Copy-Paste

Elkezdett hiányozni a régi (nagyon eldugott) blogom, és úgy határoztam, hogy néhány kedvenc bejegyzésemet átemelem ide, az utókornak. Nekem érdekes visszaolvasni, újraértelmezni őket. Akinek nem, az meg majd átugorja. :)
Rögtön a legeslegkedvesebbel kezdeném. Ilyen, amikor dühös vagyok. (Pl. most, hehe.) Napra pontosan két éve történt, de csak csütörtökön lesz a publikálás évfordulója. Annyit változtattam, hogy a könnyebb átélhetőség kedvéért telepakoltam linkekkel. A bátraknak. :)

(Elő-ui.: nem tudom mi az a "kreatív tevékenység", amiről írok. Valaki emlékszik, mit műveltem?)

2008. január 12. 7:01- buszon, fél lábbal Pécsen

A tökéletes(en melankolikus) reggel receptje

Először is, meg kell tenni a megfelelő előkészületeket. Az előző pár este nem szabad túlzásba vinned az alvást. A legutolsó estére gyűjts magad mellé pár vállalkozó szelleműt, akik megpiszkálják a lelkivilágodat. Persze, legalább egyiküknek két lábbal kell beletipornia a tökéletes hatás érdekében. Ha ez megvan, legyél annyira ideges, hogy minden izmod álljon görcsbe, de ezt csak akkor vedd észre, amikor felállsz villanyt kapcsolni. Egy megfelelő eszközt állíts be ébresztőre: fél ötre. Készítsd ki zenelejátszó eszközödet válogatott finomságokkal rajta. Végül végezz egy utolsó kreatív tevékenységet, amit lehet másnap már nem fogsz olyan pozitívan értékelni, mint a cselekvés pillanatában. Ha mindennel megvagy, úgy hajnali egy körül feküdj le.

Ne álmodj! Pihenj!

Kötelességtudó biológiai órádnak köszönhetően ébredj fel magadtól. Nézz szét a sötét szobában. Állapítsd meg, hogy ugyanúgy néz ki minden, mint mikor lefeküdtél, még a sötétség mélysége sem változott. Gondolkozz el: mi történt előző este veled? Jó volt az neked? Mégis mit vártál ettől? Lesz ennek valami következménye? Ki fog felkelni helyetted megnézni, hogy mennyi az idő, hogy felesleges volt-e ébredezned, vagy már rég lekésted a járművet? Mire végig érsz a gondolatmenetben, meg fog szólalni az ismerős dallam, ami iszonyatosan halkan kezdődik, mégis valamilyen beidegződés következtében ez az egyetlen, amire elsőre felugraszt az ágyból.

Hát kelj fel, és birkózz meg a fényviszonyokkal: próbáld megkeresni a papucsodat. Érezd, hogy nagyon hideg van, szinte dideregsz. Állapodj meg magaddal: a didergés tényleg csak a hideg miatt van, eszedbe sincs feleslegesen rosszul lenni! Szedd össze a ruháidat, és halkan próbálj meg kibattyogni a fürdőszobába. Öltözz fel, moss fogat. Közben magadban dúdolgasd a Csalódott tizenéves kisfiú dalát. Menj vissza a szobádba, fejezd be a pakolást: csukott ajtó és villany szükségeltetik eme művelethez. Persze ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a mindenről eszedbe jutott ideg. Vedd be a leszarom tablettát. Kész vagy? Irány a konyha!

Persze két körben. Nehogy a két táskával zajt csapj a lépcsőházban. Lent vagy? Kukkants be a spájzba! Vedd elő a nagy üveg epres Cappyt. Vedd tudomásul, hogy ez már egyik táskádba se fog beleférni, akármit is csinálsz. Kapd hát elő kedvenc Bailey’s-es poharadat, és tölts, majd igyál. Ismételd meg a töltést. Jöjj rá, hogy ez talán mégsem tesz olyan jót a gyomrodnak, mint vártad, ezért a fele elfogyasztása után rakd le a pultra. Állapítsd meg a pohár állapotát. Naná, hogy félig üres.

Negyed hat van. Mit csinálj a fennmaradó időben? Lapozd fel a Tallózót. Igen, amiben tegnap azt a remek interjút olvastad Csernus doktorral. De most keresd meg a Popper Péter könyvrészleteket. Fusd át. Áh, már el is telt újabb öt perc.

Sapka, sál, kabát, headset a nyakba, tessék elindítani a zenélő eszközt. Legyen mondjuk a… ó igen, a Mad World tökéletes lesz. Mire a dalnak vége etesd meg a macskát, zárd be az ajtót, és indulj a kapu felé. Ekkor meg fog szólalni fejedben a Something in the Way. Élvezd, ahogyan a kihalt utcán sétálsz, arcodat cirógatja a hideg szellő, a narancssárga fény nem bántja a szemed, körülötted mindenhol csak jég, és hó. No de nem az a szép, fehér, szívet melengető hótakaró, hanem a már félig felolvadt, kásás, sárral vegyült, mocskos valami, ami volt már jobb passzban is. A játszótéren áthaladva számváltás következik be: egy Oasis szám. Talán Masterplan a címe, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre remekül kezdődik. A hangulatot sikeresen megspékeli egy köztéri lámpa, amelyik akkor alszik ki, mikor elhaladsz mellette. Viszont alig húsz méterrel később egy hasonló, elhanyagolt lámpa gyullad ki melletted, viszont nem úgy, mint a többi, erős narancsfénnyel, hanem halovány, szinte pislákoló fehérrel. Agyad ezt valahogy úgy fogja értelmezni, hogy a remény hal meg utoljára, vagy mi.

Az elhagyatott buszmegálló meglepően száraz padján helyet foglalsz, miközben egy kellemes férfihang azt üvölti a fejedbe, hogy „legyen vörös!”. És ó igen, egy kicsit te is várod már a hajnalt. A csodás színeket, miegymást. Úgyis ritkán látsz napfelkeltét, pedig nem kellene hozzá sokkal tovább fennmaradnod, mint szoktál… Állj fel, ülve nagyon hideg van. Próbáld meg összébb húzni a kabátod, de úgy, hogy közben sikeresen nyomd le a fülhallgatód számváltó gombját. Ha mázlid van, olyan dalt fogsz kapni, amitől egy pillanatra olyan érzésed támad, hogy menten megszakad a szíved (jelen esetben Beatles: Girl; igaz ami igaz, ennél sokkal durvább is lehetne).

Remek, jön a busz. Hárman szálltok fel, persze te utoljára. Egy üres négyes helyre ülsz. Kikönyökölsz az ablakba, a sapkádat lehúzod, és a combodra dobod. Reméled, hogy akkor most vége lesz a rossz dolgoknak, és elszáguldasz a végtelenbe. De legalábbis a nyugalomba. Persze ez nem ilyen egyszerű. Miért is lenne?

Felcsendül az újabb dal. Naná, hogy olyan, amit egész héten énekeltél, a hangod szinte hozzá idomult, és most rosszul érzed magad, mert nem segítheted az énekest (About a Girl). Közben eszedbe jut, hogy – bár akartad - nem írtad bele a levélbe, hogy lelkiállapotod megkövetelte, hogy magaddal hozd a Last Days-t is, mert hát ki tudja.

Valahogy ekkortájt fogalmazódik meg benned először, hogyha mindent megjegyzel, megírod mesés reggeled történetét.

A te külön tiszteletedre persze a busz nem a viszonylag jó és egyenletes főúton megy, hanem kerül egyet a szomszéd falu felé az iszonyat régi, iszonyat kátyús úton. Tudod, hogy pár perc is elég legyen a gyomrod felkavarodásához. Eszedbe jut Mia Thermopolis: „Köszike, puszika!”

Párás az ablak. Mit írj rá? Ez legyen a legnagyobb problémád. De mégis? Az ablaküveg szinte kívánja a feliratozást. Persze amilyen kis bátortalan és visszahúzódó vagy, csak a kezed által remekül eltakart alsó részre, mindössze pár centis méretben egy „FUCK”-ot firkálsz, ráadásul csak vékonyan, a körmöddel. Két perccel később már nem is látszik, hogy írtál valamit. Szánalmasnak érzed magad.

Most már biztos vagy benne, hogy le fogsz írni mindent. Filmnézés helyett erre fogod felhasználni az akkumulátorod töltöttségét. Legalább tudsz majd zenét is hallgatni, mert ugye annyi eszed nem volt, hogy a lejátszódat feltöltsd élettel…

Lassacskán becsorogsz Kecskemétre. A reptér környékén Garbage-t hallgatsz. Eltűnődsz, hogy neked miért nincs ilyen klassz, karakteres és tiszta hangod. Megérkezel. Leszállsz. Péterfy Bori hangja hasít a füledbe. Nahát, mintha a zene ütemére remegnél a hidegtől. Szép. Az állomáson megállapítod a 6:40-kor induló buszok listájára pillantva, hogy amerre te mész, az bizony Harkány felé van, és rendkívüli logikáddal még azt is kikövetkezteted, hogy akkor arra kell majd felszállnod. Ügyes vagy.

Jön a sofőr, megörülsz neki. Hát, még amikor közli veled, hogy félezerrel kevesebbe kerül a jegy, mint amire számítottál. Félezerből azért csinos kis csokimennyiséget lehet összevásárolni. Szerinted. És még a busz is pontosan indul. Sőt, az órád szerint fél perccel korábban is kezdte meg az utat a kelleténél. Nem mintha számítana.

Háromnegyed hétkor megpillantasz egy idős párt a városközpontban, akik együtt sétáltatják kutyáikat. A főtér felé mennek. Aranyos helyzet. Majdnem elmosolyodsz. De azért annyira nem. A fantasztikus Malom center mellett elhúzva felcsendül a Where did you sleep last night. Jól esik. Közben nézelődsz. Rég láttad a városnak ezt a részét: bankok, megyei kapitányság, jé, itt lakik a volt tesitanárnőd, amott meg a kedvenc számtechtanárod, és persze megvan még a kereszteződés is, ahol a nyáron szórólapokat osztottál ötven fokban. Minden megvan, remek.

A Nirvana helyét felváltja a the Who. Először el akarod kapcsolni. De meggondolod magad. És milyen jól teszed! Épp a felüljárón haladtok át: jobb kéz felől a még félig alvó város, bal oldalt pedig a nap első sugarai az egyre inkább sárguló horizonton. Minden klappol a hangulathoz. Az egész olyan… hm... reményt árasztott magából azt hiszed. Mintha szeretné bebizonyítani, hogy semmi katasztrófa nem történt, ha történt is egy kis bajság, úgyis megoldódik, ne aggódj.

A szám elérkezett az utolsó taktusokhoz. Kikapcsolod, mert elérkeztettek a város széléhez. Headset le a nyakból, laptop ki a táskából.

„Üdvözöljük Ursula” „Jó reggelt neked is kicsi grófom”

Első dolgod bekapcsolni a Media Playert és a Wordöt. Persze rögtön megkeresed a dalt, amivel az éjjel kínoztad magad (Cold: No One). Kitűnő szám. Többször is meghallgatod. Ez kell neked, ez van. Közben egy pillanatra felidézed a hajnalban írt leveled. Áh, mit levél, csak egy „kis” agymenés.

Gépelsz, írsz. Ennyi kell.

Sör & Őszilé - párbeszédek

S: - Na, mikor isszuk már azt a rövidet?
Ő: - Még van ebből is.
S: - Akkor meg igyad már!
Ő: - De bűn rossz.
S: - Akartam is kérdezni, hogy van-e undorítóbb annál, hogy jégkockát raknak az őszilébe?
Ő: - Nincs.
(Röhögés.)

¤

S: - Te jó ég! Az előbb belenéztem egy tükörbe! Borzalmas!
Ő: - Nem is, jól nézel ki.
S: - Te nem láttál abban a fényben!
Ő: - Itt viszont sötét van.
S: - Milyen igaz!

¤

Ő: - Hozol nekem is, várj, itt a tárcám.
S: - Te mit kérsz?
Ő: - Valamit, amiben van méz és meggy.
S: - Mit? Mézes-meggyes... vodka?
Ő: - Pálinka!
S: - Jaaaaaa, pálinkaaa...
...
S: - Tessék. Igyunk a megoldások évére!
Ő: - A megoldások évére!
(Röhögés.)

S: - Na, és ezzel most mi bajod?
Ő: - Se íze, se ereje. Kiakasztó. Nem csak az őszilé, de a pálinka is szar. Pedig már a tavasszal is tudtam, hogy őszilét itt nem szabad kérni. Na de hogy pálinkát se? Legközelebb szólj rám kérlek, hogy koktélt igyak. Ha az sem jön be, akkor végeztem.

¤

S: - Amikor lent vagyok és beülünk valahova hármasban, néha azt nézem, milyen szépek vagytok. Nem tudom, de néha csak úgy jó rátok nézni.
Ő: - Jaj, ne már. Te viszont most vagy szép.
S: - Pf.
Ő: - Oké, ne aggódj, elmúlt. A durcás arc már nem áll jól, de az előbb, mikor elmerengtél a távolba...
S: - Jaj, ne már. Különben nagyon nevetséges szoktam lenni?
Ő: - Mikor?
S: - Hát így tudod. Így... tudod. (Hadonászó mozdulatok.)
Ő: - Abszolút nem. Mindig magabiztosnak látszol, meg olyan önelégültnek. Nem, nem önteltnek, hanem olyannak, aki ki van békülve önmagával, ezért határozott, és magabiztos... ja, tudod.
S: - Háhá, milyen jó színésznő lennék!
Ő: - Ez tényleg így van! Én szerintem inkább szánalmas látványt nyújtok a parketten, de már elég régen elértem azt a szintet, hogy leszarjam.
S: - Pedig nem, semmi gond nincs veled. Mikor azon a koncerten voltunk, kifejezetten szép voltál.
Ő: - Igen? Hát nem'tom. Tudod, ott... biztonságban voltam. Tudod, hogy milyen vagyok, ha csak egyetlen idegen is van a társaságban: felveszem a megfigyelő álláspontot, kitapasztalom, hogy kinél mit lehet, meddig lehet, ilyenek. De az ott más volt. Mindent lehetett, mert... mert biztonságban voltam. Nem is értem tulajdonképpen. Csak tudod, boldog voltam.
S: - Tudom. És ez látszott is.
Ő: - Hm, ja.

¤

S: - Te, ezek mit gondolnak magukról, hogy így futkároznak az esőben?
Ő: - Ugyan, hagyd rájuk. Megtehetik: fiatalok, naivak, szerelmesek.
S: - És mi mik nem vagyunk, naivak vagy szerelmesek?
Ő: - ?
S: - Ja tudom, fiataloook.
(Röhögés.)

¤

S: - Állj! Te egy pasikról szóló mondatot úgy kezdtél, hogy "van agyuk"?!?!?!

¤

Az új évet stílusosan BBC-nézéssel kezdték. Már nem ébredés után, hanem még lefekvés előtt, hajnalban. Stand-up comedyt néztek, megismerték Omid Djalili-t. Keressetek rá Ti is. Érdemes.

Karácsonyi filmnézés - 2. rész

Folytatódjon a filmes élményeimről való beszámolás. (Első rész)

Becstelen Brigantyk

Ez egy régi adósságom, nem is értem, hogy lehet, hogy csak most jutottam hozzá, hiszen készülésének első híre óta ujjongva vártam. Kicsit meglepődtem a színészválasztásokon, de nem is tudok jobb embereket elképzelni ezekre a szerepekre. Mindenki zseniális volt.
Brad Pitt nagyon menő íz ízes akcentusával; Eli Roth nagyon pszichopata a vérben forgó szemeivel; Til Schweiger olyan német, és olyan kőkemény; Diane Kruger végre kapott egy remek szerepet, amiből a lehető legjobbat hozza ki, és ami nagyon jól áll neki; Mélanie Laurent egyszerűen csodálatos, mosolyognia sem kell, céltudatos tekintetével simán megvesz mindenkit; Daniel Brühl is remekül mozgott az aranyosság és a nagyképűség határán; Cristoph Waltz játékára pedig szavak nincsenek!
Szerintem nagyon szépen mutatta be a film ezt a fiktív Európát, örültem a klasszikus fényképezésnek (tiszta, meleg színek, hagyományos kompozíciók), és a pár beszólásnak, ami az amerikaiak ellen szólt.
Őszintén sajnálom, hogy nem lett a film még egy órával hosszabb, mert nagyon kíváncsi lettem volna az egyes karakterek külön motivációira, élettörténeteire, hogy kiből miért lett az, aki. Persze enélkül is nagyon egyben vagy, csak így néha volt egy kis hiányérzetem.

8/10 csillag

Julie & Julia

Ezt a filmet is nagyon vártam, mert imádom a két főszereplő nőt, ráadásul enni is igen nagyon szeretek. Alaptörténet: párhuzamosan látjuk az eseményeket - Julia Child szakácsnővé fejleszti önmagát; 50 évvel később pedig Julie Powellt látjukéletének egy nehezebb szakaszában, mikor is úgy dönt, hogy mint egy lenyugodási terápia részeként végigfőzi egy év alatt a nagy előd szakácskönyvét.
Az első öt perctől kezdve az volt az érzésem, hogy ez nem is az ételkészítés művészetéről, meg az evésszeretetről szól, hanem két kapcsolat válságáról. Rögtön ezután persze azt gondoltam, hogy csak én vagyok nagyon "emberelemzésfetisiszta" vagy mi. Külön-külön mindegyik szereplő jól játszotta a szerepét szerintem, csak a két központi házasságról nem tudtam elhinni, hogy volt bennük valaha is egy szemernyi boldogság. Még Childékról sem, hiába bizonygatták tízpercenként, hogy az volt ám a nagy szerelem - és gyanúm végig megalapozatlan maradt, de hát na. Persze Powelléknél elég egyértelmű volt a mélypont alapja: Julie csak magával, meg a problémáival törődött, a férjét meg egy szint után ez nem tudta különösebben meghatni, és egyszerűen nem szerették annyira egymást, hogy megoldják a problémákat. (Igaz, a film végén azt írták, hogy még ma is boldogok együtt; well, I hardly think so.)
A végére komolyan megijedtem, hogy akkor ezután ez lesz, a filmek az új valóságot fogják megmutatni, amiben nincsenek olyan párok, akik hajlandóak küzdeni egymásért? Ismétlem, mindezt úgy, hogy a filmben a klasszikus happy end érvényesült. Valami nagyon hiányzott. Nem tudom eldönteni, hogy az őszinteség-e vagy valami más. Hm.

8/10 csillag

Továbbállók

Bár Sam Mendes rendezte, a független filmes vonalat követi (jelentsen ez bármit is, pláne így hajlan 3-kor). A két főszereplő, Maya Rudolph és John Krasinski neve is ismeretlen számomra, holott mindketten játszottak már olyan filmekben, amiket láttam, de ezek szerint nagyon mellékszereplők voltak.
A történet egy párról (Burt & Verona) szól, akik éppen közös gyermekük érkezését várják. Kiderül, hogy Burt szülei elköltöznek Belgiumba, amin először a fiatalok istenesen felháborodnak, hiszen egyrészt miattuk költöztek ide, másrészt pedig a baba legszebb éveiről fognak lemaradni. Mivel nem köti őket semmi tovább (szerencsére a munkájuk is szabadon végezhető bárhol), elhatározzák, hogy elköltöznek. A tökéletes hely megtalálása érdekében körberepülik az országot, felkutatva régi barátaikat, ismerőseiket, hátha valahol végre otthon érezhetik magukat.
Először Phoenixbe mennek, ahol találkoznak Verona volt főnökének családjával, ami maga a megtestesült borzalom - tipikus Amerika. Senki sem szeretne ilyen embereket maga köré. Ezután Tucson felé veszik az irányt, Verona húgához. A következő állomás Burt egyik gyerekkori ismerőse, aki szinte családtag. A Maggie Gyllenhaal által alakított LN nagyon... (nem jut eszembe ez a szó, de nem a hippire gondolok, hanem ilyen újizére, a keleti vallások felé orientálódott személyre, tudjátooook...) ... szóval olyan. Akár szimpatikus karakter is lehetne, de mi inkább szeretnénk szájba rúgni - tehát az alakítás elég hitelesre sikerül. ;) Az itteni élet sem nekik való, a kedves hölgyismerős családmodelljével sem tudnak azonosulni. Így továbbállnak (aú!) Montreal felé, ahol régi iskolatársaikat látogatják meg. Itt ugyan meglelik a családi békét, csak hogy ennek is elég nagy ára van. Végre látni a főhősök szeretetén kívül is igaz, normális érzelmeket, de mégsem nézhetjük őket szomorúság nélkül. Végül Miamiba utaznak, Burt bátyjához, mert a felesége magára hagyta a kislányukkal.
Burt és Verona szerelme őszinte és mentes minden giccstől. (Igaz, néha inkább gondolnám őket csak jó barátoknak, főleg Verona miatt. Burt vallomásai igazán aranyosak. :))
Félnek. Félnek, hogy elmúltak harminc évesek és még nincsen igazi alap az életükhöz. Félnek, mert az élet igazságtalanságával találkoznak lépten-nyomon. Félnek, hogy hogyan alapítsanak családot egy olyan világban, ahol senki sem szeret senkit annyira, mint ők egymást.
Hogy végül hol telepednek le? Derítsétek ki Ti magatok. :)
Ja, és meg kell említeni, hogy a soundtrack is remekül összeválogatott (háromszoros hurrá a Golden Brown-ért).

7/10 csillag

Karácsonyi filmnézés - 1. rész

Karácsony környékén mindig erőt vesz rajtam az átlagon felüli lustaság. Most sem volt ez másképp, sőt. De legalább annyira sikerült magam rábeszélni, hogy pótoljam pár hiányosságomat filmes téren. Közben arra is rájöttem, hogy ez a pár alkotás sacc/kb le is fedi az érdeklődési körömet, lesz itt minden: szerelem, dráma, életrajz, (hamis)történelem, egy kis vér, egy kis humor, és még az aláfestő zenék is remekek voltak. Tényleg, éppen csak kőkemény lelki megrázkódtatást okozó, illetve a szakadatlan röhögésre ingerlő filmek maradtak ki a hétből. Ja, meg a zenélős-éneklős jóságok.
Nézzük az első kettőt:

500 Days of Summer

Tom Hansen még sohasem volt igazán boldog. Ez abban a pillanatban megváltozott, amint belépett az életébe Summer Finn: rögtön tudta, hogy ez a lány az igazi. A film a fiú szerelmének ötszáz napját meséli el. És bár a legelején felhívja a figyelmünket a narrátor, hogy "this is not a love story", mégis szeretnénk hinni abban, hogy ezek a rendkívül szimpatikus fiatalok jó véget érnek. Együtt. De azért ez a kerek szám mégis csak lehatárolja a happily ever after lehetőségét...

A film egy aranyos super8-as montázzsal indul, ami bemutatja a szereplők gyerekkorát. Vagyis hát ez a főcím egy Regina Spector dallal. (Legeslegelőször egy kis szerzői megjegyzést olvashatunk, ami rögtön mosolyt csal az arcunkra.)
De szóval: van a fiú és a lány, akik tetszenek egymásnak, nagyon hasonló az ízlésük (és baromi jó, mellesleg), viszont van egy hatalmas különbség köztük: Tom hisz az igaz szerelemben, Summer szerint viszont csak képzelgés az egész. Summer szeretné, ha Tommal jó barátok lennének, és Tom hajlandó is ebbe belemenni, tekintve, hogy az együtt lévő idejüket nem úgy töltik el, ahogy a barátok szokták... Tehát Tom reménykedik, Tom szerelmes, Tom boldog... Tom szíve összetörik.

Az eseményeket nem időrendben látjuk, viszont az egész csodásan és érthetően van összeszerkesztve. Például ugyanazokat a dolgokat kétféle megvilágításban is láthatjuk: mit gondol a szerelmes Tom és a csalódott Tom ugyanazokról a dolgokról.

Joseph Gordon-Levitt egyébként hibátlan alakítást nyújt, életszerű minden mozdulata, minden tekintete. (Szerintem nem láttam semmiben a 10 dolog... óta, de a felnőtté válása igazán látványosra sikeredett.) Zooey Deschaneltől egy kicsit többet vártam, de tulajdonképpen jól hozza a függetlenségre vágyó, szerelemmentes lányt. (Elég nehéz megfogni az ő szépségének a lényegét, de tagadhatatlan, hogy működik. A hangjáról ugyanezt gondolom.)
A többi színész is remekül helyt állt, gyakorlatilag mindenki kihozta a legjobbat a karakteréből. Tom barátai annyiban idegesítettek, hogy már megint sokkal butábbak és értéktelenebbek a főhősnél. Egyenrangú barátságok nincsenek, vagy mi?
A film hangulata is csodálatos: mind zeneileg, mind vizuálisan. (Carla Bruni dala egyébként hogy került ide? Vagy csak engem lepett meg?)

Az utolsó 20 napban jönnek a tanulságok. Az 500. napon levont következtetésektől majdnem elájultam, de ez nem jelent rosszat, vagy ilyesmi. Igazából nem tudom mit jelent, de na. Ennél a filmnél már egyenesen felháborodtam, hogy én miért nem tudok soha a női főszereplőkkel azonosulni? (Kivétel az Amélie csodálatos élete. De többnyire a daloknál is így van; pláne ha duett: akkor egyértelműen a srác szövegét érzem jobban magaménak. :D)
Ja igen: vigyázni kell vele, mert kicsit letargikus, földhöz vágós film, friss szakítás után csak nagyon erős idegzetűeknek ajánlott.

Összességében, nálam 9 csillagot ért.

Coco avant Chanel

Nos. Ezt a filmet én szörnyen vártam, mert: Audrey, életrajz, szép kosztümös, francia, Chanel...
Szépnek szép is volt. De...
Eleve zavart, hogy miért csak az utolsó 10 percben kapunk a sikeres, ünnepelt divatnagyasszonyból. Persze, normál esetben érdekelnie kellett volna a szerelmi életének, pláne, hogy két férfihez fűződő kapcsolatát is bemutatta a film.
Nem mondom, hogy Audrey Tautou nem játszott jól, de nekem nem jött át semmi érzelem, semmi motiváció. Oké, arra rájöttem, hogy Coco Chanel nagy akarattal rendelkező, keményen dolgozó, céljai eléréséért bármit megtevő nő volt, de a karaktere akkor is hiteltelen volt számomra.
Nem mintha a többi figurát értettem volna. Balsannak tényleg tetszett ez a nő? Miért? Teljesen meglepődtem a (nem túl heves) féltékenységén. Na és Boy Capel? Én imádom a gentlemaneket, de most a hajamat téptem. Szeretem a művelt, udvarias, titokzatosnak beállított férfi karaktereket, de ez most iszonyatosan irritált. Hát mi ez? Egy (nem túl szép) félmosoly és megremeg a nők lába? Hagyjuk már.
A leghitelesebb a színésznő volt, Balsan régi szeretője, és Coco felkarolója. Őt egészen meg lehetett érteni. Coco nővére áll ebből a szempontból a második helyen: az ember először azt hinné, hogy biztos milyen naiv már, hogy mindent elhisz a bárónak és a szeretője lesz, de aztán bele kell törődnünk, hogy lehet, hogy ez mégis szerelem. Többet viszont nem kell foglalkoznunk a dologgal, tekintve, hogy nem róluk szól a film.
Nekem nagyon hiányzik valami az egészből. Mintha mindenből csak egy picit raktak volna bele. Még a nagy odamondásokat sem találtam mindig feltétlenül szellemesnek. A látványvilága egyébként gyönyörű, sem a tájak, sem a kosztümök nem hagynak kivetni valót maguk után, de a karakterekkel akkor sem tudok dűlőre jutni.

Úgy nézem, 7 csillagot adtam rá imdb-n, de most erősen gondolkodok egy hatossá lefokozáson. Vajon mennyit érhet az a nagyon kevés pozitívum?

Boldog Karácsonyt!

Köszönöm szépen mindenkinek a jókívánságokat, viszont kívánok mindenkinek minden szépet és jót! :*

Ui.: Haladunk a korral, ezután a családi események dokumentációit webalbumban rögzítjük. (Igen, ez azt jelenti, hogy katt a képre.)

You Could Be Happy

Csak nézd és hallgasd.

Vonatos, meg egyebes

Hihetetlenül szerencsés vagyok még mindig.
Amikor kitaláltam, hogy így kezdem ezt a bejegyzést, éppen a parkból léptem ki az útra, egyenesen a jégre, és majdnem hanyatt estem. De nem.
Tegnap bátorkodtam vonatra szállni, és Szegedre mene... menni. Az első vonatom csak 10 percet késett, viszont be kellett várni a Szolnokról jövőt, ami ugyan mindig késik, csak általában nem 35 percet... De hát ugye könyv mindig van az embernél, meg különben is, jó volt kicsit egyedül üldögélni a nyugalomban (és hidegben). Tulajdonképpen szerencsésen jött ki a dolog, mert a félegyházi állomásra egyszerre értünk be az IC-vel, tehát összesen fél percet ha tartózkodtam a peronon.
Ezen a ponton azért az eddigieknél kicsivel nagyobb pofont kaptam: majdnem nem fértem fel az ajtó elé se. Ráadásul nem vettem elő az előző vonaton a zenémet (kis naiv arra gondolt, hogy úgyis olvas még egy kicsit előtte a hatalmas ülésen elterpeszkedve...), itt meg már nem volt helyem, hogy kibányásszam a táska aljáról a headsetet. Jó kör volt. Majd' meg akartam halni a szenvedéstől. Semmi nem volt, ami elterelje a figyelmemet lelkem és elmém sötét bugyrairól, ráadásul erről a vonatról még a hold sem látszott (figyeltétek, milyen ragyogó sarló volt? ma már aztán kereshetitek, felhősödik az ég; holnap havazni fog). Később mondjuk az egyik mellettem álló nő beszélgetése a szintén mellettem álló férfival kezdett érdekes lenni.
Számítástechnikával kezdődött, áttértünk sci-fire, arra, hogy a Star Wars egy vicc, de a 2001: Űrodüsszeia, na az az igen, meg Galaktika, meg némi politikával átitatott fiktív jövőkép, stb. A nő beszélt a legtöbbet. Elsőre átlagosnak mondtam volna, alaposabb tanulmányozás után azonban felfedeztem rajta azokat az alapvetően bölcsészes jeleket, amik az elvont reálosokat is jellemzi. Okos volt, de nem kérkedő. Mindegyik nevet, adatot félve mondott, hozzátette, hogy "azt hiszem", én meg a falnak dőlve, csukott szemembe húzott kapucnim alól mosolyogtam és gondolatban bólogattam (már ha olyanról volt szó, amit éppen tudtam én is).
Viszonylag kellemes volt hazasétálni az állomásról. Egyrészt áldottam magam a két sál ötletéért, másrészt szidtam magam, hogy két zokninál tovább miért nem futotta... Konkrétan lefagytak a nagylábujjaim. Legalább a lakást nem találtam üresen. Jól esett az örökké vigyorgó Haruhi (Ann Mary csak "örrökké ragyogó napsugár"-nak hívja) jelenléte, meg az, hogy befűtött, mire érkeztem. Pár perccel később már Ann Mary is megérkezett, de ő nem volt hajlandó megszólalni, amíg fel nem engedtek jeges tagjai, tehát sacc/kb. 20 percig.
Vacsora (és az a közbeni olvasás) után újabb problémával szembesültem: nem vágtam körmöt, és nem is hoztam magammal semmi ilyen szerszámot. Mondjuk miután rájöttem, hogy nincs mivel hangolni se, már tök mindegy volt, és csaptam némi háttérzajt a többiek tanulásához (a mai folytatásban kb. legyalultam a kezem, de most úgyis elvonón leszek). Aztán én is becsatlakoztam. Még jó, hogy csak másfél szöveget nem olvastam el, de csak egynek tudom elmondani a lényegét. Én ehhez buta vagyok. Értsétek már meg végre!
Szóval aztán még fürödtem egy órát. Haruhi hozott nyugtató fürdősót. Gondolom bejött a dolog, mert bár az illatát alig éreztem, olyan jót aludtam, hogy csak csuda. Persze rémlenek valami fura álmok, de azt hiszem több közük volt Az időgép című filmhez, mint az életemhez, tehát lényegtelennek is nevezhetnénk őket.
Persze nem kellett volna egy órával többet aludnom a tervezetnél, meg talán reggelizni is kellett volna este 6 előtt, ahelyett, hogy ittam volna a kellemes meggypuncsot a karácsonyi vásárban (ja igen, a személyimet ismét elkérték, olyan bájosan pislogok ki a nagy kabátom kapucnija és ezer réteg sál közül), de persze nem bosszankodtam sokat a vizsga miatt, mert legalább az egyetlen, amit tudtam (a társalgási implikációk - vagy mik. hehe.) szerepelt a kérdéssorban.
Végre húgomnak is vettem ajándékot karácsonyra, bár borzasztóan személytelen, semmi kreativitás nincs benne (mint általában; ezúton is bocs mindenkitől ,akinek már szúrtam el ajándékát, tehát aki valaha is kapott tőlem bármit), pedig annyira akartam. Még a délutáni vonatról is lemaradtam miatta. Közben betértem a sapkás nénimhez beszélgetni, megdicsérte a sáljaim összekombinálásának ötletét, meg örült, hogy abban a sapkában voltam, amit tőle vettem. Éppen végkiárusítást tartott. Szinte mindent 50% kedvezménnyel ad. Januártól már nem lesz meg az üzlete. Pedig az az álma, hogy egy luxus kalapboltot nyithasson. De sajnos erre nincs kerete. :/ Most is kinéztem egy sapkát nála. Olyat, amilyet tavaly nem vettem meg skót kockásban (ezt azóta is bánom), csak ezen nincs masni. És szürke nagykockás. Előbb hazamentem összepakolni, hogy rájöhessek, nekem kell az a sapka, ezért visszamentem a vonat indulása előtt. Tranzakció nem történt, ugyanis a kinézett darab mindkét példánya nagy volt rám. Merthogy a magyar nők feje kicsi. (Kár, hogy a szemüvegkeretek szoktak szorítani.) Meg különben is, ez alapból fiús fazonú (most meglepődtetek, mi?), nem gondolt bele hirtelen, hogy kisebbeket is hozzon belőle. Több meg ugye nem is lesz. Volt ott egy egész jó fazonú kalap is, amit úgy kommentált a néni, hogy a fiatalok viszik, csak bénán hordják, mert úgy hátracsapják ezt is, mint a zenész fiúk szokták (!), pedig észre vehetnék, hogy ez túl magas ahhoz és úgy hülyén néz ki. Meg volt egy hatalmas, halvány rózsaszín kalap, amihez közöltem, hogy szerintem egy külön esemény kell, de érdekes módon, mire másodjára megérkeztem, már valaki elrakatta. Meg egy tök jó férfi kalap is volt még a kirakatban, ami ilyen széles karimás, fekete volt, ilyen nagyon művész, de 61-es méretben, és a néni sajnálkozott, hogy az óriás fejű vevők elkerülték a háza táját. Persze ugye az a lényeg, hogy nem lett sapkám, pedig csuda jó anyagból is volt. (Igen, beszélgettünk a minőségről, meg a távol-keleti cégek másolás alapon működő termékeiről is.) Azért még felpróbáltam nála két olyan hatalmas, fülvédős fejfedőt, amilyet a vásárban nem mertem (túl hideg volt), és aminek a fazonjára a felbukkanó Tinuviel azt mondta, hogy olyan "állítsátokmegterézanyus".
Miután könnyes búcsút vettem a nénitől, a bolttól és a gyönyörű, de túl nagy sapkától, kibattyogtam az nagy pályaudvarra. Vettem péksütit. Meg vonatjegyet. Aztán vártam. Ettem. Megszomjaztam. Nem is csoda, a puncson kívül semmit nem ittam. Vettem egy epres kedvencet. Felszálltam a vonatra. Közben egy másik lánnyal útitárssá kovácsolódtunk, együtt választottunk fülkét. Nagyon kellemes melegre voltak felfűtve, viszont tök sötét volt az egész vonaton. Nem is baj, gondoltam, úgyis fáj a szemem az olvasáshoz. Azért indulás előtt lett világ, pedig tényleg kibírtam volna nélküle, sőt egyenesen díjaztam volna. Félegyházáig beszélgettünk a lánnyal, viszonylag időben odaértünk, szépen felszálltam a vonatra, elhelyezkedtem, és vártam. Negyed órával később közölték, hogy akkor megvárjuk a 70 percet késő vonatot, tehát talán egy 45 perc múlva indulhatunk. Hurrá mondom. Telefon húgnak, akit különösebben nem hatottam meg, de a szokotthoz képest egészen kedves volt.
Alig egy órával később értem haza, mint egyébként. Amíg állt a vonat, olvastam. Aztán zene. A második dal az I was the first volt. Onnantól kezdve csak azt hallgattam. Hazáig.

Média a kocsiban

Az egy héttel ezelőtti szombat reggel korán keltem. Na nem azért, mert éppen Pestre készültem, hanem mert azelőtt bekísértem anyut és mamámat Kecskemétre, karácsonyi bevásárolni. Mivel alig voltam otthon fél napot, ezért nem volt időm semmire, hát feladtam a vezetés élményét, és bevackoltam magam a kocsi hátsó ülésére, természetesen cipőpucoló készlettel és hasonlókkal. Az utat szótlanul ültem végig, de azért figyeltem női felmenőim párbeszédére.

- Jaj, ma este még lesznek a kiscsillagok is, el ne felejtsem nézni!
- Ti is nézitek? Én is szoktam. Szeretem nézni.
- Aha, én is szeretem. Főleg amikor a jó kis kedvenc zenéimet éneklik.
- Én nem szeretem, amikor nem magyarul énekelnek.
- Nekem mindegy. Sőt, még jobban is szeretem, ha nem magyar, pláne, hogy eleve úgy ismerem őket, és akkor nem is hiányzik.
- Nekem márpedig hiányzik. Nekem fontos a szöveg, szeretem érteni.
- Engem nem érdekel, kifejezetten tud zavarni. Nekem csak a zene fontos, a jó kis lüktető zene.
- Hát nem tudom... Amúgy kinek szurkolsz, ki jusson be a döntőbe?
- Igazából mind másért jó, már ezen a szinten sosem tudok választani. Mindegyik nagyon ügyes.
- Hallottad, hogy megvádolták az egyiket, hogy azért sírt, hogy manipulálja a közönséget?
- Jaj már, olyan gonosz emberek vannak. Nem tudom miért kell irigységükben ilyen aljasságokat terjeszteni. Nem igaz, hogy nincs jobb dolguk. Az egy nagyon nehéz pillanat volt neki, meg a dalhoz is rengeteg érzelem fűződik...
- Igen, a mondjadmár, Kaszás...
- Kaszás Attila, igen.
- Igen, szóval én nem is tudtam, hogy az az Eszenyi Enikővel élt. Csak mikor a megasztárba' is....
- Ó, pedig az már régen volt, és elég sokáig is éltek együtt.
- Jó, hát én sosem tudtam az ilyeneket... És mit szólsz a sánta fiúhoz? Szerintem nagyon ügyes, én neki drukkolok, a beteg lába miatt is.
- Nekem is tetszik, amit csinál, de elég hamar elszaladt vele is a ló. Nem bírom az ilyen embereket, akik nem tudják megbecsülni azt, amijük van. Amint a figyelem középpontjába került, rögtön elhagyta a barátnőjét azzal, hogy "nem lesz rá ideje". Hagyjuk már, akkor fene nagy szerelem volt ez is. Csak azért meg... áhh! Mindegy is.
- Nem tudom. Mondjuk én unalmamban bevallom, még azt a hülye Benkőt is nézem.
- De ő nem is olyan hülye, ebben a műsorban legalább látszott, hogy magánemberként normális is tud lenni....

Ui.: Ezek szerint benne van a génjeimben, hogy csak a szövegük miatt képes vagyok beleszeretni egy-egy dalba. (Meg amúgy is tiszta anyu vagyok. :))

Mákos gubás hangulatban

...vagyok már napok óta, úgyhogy muszáj volt keresnem valami recepteket, hogy akkor mégis hogy is van ez. (Sajnos anyukám egész életemben csak egyszer csinált nekem, amikor is megkérdeztem kiskoromban, hogy miazaguba?, mert egészen utálja, bár csak koleszos korában evett. Mondjuk ennyi erővel akkor nekem a mai napig nem kellene pl. rántottát ennem. :D) Nem mintha olyan bonyolult étel lenne, de beigazolódott a gyanúm, mert legalább hatféle elkészítési módot találtam. Így végül a saját szám íze szerint készítettem el a dolgot.

Tegnap a receptkeresések előtt elmentem a boltba hat darab kiflit venni, amiket otthon szépen sorban kiraktam a kenyérvágó tálcára, hogy jól megszáradjanak. Ma első dolgom volt elővenni minden hozzávalót, mert ha nem veszem elő a legelején, akkor hajlamos vagyok megfeledkezni bizonyos elemekről, hiába érzem, hogy hiányzik valami. Szerencsére itthon mindig van a hűtőben darált-cukrozott mák és dió. Igen, dió. Merthogy anyu szervezete nem nagyon tudja bevenni a mákot, így az ő részét módosítottam. Egy bögrébe beáztattam fél marék mazsolát.
Felraktam melegíteni fél liter tejet és összeolvasztottam benne 2 kanál kristálycukrot, 1 cs vaníliás cukrot, egy ujjnyi csíkot a kockamargarinból, meg egy hatalmas kanál mézet. Megtudtam, hogy vigyázni kell, hogy ne forrjon fel; a túl meleg szétáztatja a kifliket.
Közben margarinnal kikentem egy tűzálló tálat. A kifliket felkarikáztam, és kiraktam velük a tál alját. Az isteni finomra ízesített tejjel óvatosan meglocsoltam a kiflikarikákat, majd megszórtam az egyik felét mákkal, a másikat pedig dióval és mazsolával. (Hja igen, a mákra nem rakok mazsolát, mert nem szeretem. :)) Ezután leraktam még egy réteg kiflit, és elvégeztem az előző műveletet. Összesen három réteget raktam, ehhez elég volt 5 kifli is.
A művet betoltam szépen az előmelegített sütőbe, és emlékeztettem magam, hogy 15-20 percen belül rá kell jönnöm, hogy nem fog magától kijönni.

Mivel úgy ítéltem meg (és anyu is), hogy kevéske tej jutott a tetejére, és az szárazabb maradt, ezért úgy döntöttünk, hogy vanília sodót is kell csinálnom. Így hát elkevertem 2 tojássárgáját 3 kanál cukorral és egy csomag vaníliás cukorral, majd felhígítottam fél liter tejjel (amit előtte anyu megmelegített kicsit a mikróban, hogy gyorsabban haladjon a művelet), és kevertem-kavartam a tűzön, és csak kevertem-kavartam. Mikor már kicsit kezdtem unni, hogy nem akar nekem megfelelően besűrűsödni, anyu ötletére megtámogattam egy kis burgonyakeményítővel. Meg is lett az eredménye. :)

Anyu mellettem bablevest főzött, és alig bírtunk megmaradni a bőrünkben ennyi jó illat között. A leves evése közben anyu kifejtette, hogy tulajdonképpen még mindig szkeptikus, de kíváncsi, hogy milyen lesz ezzel a sodódologgal. Aztán nem bírt magával: amíg az illusztrációkat készítettem, ő a tálból eszegette a saját részét. Azt hiszem ez a legpozitívabb kritika, amit kaphattam. :D
Mondjuk nem tudom, hogy hogy lehetett volna elrontani, tekintve, hogy milyen végtelenül egyszerű lépésekre van szükség hozzá. Igaz, anyu mint mindig, ma is elmondta: a szakácsművészet egyik legnagyobb titka az értelmezés.

Are You Aware Of Your Own Existence?

November 30. Szeged, Belvárosi Mozi.

Késve érkeztem, de a nő a kasszánál megnyugtatott, hogy még bemehetek, és a kezembe nyomott egy meghívót. A lépcsőn felfele menet összetalálkoztam két kollégájával, akik jegykezelés helyett csak annyit kérdeztek, hogy megtalálom-e a termet egyedül. Persze.
Mivel a vetítés már elkezdődött, próbáltam óvatosan belépni a Balázs Béla terembe, hogy ne zavarjak meg senkit. Azonban alig, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, egy újabb néni kapott el, hogy elől van sok szabad hely, lehetőleg oda tessek leülni. Végül a negyedik sor legszélén foglaltam helyet.

Az első tíz-tizenöt percben megütközve figyeltem a vásznat: "Mi ez a szar?" Viszont ettől csak élénkebben kezdtem figyelni: vajon mi lehet a gond? A vizuális világa egyszerűen mesésen lett kivitelezve, egészen újszerűen és izgalmasan. Valamiért mégsem működött. Lassacskán azért összeállt a kép: a szerepek kissé túljátszottak, a dialógusok sablonszerűek, ráadásul tele vannak mondategyeztetési hibákkal.
Elsőre nem fért a fejembe, hogy ilyen nyilvánvaló dolgok felett hogyan lehetett átsiklani? Aztán továbbgondoltam: nem lehet, hogy a rendezőnek éppen az volt a célja, hogy ne tudjuk beleélni magunkat a történetbe (már amennyiben volt egyáltalán), hogy tudatában legyünk filmnéző voltunknak, és gondolkodásra sarkalljon minket?

(a képre kattintva a film oldalát találod)

A vetítés utáni közönségtalálkozón sejtéseim egészen beigazolódtak.
Az SZTE egyik tanára, Sághy Miklós beszélgetett a rendezővel, Pater Sparrow-val (Verebes Zoltán) és a női főszereplővel, Kerekes Vicával.

Rögtön megalapozódott egy barátságos légkör, a rendező fiatalos lendülete átragadt a nézőtéren ülőkre is. Vica mellette nagyon visszafogott jelenség volt (ám szépsége tündérmesébe illő), de ő is lelkesen válaszolt a feltett kérdésekre.
Verebet kamasz kora óta foglalkoztatta már Stanislav Lem esszéje (Az emberiség egy perce), és annak megfilmesíthetősége. Ám ő ténylegesen vizuális ember, nem is ért egyet azzal, hogy a filmmel történet kell elmondani, így nem is törekedett erre most sem; csak annyi cselekmény van a filmben, amennyi szükségesnek ítéltetett az adaptációhoz. (De nem tartja kizártnak, hogy a következő filmje történetközpontú lesz.) Az sem véletlen, hogy a Sinkó László karakterének szájába adott szövegek egytől egyig Hamvas Béla idézetek: a rendező - saját bevallása szerint - Hamvas filozófiájával tud a leginkább azonosulni.

Vica a szerepválasztás nehézségéről és a pályakezdők hibáiról mesélt (a Szuperbojz kapcsán), és arról, hogy milyen hatással volt rá ez a film, az egész létkérdés köré épülő problematikájával.

A közönség kérdései rávilágítottak egy csomó érdekes dologra. Kiderült például, hogy az intézet emblémája az épület alaprajzát formázza (egyszer mutatják is felülről), vagy hogy rengeteg beszélőnevet alkalmaznak (Vica itt elmagyarázott egy értelmezést: Éva almája -> eva almaja -> a filmbeli szerelmesek: Al & Maja*), és hogy a körte, mint szimbólum, szinte véletlen, mert csak olyan gyümölcsöt kerestek, ami mögött nincsen semmi mitologikus értelem, az csak hab volt a tortán, hogy ezt párba is lehet állítani az almával.

¤

Véleményem szerint nem árthat megnézni az 1-et, bármennyire is sokat vállalt (és bármennyire is rossz a címe), mert figyelemfelhívó, és gyönyörűen komponált képekkel gazdagít. Túl minden hibáján, rámutat olyan dolgokra, amiken igazán érdemes gondolkodni.

*megjegyzem: Al vezetékneve Eveson