedra próbálta őket lehűteni.
- Csak lassan! - kérte Emily.
- Mi az, hogy lassan?
Közben előkerült egy zacskó citrom, meg a fagyasztóból egy üveg, alig fél órával ezelőtt berakott enyhén szénsavas ásványvíz. Dorothy megállapította, hogy persze cukor nem volt otthon, de arra nem is volt szükségük. Szerették a citrom savas ízét. Amíg Phaedra elkészítette magának a saját, extra különleges limonádéját, a többiek leültek az asztal két végére. Mikor végzett, Emily elé tolta a kést és a vágódeszkát. Először Dorothy-ét csinálta meg, de a hatalmas citrommal nehezen bánt el - a kés mellett egy kanál volt csak segítségére.
- Ennek tényleg nincs magja. Génmanipulált! Egyébként biztosan nincs itthon rendes citromfacsaró? - meg sem várta a választ, már tette is hozzá: - Oké, tudom: hülye kérdés.
Már a boltban is megkapta ezt a lesújtó tekintetet, amikor jég után érdeklődött.
Csöndesen üldögéltek, kavargatták frissítőjüket. Emily elvigyorodott:
- Azért figyelitek: most, hogy semmilyen telekommunikációs eszköz nem működik, a konyhában ültük körül az asztalt. Ilyet még soha nem csináltunk.
- Ugyan már, én simán itt ültem volna le amúgy is - felelt rá Phaedra.
- Akkor is, ha közben bent is tévézhetnénk? Na ne már! - nevetett Emily.
Csak egy mosolygást kapott válaszul, majd Phaedra felélénkülve megjegyezte, hogy épp itt az ideje a cigarettának.
- Akár meg is tehetjük - mondta Dorothy.
- Na és Ön, kisasszony? 0,1-es Dunhill. A kedvence. Vagyis ez fehér, új - fordult Emily-hez csábító hangnemben, mire az csak mosolyogva-pislogva vonogatta a vállát.
- Igazából éppen valamelyik nap jutott eszembe, hogy milyen rég nem, és még csak nem is hiányzik. Még most sem értem, miért okoz függőséget. Gondoltam is, hogy ez megmarad azokra az esetekre, ha véletlen találkozunk.
- Hát jó, akkor hozom! Meg egy öngyújtót is keresni kellene... - halkult el a hangja, ahogy kilépett a folyosóra.
- Az van a táskámban! - kiáltott utána Dorothy.
- Sőt, még lehet nálam is. Vagy lehet a másikban hagytam... - dünnyögött magában Emily.
Phaedra visszaült, Emily felbontotta a vadonatúj csomagot, mindenkinek osztott egy szálat. A gyújtót Phaedra adta körbe.
- Bírom, hogy Emily úgy dohányzik, mint egy pasi - kiáltott fel Phaedra.
- Mi van? - morogta a lány, miután első döbbenete miatt nem gyújtotta meg saját szálát rendesen.
- Úgy tartod, úgy gyújtod meg. Pont, mint egy pasi. Pedig ezerszer mutattam már.
- Biztos mert csak apámat láttam dohányozni, azért. Anyu olyan korán leszokott, hogy szinte nem is emlékszem rá. Egyébként szerintem mindig máshogy csinálom - felelte durcás, "hagyjálbékén"-tekintettel.
- Viszont jól állna neked egy szipka. Meg nekem is.
- Na mer' mé'? - Emily arra gondolt, hogy az pedig biztosan nem pasis.
- Mert úgy emeled a szádhoz. Milyen csinik lennénk. És akkor olyanok lehetnénk, mint a...
- Jaj, ne már, az melyik? Pont ő? - jajdult fel Dorothy.
- Az nem jó, mert annak a csajnak túl eklektikus a stílusa, mi viszont... - kezdte Emily.
- Jajnemár! Annak a csajnak nincs is stílusa! - kérte ki magának Phaedra.
- Hát... ez a stílusa, hogy nincs neki. Vagy izé. Lényeg, hogy mi viszont... - Emily nem tudta befejezni a mondatot, helyette mutogatott: kezével a feje fölött hadonászott, plusz érthetetlen hullámokat rajzolt a levegőbe. Ő sem értette, tényleg. - Jut eszembe Dorothy, első vagy második héten megyünk a kalapos nénimhez megnézni, hogy mije van neki!
Fejcsóválás.
- Egyébként még mindig olyan filmszerű ez a konyhában limonádézás, aztán dohányzás - Emily lelkesedése szinte gyermeki volt. - Meg is fogom írni!

¤

- Na jól van, én megyek! - állt fel az asztaltól Dorothy.
- Máris? - kérdezte Emily. - Mi mikor is találkozunk a többiekkel? - fordult Phaedra felé.
- Hétkor. Na, de integessük el ezt a lányt. Kéne egy zsebkendő.
Emily előhalászta zsebéből a szemüvegtisztítóját jobb híján.
- Au revoir kisasszony! Aztán le ne késd a vonatot!
- Ééén? Hát olyan vagyok én? - kérdezte nevetve Dorothy.
- Ááá, a legkevésbé sem! - mosolyogtak a többiek.

¤

- ...jó, hát tudod, ahogy szoktuk: Te beszélsz arról, én meg erről. Úgyis megértjük egymást!
Miközben a találkozó helyszínét képező pad felé tartottak, Phaedra végre kiélhette az új kedvenc témájáról való csevegés iránti vágyát. Megérdemelték ezt már mindketten. Emily örült, hogy Phaedra végre boldog. Ahogy annak is, hogy tulajdonképpen ő is az. A beszélgetés az álmokra terelődött - persze nem túl nagy kitérő volt ez az előzőekhez képest. Emily-nek nemrég volt egy rá nagy hatással lévő álma. Igazából nem emlékezett rá, csak nagy -sőt, hatalmas - körvonalakban, de a kulcsjelenet mégis szinte beleégett az agyába. Csak a naplójának mesélte el eddig.
- Na, mi volt az az álom?
- Aj, de most mondjam el?
- Miért ne mondanád?
- De... Persze, úgy sem fog megtörténni.
Így hát elmesélte, amennyire csak tudta. Bár Phaedra közben nem figyelt rá. Tulajdonképpen nem is reagált igazán, csak mosolygott és helyeslően hümmögött. Látszott, hogy teljesen máshol járnak a gondolatai. De Emily nem haragudott, inkább egyfajta szeretethullám öntötte el: pontosan tudta, hogy mi játszódik le a másik fejében, és tökéletesen megértette barátnőjét, hiszen ismerte ezt az érzést.

¤

Korán besötétedett. Fáztak, hazamentek. Kikönyököltek egy-egy ablakba, hogy érezzék a friss levegőt, és figyeljék a közeledő villámokat. Közben zenét hallgattak. Beszélgettek, de csak röviden, nagy-nagy, de jóleső csendeket tartva.
- Mutass már Hangmást nekem!
- Azt amelyik a csengőhangom, vagy azt, ami az ébresztőzeném volt, vagy azt, amelyik a kedvencem?
- Mindet. Hát nem ráérünk?
Emily mosolyogva váltott, majd megjegyezte: - Ezt egyébként még anyu is szereti.
A harmadik dalt az ő gyakran meg nem értett lelkesedésével vezette elő:
- És ez vagyok én! Annyira szó szerint én vagyok, hogy apa mindig irodának hívja a szobámat. Ahol ugye bár tök egyedül vagyok. Főleg éjjelente. Na de akkor aztán tényleg. Na és a szöveg többi része is... Ez én vagyok.

Közben odaért a vihar. Megszomjaztak, teát főztek. Angol fekete teát, citrusos ízesítéssel. Egy-egy fotelt az ablak alá húztak, bevackolták magukat a bögréikkel. A tetőablakot nyitva hagyták: az eső aprócska cseppekben hullott a lábaikra. Emily egyfolytában énekelt. Néha Phaedra is besegített pár sorral, versszakkal. Az egyik után Emily nevetve mesélte:
- És ezt elakartam ott énekelni. Mármint: ha valamit, akkor ezt. Csak bátorságom se volt, illetve az egyszeri alkalomhoz minden kívánt körülménynek adottnak kellett volna lennie. Biztosra akartam menni. Egyébként szörnyű a hangom.
- Én szeretem a hangodat.
- Jóóó, de ez a fejhang a végén nekem is érdekes volt. Még belülről is rossz volt.
- Szerintem nem. Illett a hangulathoz.

¤

Hazafelé már nem volt társasága. Belefeledkezett a zenébe, de közben egy könyvet is a kezébe vett. A regénnyel haladt rendesen, a dalok is követték egymást szépen halkan, mégsem figyelt igazán semmire. Arra gondolt, amit elalvás előtt sikerült kikövetkeztetnie. Megállapítása helyes volt, ehhez kétség sem férhetett. Viszont akkor sok a kérdés. A megoldásra gondolt. Egészen csiszolt már. Csaknem tökéletes. Mert megteheti. Meg is kell tennie.
A naplemente gyönyörű volt. Ezt szerette a legjobban a vonatozásban: a pusztában haladva minden természeti csodát jól ki lehet élvezni. Ma a narancssárgának egy teljesen új árnyalatát kapta ajándékul. A dalszövegeket elkezdte maga elé suttogni. A többi utas? Mintha ott sem lettek volna.

Kallódók

A lány vagonról vagonra vándorolt. Mindjárt indul a vonat, de neki még nem volt ülőhelye. Kicsit bosszús volt, hiszen csak arra várt, hogy bevackolhassa magát egy sarokba és zenét hallgatva elaludjon.
Végre talált egy fülkét, ahol csak hárman ültek: egy srác épp azt mesélte egy fiatalabb és egy idősebb nőnek, hogy a stadionban szokott futni, és legutóbb leesett a napszemüvege, ami így kettétört. A lány rákérdezett a szabad helyre, majd míg elpakolászott maga körül, nyugtázta, hogy ezek hárman bizonyára együtt vannak, hogy így társalognak. Amint kényelembe helyezte magát, elindította a zenelejátszóját és lehunyta a szemét, a vasúti szerelvény kigördült a pályaudvarról.
Pontosan akkor nézett fel, amikor a kalauznő megállt az ajtajukban. Le sem halkította a zenét, csak előkereste a diákigazolványát, amíg a nő ellenőrizte az ajtóban ülők jegyeit. A srác aludt. Világoskék trikója mintha pár számmal nagyobb lett volna a kelleténél. A lány csak most látta meg, hogy mezítláb van. A cipőit berakta az ülés alá. A másodperc töredékére kinyitotta szemeit, ránézett a kalauzra, majd visszacsukta. A nő értetlenül állt. Most akkor észre vette őt a fiú, vagy nem? A lány fél szemmel figyelte az eseményeket. A kalauz megérintette a srác karját, aki azonnal kihúzta füléből a fülhallgatókat és el kezdett keresgélni a zsebében. A lány próbálta megfejteni, hogy mi történik. A kalauz türelmetlen, kérdező-várakozó tekintete a fiúéba fúródott. Akin viszont semmilyen érzelem nem tükröződött. Csak kutatta a zsebeit, de nem talált bennük semmit. Beszélgettek is, de a lány nem hallotta, hogy miről - elnyomta a saját muzsikája. A fiú, kinek arca még mindig közömbös engedelmességet tükrözött, most a hátizsákja felé fordult. Olcsó, formátlan táska, valahogy illett hozzá. Kicipzárazta és egyesével kiemelgette a tartalmát: egy üres félliteres kólásüveg, egy üres műanyag kávés doboz, egy ízléstelen, krémszínű női táska, végül egy élénkpiros kapucnis-zsebes pulóver, amiből szintén nem került elő se jegy, se pénz, de még csak egy mobiltelefon sem. A lány alig észrevehetően kihúzta magát. Hunyorított, száját összeszorította - arra gondolt, most olyan lehet, mint egy vékony kis vonal. Nem mert körbe nézni, pedig égett a vágytól, hogy láthassa a többiek reakcióját. Most már tudta, hogy nincsenek együtt. Te jó ég, hogy is lehetnének! A fiú ártatlan szemekkel, de még mindig kifejezéstelen arccal nézett fel a kalauznőre és mondott neki valamit. A lányt elkapta az ideg: már rég ki kellett volna kapcsolnia a zenét, így az életben nem jön rá, mi a csuda folyik itt! Megnyomta a stop gombot. Éppen a kalauz beszélt:
- ...akkor kérek szépen egy papírt. Szükségem van egy igazolásra.
- Nincs nálam semmi - válaszolt a srác. Még egyszer megtapogatta zsebeit, majd száját lebiggyesztve, fejével nemet intett.
- Szeretném, ha a következő megállónál leszállna - a fiú bólintott, a kalauz elment.
A lány azt várta, hogy a srác most majd káromkodva, dühösen elkezd összepakolni, de nem. A srác csak visszadőlt aludni. A lány zavart volt. Nem értette. A srácon nem látott semmit. Egyszerűen mentes volt minden gondolatkinyilvánítástól.
A vonat megállt. A lány nem nézett ki az ablakon, de tudta, Ceglédnél járhattak. A kalauz visszatért a fiúért, aki csak ekkor kezdett el szedelőzködni. A nő sürgette, közölte, hogy a vonat csak rá vár, addig nem indulnak tovább, amíg ő is rajta van. A fiú pókerarca semmit sem változott. Az ajtóból még visszaszólt:
- Viszontlátásra, további kellemes utazást!
Dermedt csend. A szerelvény továbbgördült. A lány becsukta a szemeit, de még nem kapcsolta vissza a zenét. Várta, hogy a többiek hátha mondanak valamit az esetről. De továbbra se szólalt meg senki. Már éppen nyúlt volna a "lejátszás"-gomb felé...
- Pedig olyan jó szándékú volt. De tényleg beteg lehet - ez az idősebb nő volt.
- Én rögtön láttam rajta, hogy zizi.
- Én is gondoltam, ahogy megláttam, hogy mezítláb ücsörög.
- Én ahogy beléptem... szóval rögtön el kezdte mesélni az élettörténetét.
- Ami lehet nem is volt igaz.
- Nem tudom, lehet. Főleg, ha tényleg skizofrén, ahogy mondta.
- Én csak azt nem értem, hogy hogy engedhették le egyedül? Nem kellett volna értesíteni a rendőrséget? Ráadásul már a pszichiátriát is bezárták. És hova tűnnek a betegek? Elkallódnak. Nem segít nekik senki. Pedig szükségük lenne a segítségre...
A lány visszakapcsolta a zenét: a továbbiakban már csak politizáltak az utastársak. Elgondolkodott. Tényleg beteg lett volna a srác? Végülis a kinézete ezt sugallta. Kicsit elveszettnek tűnt, de olyannak, akit ez különösebben nem izgat. De tényleg ilyen tudatosan közölte volna a többiekkel, hogy márpedig ő skizo?
Jó, tegyük fel, hogy az. De tényleg, mi lesz most vele? Nem volt nála semmi. Hova megy majd? És az a női táska? Csupa-csupa megválaszolatlan kérdés. Talán segítő kezekre talál majd és nem fog teljesen eltűnni.
De mi van, ha mégis?

Vonaton

A lány az egyik első vagonba szállt fel, hogy biztosan legyen helye egy nem dohányzó fülkében. Előző este már úgyis dohányzott eleget - passzívan. Egy idősebb nő a lábát feltéve a szemben lévő ülésre olvasott, de a lány megzavarta és beült mellé.
Rendezkedett: először lerakta a farmerkabátját, amit nagyon kár volt magával hoznia, elvégre hajnalban sem volt rá szüksége (még jó, hogy nem hordozta magával). Csak azt érte el, hogy a frissen mosott ruhadarabot sikeresen leejtette az állomás csikkel teli, büdös kövezetére. Mindegy. Lerakta a táskáit, leült az ablak mellé. Ellenőrizte, hogy biztosan mindene megvan-e még. Fényképezőgép a helyén - ezt is kár volt, egyáltalán nem használta. Apróságok megvannak. Pénztárca: minden stimmel, a vonatjegy is megvan, holott előző délután majdnem kidobta, mert elfelejtette egy röpke pillanatra, hogy menettérti. A kis asztalkára kirakta a telefonját és az uzsonnáját, a csuklóin hordott dolgokat pedig berakta a kisebb táskájának a kisebb zsebébe.
Közben egy srác is csatlakozott melléjük, aki nem köszönt, nem kérdezett, viszont zenét hallgatott és piros tollal rajzolt végig az úton. Na, de ez nem az ő története. Szóval a lány kivette a nagyobb táskájából a Meggyőző érvek '80-as kiadású, legalább egyszer újrakötött, könyvtári példányát, kinyitotta, a könyvjelzőt berakta leghátulra, majd a lapokat lesimítva az ölébe fektette a könyvet. Kinyitotta a még forró csirkeburger dobozát, majd óvatosan kézbe vette. Hozzákezdett az ételhez és a következő fejezethez.
A lány, bár alapvetően egészen bájos, amiért olyan kis esetlen tud lenni (kommentekkel cáfolható vagy megerősíthető az állítás bármely eleme), viszont határozottan nem az, amikor ekkora étekkel tömi a fejét. Mégis, az olvasmányából a következő jelenet zökkentette ki:

Egy eléggé alulöltözött srác haladt el a fülke előtt, de az ajtóban megtorpant.
"Jó étvágyat bébi!"
A lány lassan felemelte a fejét, nagy nehezen összerakta, hogy most hozzá beszélnek.
"Van telefonszámod?"
A lánynak ingere lett volna rápillantania az asztalkán heverő készülékre, de inkább csak nagyon lassan nemet intett a fejével.
"És barátod?"
Hősnőnk nem is gondolkodott, csak hevesen bólogatott.
"Csinos vagy!"
Ekkor már az idősebb nő hajtotta el a vakmerő ifjút, hogy ne zavarja az utazóközönséget.

A lányt különösebben nem kavarta fel az eset, csak azon gondolkodott el, hogy vajon mióta tök mindegy, hogy az ember lánya milyen stílusban étkezik. Fejben csak vállat rántott és visszatért Austen történetéhez. Egy jó félórával később azonban (ekkorra már végzett az étkezéssel, és egy újabb fiatal hölggyel bővült a "társaság") a bárdolatlan visszafelé is elment fülkéjük előtt, ám most csak füttyszót és vigyort engedett meg magának.
A lány megcsóválta a fejét és ráhajtotta kezére a könyvet. Elmosolyodott. Rájött, hogy ezzel semmi baj sincsen. Sőt. Ez csak egyet jelenthet:

Minden rendben van. Újra.

Ui.: A hét "mondását" nem biztos, hogy le kellene közölnöm, de hogy biztosan ne sértsek túl sok személyiségi jogot (bár én voltam az egyetlen tanú, szerintem), nevezzük az illetőt "N-nek". Szóval N folytatta le ezt a megállapításos minimonológot, amiből kiemelnék egy részletet (ha nem is szó szerint), ami megmosolyogtatott, de nem feleltem rá érdemben semmit:

"...Egyszerűen nem. Én képtelen vagyok mással együtt aludni. Soha, senkivel sem tudtam úgy rendesen. Inkább a különágy. Nem tudom. Egyszerűen... nem, nem tudom. Soha... Vagy várj. Egyszer. Egyszer sikerült. Tudod kivel? Aki a férjem lesz. Érzem, hogy ha lesz, akkor ő. Egyszer kénytelenek voltunk osztozni egy hálózsákon, de sikerült együtt aludnunk. Lehet, hogy az lesz az igazi szerelmem, akivel együtt tudok majd aludni?"

Dancing in the Mud

A hétvégén Orfűn voltunk, fesztiváloztunk. Majdnem egy egész napot csak utazással töltöttünk el, de így is megérte a három napnyi gondtalan szórakozás, csak kár, hogy ilyen hamar vége is lett. A terv az volt, hogy az eszünket otthon hagyjuk és csak azzal törődünk, hogy jó legyen nekünk. Hogy sikerült-e? Hát...

Csütörtök
Személy szerint fél 6-kor keltem, hogy időben elkészüljek és kiérjek a 6:47-es buszhoz. Renivel a megállóban találkoztunk, majd versenyt bambultunk a busz közepén. Kecskeméten csak 20 percet kellett várnunk, amit eltöltöttünk innivaló beszerzéssel és extrémsport nézéssel: a fotocellás ajtó üvegének tisztítása legalábbis felér vele. A buszon megkaparintottuk a leghátsó sort. Reggeliztünk bundáskenyeret, amit Reni anyukája csomagolt (a nap folyamán további 3, azaz három db. kekszet sikerült leerőltetnem a torkomon, de hogy őszinte legyek, egyik sem számított "hasznos tápanyagnak"). Hol aludtunk, hol megpróbáltuk kitalálni régi emlékekből, hogy éppen merre járhatunk - igen, unalmas egy buszút volt. Baján nem egészen egy órát álltunk, egész jól viseltük; bár elmondhatnám ezt a továbbiakról is. Mohácsnál volt az egyik mélypontom - ez van, nem szeretek utazni, csak megérkezni és ott lenni. Pécsett egy órát és még húsz percet vártunk, ekkora azonban már minden agyi tartalékunk megszűnt létezni, egyfolytában azt kérdezgettük, hogy egyáltalán minek indultunk el? Közben szép kis társaság gyűlt össze a menetrendszerinti járat elé. Felismertük a két lányt is, akikkel együtt utaztunk Kecskeméttől, de leszállás után el is tűntek. Végül 3 egész buszt kellett beállítani Orfű felé, hogy mindenki elférjen. A pár száz méternyi sétát, amit a helyszínen kellett produkálnunk a kempingig, már röhögve tettük meg. Dacból nem néztük se az időt, se a visszafelé úthoz szükséges megállót... Fél 4 körül végre kisebb nehézségek árán ugyan, de bejutottunk a területre - a csaj bocsánatkérésétől a cipzár nem javul meg, új táskát meg pláne nem tudok belőle venni... Újabb fél óra alatt megtaláltuk helyünket és felvertük a "házat", majd diadalittasan elindultunk felfedezni a terepet. Örömmel konstatáltuk, hogy máshol négy férfi és sok idő kell a sátor építéshez. :)

Először a theKOLIN koncertjét néztük meg, amely emlékeim szerint egy jó órás csúszással kezdődött. Barátném el volt ragadtatva (rögtön az első szám felkavarta: B-65 - Gay Submarine), azóta is emlegeti, hogy ilyet többször kellene lássunk. És tényleg! Az este további hangulatát tökéletesen megalapozta, nagyon élveztük.
Utána a kedvemért megvártuk, míg elkezd játszani az Óriás, de sajnos csak pár számot hallgattunk meg, mert rohantunk a nagyszínpadhoz Péterfy Borit nézni/hallgatni - egyrészt azért, mert normál körülmények között szinte lehetetlen bejutni a koncertjeire, másrészt meg mert megígértem Anyunak, hogy készítek neki fotókat (az üzenetét, hogy Bori olyan hangosan énekeljen, hogy hazáig hallatsszon, nem mertük átadni). Bár szívesen maradtam volna az Óriáson, rögtön megörültem, ahogy a távolból meghallottam, hogy Bori éppen egy Bizottság számot énekel és éppen azt üvölti, hogy "SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM". Most így hirtelen csak arra emlékszem, hogy a Hideg láng című dalra mekkorát tomboltunk, de összességében is remek volt a hangulat.
Az időbeli sorrend is valahol elveszett a memóriám sötét bugyraiban, de azt tudom, hogy a Gonzonak hallottuk az elejét és a végét, illetve én belehallgattam a Budapest bár végébe, amíg Reni PASO-t hallgatott. Ezután együtt mentünk vissza a Bomba! színpadhoz Amber Smith koncertre. Velük kapcsolatban folyamatosan újabb és újabb pozitív csalódások érnek: történhet velük akármi, jöhet bármilyen akadály, mindig iszonyat jók. És bár betegen tényleg életveszélyes lett volna July-t énekelni, a közönség biztos segített volna... :) Közben Dorothy írt, hogy azonnali, gyors helyzetjelentést kér: hát bejátszottunk neki fél perc Simon Says-t. :)
Ezután emlékeim szerint fáradtan ücsörögtünk E.Z. Basic-en, majd úgy döntöttünk, hogy alszunk és elmentünk fogat mosni, de visszafelé megcsapott minket a "Tesco Disco" zaja, úgyhogy gyorsan ledobtuk a cuccainkat és rohantunk, hogy utolsó erőnkkel még bulizzunk egy jó fél órát. Poén, hogy hetekkel ezelőtt volt egy olyan érzésem, hogy Orfűn fogok egy nagyot bulizni aktuális kedvenc slágeremre, a Dance With Somebodyra, és láss csodát... :)
3 körül bújtunk hálózsákjainkba, de mivel igen közel sikerült elhelyezkednünk a Jäger Barhoz, ezért pár számonként felébredtünk és csodálatosabbnál csodálatosabb régi slágereket hallgattunk. Az egyik ilyen ébren töltött időszakban mondjuk volt egy szomszédsátraskiabálóseljegyzéses történet, azt azért figyelmesen meghallgattuk.

Péntek
Mivel gyakran felébredtem, feltűntek ilyen apróságok, mint pl., hogy Reni már sátron kívül van, de én csak 1 körül voltam hajlandó felülni. A szokásos lefekvés előtti Knocked Up hallgatásomat is át kellett ütemeznem a körülményekre való tekintettel ébredés utánra. (Igaz, moinden tizedik sátorban volt egy gitár, tehát nem maradtunk zene nélkül egy pillanatra sem.) Mire összeszedtem magam, lezuhanyoztam és elindultunk ételt kutatni, máris 3 óra lett. Alig ehettem pár szemet a fantasztikus(an rossz) sült krumpliból (ezt újabb fél óraként tessék elkönyvelni), már jött is a telefon, Mefiék megérkeztek, menjünk le. A csoporttársa és annak barátja hozták le őt. Ahogy lecuccolt, felfalattam vele a maradék krumplimat és együtt lehúztunk a tóhoz. A frissen érkezettek bele is ugrottak, mi inkább csak távolról szemléltük az eseményeket, amit nem is bántam meg: a végén már szinte kedvem lett volna visszamenni a fürdőruhámért, ezért a lábammal ízlelgettem a vizet, ami egyszerűen jéghideg volt számomra. Mindenesetre megbeszéltük, hogy következő nap mi sem fogjuk megúszni a vizet. (Hajajj.)
A tehetségkutató színpadnál kezdtünk aznap, de a fülünknek egyik banda bántóbb volt, mint a másik (mégis, azok közül került ki a fesztiválgyőztes...). Üdítő volt elruccanni PUF-ra, bár túlságosan nagy élményt nem adott. Ezután visszatértünk evős helyünkre tanácskozni. Én szívem szerint maradtam is volna ott, hogy halljam a Sheket zenekart, akiknek nagyszerűségéről már Szegeden is volt alkalmam meggyőződni, de a lányok végül bevonszoltak Kaukázusra. De milyen jól tették! Nem gondoltam volna, hogy élőben ekkora élmény őket hallgatni. Fantasztikus volt együtt ugrálni a tömeggel, az egész olyan egy lélek - több test hangulatú volt, teljesen el voltam ájulva tőle.
Ezt az érzést extra gyorsan rombolta le a Kispál koncert: ők is unták magukat, nemhogy mi. Ráadásul egyedül itt volt tömegundoros élményem: utálom, hogy amikor össze vagyunk préselve, mint a heringek, de ők törnek előre teli sörös poharakkal, aztán csodálkoznak, hogy a fele máson landol vagy megsértődnek, ha valaki panaszkodik, hogy éppen az ő bőrüket égeti ki a cigarettájuk. Ésszel játszadozzatok már emberek! A kedvenc számaim sem voltak (bár lövésem sincs, mi szólt az Emese előtt, mert nem érkeztünk időben, bárminemű tájékoztatást örömmel vennék), meg a kedvem is szar lett. Abszolút sírás határon voltam, de gondoltam ennyi ember között nem kéne.
Ilyen-olyan vándorlások után végül ismét a nagyszínpadnál kötöttünk ki: Mefit sikeresen elkápráztatta a Psycho Mutants, kifejtette, hogy milyen klassz vámpíros zenét lehetne ebből összehozni és táncoltunk, míg bírtuk szusszal. Szép lezárása volt a napnak.

Szombat
Apró kopogások. Telefon. Rémlik valami elkorcsosult SLTS is. Mozgolódás. További kopogások. Újra telefon. Megérkezett az eső is, Dorothy is. Szegény jól kifogta, hogy pont aznap szakadt, mikorra Ő is leért. Elindultunk a hideg szélben sétálni, elsősorban lángost kerestünk nekem, meg valami gyümölcsöt Mefikének. (A tóban való fürdést ugye buktuk, de a víz így is megvolt.) Utóbbit természetesen esélyünk sem volt találni, a lángos meg máris elfogyott mindenhol a fesztivál területén kívül, így a többiek jégkrémeztek, míg én mindenhol lejelentkeztem telefonon.
A fesztiválos életet megint a kajás-tehetségkutatós sátornál kezdtük. (Valljuk be, ha nem kötötték volna egybe az étkeztetéssel, a kutya se ment volna megnézni őket a személyes ismerőseiken kívül.) Én 3 nap után végre benyomtam egy fél lángost meg fél liter vizet, közben pedig az égből lezúdult minden víz, ami csak ott volt. Egyfajta röhögőgörccsel keveredő pánikroham alakult ki, de minket már éppen nem tudott érdekelni.
Hangmásra átfutottunk gyorsan a megfelelő sátorba (ahhoz képest, hogy fedett rész volt, a közepén hatalmas tócsa éktelenkedett) és kezdetét vette az eszeveszett tánc. Valami fantasztikus volt amit a színpadon azok a srácok produkáltak. (Nem tudom szabad-e piros pontot adni az Ian Curtis-es mozgásért vagy csak szimpla mosollyal nyugtázzam továbbra is?) Ráadásul ahogy feldolgozták a These Boots Are Made For Walking-t... Már csak az arra való ugrálás is felemésztett egy heti energiát. Hihetetlenül kifáradtunk, de mégis, annyira bennünk volt a hangulat, hogy Mefivel utána sem bírtunk leállni.
Az eső elállt, rohantunk HS7-re. Kicsit csalódott voltam, mert számítottam arra az esőre ezen a koncerten. Persze hamar csatlakozott is, sőt utána már az volt a baj, hogy nem akar elállni. (Volt egy álmom, amihez már éppen minden feltétel adott volt, mégsem teljesült. Ez van.) Egy számomra nem túl kellemes hangulati indítás után beugráltunk az első pár sor helyén lévő sárba és újra megállíthatatlanokká váltunk. A szívem legmélyéből üvöltöttem a szövegeket, miközben a hajam is majd leszállt rólam. Az első sorban társaságunk is akadt, nem is akármilyen: két önmagáról nem sokat tudó srácot megpróbáltunk rendre utasítani, hogy ugyan nekünk is hagyjanak már helyet a vasrácson, mire ők közölték, hogy "ez a pogo". Mefivel sikerült csúnyán összenéznünk, melyben benne volt minden régebbi élményünk. Végül ő mondta ki: "Ezek se voltak még igazi punkkoncerten. Tuti most érettségiztek." Mikor erre konkrétan rákérdeztünk, akkor azt válaszolta az egyik, hogy "ööö, én kecskeméti vagyok". Az összefüggést nem értettük, de megörültünk a földinek, aki mint kiderült, refis. Viszont ezután nem voltunk hajlandóak kímélni őket...
Nyakig sarasan (pedig mi még csak el sem estünk) széledtünk szét, Reni & Mefi Vad Fruttikra, mi meg Bettivel ide-oda, végül Aranyosi Péter előadásánál kötöttünk ki - egy ernyő alatt. Quimbyre csak hárman tértünk vissza, Reni a távolban maradt. Érdekes, hogy bár ehhez az együtteshez fűz a legkevesebb érzelem, mégis ők törték el nálam a mécsest. Ismét nagyon jól éreztük magunkat, egyszerre volt melankolikus és felszabadító. Mondjuk az emberek miatt sikeresen vándorultunk vagy 15 métert a koncert során, persze csak szépen, apránként.
Ezután be akartunk iktatni egy Zagart, de az időbeli csúszások miatt ez lehetetlennek bizonyult. Viszont élménydús fesztiválzárásnak bizonyult a Kiscsillag is. Dorothy megállt a domb füvesebb tetején, mi maradékok azonban bátran előre nyomultunk a középső sártengerig, ahol mintegy hobbiból csúszkáltak már csak az ifjak. Szellemi szintünket hűen tükrözi, hogy mikor színpadra lépett a "fesztivál névadója", rögtön jött az SMS a dombtetőről: "RÁTGÉBER AZ ISTEN!" Erre gyorsan válaszoltunk is: "RÁTGÉBER FOR PRESIDENT!" (A további üzenetek akár uszításnak is minősülhetnének, úgyhogy maradjunk ennyinél.) Más nem hiszem, hogy képes 20 méterről írni a másiknak, de mi így vagyunk jók. :) A pénz miattos imporvizációk(?) nagyon jól sikerültek, dőltünk a röhögéstől - az őszinteség jutalma(?). Azon már meg sem lepődtem, amikor Lovasi elfelejtette a Van-e szándék második versszakát, a lényeg az volt, hogy látványosan jobban élvezte ezt a koncertet, mint az előző napit - és így vele mi is.
Mefi & Reni Brains-re mentek, mi meg Dorothyval A kutya vacsorájára. Én igazából mindkettőbe belehallgattam, de mivel a kedvem igen meredeken lezuhant valahova a föld alá, inkább visszavonultam a sátorba. Ennek ellenére 4 körül feküdtünk.

Hazaút
Bonyolult reggel, rohangálás, takarítónővel való összeveszés, sátorelpakolási kísérletek, éppen csak buszelérés, Pécsett Mesitől való búcsúzás, újságolvasás, alvás, másfél óra Baja, pályaudvari incidensek, emberutálat, ételvásárlás, saras önmagunkon való nevetés (Reni: "szinte rosszul érzem magam, hogy én tiszta vagyok"), Kecskeméten Dorothytól való elköszönés, harc a busz függönyével, kisfiú hajának szomorú nézegetése, bekanyarodás a faluba, Reni leszállása az első megállónál, bambulás, utolsó pillanatban leszállás, Anyu bablevese.

Rendkívül jól éreztük magunkat, hiányzott már a lelkünknek, még ha nem is alakult minden úgy, ahogyan elképzeltük. Idén például még csak hullócsillagot sem láttam, de valahogy nem is lep meg, az a tavalyi bájához kellett, de az ideinek nem volt semmi ilyesmije. Elrontottam, hogy nem vettem első nap pogácsát valahol, mert azt legalább be bírta volna venni az utazással (khm) elrontott gyomrom. Minden nap úgy kívántam (ó, meg a húslevest is...), de sajnos nem volt egyetlen ismerősöm sem a városból, akivel tudtam volna hozatni egy keveset. Ráadásul minden éjjel majd megfagytam. Pedig vastagon próbáltam öltözni, de a hálózsákom is kb. annyit segített, mintha nem is lett volna.
(Egyszer álmodtam. Álmodtam egy kézről, amely ha hozzámért, máris nem fáztam. Egy hang is tartozott hozzá. Egy hang, amely ha hozzám szólt, elmulasztotta minden idegességemet. Kár, hogy csak álom volt. Most nagy szükségem lett volna rá.)

PS.: Fél 5-kor rendkívül világos van. Jó éjt.