About a sick girl

Ti is érzitek ezt a kínt? Ahogy lüktet az egész fejem, de még a fogaim is? Hogy a fejem űrtartalmánál lényegesen több váladék kerül a zsebkendőimbe? Hogy zsibbad az egész tarkóm-vállam-hátam-derekam? Hogy egyszerre didergek és elégek?

Az egész úgy kezdődött, hogy lejöttem Szegedre. A sok elintézendő dolog miatt kitaláltam, hogy egyik hétvégén lent kéne maradni tanulni, olvasni, meg vásárolni, mert hét közben ezeket nem nagyon lehet, otthon meg nem haladok semerre. Haruhi bejelentette, hogy szombaton tömbösített órái lesznek, úgyhogy lent marad, gondoltam, hogy ez így perfekt, maradok én is akkor most, legalább nem leszünk egyedül. Ann Mary egész héten beteg volt, ez csütörtökön látszott rajta a legjobban. Én persze nagy mellénnyel ecseteltem, hogy az elmúlt években két-három alvással mindig ki tudtam kúrálni a nátháimat, kivéve tavaly ilyenkor, de az ugye más...
Tegnap már a reggeli ébredés is gyanús volt. Kilenc órányi alvás után hogy a fenébe nem akarok tudni felkelni? De mivel a suli helyett alszok dolog nem olyan ritka és új, ezért nem izgattam magam rajta különösebben.
Reggeli(tízórai) után rendbe raktam a konyhát, meg nagyjából a fürdőt. Haruhi megjött, ebédeltünk, majd a csodálatos tavaszi napsütésben (ám sapkában-sálban-téli kabátban) elindultunk a városba, megnéztük a piacot, a Széchenyi teret, meg bevásároltunk. Még eső előtt hazaértünk. Kitakarítottuk a szobát, Haruhi felmosott, rendbe raktunk mindent (jó, az asztalom még vár rám...), mostunk két adag ruhát, közben előbb zenét, majd Bridget Jones hangoskönyvet hallgattunk. :D
Olyan hat óra magasságában már majdnem végeztünk, szédülés fogott el. Haruhi azt mondta, hogy csak elfáradtam, csüccs le. Gondoltam persze, igaza van, de azért eszembe jutott, hogy délután egyszer már morogtam, hogy fáj a mellkasom. Hirtelen minden náthás tünet kijött rajtam. Az este folyamán legalább két kis csomag zsebkendőt elhasználtam. És persze előjött a kötelességtudatom is: háromfogásos vacsorát ettünk! (Ez egy olyan hülye jelenség, miért csak ilyenkor jellemző rám?) Megmelegítettük az előző napról maradt grízgombóc levesét Hajninak (aki éppen akkor írt ránk, hogy együk meg, mikor már alig volt a tányérunkban), készítettünk isteni finom makaróni szószt (érzésre egy örökkévalóságig tartott, de ritka jól sikerült), és sütöttem csokis-meggyes sütit, ami jó lett ugyan (figyelitek, eltűnt az önkritikám? :D), de több kakaót is elviselt volna azért. Ezután még pötyögtünk némi zenét, de nem sokkal (és egy neo citrannal, amiért felhívtam Ann Mary-t, pedig kiderült, hogy nekem is volt) később ágyba zuhantunk (vagyis én, mert Haruhi rendes kislány, szépen betakarózott, meg minden :D).
Újabb kilenc óra alvással később nagy nehezen feltápászkodtam. Az utolsó két órában többször is felébredtem szerintem, de ez valami fantomdolog lehetett, mert egyáltalán nem bírtam megmozdulni. Próbáltam enni, olvasni, zajt csapni, de annyira nem ment semmi, hogy inkább leforráztam magam egy pöttyös bögrényi epres teával (életemben nem ittam még ilyen édesen, gondolhatjátok, milyen lett...), és felöltöztem. A baj csak az, hogy egy helyben ülve még csak-csak megvagyok, de mozogva... oh, sweet vertigo. Ennek ellenére az átlagos idő kétszerese alatt bevonszoltam magam a könyvtárba (a valaha volt sétálópartnereim, akik nem bírtak velem lépést tartani, most örülhettek volna, milyen lassú vagyok; pedig ők nem is próbáltak még együtt haladni Ann Mary-vel...). De milyen jól tettem! Azon túl, hogy milyen sok emberrel tudok most éppen beszélni, sikerült feljelentkeznem egy kurzusra, meg ilyenek. La vie est belle.
Csak ne fájna az összes ízületem. És ne vágynék a szerető gondoskodásra. (Este is a bal oldalamon kezdtem el aludni, sőt, úgyis ébredtem, pedig mindig a jobbon szoktam.) Még kamillateánk sincs otthon, hogy kigőzöljem a fejem. De ez ellen még talán tehetek.
Vajon akartam még valami másról írni nektek? Hm. Bye.

Valentin

Egyébként semmi bajom ezzel az ünneppel(?). Mármint, rühellem a marketing által felkapott részét, meg a sok szívecskét, meg plüssöket, meg... tudjátok. Konkrétan ki lehetne velük kergetni a világból, és elég nyomós válóok lenne nálam ízlésbeli különbségek miatt. :D
De a hagyományos része, hogy titkos üzenetekben fejezzék ki az emberek egymás iránti rajongásukat, szerintem nagyon kedves. Pláne, hogy mostanában milyen ritka a posta személyes levélforgalma. Szerintem mindenki örülne egy rejtélyes üzenetnek, esetleg egy konkrét rejtvénynek, vagy csak egy aprócska, jelképes (de jól értelmezhető) tárgynak, amiből még kabala is lehet. Nem?
Van még egy oldala, ami pozitívvá teszi: emlékeztet. Nap, mint nap elhangzik, hogy rohanó világban élünk. Ez miért ne lenne igaz azokra is, akik kapcsolatban élnek. Már pedig könnyen lehet, hogy ettől annyira eltávolodnak egymástól a felek, hogy igenis szükségessé válik az ünneplés. Mert ugyan melyik munkamániás dolgozna még otthon vasárnap is, ha a párja kijelentené, hogy ma márpedig csak főzni fogunk, meg filmet nézni, mert Valentin-nap van? Melyik főnök tagadna meg egy szabadnapot a hosszú hétvégéhez? Eszükbe juthat, hogy úgyis rég voltak már táncolni, színházban, hegyet mászni, stb. és hát ha most úgyis ez van, akkor meg miért is ne...
Márpedig erre az emlékeztetésre egyre gyakrabban szükség van. Úgyhogy jó dolog ez. Már, ha ésszel... Szerintem.

Az utolsó szemeszter

Hát ezt is megértük: elkezdődött szegedi egyetemi éveim utolsó féléve. Nagyon bízom benne, hogy tényleg ez lesz az utolsó. Igen, vannak még bizonytalan pontok, de remélhetőleg minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Hihetetlen, hogy eltelt két és fél év. Hova lett? Mi történt közben? Semmi. Minden. Az emlékeim közül szinte semmi sem kötődik az egyetemhez. A városhoz is alig. Ma is beszéltük Rönével, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy öt évnyi tervezgetés után (A-terv: Bp., B-terv: Pécs) vajon hogy ütött be nálunk ez a Szeged-Szolnok dolog. Most ugye az jön, hogy hát nem én szoktam mondani, hogy mindennek oka van? Hát de. Valószínűleg nem is került volna a látóterembe az esztétika, ha nem ide jövök. Meg úgy általában teljesen máshogy alakult volna minden. Viszont úgy érzem, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom már az egész Sun City-t, mégis így volt a legjobb. Annak ellenére is, hogy az emberi kapcsolataim mennyire máshogy alakultak a gimi után. Nevelőtanárom, Márta néni mondta mindig, hogy szerinte csak azért vagyok ennyire közösségi ember, mert addig sem kell tanulnom. :D Lehet igaza volt, hiszen az egyetemen már senki nem ellenőrzött, büntetlenül lehetett bármit csinálni. Pedig szerettem azt az első évet, amikor minden lelassult, mindent szépen kiélveztem, utazgattunk, szórakoztunk, nem törődtem túl sok mindennel, pláne nem az emberekkel. Vagyis, hogy de, csak eléggé lecsökkent azoknak a száma, akik az érdeklődési körömet alkották. Ezzel csak az volt a baj, hogy mikor elkezdett hiányozni, hogy mindent csináljak, mindenhova menjek, mindenkit ismerjek, akkor képtelen voltam visszacsinálni. Megrekedtem. Az egyéb körülmények meg pláne nem segítették a visszaszocializálódásomat, pedig én csak alkalmazkodni próbáltam (néha belegondolok mi indította el egyáltalán ezt a "leépülős" folyamatot; eleinte azt hittem, hogy csak elfáradtam kicsit, de túrót: alkalmazkodtam).
Erről nagyon le kellene szoknom. Szerintem jó úton haladok, elég önzően alakítottam ki a napirendemet, és akkor fekszek le a legvidámabban aludni, ha pont úgy sikerült minden, ahogy szerettem volna, semmi meglepetés. A kiszámíthatóság jó dolog. (Most még. Hamarosan úgyis majd azzal jöttök, hogy már megint nem vagyok elég spontán, pedig tudjátok, hogy minden baromira helyzetfüggő.) Oké, túl önzőnek se kellene lennem. Érdekes, hogy míg elvileg a fiatalok milyen korán felnőnek mostanában, én ilyen lassan fejlődök: néha úgy érzem, csak sötétben tapogatózok. Ugyanakkor tetszik ez a szakaszosság: fokozatosan kerülök egyre nagyobb helyekre, egyre másabb jellegű feladatokkal kell foglalkoznom, stb. Lényeg, hogy minden szépen, fokozatosan megy. Mindig kitalálok valami lelki projektet is, hogy éppen mire próbáljak nagyon figyelni. Illetve úgy vettem észre, hogy ez most már viszonylag tudatlanul megy. Mintha hetente változna a gondolkodásom. Furán érdekes, néha félelmetes... Közben meg tér vissza a maradéktalanul lökött Orsi is. Szerintem magáért beszél a tény, hogy felkértek házi bohócnak. (Kár, hogy mindig a bohócok a legszomorúbbak. :D)
Azt hiszem, kissé elkanyarodtam az eredeti témától. Szóval egyetem. Úgy gondoltam, hogy az esztétika lesz az utolsó, ami érdekel, erre tessék. És még szeretem is. És per pillanat nem tudom elképzelni, hogy milyen másik irányba mehettem volna. Ennyit az okokról. Elég maroknyi a csoportunk, talán 15-en, ha lehetünk (nincs kedvem megszámolni). Érdekes módon az első félév óta (amikor is az újdonság ereje és a vele járó félelem fogott össze mindenkit) most megy a legintenzívebben a kommunikáció az emberek között. Összekovácsolja a népet a szakdolgozat. A félelmek, kérdések, kétségek. Meg a hogyan tovább.
A szakdolgozattal az a legnagyobb baj, hogy olyan minimális mennyiségű írást kellett két év alatt leadnunk, hogy talán együtt nem érnék el a szakdolgozat minimum húsz oldalnyi terjedelmét. Ráadásul valamit talán mondania is kellene a kis szösszenetünknek, de hiába ismerjük így-úgy a témánkat, egy kutató alaposságával nem tudunk felvázolni semmit, és központi gondolatokat se nagyon tudunk megfogalmazni. Eratesó ma mondta, hogy náluk a húsz oldal alapterjedelem egy házi dogánál. Kíváncsi vagyok, ott mennyi fejtörést okoz ez a probléma... (Egyébként tesó, még mindig nem tudom elhinni, hogy magyaros létedre nem tudsz semmit az egyetemi lapokról. Házi feladat! :D)
Persze a bizonytalanság ellenére feladtam a mesterképzésre a jelentkezést. Eddig se volt jellemző, hogy ne tudjam megoldani a dolgaimat, de most mégis, valami új érzés volt, hogy a procedúra minden részét én csináltam. Hogy nem volt anyu, aki kitöltse helyettem a lapot, mert rondán írok (már annyira nem is, de akkoriban határozott vonalat se tudtam húzni), nincs ofő, aki ellenőrizze, hogy minden rendben van-e. És persze sokat dobott az élményen, hogy két hete törzsvendég vagyok a tanulmányi osztályon. Azt hiszem, most bepótoltam az elmúlt két évet is ez ügyben. :D A jelentkezésnél egyébként megtartottam régi "kabaláimat": első helyen kb. elérhetetlent jelöltem meg; optimista módon kipipáltam a diákigazolvány-igénylést, és egy helyett három éves képet ragasztottam be. Pont, mint tizenkettedikben. :D Így már majd csak felvesznek legalább utolsó helyen. nem mintha akkora örömmel töltene el levelezősön folytatni ezt a dolgot. Ahhoz lusta vagyok. De a szükség nagy úr.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha már egy éve azon izélek, hogy nem akarok mesterre menni, akkor miért, illetve, hogy miért esztétikára. Nos, amikor már huszadjára kiabálják le az ember fejét, hogy csak arra ne alapozzon már, hogy butának tartja magát, illetve új év első napján a szülei vidáman azzal kezdik, hogy "ugye tudod, mikor van a leadási határidő", az ember meg csak néz vissza bután, hogy minek az, mire a szülők hihetetlen reakcióidővel lelombozódnak, akkor csak elkezd érdeklődni. Meglepő módon a keresés is meg tudja izzasztani,, legalábbis a google első találata a választott képzésre, amikor a felvivel nem boldogul. És ha közben háttérzajként ott a tévé is, akkor esélyes, hogy "vicces" reklámokat fog hallani közben, amik akár az életének szlogenjei is lehetnének. Akár. De talán nem.
Mikor ma meséltem Katy-nak, közölte, hogy ezek jelek, amikre oda kell figyelni. Hát persze drágám, de akkor kegyednek nem kellene figyelnie a hirtelen sok diplomata autóra, és befejezni a köztisztviselős cuccot? Kisasszony, önből valami külügyes lesz, fogadja el. Tudom, hogy akarja. :D
A képzések kiválasztásánál próbáltam azért reális maradni. Fontosak voltak a minőségi, anyagi és földrajzi szempontok is. Az, hogy a minden évben felállított sorrend most is ugyanolyan maradt, az vagy véletlen, vagy pedig azt jelenti, hogy zseniálisan gondolkodom már elsőre is. :D Végül csak esztétikát jelöltem, azt három helyen. Szeged így ugye kapásból kilőve. Igaz, ott meg a vizkult-szak tetszik nagyon, de ha én nem megyek el a városból, akkor meg fogok fulladni. (Ennek ellenére, ha úgy alakul, nem tartom kizártnak, hogy később levelezőn, vagy valahogy megpróbáljam.) Szükségem van a lehető legnagyobb változásra. A költözés remek lesz. Friss levegő, új emberek. És mégsem, tekintve, hogy mindenhol várnak már, és mindenhonnan kaptam már konkrét lakóhely felajánlásokat. :D Elveszni tehát nem fogok tudni.

Ha már változás:
Szerintetek is sürgősen és drasztikusan szortíroznom kellene az mp3-lejátszóm tartalmát? Néha váratlanul olyanokba botlok bele, hogy jaj. (nem tehetek róla, hogy a random hallgatást preferálom)

Ui.: Még mindig azt mondom, hogy a két évente költözés lenne ideális. Abba azért beleférne, hogy lássam a világot Szentpétervártól New Yorkig, Barcelonától Berlinig.
(Csak már megint ez a fránya megosztási vágy...)

Uui.: Annyira nem aludtam egész héten a sok korán kelés miatt, hogy szokásos lefekvési időm is túl későnek tűnik, és halvány lila sejtelmem sincs arról, hogy mit gépeltem le az elmúlt másfél órában. De elküldöm a bejegyzést. Mert miért ne?

Ihlettelen, ezért rövid-zenés

Nem értem, miért kell a vámpíros vég (remélem, most felcsigáztam az idetévedő molyokat és jól meghallgatják/megszeretik :D), de ez a videó ettől függetlenül is gyönyörű. Emlékeztet bizonyos állapotaimra. (Szerencsére ritkán kerülök így a nép elé.) És a "frufrum" is most pont ekkora. Persze a fekete körömlakk nem jellemző. (Más se, szóval ezt most nem tudom miért írtam.) Mellesleg csodálatosak a kalapok, amik 1:05-nél láthatóak. Kedvenc forma, bár azt hiszem, nekem csak a keskeny karimájú áll jól. (De azt is tudjátok, hogy sosem ilyen alapon választok fejfedőt. :D)

Egyébként a dal is szép.

Ui. vagy mi: van egy fejben megírt szorgalmi időszak kezdő összefoglalásom, meg egy elmentett, ámde ritka rossz filmajánlóm, majd lesz valami belőle egyszer csak. Vagy nem. Közben létre kellene már hoznom életem minimum 20 oldalas mérföldkövének a vázlatát. Ehhez el kellene olvasnom egy kisebb rakás könyvet. Meg még többet passzióból. Film nézhetnékem is van. A zenehallgatásban most megrekedtem, jobban kielégít, ha eldalolászok magamban, de van rá esély, hogy találok hamarosan egy hatszázadik kedvencet és visszatér a lelkesedés. Múzeumba is tervezek menni, legalább két kiállítás van, ami érdekel (további kultúrprogramok kapásból kiesnek financiális okok miatt a látószögemből...). Csak kellene regisztrálni tumblr-re is, mert miért pont én ne, de mivel konkrét felhasználási indokot nem tudok rá (értitek, szóval hogy fogalmam sincs, miért van rá égető szükségem, és hogy mi a francra fogom használni; de remek agybutító dolog lesz szép dizájnt csinálni neki... pl.), ezért megvárom, hogy twitter-pajtos @zakkantanett is eléggé unatkozzon ahhoz, hogy együtt betörjünk. :D
Jé, látjátok, visszatértem régi szenvedélyemhez, a zárójelekhez! :D Szerintem látszik, hogy két napja átlagember módjára kelek, és ha valami csoda folytán bejutok a reneszánszos kurzusra, akkor egy héten már háromszor kell majd korán kelnem, kétszer 7 előtt és az borzalmas lesz... nektek, mert hogy kedvenc Orsitokból kb. nem marad majd semmi. Viszont akkor gondolatai se nagyon lesznek és az baromi jót fog neki tenni: mint egy nyaralás mondjuk. Ó, és a következő egy hétben produkálnom kellene valami cikket is "nemzet(i)" témakörben. Örülök neki, hogy ilyenkor kijön, hogy tényleg nem tudok írni, mert ha tudnék, akkor nem akadnék fent olyan apróságokon, hogy miről is írjak... Nekem miért nem osztottak kreativitást?
Ó, jöjj múzsám, hol a túróban vagy már?


Uui.: Emberek, nem kellene egy halvány pöttyet jobban odafigyelni a dolgaitokra, ha már kultúrközpontban éltek? Legalább tavaly ellenőriztethettetek volna mindent... Persze, nekem mindegy.

Hangulatingadozós

Eleve rossz úgy ébredni, hogy percekig azon tanakodsz, hogy valóság vagy álom? És nem nyugodsz meg rögtön, hiába csak az utóbbi. Mert lehetne igaz is. Tudod, hogy nem. De lehetne. Épp ez zavar téged, ez a lehetőség. Nem akarod. Bár ne érdekelne.
Az is érdekes, hogy hány szálon tudsz gondolkodni egyszerre. Hiszen közben ott zakatol a fejedben, hogy "es ist vorbei, vorbei, vorbei", próbálod felidézni a XX. század első felében dolgozó magyar rendezők rövid pályaképét, kétségbeesetten kutatod elméd mélyén az éppen aktuális művészetfilozófia lényegét, de már nyílik is a szád, és csukott szemmel magad elé suttogod: "now, it's decision time, which one will stay, which one will say goodbye".
Te is utálod, amikor olvasol, tudod, hogy koncentrálnod kellene, de csak és kizárólag egy teljesen más dolog jár az eszedben, amit sehogyan sem tudsz onnan kiirtani? Elárulom, ez vizsgaidőszakban nem túl praktikus... Persze a hatékony felkészülés miatt semmi kedved visszamenni az egyetemi városba. Persze ha már visszamész, akkor a te vonatod késik húsz percet, hiába volt reggel nyolckor a felsővezeték-szakadás. Hiába gondolod úgy, hogy akkor a sima vonattal mész, nem város be az IC-t, a sima vonat valamiért úgy dönt, hogy bevárja a másikat, holott ezelőtt ilyen sose volt. Akkor meg már inkább visszamész a -5/10 fokba járkálni. Ja, mert a váróban nagyon büdös van és nem bírod öt percnél tovább. Olyan melankolikus az egész. Pláne amikor végre meghallod a jellegzetes IC-t beharangozó dallamot, és csak lassan, nagyon lassan közelíted meg.

Love of mine some day you will die
FIGYELEM, FIGYELEM,
But I'll be close behind
KISKUN INTERCITY ÉRKEZIK
I'll follow you into the dark
JOBBRA, A HARMADIK VÁGÁNYRA
No blinding light or tunnels to gates of white
AZ ELSŐ HÁROM KOCSIBAN UTAZHATNAK
Just our hands clasped so tight
INTERCITY PÓTJEGY ÉS HELYJEGY NÉLKÜL
Waiting for the hint of a spark
A VÁGÁNY MELLETT KÉRJÜK VIGYÁZZANAK

De a könyv, amit olvasol, az valami csodálatos. Roppant rideg, kegyetlenül kívülálló, de akkor is meg kell szakadnia a szívnek.

Hogy van az, hogy akármennyire is nem érzek semmit a város iránt, mégis valami megkönnyebbülést érzek, amikor a vonatról leszállok és megpillantom a dómot? Ráadásul ahogy a vonat lépcsőjén álltam, megszólalt egy lelkemnek kedves, rég nem hallott dal (őszintén: sose tudtam eldönteni, hogy női vagy férfi az énekhang). Hazáig sacc/kb végig pozitív-vidám dalok szóltak. (Just Say Yes, meg Franz Ferdinandok.) Nem is értettem.
Délelőtt rám lett telefonálva, hogy így leszek-e. Mondom leszek. Ehhez képest a lakás tök üres volt, de a fűtés persze nem volt eléggé levéve. De most miért akadjak ki? Szellőztettem, fűtöttem. Ittam egy jó málnás-cranberry-s teát, ettem házi májasos zsömlét. Közben olvastam. Természetesen nem azt, amit kellett volna. A fejem zsongott, gondoltam lefoglalom az agysejtjeimet, de sajnos nem volt nálam semmi, amivel hangolni lehetett volna, az abszolút hallásom sem nőtt ki útközben, de a remek hangszer annyira nem volt a topon, hogy bántotta a fülemet, így sajnos hagytam a francba. Pedig még körmöt is vágtam. De mindegy, majd februárban rágyúrunk. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni az az újabb négy akkord. Meg hogy jutok-e majd tovább. Persze most ezzel sem kellene foglalkoznom.
A fejem viszont még mindig fájt. Lefürödtem, nem lett jobb. Lefeküdtem, hogy akkor majd alszok és korán kelek. Hát persze. Nem voltam eléggé kifáradva, az agyam tovább zsibbadt, reggel szenvedve ébredtem, hiába olvastam, semmi, de semmi nem jutott el az agyamig és...
Hát igen. Az eredménye meglett. Nem mintha veszni látszana minden, de azért rendesen megijedtem. Megfigyeltétek már, hogy többnyire azok a dolgok nem sikerülnek, amiket biztosra veszek? Szerintetek kár volt kijelenteni, hogy ősztől nem leszek tovább az SZTE diákja?
Persze pontosan sem fogalmazok. Hiszen csak azt kértem, hogy szurkoljatok, hogy vidáman és minél előbb érjek haza. Ezek pedig teljesültek is. :D
Anyu rendes volt. Nem is a nettől akart eltiltani, hanem az éjfél előtti alvásra akart ráparancsolni. :) Mostanában rendszeresen ágyban vagyok fél 1-re, úgyhogy fokozatosan haladok a jó irányba. Kár, hogy ez többnyire a szemem fájása miatt van, és sajnos nem vagyok elég fáradt ahhoz, hogy rögtön elaludjak, így... igen, Csobi megmondta mi a betegségem: insomnia sokatgondolkodusz. :)
Ma elkísértem anyut kezelésre (olyan két évente szokott neki elrendelni az orvos egy három hetes -tornás-masszírozós-gyógyfürdős-nemtommilyenes kezelést a reumájára), és be lettem fizetve úszkálni, meg egy fél órás masszírozásra.
Anyu leültetett egy pontba, hogy akkor itt elválunk, majd egyszer csak összefutunk, menjek, amerre jónak látom (meg amerre lehet, hehe). Üldögélés közben arra gondoltam, hogy oké, jó ez, de itt vagyok egy törülközővel körbetekerve, és igaz, hogy a falak sárgák, nem zöldek, de itt is mindenki fehérben járt-kelt, itt is jellegzetes szag van (csak itt ugye a gyógyvíztől), szóval az egész olyan, mint egy kórház. (Fogalmam sincs mi bajom van a kórházakkal, mert oké, hogy születésem után az első pillanatban egy kis sárgasággal kezdtem és nem nagyon akartak hazaengedni, de azon kívül egyetlen egyszer tartózkodtam ott, mint beteg, akkor is max. másfél-két órát, amikor eltört a jobb kezem mutatóujjának első ujjperce és begipszeltek könyékig. De hát minden 8 éves így lesz először sztár a suliban.)
Egyszer csak egy szakállas bácsi jött, hogy bár még 20 perccel későbbre van időpontom, de ha elfogadom őt és nem ragaszkodom egy női masszőrhöz, akkor indulhatunk is. Kezeim feltartásával jeleztem, hogy nekem aztán tökmindegy. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a lábam is kapott a jóból, de pont jól jött ki, mert reggel arra ébredtem, hogy fáj a bal bokám, és most szépen helyre lett rakva. :D Volt egy olyan sztereotípiám az eddig hallottak és tapasztaltak alapján, hogy ilyenkor csönd van, relaxálás van, bizalmas hangulat van. A terem ahol voltunk, ilyen függönyökkel elválasztott kis "box"-okból állt (tessék, kórház), és bár senki nem látott senkit, mégis ment a keresztbe csevej, szólt a rádió, szóval összességében jó volt a hangulat.
- Hm. Szokott idegeskedni?
- Előfordul... - de ezt így elcsukló hangon.
- Na, ez a stressz-csomó. Érzi?
- Ühümm - képtelen voltam kimondani, hogy nem lehet nem érezni, annyira fájt. :D
Mikor végeztünk, egy új Orsi kászálódott le az asztalról (jelentem, még most sem érzek semmi rosszat!), akivel közölve lett, hogy semmi baj nincs a hátával, csak itt-ott le vannak kicsit tapadva a dolgok (rögtön a soha fel nem használt beutalók jutottak eszembe, amikkel az iskolaorvos hajkurászott volna engem az ortopédiára, hehehe). Mondtam, hogy sokat ülök. Kérdezi, hogy számítógép? Mondom az. Hát de 2-3 óránként csak fel kéne onnan kelni mozogni egy kicsit. Meg pár havonta nem árthat egy ilyen átmasszírozás sem. És tényleg. Ez most nagyon bejött.
A heilwasserrel már más a helyzet. Mármint, maga a víz remek (elvileg negyed óránál többet nem kéne benne lenni egyhuzamban; én egy plusz órát ráhúztam), csak amikor az átlagéletkort nem mered meghatározni, mert 40 alatt négyen vagytok: te, meg egy kb 3 éves kislány a szüleivel. És 50 alatt is csak anyukád, meg még egy férfi a reumás tornacsoportból. :D Szóval amikor belibbensz az 50 kilóddal és az éppen csak több, mint 20 éveddel ilyen mindenféle tekintetek közé... na aaaaz zavaró. Főleg, ha konkrétan beülnek eléd másfél méterre és bámulnak. Majd miközben elslisszolsz, követnek a szemükkel, hogy merre mész. Nagyon durva. A medence utáni kilépést követő zuhanyt is szerettem volna eltussolni, de azért na. Túléltem. Még szerencse, hogy nem voltam végig egyedül.
Na és igen, ez meg a másik. Hogy egyedül nem jó vízben sem létezni. De ezt akkor most itt abba is fejezem. A mai németezésem is csak annyit haladt előre, hogy a fürdő tábláit és kiírásait fordítgattam. Nekem ez is haladás.
Oké, elvesztettem a fonalamat. Voltunk még pékségben (nem tudjuk, mikor ettünk utoljára ilyen finom kenyeret), meg én vezettem oda is, vissza is, meg gyönyörködtünk a táli naplementében és bántuk, hogy nincs fotómasinánk, hiába nem tudtuk volna szépen megörökíteni, és...

Jó éjt.

Agymenés Shakespeare-módra

Talán öt évvel ezelőtt lehetett, hogy először szembe jött velem a Titus plakátja, pedig már akkor se volt túl friss darabnak mondható (a film '99-es). Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de akkor korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, így nem sikerült megnéznem, később pedig elfelejtődött. De milyen jó, hogy az ember iskolába is jár néha: az egyik kurzuson előkerült a Shakespeare-adaptációk eme gyöngyszeme.

Becsületemre legyen mondva, először a drámát vettem kezembe. Szerény véleményem szerint Bill apánk egy szemernyit sem volt romlottabb elme, mondjuk Bret Easton Ellisnél. Eme korai műve (az 1590-es évek elejére tippelik keletkezését) tele van vérrel, őrülettel, bosszúval, árulással, válogatott kegyetlenkedéssel. Ráadásul mindezt a lehető legtermészetesebbnek tűnően tálalja, semmi magyarázat, semmi felesleges gondolkodás a szereplők részéről. Igazi motiváció nélkül kicsit egysíkúnak is tűnnek a karakterek. Persze lehet, hogy felesleges is keresni a miérteket, elvégre Shakespeare valószínűleg csak szórakoztatni akart. Ez Julie Taymor rendezésében maradéktalanul sikerül is. Ami a modern Shakespeare-feldolgozásokat illeti, én már a Baz Luhrmann-féle Rómeó + Júliát is imádtam, de ez a film még több és jobb.

A rendezőnőről érdemes tudni, hogy fiatal korában éveket töltött Ázsiában (India, Japán, Indonézia, stb.), és fő érdeklődési területei a mitológia, a folklór és a színház, így tanulmányait is ebben az irányban végezte. Színházi rendezőként is nagy sikere volt, operarendezéseivel is számos elismerésben részesült. A Titus volt az első mozifilmje, és szerencsére le sem tagadhatná a színházas múltját.
Az időbeliségét egyfajta kortalanság jellemzi. A hatalmas terek és az egyszerű díszletek az antik-, a kosztümök stílusbeli kavalkádja pedig inkább a modern színházat idézi. A jelenetek koreográfiái és a képkompozíciók egyaránt gyönyörűek. Minden fennakadás nélkül szemlélhetjük egymás mellett a merev páncélzatokat és az autókat, a díszes termeket és a játékgépeket. A színészekről is csak pozitívan lehet nyilatkozni: Anthony Hopkins és Jessica Lange méltó ellenfelei egymásnak; Allan Cumming tipikus, mégis zseniális a(z infantilis) gonosz szerepében; James Frainnek több mozifilmben kellene szerepelnie; Laura Fraser tökéletesen tiszta szépség, még a tragédiája után is csupa báj és kellem; és persze itt van Jonathan Rhys Meyers is, aki hozta magával hosszú szőke loboncát az alig egy évvel azelőtti Velvet Goldmine-ból.

A Velvet Goldmine egyébként többször eszembe jutott a film során, de pontosan magam se tudnám megmondani, hogy miért. A hallucinációknál viszont egyértelműen lehet asszociálni a rendező 2007-es Across the Universe-ére. Most még jobban kíváncsi vagyok a Fridára: vajon abban is ilyen szépen érvényesül Miss Taymor egyéni vizuális látásmódja?
A Titust feltétlenül ajánlom azoknak, akik szeretnek a filmek képeiben gyönyörködni, akik nem ijednek meg egy kis vértől (esetleg még némi egészséges perverzitással élvezik is kiontását), és akiknek van üres két és fél órája. Tessék elhinni: megéri!

Nálam simán 9/10. Minimum.

Ui.: Persze miért pont Titus Andronicus nevű zenekar ne létezne? :) (Itt hallgasd.)

Tessék élesíteni kardjaitokat!

Legalábbis ezt az instrukciót adták a The Tudors facebook-oldalán, amikor is bemutatták az utolsó évad teaser trailerét.

Alig várom már, hogy láthassam, milyen finálét hoztak össze. A videó alapján úgy sejtem, hogy kicsit visszatérnek az első évad kendőzetlenségei, aminek szerintem csak örülni lehet. Mondjuk ezen a zenén ledöbbentem, ez nem hiányzott. Remélem, hogy nem lesznek hasonló betétdalok itt-ott, mert akkor falnak megyek. Egyébként az a néha felbukkanó barna hajú nő kicsoda? Titeket is emlékeztet Boleyn Annára?
Viszont szerintem sem kellene abbahagyni az utolsó két feleséggel és (gondolom) Henrik halálával. Oké, biztos vagyok benne, hogy ez így eddig is rengeteg pénzükbe került, de szerintem be is jött a számításuk, hiszen elég profin tervezték meg az egészet, és iszonyatos nagy rajongótáboruk lett. Mondjuk én már eleve adtam volna egy évadot a Tudorok felemelkedésének is. Nem hiszem, hogy ne lett volna elég anekdota, amiből ne lehetett volna összepakolni egy fiktív kis drámát abból a korból is. Természetesen kíváncsi lennék, hogy az ő szemükből milyen lenne a folytatás. Hiába van I. Erzsébetről annyi film, az ő interpretációjukat is látni akarom!
Remélem, hogy legalább nem állnak le a történelmi projektekkel. Hiszen olyan borzongatóan jók. :D

Rombolás

Záróráig maradt, de még így is túl sokan voltak körülötte. Ujjaival szemébe fésülte a haját, hogy takarja az arcát. Nem akarta, hogy ránézzen bárki is. Persze, így meg lefejelte a ruhatárnál a szekrényajtót. De meg sem rezzent, ment tovább. Senki nem figyelt fel rá. Senki.
Tett egy kisebb kerülőt hazafelé. Talán ősszel sétált este ennyit utoljára. Nem tavaly. Azelőtt. Azon gondolkodott, hogy hogyan kellene gondolkodnia. Hülyeség. Megállt a zebránál. Éppen jött a villamos. Átfutott agyán a gondolat, hogy még jó, hogy ő nem. Elmosolyodott. Fenébe.

Otthon senki nem akarta elhinni neki, hogy nem történt semmi. Pedig tényleg.

Miután mindenki lefeküdt aludni, titkon feljebb kapcsolta a fűtést és bezárkózott a fürdőbe. Miközben engedte a kádba a vizet, azon gondolkodott, hogy hogy lehet, hogy a haja mindig ilyen klassz, holott már két napja meg kellett volna mosni. Minden régi fényképről ez az egy pozitív benyomása marad: a szép, fényes, sima haja.
Lábujjával ellenőrizte a vizet. Meleg. Csapnyitás, ellenőrzés, most meg túl hideg lett. És a kád is megtelt közben. Kicsit leeresztett belőle, hogy legyen helye a melegnek. Pazarlás? Kit érdekel.

Imádja, amikor körülfogja a forró víz. Elhelyezkedik, kinyitja a könyvet. Elveszik benne, nem érzékeli az időt, csak azt, hogy már a felénél jár. Közben a gőz teljesen átjárja az agyát, szédül. Félig a könyvben él. Hirtelen hiányolni is kezdi a kád sarkáról a feles mézeseket. Meg egy doboz cigit. Na jó, azt igazából nem is. Olvas. Szédül. Olvas.
Törülközés közben gondolkodik. Hát hogy van ez? Egyszerre akarja és irtózik tőle. Fura. Leül a kád szélére, tovább olvas. Ez most jó, ez most kellett neki, úgy érzi. Nem is érti, hogy nem szúrta még ki a polcon. De persze mindig a könyv választja az embert, nem fordítva. Meg amúgy sincsenek véletlenek, vagy mi. Most talán megért néhány dolgot. Magával kapcsolatban. (Is.)
Becsukja a könyvet. Fogat mos. A tükörben a szemeit nézi. Még sosem voltak ilyen seszínűek. Acélosnak is mondhatná az árnyalatot, de semmiképpen sem kék. Most zöldesnek se nagyon lehetne nevezni. Hülyén néz ki az egész. De a haja... Érdekes, hogy ha itt van, akkor megoldja pár mozdulattal a fésülködést, de a szülői házban akár öt-tíz percig is képes fésülgetni hajzuhatagát. Persze szigorúan csak hajnalban.
Aludni kellene. De a gőz... A pulzusa most lehet vagy négyszáz. Nem is mer lefeküdni. Kiront a hűvös konyhába. Lehasal kanapéra. A kanapé megnyikordul. Felnéz, az ajtó felé pillant. Á, úgysem ébrednek fel. További nyikorgások kísérik fészkelődését. Olvas.
Két fejezettel később, már ragad le a szeme, de vérnyomása még mindig az egekben lehet. A gőz sem szállt még ki a fejéből. De nem érdekelte. Lesz, ami lesz, ő most befekszik a paplanja alá. Vékony kis paplan. A rádobott pléd sem segít rajta sokat. Kívül fázik, belül melege van. Utálja ezt az érzést. Emlékezteti.

Hihetetlen, hogy hányféle képpen rombolhatjuk magunkat.




Ui.: Gépel. Gépel. Gépel. Mérges, mert ma már nem tudja visszaadni azt, ami tegnapelőtt éjjel megfogalmazódott benne. Franc.

Copy-Paste

Elkezdett hiányozni a régi (nagyon eldugott) blogom, és úgy határoztam, hogy néhány kedvenc bejegyzésemet átemelem ide, az utókornak. Nekem érdekes visszaolvasni, újraértelmezni őket. Akinek nem, az meg majd átugorja. :)
Rögtön a legeslegkedvesebbel kezdeném. Ilyen, amikor dühös vagyok. (Pl. most, hehe.) Napra pontosan két éve történt, de csak csütörtökön lesz a publikálás évfordulója. Annyit változtattam, hogy a könnyebb átélhetőség kedvéért telepakoltam linkekkel. A bátraknak. :)

(Elő-ui.: nem tudom mi az a "kreatív tevékenység", amiről írok. Valaki emlékszik, mit műveltem?)

2008. január 12. 7:01- buszon, fél lábbal Pécsen

A tökéletes(en melankolikus) reggel receptje

Először is, meg kell tenni a megfelelő előkészületeket. Az előző pár este nem szabad túlzásba vinned az alvást. A legutolsó estére gyűjts magad mellé pár vállalkozó szelleműt, akik megpiszkálják a lelkivilágodat. Persze, legalább egyiküknek két lábbal kell beletipornia a tökéletes hatás érdekében. Ha ez megvan, legyél annyira ideges, hogy minden izmod álljon görcsbe, de ezt csak akkor vedd észre, amikor felállsz villanyt kapcsolni. Egy megfelelő eszközt állíts be ébresztőre: fél ötre. Készítsd ki zenelejátszó eszközödet válogatott finomságokkal rajta. Végül végezz egy utolsó kreatív tevékenységet, amit lehet másnap már nem fogsz olyan pozitívan értékelni, mint a cselekvés pillanatában. Ha mindennel megvagy, úgy hajnali egy körül feküdj le.

Ne álmodj! Pihenj!

Kötelességtudó biológiai órádnak köszönhetően ébredj fel magadtól. Nézz szét a sötét szobában. Állapítsd meg, hogy ugyanúgy néz ki minden, mint mikor lefeküdtél, még a sötétség mélysége sem változott. Gondolkozz el: mi történt előző este veled? Jó volt az neked? Mégis mit vártál ettől? Lesz ennek valami következménye? Ki fog felkelni helyetted megnézni, hogy mennyi az idő, hogy felesleges volt-e ébredezned, vagy már rég lekésted a járművet? Mire végig érsz a gondolatmenetben, meg fog szólalni az ismerős dallam, ami iszonyatosan halkan kezdődik, mégis valamilyen beidegződés következtében ez az egyetlen, amire elsőre felugraszt az ágyból.

Hát kelj fel, és birkózz meg a fényviszonyokkal: próbáld megkeresni a papucsodat. Érezd, hogy nagyon hideg van, szinte dideregsz. Állapodj meg magaddal: a didergés tényleg csak a hideg miatt van, eszedbe sincs feleslegesen rosszul lenni! Szedd össze a ruháidat, és halkan próbálj meg kibattyogni a fürdőszobába. Öltözz fel, moss fogat. Közben magadban dúdolgasd a Csalódott tizenéves kisfiú dalát. Menj vissza a szobádba, fejezd be a pakolást: csukott ajtó és villany szükségeltetik eme művelethez. Persze ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a mindenről eszedbe jutott ideg. Vedd be a leszarom tablettát. Kész vagy? Irány a konyha!

Persze két körben. Nehogy a két táskával zajt csapj a lépcsőházban. Lent vagy? Kukkants be a spájzba! Vedd elő a nagy üveg epres Cappyt. Vedd tudomásul, hogy ez már egyik táskádba se fog beleférni, akármit is csinálsz. Kapd hát elő kedvenc Bailey’s-es poharadat, és tölts, majd igyál. Ismételd meg a töltést. Jöjj rá, hogy ez talán mégsem tesz olyan jót a gyomrodnak, mint vártad, ezért a fele elfogyasztása után rakd le a pultra. Állapítsd meg a pohár állapotát. Naná, hogy félig üres.

Negyed hat van. Mit csinálj a fennmaradó időben? Lapozd fel a Tallózót. Igen, amiben tegnap azt a remek interjút olvastad Csernus doktorral. De most keresd meg a Popper Péter könyvrészleteket. Fusd át. Áh, már el is telt újabb öt perc.

Sapka, sál, kabát, headset a nyakba, tessék elindítani a zenélő eszközt. Legyen mondjuk a… ó igen, a Mad World tökéletes lesz. Mire a dalnak vége etesd meg a macskát, zárd be az ajtót, és indulj a kapu felé. Ekkor meg fog szólalni fejedben a Something in the Way. Élvezd, ahogyan a kihalt utcán sétálsz, arcodat cirógatja a hideg szellő, a narancssárga fény nem bántja a szemed, körülötted mindenhol csak jég, és hó. No de nem az a szép, fehér, szívet melengető hótakaró, hanem a már félig felolvadt, kásás, sárral vegyült, mocskos valami, ami volt már jobb passzban is. A játszótéren áthaladva számváltás következik be: egy Oasis szám. Talán Masterplan a címe, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre remekül kezdődik. A hangulatot sikeresen megspékeli egy köztéri lámpa, amelyik akkor alszik ki, mikor elhaladsz mellette. Viszont alig húsz méterrel később egy hasonló, elhanyagolt lámpa gyullad ki melletted, viszont nem úgy, mint a többi, erős narancsfénnyel, hanem halovány, szinte pislákoló fehérrel. Agyad ezt valahogy úgy fogja értelmezni, hogy a remény hal meg utoljára, vagy mi.

Az elhagyatott buszmegálló meglepően száraz padján helyet foglalsz, miközben egy kellemes férfihang azt üvölti a fejedbe, hogy „legyen vörös!”. És ó igen, egy kicsit te is várod már a hajnalt. A csodás színeket, miegymást. Úgyis ritkán látsz napfelkeltét, pedig nem kellene hozzá sokkal tovább fennmaradnod, mint szoktál… Állj fel, ülve nagyon hideg van. Próbáld meg összébb húzni a kabátod, de úgy, hogy közben sikeresen nyomd le a fülhallgatód számváltó gombját. Ha mázlid van, olyan dalt fogsz kapni, amitől egy pillanatra olyan érzésed támad, hogy menten megszakad a szíved (jelen esetben Beatles: Girl; igaz ami igaz, ennél sokkal durvább is lehetne).

Remek, jön a busz. Hárman szálltok fel, persze te utoljára. Egy üres négyes helyre ülsz. Kikönyökölsz az ablakba, a sapkádat lehúzod, és a combodra dobod. Reméled, hogy akkor most vége lesz a rossz dolgoknak, és elszáguldasz a végtelenbe. De legalábbis a nyugalomba. Persze ez nem ilyen egyszerű. Miért is lenne?

Felcsendül az újabb dal. Naná, hogy olyan, amit egész héten énekeltél, a hangod szinte hozzá idomult, és most rosszul érzed magad, mert nem segítheted az énekest (About a Girl). Közben eszedbe jut, hogy – bár akartad - nem írtad bele a levélbe, hogy lelkiállapotod megkövetelte, hogy magaddal hozd a Last Days-t is, mert hát ki tudja.

Valahogy ekkortájt fogalmazódik meg benned először, hogyha mindent megjegyzel, megírod mesés reggeled történetét.

A te külön tiszteletedre persze a busz nem a viszonylag jó és egyenletes főúton megy, hanem kerül egyet a szomszéd falu felé az iszonyat régi, iszonyat kátyús úton. Tudod, hogy pár perc is elég legyen a gyomrod felkavarodásához. Eszedbe jut Mia Thermopolis: „Köszike, puszika!”

Párás az ablak. Mit írj rá? Ez legyen a legnagyobb problémád. De mégis? Az ablaküveg szinte kívánja a feliratozást. Persze amilyen kis bátortalan és visszahúzódó vagy, csak a kezed által remekül eltakart alsó részre, mindössze pár centis méretben egy „FUCK”-ot firkálsz, ráadásul csak vékonyan, a körmöddel. Két perccel később már nem is látszik, hogy írtál valamit. Szánalmasnak érzed magad.

Most már biztos vagy benne, hogy le fogsz írni mindent. Filmnézés helyett erre fogod felhasználni az akkumulátorod töltöttségét. Legalább tudsz majd zenét is hallgatni, mert ugye annyi eszed nem volt, hogy a lejátszódat feltöltsd élettel…

Lassacskán becsorogsz Kecskemétre. A reptér környékén Garbage-t hallgatsz. Eltűnődsz, hogy neked miért nincs ilyen klassz, karakteres és tiszta hangod. Megérkezel. Leszállsz. Péterfy Bori hangja hasít a füledbe. Nahát, mintha a zene ütemére remegnél a hidegtől. Szép. Az állomáson megállapítod a 6:40-kor induló buszok listájára pillantva, hogy amerre te mész, az bizony Harkány felé van, és rendkívüli logikáddal még azt is kikövetkezteted, hogy akkor arra kell majd felszállnod. Ügyes vagy.

Jön a sofőr, megörülsz neki. Hát, még amikor közli veled, hogy félezerrel kevesebbe kerül a jegy, mint amire számítottál. Félezerből azért csinos kis csokimennyiséget lehet összevásárolni. Szerinted. És még a busz is pontosan indul. Sőt, az órád szerint fél perccel korábban is kezdte meg az utat a kelleténél. Nem mintha számítana.

Háromnegyed hétkor megpillantasz egy idős párt a városközpontban, akik együtt sétáltatják kutyáikat. A főtér felé mennek. Aranyos helyzet. Majdnem elmosolyodsz. De azért annyira nem. A fantasztikus Malom center mellett elhúzva felcsendül a Where did you sleep last night. Jól esik. Közben nézelődsz. Rég láttad a városnak ezt a részét: bankok, megyei kapitányság, jé, itt lakik a volt tesitanárnőd, amott meg a kedvenc számtechtanárod, és persze megvan még a kereszteződés is, ahol a nyáron szórólapokat osztottál ötven fokban. Minden megvan, remek.

A Nirvana helyét felváltja a the Who. Először el akarod kapcsolni. De meggondolod magad. És milyen jól teszed! Épp a felüljárón haladtok át: jobb kéz felől a még félig alvó város, bal oldalt pedig a nap első sugarai az egyre inkább sárguló horizonton. Minden klappol a hangulathoz. Az egész olyan… hm... reményt árasztott magából azt hiszed. Mintha szeretné bebizonyítani, hogy semmi katasztrófa nem történt, ha történt is egy kis bajság, úgyis megoldódik, ne aggódj.

A szám elérkezett az utolsó taktusokhoz. Kikapcsolod, mert elérkeztettek a város széléhez. Headset le a nyakból, laptop ki a táskából.

„Üdvözöljük Ursula” „Jó reggelt neked is kicsi grófom”

Első dolgod bekapcsolni a Media Playert és a Wordöt. Persze rögtön megkeresed a dalt, amivel az éjjel kínoztad magad (Cold: No One). Kitűnő szám. Többször is meghallgatod. Ez kell neked, ez van. Közben egy pillanatra felidézed a hajnalban írt leveled. Áh, mit levél, csak egy „kis” agymenés.

Gépelsz, írsz. Ennyi kell.

Sör & Őszilé - párbeszédek

S: - Na, mikor isszuk már azt a rövidet?
Ő: - Még van ebből is.
S: - Akkor meg igyad már!
Ő: - De bűn rossz.
S: - Akartam is kérdezni, hogy van-e undorítóbb annál, hogy jégkockát raknak az őszilébe?
Ő: - Nincs.
(Röhögés.)

¤

S: - Te jó ég! Az előbb belenéztem egy tükörbe! Borzalmas!
Ő: - Nem is, jól nézel ki.
S: - Te nem láttál abban a fényben!
Ő: - Itt viszont sötét van.
S: - Milyen igaz!

¤

Ő: - Hozol nekem is, várj, itt a tárcám.
S: - Te mit kérsz?
Ő: - Valamit, amiben van méz és meggy.
S: - Mit? Mézes-meggyes... vodka?
Ő: - Pálinka!
S: - Jaaaaaa, pálinkaaa...
...
S: - Tessék. Igyunk a megoldások évére!
Ő: - A megoldások évére!
(Röhögés.)

S: - Na, és ezzel most mi bajod?
Ő: - Se íze, se ereje. Kiakasztó. Nem csak az őszilé, de a pálinka is szar. Pedig már a tavasszal is tudtam, hogy őszilét itt nem szabad kérni. Na de hogy pálinkát se? Legközelebb szólj rám kérlek, hogy koktélt igyak. Ha az sem jön be, akkor végeztem.

¤

S: - Amikor lent vagyok és beülünk valahova hármasban, néha azt nézem, milyen szépek vagytok. Nem tudom, de néha csak úgy jó rátok nézni.
Ő: - Jaj, ne már. Te viszont most vagy szép.
S: - Pf.
Ő: - Oké, ne aggódj, elmúlt. A durcás arc már nem áll jól, de az előbb, mikor elmerengtél a távolba...
S: - Jaj, ne már. Különben nagyon nevetséges szoktam lenni?
Ő: - Mikor?
S: - Hát így tudod. Így... tudod. (Hadonászó mozdulatok.)
Ő: - Abszolút nem. Mindig magabiztosnak látszol, meg olyan önelégültnek. Nem, nem önteltnek, hanem olyannak, aki ki van békülve önmagával, ezért határozott, és magabiztos... ja, tudod.
S: - Háhá, milyen jó színésznő lennék!
Ő: - Ez tényleg így van! Én szerintem inkább szánalmas látványt nyújtok a parketten, de már elég régen elértem azt a szintet, hogy leszarjam.
S: - Pedig nem, semmi gond nincs veled. Mikor azon a koncerten voltunk, kifejezetten szép voltál.
Ő: - Igen? Hát nem'tom. Tudod, ott... biztonságban voltam. Tudod, hogy milyen vagyok, ha csak egyetlen idegen is van a társaságban: felveszem a megfigyelő álláspontot, kitapasztalom, hogy kinél mit lehet, meddig lehet, ilyenek. De az ott más volt. Mindent lehetett, mert... mert biztonságban voltam. Nem is értem tulajdonképpen. Csak tudod, boldog voltam.
S: - Tudom. És ez látszott is.
Ő: - Hm, ja.

¤

S: - Te, ezek mit gondolnak magukról, hogy így futkároznak az esőben?
Ő: - Ugyan, hagyd rájuk. Megtehetik: fiatalok, naivak, szerelmesek.
S: - És mi mik nem vagyunk, naivak vagy szerelmesek?
Ő: - ?
S: - Ja tudom, fiataloook.
(Röhögés.)

¤

S: - Állj! Te egy pasikról szóló mondatot úgy kezdtél, hogy "van agyuk"?!?!?!

¤

Az új évet stílusosan BBC-nézéssel kezdték. Már nem ébredés után, hanem még lefekvés előtt, hajnalban. Stand-up comedyt néztek, megismerték Omid Djalili-t. Keressetek rá Ti is. Érdemes.