Inglend, Inglend - without Phaedra

Hol is hagytam abba a mesélést? Ja igen. Kedden (a Fez Club-os est másnapján) egyedül sétálgattam, majd betértem a Pembroke-ba köszönni a népeknek, meg megkérdezni Phaedrát, hogy hozzak-e neki is valamit a Sainsbury's-ből (Somának már kérdezés nélkül hozzuk a chicken noodles-t). Nem, nem kell neki semmi, de várjak már. Jó, de így akkor én most bevásárolnék. Jön velem? Nem, mert mennek a csoporttal evening puntingra. Jó mondom, de akkor én megyek tova. De ne, várjak. Oké. Közben jöttek Loganék is, hogy jövök én is? Á, mondom dehogy, nekem boltba kell mennem. Majd jött Phaedra kolleginája, Rachel, hogy de jó, hogy vagyok, csatlakozok? Hát de... Mire Phaedra közölte, hogy ragaszkodik a maradásomhoz. Hát jó.

Lesátáltunk a Mill Lane-en a partra, és hatos csoportokba rendeződtünk. Illetve mi Phaedrával és Logannel csak hármas csapatot alkottunk, de összeverődtünk még három másik lánnyal, akikből csak Grace-re emlékszem, rá is csak azért, mert egy szimpla kérését negyedik visszakérdezésre értettem meg, illetve mert külön fel kellett világosítani, hogy rosszul tudja a Harry Potter forgatási helyszíneit, és szerintünk higgyen csak nekünk, mert mi tudjuk jobban. Eleinte Phaedra "hajtotta" a "csónakot" (a szakszavaktól eltekintenék, angolul sem tudom őket, nemhogy), aki tök ügyes volt, de az egyetlen férfink nem bírta ki hátul a kis evezővel, így addig szenvedett, míg Phaedra át nem adta neki a helyét. Azt hiszem, ezt később megbánta, bár kétségtelen, hogy a napi edzése megvolt.

(katt)

Ugyebár a hivatásos puntos srácok kalapos-mellényes egyenruhában nyomják az ipart, így mikor Logan dzsekije alól előbújt a mellénye, megörültünk, hogy profi kézbe kerültünk és vártuk a kötelező idegenvezetést. Ez eleinte a Phaedra által meséltek ismétléséből állt, majd pedig kifutott olyan magasröptű információk átadásába, mint pl.: "Balra egy öreg angol épület látható, jobbra pedig... egy öreg angol épület!" Lényeg, hogy egy bő órát csónakáztunk a college-ok háta mögött, és a folyó felől minden még gyönyörűbb, mint egyébként. (Majd lesznek képek, naná, hogy lesznek!) A nap lezárásaként pedig csak sikerült bevásárolnunk Phaedrával. Paramm-paramm.
Másnap elkezdődött a hol esik, hol süt a nap című időjárás, bár nem mondanám, hogy addig olyan nagyon meleg lett volna. Ráadásul Mesinél felmerült pár hivatalos papíros dolog (mert hogy ő közben menedzseli, hogy az őszi félévet Berlinben töltse Erasmusszal), így kerítenünk kellett egy faxgépet, mert az ugye Phaedráéknak nincs. Első naiv próbálkozásunk során az utunk a postára vezetett. Szerencsére nem kellett végigállnunk a hihetetlen hosszú sort, mert megkérdeztem a pénzváltós bácsit, hogy egyáltalán megéri-e. Ő azonban átküldött minket a városi könyvtárba, ami a bevásárlóközpont(!!!) első emeletén van, és ilyen kis fiatalos, élénk, kék és zöld színekben pompázik. Itt tehát elintéztük a faxolást, és láttunk egy lányt, aki az egyik ott lévő számítógépen FarmVille-ezett.
A maradék időnket a belváros közepén lévő emeletes Waterstone's könyvesboltban töltöttük. Ilyenkor utálom a legjobban, hogy nem vehetek meg csak úgy, kedvemre akármit. Például egy bögrét, amit nem elsősorban kinézete, mint inkább eszmei értéke miatt szeretnék magaménak tudni. Gondolom, este néztünk valami filmet, de a fene se emlékszik már.
Csütörtökön kialakult az a rendszer, hogy Phaedra elment Skóciába az ámerikaiakkal, Mesi pedig délelőttönként kimegy Grantchester felé futni egy kicsit, míg mi Somával alszunk minimum délig, de persze ő mindig tovább. Mondjuk csütörtök délután pont sokat sétáltunk Mesivel: a folyó mellett lesétáltunk Grantchesterhez. Fotózkodtunk, futkároztunk, nosztalgiáztunk, tervezgettünk, meg minden ilyesmi. Végül bementünk az Orchardba, ahol megjutalmaztam magunkat egy csoda klassz csokoládés tortaszelettel. Is-te-ni-volt. De tényleg. Az idei év második olyan vásárlása volt, ami minden fillért megért. (Az első a határidőnaplóm volt.) Visszafelé még beugrottunk a hely melletti templomba, ami kivételesen tárva nyitva állt, és sehol nem volt senki (a cambridge-iekbe még nem sikerült bejutni semmiféle napszakban). Fáradtan hazabandukoltunk, miközben felhőket fotóztunk, majd pedig gondolom ismételten filmet néztünk és alighanem aludtunk.

(katt)

A péntek az egy vicces nap volt. Én leültem egy pontba és nem voltam hajlandó megmozdulni. Mesi drága volt és jól viselte a hisztijeimet, még szendvicset is csinált nekem (bár ez nem az egyetlen alkalom volt). Én csak olvasással és nettel töltöttem az egész napot, míg Mesi hajlandó volt egyedül elsétálni az Aldiba nagybevásárolni. Ennek persze külön története van.

mi: - Te Soma, egyébként ha mondanád, hogy mit hozzunk, akkor mást is hoznánk ám a zacskós levesen kívül. Mit szeretnél?
Soma: - Nekem mindegy. Olyan pizzát. Vagy paprikás krumplit.
mi: - Paprikás krumpli, remek! Van itthon krumpli?
Soma: - Biztosan.
mi: - Oké, akkor lesz paprikás krumpli tejespitével.

Nem, természetesen nem volt krumpli, és természetesen ezt akkor realizáltuk, amikor Mesi hazaért és már nagyon éhesek voltunk. Tejespitét azért csináltunk, de a főételre már nem emlékszem. Ja de: főztünk tésztát, meg csináltunk mellé némi paradicsomszószt (túl édes lett, bocsánat).
Eljött a szombat, amit félig kultúrprogrammal ütöttünk el. Bementünk a Fitzwilliam Múzeumba, és végignéztük az első emeletet, kezdve a több, mint röhejes brit festményektől a modern üveg alkotásokig. Azért látszik, hogy ragadt ránk valami az egyetemen, mert a sok vicc közül azért kiszúrtuk a híresebb (és JÓ) festők munkáit többnyire első blikkre. Igen, még én is.
A múzeum ötkor bezárt, onnantól kezdve a különféle ruházati- és ékszerboltokat jártuk csak úgy, mert miért ne? alapon. Az egyik üzletben még próbáltunk is ruhákat. Ekkor történt nálam egy kis szívfájdalom. Ugyanis, aki ismer, az tudja, hogy 8 éve ugyanazt a télikabátot használom, pusztán azért, mert meleg, mert kb. az első pillanattól kezdve utáltam. Három éve keresem azt a kabátot, ami a helyébe léphetne, és lehetőleg nem csak szép, hanem tényleg meleg is. Na most. Megtaláltam. Három példány volt belőle, két méretben, persze az enyémből csak egy. Szerelem első látásra, felpróbáltam, húúú, vááá. De, gondoltam, nem hamarkodom el a dolgot: átgondolom, amíg felpróbáljuk a Mesi által kiválasztott ruhákat. Szerintetek, mire visszaértünk ott volt még az, ami jó volt rám? Naná, hogy NEM. Sokáig nagyon-nagyon szomorú voltam. Mesi próbált vigasztalni, hogy ez biztos azért volt, hogy nem is kellett ez nekem, mert lesz jobb, satöbbi, satöbbi. De akkor miért kellett meglátnom? Miért kellett összegabalyodnom azzal a gyönyörűséggel? A csokis keksz sem tudott felvidítani. Pláne, hogy este megírtam ezt anyának, aki rögtön válaszolt: "nagy butaságot csináltál".

(katt)

Másnap olyan merénylet történt, hogy először is reggel sikerült Mesit kicsit megbántanom, aki előzetes kérésemre segíteni akart nekem felkelni, de én éppen álmomból lettem felkeltve (konkrétan a húgommal való beszélgetésből - hogy melyik csatornára kapcsoljon; fontos), és nem reagáltam túl... hm, bájosan. (Ja igen, mióta itt vagyok, visszatértek az álmok. Sok, hosszú, nehéz, nem akarom, valaki vigye el, mert nem bírom sokáig.) Utána az internetre hallgatva elindultunk megkeresni a kabátos ruházati cégnek a másik üzletét a városban. Kár volt. Mert hogy nem arra volt. Ráadásul az összes tájékozódási képességem (amire pedig világ életemben büszke voltam) ELTŰNT. De hova? Meg minek? Mindegy. Lényeg, hogy Mesi ott volt, és végigcsinálta velem az egészet, mert nem tudom, magamtól hol adtam volna fel, mert magamhoz képest is nagyon kész voltam, pedig tudjátok, hogy mennyi baromságra vagyok képes, ha elhatározok valamit, legyen az bármekkora baromság is.
Na szóval: visszavándoroltunk a belvárosba (ez is elég lett volna napi egészségügyi sétának), vissza az ominózus boltba, megkérdezni, hogy biztos van-e másik üzlet a városban, és ha igen, akkor tulajdonképpen hol is??? Első lány nem tudta. Jellemző. Második sacc/kb belőtte, bár az ő elmondása alapján azt hittük volna, hogy a Grafton Center mögött van közvetlenül minimum, nem azt, hogy még onnan is (nem, az sincs túl közel hozzánk) jóval messzebb. Na, azért a Grafton mellett megálltunk a Primarknál, hogy újabb szerelmekbe essünk... Viszont a keresett boltot innen sem volt még egyszerű meglelni. Mikor már a harmadik megkérdezett ember mondta, hogy sajnálja, de baromira nem itt lakik, akkor megbeszéltük, hogy csak csúnya, rosszul öltözött embereket fogunk leszólítani ezután. Előítéletek ide vagy oda, Mesi kinézte a következően leszólítandóakat, és láss csodát, útba tudtak minket igazítani! Na most, amikor beléptünk a boltba, én szokás szerint szét se mertem nézni (sose látom meg azt, amit szeretnék látni, ez normális?), szédelegve betámolyogtam, mellettem Mesi viszont határozott léptekkel suhant el, egyenesen egy ismerős kabáthoz: "Egyetlen darab, a te méretedben. Pont így gondoltam. Máskülönben sírtam volna." Boldogság a köbön. Istenem, alig várom, hogy tél legyen! (Visszafelé ismét prájmárkoztunk egyet, csak úgy levezetésképpen...)
Így telt hát a hét. Összefüggéstelenül, haszontalanul (oké, Mesi tanult is, legyünk rá büszkék, egyszer csak én is elő fogom venni a tételeimet; tényleg), de eltelt.
És hátra van még kettő!

Ui.: Egyébként eszméletlenek ezek az angolszászok. Akkor is elköszönnek tőled, ha tudják, hogy 5, azaz öt percen belül úgyis újra látni fognak. Ha aznap még csak először találkoznak veled, akkor a) messziről integetnek vigyorogva, b) a nyakadba borulnak, és közlik, hogy jó téged látni és amúgy hogy vagy és mi történt, mióta nem láttátok egymást?, c) embereken keresztül ugrálnak/hadonásznak/bármit csinálnak, csakhogy tudassák veled, hogy igen, látnak és felismertek és amúgy is szia. Ilyet!

Inglend, Inglend - Heló amerikaiak!

A vasárnapunkba valahogy még most sem sikerült túl sok programot sűríteni, de azért Somával és Mesivel megnéztük a Vonzások és állatságokat (ami az egyik legkedvesebb filmem; hm, előző este meg Charlie Bartlett-et néztünk, azt hiszem), majd pedig Mesivel összekészülődtünk, hogy bemenjünk a Pembroke-ba, megkeresni Phaedrát.

Egészen félelmetes érzés amúgy egy ilyen régi, tiszteletet parancsoló oktatási intézmény súlyos fa ajtaját belökni. Ám, mielőtt még megtaláltuk volna Phaedrát (aki éppen brownie-t csent nekünk), már jött is egy szőke lány, hogy ő akkor Kirsten, és akkor ugye mi is jövünk este a pubba? Hát persze! (Szerencsére Phaedra két kolleginája, Heather és Rachel olyan kedvesek és rendesek, hogy mindenhova meghívtak magukkal előre.)

(katt)

Elkísértük tehát a csoport társaságibb tagjait az ismerkedő estre, ami a The Bath House nevű vendéglátóegységben lett megtartva. (Talán nem mondtam még, de ezek a fiatalok a University of California diákjai, és egy nyári iskolába jöttek tulajdonképpen Cambridge-be, hogy vltozatos kurzusokon vegyenek részt.) Még a Bath House ajtajában megismerkedtünk Logannel, aki félig mexikói, a legjobb barátnője egy román popénekesnő és találkozott már Miley Cyrusszal (és persze dolgozott egy rakás nálunk is népszerű sorozat, film, stb. háttérmunkásaként). :D Mire a pulthoz értünk, már összebarátkoztunk a lengyel származású Michaellel, aki remélhetőleg Hollywood új csillaga lesz (amint felfedezik), és akinek egyetlen szuperképessége a mosolya.
Michael nagyon nagylelkűen bánt mindenkivel, de nem nagyon díjazta, amikor fel lett világosítva, hogy először is lány sört rendelt magának (ehhez én ugyan nem értek, nekem mindegy), másodszor is hiába csap olyan nagy hűhót a tequila miatt, Magyarországon az is a lányok közkedvelt itala. (Sok szép dolgot meséltünk szerintem a magyar lányok mentalitásáról...)
Hamarosan bemutatkozott a többi amerikai is, majd elkezdtek egy teljesen értelmetlen ivós játékot játszani. Tényleg nem volt értelme, akárhogy is próbáltuk megfejteni Logannel és Mesivel. Miután nem leltek több élvezetet a játékban, elindultunk, hogy átmenjünk a Revolution-be, de mivel az túl drágának ítéltetett, tovább mentünk a The Regal-ba, ami, ha nem tévedek, akkor egy régi moziépületben kapott helyet. Nagyon furcsa is volt a hangulata. Túl tágas, túl színes, tele játékgépekkel. Mondjuk a fal mintája tetszett.
Itt, mivel mi már nagyon fáradtak voltunk és nem szerettünk volna többet inni, Mesivel és Logannel elkülönültünk a társaság hangos magjától, és csak beszélgettünk, többnyire tanulásról, kultúrákról, utazásról. Mesi egyszer csak innen mondjuk hazament, mert nem volt kedve tovább maradni, de mi Logannel ezután sem unatkoztunk. Inkább "összebarátkoztunk" egy fura sráccal, aki addigra már legalább negyedjére integetett oda nekem csak úgy. A srác szinte szomszédom amúgy: két hónapja jött ki dolgozni Lengyelországból. Valószínűleg a magány készítette ki ilyen gyorsan. Tényleg nagyon érdekes volt. Egyedül még talán féltem is volna.
Közben Phaedra és Michael felváltva jöttek oda hozzánk kérdezni, közölni, lelkesedni, panaszkodni. Michael főleg azt emlegette, hogy a szülei ki fogják tagadni, hogy mennyit költött máris, mikor ez még csak az első nap tulajdonképpen. Na igen. És mivel a Regal éjfélkor zárt, ezért... továbbmentünk a The Fountain Inn-be. Ezt mi Logannel már nagyon nem szerettük volna, de mentünk, mert miért ne. Nekem amúgy is muszáj volt követnem Phaedrát. Legalábbis a lakáskulcsát. :D Itt egy kedves kis kanapés sarokba sikerült lehuppanni. Mikor népszámlálást tartottunk, hogy mégis, ki tartott velünk, érdekes dologra lettünk figyelmesek. A következők ültek egy körben, tőlem balra: Alex (tipikus amerikai sportoló kinézettel), Phaedra, Matt (aki elismeri az amerikai átlagműveltség hiányát, és bűntudata van, amiért nem tudja pontosan belőni Magyarország helyét), random beszédes brit, random csöndes brit, Jessica (aki kedves, és a többiektől az Anyu becenevet kapta), valaki, akire nem emlékszem (megesik), random brit srác (aki Amerikában született, és amúgy Sean), Michael és Logan (aki amúgy a csoport Apuja is). Tehát. Hogy kerültek oda a random ismeretlen emberek? Mondjuk minden szépen ment, egészen addig, míg elő nem került a foci, mint téma... Szerencsére ezután csak 10 perc kellett ahhoz, hogy mindenki belássa, jobb lesz, ha távozunk.
Azt hiszem, nem szükséges ecsetelnem, hogy milyen volt a hangulat hazafelé. Persze, hogy jó.

nem igazán tudtuk kinézni, hogy milyen állat van
a Fez Club pcsétjén
(katt)

Másnap este volt a hivatalos, kiöltözős vacsorájuk, amin természetesen csak Phaedra vett részt közülünk, de utána elkísértük őket bulizni.
Idézzetek fel egy bármilyen amerikai filmet, amiben a szereplők bemennek egy elit klubba: kordonok, vörös szőnyeg, biztonsági őrök. Szerintetek mennyire volt menő érzés soron kívül bemenni a Fez Clubba? Egyébként nem értem, mire volt a nagy felhajtás. Oké, egy csinos kis hely volt, enyhe arabos beütéssel, amit sejthettek a klub nevéből is. Bent hidegebb volt, mint kint, és a zenék is elég vegyesek voltak, pontosabban vegyesen táncolhatóak. Itt két újabb névvel gazdagodtam: heló John (a robotember), heló Alejandro (akinek az ereiben is tequila folyik)!
Az éjszaka további részletezése helyett pusztán két újabb tanáccsal gazdagítanám kedves olvasóimat:

1) Ha külföldre mész és barátkozni akarsz, MINDIG legyen nálad egy üveg pálinka.
2) Csak óvatosan.

Ps: Bocsánat, azt hiszem, rossz kedvem van.

Inglend, Inglend - megérkeztünk

Valamikor, jó két hónappal, vagy talán még többel ezelőtt Dorothy-val nagy izgalmak közepette vásároltuk meg londoni repülőjegyeinket, és elkezdtünk lélekben készülni egy csodálatos nyárra, amit Phaedra mellett tölthetünk Cambridge-ben.

Ezen a ponton adnék egy tanácsot minden kedves embertársamnak:

SOHA NE TERVEZZ ELŐRE!

Hogy mi történt? Az a történet szempontjából lényegtelen. Elég annyi, hogy a repülő felszállása előtt szinte pontosan 24 órával hívtuk fel Mesit, hogy akkor ő most így mennyire érzi magát spontánnak, mert el kellene játszani valami ahhoz hasonlót, mint amit nekem 5 évvel ezelőtt. Kicsit habozott, kért pár telefonálásnyi időt, és... Szóval másnap délelőtt a ferihegyi terminálban ücsörögve már őt vártam, miközben keserűen gondoltam vissza arra a szűk két percre, amíg Dorothy-val találkoztam az ő vasútállomásukon egy órával azelőtt. Utálom, hogy így kellett történnie.
No de, beszéljünk inkább az utazásról. Kb. negyed 12-kor indultunk becsekkolni, ahol a kedves hölgyemény közölte mosolyogva, hogy az úgy van sajnos, hogy 16:10-kor indul a gép, és hogy ne haragudjunk, itt van némi kajajegy, köszike, puszika. Őszintén szólva nem akadtam ki, túlságosan letört voltam én már ahhoz, meg különben sincs erőm ilyesmihez, mióta nincs immunrendszerem. Megpróbltam Phaedrának SMS-t küldeni, sikertelenül. Rácsatlakoztunk a wi-fi-ra/re, hagytunk neki egy ímélt, hátha. Illetve megnéztük újra a Luton-Cambridge buszmenetrendet. Nagy nyugalommal elmentünk kajálni. Annyira, de annyira borzasztóan jók vagyunk, hogy én pontosan úgy választottam mindenfélét (szendvics + üdítő + süti + cappuccino), hogy kereken annyiba került az egész, mint a kapott étkezési jegy, és Mesi is csak kb. 30 forintot herdált el.
Órákig ettem, de utána viszonylag jó kedvem lett, és sokkal értelmesebbnek tűntem a saját szememben is. Ez van srácok, enni kell. Mert jó. meg különben is.
Fél 4-kor elkezdtük bevenni a beszállós részt. Utálok a szalagok között tekeregni. (Mondjuk ez eddig a francia határon volt a legviccesebb, amikor is éjfél volt, és senki, de senki nem volt ott rajtunk, meg a határőrökön kívül, és egy egész teremnyi ilyen szaron kellett átkelni.) Közben azért elvontunk az embernézegetős hobbinkkal, meg azzal, hogy most akkor rosszul vagyok, vagy sem, illetve, hogy nézzem már, ott van az egyik tanár a gimiből.
16:10-kor pontosan a repülőhöz szállító buszban álldogáltunk. A pilóta indulás előtt azért elmesélte, hogy azért kellett várnunk, mert lerobbant egy gépük, és a Milánóban ragadt utasokért nekik kellett elmenniük. (Azért kipróbálnám ezt a repülős életet is egy évre.) Ez nekünk csodálatos volt nagyon persze. Kicsit izgultam, hogy milyen lesz a felszállás, hogy mennyire fogom utálni, de mire elpanaszolhattam volna ezt Mesinek, ő gyakorlatilag aludt. Na jó, nem, de szerintem ez ilyen hullámokban ment nála. Sebaj, én addig is olvastam, meg jegyzeteltem a (meseszép) határidőnaplómba, meg átvettem az ajándék SIM-kártyáinkat (amiket lehet illene használnunk), meg ilyenek.
Valamely ponton közben megbeszéltük, hogy mindkettőnk szerint is Phaedrához jobban illik Franciaország, Párizs, és reméljük, hogy beteljesíti a vágyait, mert mi nagyon el tudjuk képzelni, hogy valahol magasan, egy tágas, a városra néző helyiségben fotózzon művészi aktokat férfi kollegák között, de szigorúan napszemüvegben, esetleg némi cigarettával. :)

(katt)

A röpke két órás út után (na most szeretném megjegyezni, hogy ősztől az otthon és az egyetem között csak öt órás buszutat kell megtennem...) első dolgunk volt felhívni Phaedrát egy fülkéből, hogy ugye megkapta a levelet, mert a mobillal nem tudjuk mi van. Kissé dühös hangjából arra következtettem, hogy nem, nem kapta meg. Sőt. órákig várt ránk az esőben. Klasszak vagyunk, de ezen már nem lepődök meg...
Persze a buszra is várhattunk bő egy órát. Oké, addig megvettük a jegyeket, meg felmértük a terepet, de akkor is. Viszont életem legszörnyűbb buszozása következett. A buszsofőr figyelmes és kedves és aranyos, és beszédes, meg mittudomén milyen volt, de rám egy másfél órás masszív hányinger várt. Próbáltam aludni, de így meg olyan ügyes helyzetek adódtak, hogy pl. félálomban meglöktem Mesit, amikor az ő alvás közben lehanyatló feje következtében a haja az arcomat csiklandozta. Persze ekkor már az eső is esett, ami el sem állt, csak mikor már egy gyors lepakolás után a város közepén sétáltunk, mert mentünk a The Tivoliba, hogy találkozzunk a kiszakadt szegedi (és nem szegedi) ifjakkal, és hogy megkóstolhassam azt a csodálatos (nem.) cseresznyés vodkás alattomos kis koktélt, amit kancsóban szervíroznak, és olyan édes, hogy még nekem is. Itt tehát megismerkedtünk öt magyarral, illetve felmértük a helyieket. A tipikus angol futballhuligánoknak kinéző csoporttól rendesen megijedtünk, főleg Sanyi, akinek konkrétan bemutatkoztak, mindössze azon alapon, hogy tetszett nekik Sanyi Vissza a jövőbe-pólója. Búcsúzásként azért még tömegesen szerelmet vallottak Phaedrának.
Ezek után gondolhatjátok, hogy remekül aludtunk. Másnap későn is keltünk, főleg Mesi, de ő igényelte is az alvást (ja, Phaedra persze koránt ment a Pembroke-ba, eligazításra). Somával nagyjából egyszerre keltünk, így csináltunk reggeli-ebédet, pontosabban ő csinált, én csak segítettem neki egy picit. Utána összepakolásztunk, sétáltunk, összefutottunk A Millnél Phaedrával, aki közben megtudta, hogy elég sűrű lesz a munkája, mert másnap érkezik a 77 fős amerikai csoport, akikkel minden irányba kell mennie, így lesznek napok, hogy nem is lesz velünk itthon. Nem örülünk nagyon, de hát szép helyekre viszik, neki jó lesz. Ezután sétáltunk egy órát még vele, utána bevásároltunk a Sainsbury's-ben, végül az udvaron vacsoráztunk egy kis cider társaságában.

(katt)

Hazafelé
Mesi: - Egyébként Emily, én teljesen el tudom képzelni, hogy így benézek ezeken az ablakon, és téged talállak bent ezekben a nappalikban.
Emily: - Tényleg? Tök jó. Ja igen Phaedra, mert már megbeszéltük, hogy hozzád is tökéletesen el tudjuk képzelni Párizst, meg mindent, ami francia, pláne jobban, mint az angol dolgokat.
Phaedra: - Én mindig is tudtam, hogy az illik hozzám.
Mesi: - Igen, még a mentalitásod is.
Emily: - És különben tényleg, Mesihez is Németország illik, pont, ahogy szeretné.
Mesi: - Én is tudtam mindig is, hogy az való nekem.
Emily: - Én csak reméltem, hogy hozzám Anglia illik. Egyáltalán tényleg illik?
Mesi: - Igen, illik. És juuuj, milyen jókat fogunk kirándulni majd egymáshoz!!!
Emily: - Mert most tulajdonképpen mit is csinálunk?
Phaedra: - Na ez az, csak most még mindenki rossz helyen van.

Vacsoránál
Mesi: - Az oké, hogy megbeszéltük, hogy kihez mi illik, de mi van Magyarországgal? Az hogy illik hozzánk?
Phaedra: - Sehogy.
Emily: - Dehogynem. Hiszen magyarok vagyunk.
Phaedra: - Jó, nyilván illik hozzánk, de inkább csak városok. Hozzám nyilván Szeged, Mesihez Budapest, Emilyhez Pécs.
Emily: - Hurrá.

folyt. köv.

Játékos bloggeres!

Keringenek itt mindenféle játékok és "díjak" a blogger népek között, és most én is részese lettem egynek, illetve mindjárt kettőnek, Tricia jóvoltából.

Először tehát lássuk a medvét, akarom mondani, a díjat!

A szabályok a következők:

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Hát nagyon szépen köszönöm! :D
Hét dolog rólam? Hm...

1. Imádom a baracklekváros-kakaós palacsintát.
2. Alig van emlékem a szemüveg előtti időkről, de egy ideje kísérletezem a kontaktlencsével. Változó intenzitással, de nagy örömmel.
3. Egyszerre érdekel minden és semmi.
4. Személyem és életem tele van ellentmondásokkal.
5. Hiszek a megérzéseimben. Néha másokéban is.
6. Rengeteget álmodom, és jól tudom szűrni, hogy melyikekben bízhatok, és melyek csak szimpla agyi végtermékek.
7. Lételemem a folyamatos mozgásban levés. Mindig mennem kell, mert másképp csúnyán be tudok lassulni és sokáig tart a regenerálódás.

Most pedig jöjjön a játék!

Írj fel 10(+1?) könyvet, amiket te mar olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

Hm, ez nagyon nehéz. Mind a könyvek, mind pedig a bloggerek kiválasztása nehéz feladat elé állít. De ennyi kockázatot vállalok. :D

Íme, a listám:

• Virginia Woolf: Orlando - mert a humor és a szépség egy egészen új kombinációját nyújtja
• Truman Capote: Mozart és a kaméleonok - mert tökéletes
• Annémarie Selinko: Desirée - mert kis tizenévesként ez volt a legkedvesebb könyvem
• Irvine Welsh: Trainspotting - mert megáll tőle a lélegzetem
• Susan Kay: A fantom - mert félelmetesen gyönyörűen dolgoz fel/tovább egy régi történetet
• Spiegelmann Laura: Édeskevés - mert nem is áll annyira messze az igazságtól
• Nick Hornby: Egy fiúról - mert őszinte, mert angol, mert zenés, mert... mittudomén, mert jó
• Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita - mert, ha még valaki nem olvasta volna, akkor irgum-burgum
• Gaál Viktor: Arche - mert nehéz letenni
• Douglas Coupland: X generáció - mert olyan jól hirdettük eddig is az igét, abba ne hagyjuk
• +1: Emily Brontë: Üvöltő szelek -mert... this is madness, és mert újra akarom olvasni
  

A bloggerek pedig, akiknek ezt az egészet sok szeretettel küldeném/ajánlanám/stb.:

• tricia, mert szeretném visszaadni, és ezzel tovább bátorítani a blogjához
• zenka, mert az a legújabb felfedezésem, hogy szeretem őt olvasni
• zakkant, mert szerintem annyira más könyveket olvasunk, hogy érdekes kísérlet lenne beleolvasni a másik könyveibe :)
• csend zenésze, mert általában jó bejegyzéseket ír és jó ízléssel választ olvasmányt
• negyvenketto, hogy aktivitásra csábítsam (tudom, tudom, dolgozó nő, sötöbö)
• és mivel az első körnél hét emberről volt szó, ezért minimum ahhoz a részéhez megemlíteném Mademoiselle-t és Bridge-t is, mert őket is nagyon szeretem olvasni

Ami engem illet, a nekem ajánlott könyveket várólistáztam a moly.hu-n, és amint ledaráltam az idei tervemet, megnő a prioritásuk a nem egészen 500 tételes olvasandó listán. :)

Kick-Ass - Csak a film

A képregény-adaptációk népszerűsége töretlen: hiába a sok gyengébben sikerült mozi, egyre több és frissebb képregényt visznek vászonra. Idén, a Vasember 2. mellett a Kick-Ass volt a legvártabb ebből a kategóriából.

Mark Millar és John Romita Jr első Kick-Ass füzete 2008-ban jelent meg, mely egyrészt követi a klasszikus szuperhősös vonalat, de mégis újszerűen: elfogadja, hogy szuperhősök – de legalábbis szuperképességek –, nincsenek. Mivel magát a képregényt még nem olvastam eddig, az alábbiakban kifejtett véleményem csak a filmre vonatkozik.
A címszereplő egy Peter Parkerre erősen hajazó középiskolás srác, Dave, aki teljesen átlagos, nem tűnik ki semmiben, álmai nője sem veszi őt észre, csak a haverjai, és a képregények iránti rajongás tölti ki az életét. Egy nap aztán elgondolkodik: hogyhogy senkinek sem támadt még az az ötlete, hogy maszkos igazságosztónak álljon? A film lényegében arról szól, hogy Dave rájön, nem véletlen, hogy ezek a hősök nem léteznek a valóságban, noha nem ő az egyetlen, aki hajlandó jelmezbe bújni. Ami nekem talán a legjobban tetszik az egészben, az az, hogy a történetalakításban az alkotók a lehetőségekhez képest megpróbáltak a földön járni. Komolyan vették azt is, hogy a meggondolatlan hősködéssel járó esetleges problémákat nem lehet könnyedén megúszni…

A karaktereket könnyű megszeretni, hiszen tényleg olyanok, mint mi, vagy a szomszédaink. Ugyanúgy vannak problémáik, ugyanúgy félnek, ugyanúgy törekednek a céljaik elérésére. Különleges képességeik mindössze a kitartás és a bátorság. Persze Dave ez alól is kivétel, hiszen nem bírta volna a szuperhősök tempóját, ha a karrierje kezdetén nem szenved egy súlyos balesetet, ami miatt később jobban tűri a fájdalmat. (Aaron Johnson játéka abból a szempontból is remek, hogy nem kategorizál: egyszerre tud vagány és elesett lenni – pont, mint egy igazi kamasz.)
A Dave/Kick-Ass és Peter Parker/Pókember hasonlóság nem csak látványos, de tulajdonképpen maga Dave is utal rá egyik belső monológjában. Ugyanúgy készülődnek titokban a szobájukban, csak persze Dave ruhája nem annyira profi, és eleve a netről rendeli. És igen, a XXI. századi informatikai kultúra is nagy szerephez jut a filmben: Kick-Ass elsősorban internetes médiasztárrá válik, miután dokumentálja tetteit (akár Peter Parker, igaz ő más céllal tette), és létrehoz magának egy profilt egy népszerű közösségi oldalon. Hatásos jelenet, amikor a kamera egy kört leírva mutatja be a város és az emberek reakcióját az első igazi szuperhősre, mintegy ezzel is jelezve, hogy most tényleg Kick-Ass van a középpontban. Dave persze élvezi a titkos énje körül kialakult hype-ot, egészen addig, amíg az életét meg nem menti két idegen, akik Kick-Ass-szel ellentétben profi bűnüldözőknek bizonyulnak. Hit Girl és Big Daddy sokkal inkább beleillenek a képregények hőseinek sémájába (Big Daddy alakja eleve egy Batman paródiának tűnik): tudnak verekedni, tudnak bánni a fegyverekkel, van megfelelő felszerelésük, és ami a legfontosabb, tudják, hogy mit csinálnak. Nem is csoda, hogy ezen a ponton Dave szeretné befejezni az egyre komolyabbá váló játékot.
Ahogy az lenni szokott, a fő konfliktus itt is a jók és a rosszak közötti harcon alapul, de meglepődhetünk, hogy ehhez éppen a címszereplőnek nincsen túl sok köze. Talán nincs is igazi főszereplő, hiszen a központi alakok történetei nagyjából egyenlő arányban jutnak térhez. Hit Girl és Big Daddy, vagyis Mindy és Damon Macready belépése okozza a film talán legfeszültebb pillanatait. A továbbiakban is ők hozzák a legviccesebb és a legdrámaibb helyzeteket. Kettősükről többször is a Kill Bill jutott eszembe. A kislány karaktere stílusával, mocskos beszédével és hidegvérével jól beleillik a bérgyilkos nők és az iskolás egyenruhát viselő Gogo sorába, arról nem is beszélve, hogy számomra a Hit Girl akciójelenetei alá kevert zenék is Tarantino bosszútörténetét idézik. Bosszútörténet. Ez a másik hasonlóság: Damon Big Daddyvé válásának története is emlékeztet A menyasszonyéra, az elbeszélésnek a módja, az animációs betét pedig O-Ren Ishii eredettörténetére. Miután minden tisztázódik a nézők számára, felmerülhet a kérdés, hogy de mégis, miből él ez a két furcsa szerzet. De a film alapos: ha jól figyelünk, erre is választ kapunk.

Mikor először olvastam, hogy Nicholas Cage is szerepel a filmben, bevallom, kissé megijedtem. De félelmem alaptalan volt: hiába táncolt egyszer-kétszer a kínosság határán, alapvetően jól megoldotta a szerepet, sőt mi több, határozottan viccesé tette Big Daddy figuráját. Meg kell említenem azonban, hogy a sok férfi közül nyilvánvalóan a Mindyt játszó Chloe Moretz emelkedik ki. Gyakorlatilag egyedül is képes lett volna elvinni a hátán az egész mozit, és az ő alakja az egyik legizgalmasabb.
Big Daddy bosszújának célpontja, a film főgonosza Frank D’Amico, a drogbáró. (Mark Strong ki tudja, hány ezredik rosszfiú szerepe, de legalább a magas színvonal töretlen.) Igazi toposzt láthatunk: a maffiavezér, aki kezében tartja a várost, beleértve a rendőrséget is, és akinek a legfontosabb a családja. Frank az embereivel köröztetni kezdi Kick-Asst, mivel nem is sejti, hogy ki állhat embereinek folyamatos tizedelése mögött, a média által körülrajongott hős viszont kézenfekvő megoldásnak tűnik. Azonban elkapni lehetetlen. (Nem, nem az ügyessége miatt.) Így jön el Frank fiának, Chrisnek az ideje. Chris magányosan nőtt fel, az apja által kirendelt testőrök miatt szabályosan megközelíthetetlenné vált a többi gyerek számára. Az álmodozó képregényfüggő fiú számára azonban az egyetlen boldogságot az jelentené, ha az apja végre elismerné, előáll hát egy ötlettel, hogyan is lehetne elkapni Kick-Ass-t. Így születik meg az új álarcos hős, Red Mist. Red Mist olyan, mintha összegyúrták volna Batmant és Robint, viszont a cselekmény szempontjából ismét a Pókember köszön vissza (lásd Sam Raimi első Pókember filmjét).
A legcsodálatosabbnak azt tartom, ahogy a film minden komolysága ellenére nagyon laza marad, nem emelteti magát piedesztálra, nem akar magáról többet elhitetni, mint ami. Rengeteg műfaji sajátosságot keveredik benne, mégis sikerül fenntartania egy egészséges egyensúlyt, ami miatt jóval több, mint élvezhető marad a film. Ráadásként egész sor intertextuális poént kapunk, melyek nagy része az átlag közönség számára is könnyedén felismerhető (pl.: Star Wars). Mégsem megy el a mozi a paródia irányába, hanem nagyon is komoly marad, a feszültséget folyamatosan ébren tartja. A nem egészen két órás filmben gyakorlatilag nincsen felesleges jelenet. Sőt, az egyetlen nagyobb negatívum számomra éppen az, hogy Dave és Katie kapcsolatára nem áldoz elég időt a forgatókönyv. (A kisebbik hibának a szerencsétlen reklámokat találom. Az egyetlen, ami miatt megbocsátható, hogy az egyértelmű üdítő és számítástechnikai reklámokon kívül mást nem próbál a film eladni.) Katie a lány, aki minden történetben ott van: hősünk szerelmes belé, de csak álarcban van elég bátorsága megvallani az érzéseit. Katie tehát Dave titkos szerelme, aki minden félreértés és hazugság ellenére is segít beteljesíteni Dave álmait. Rendben, hogy a filmben csak a lényeges momentumok vannak benne, de számomra a barátságuk kibontakozása túl gyors és megindokolatlan lett. Persze, lehet, hogy csak az amerikai fiatalok túl gyorsak… Katie szerepe azonban nem csak a romantikus szálra korlátozódik: részben miatta kerül Kick-Ass Frank D’Amico feketelistájára.

A film vizuális látványa egyszerűen szemet gyönyörködtető. Minden szempontból ügyeltek a képregényes hagyományok visszaadására: élénk színvilág, képkompozíciók, képfeliratok, Big Daddy rajzai és az animációs betét stílusa. A gyakori áttűnések a különböző jelenetek között egyfajta párhuzamosságot képeztek. Jelezte, hogy mindez összetartozik, a szereplők egy egészet képeznek, ha más miatt nem is, de a történet szempontjából mindenképpen. Meglepő módon, még a harcjelenetek is nem csak újat tudtak mutatni, de teljesen le is tudtak kötni. A lehető legnagyszerűbb módon csempészték be a ritmust a zenehasználat, a fényhasználat és az olyan effektek, mint mondjuk a lassítások által. A legnagyobb ötlet azonban a Hit Girl által véghez vitt mentőakció megvalósítása: az éjjellátón keresztül a néző úgy érezheti, mintha egy videójátékba csöppent volna. A zene végig erőteljes, tökéletes alapot biztosítanak a különféle jelenetekhez, és nem utolsó sorban, veszettül menőre sikerült összeállítani a soundtracket.
Mint már említettem, nagyon tetszett a film viszonylagos realitása. Akárhogy is, jelenleg nem jut eszembe egyetlen másik akciófilm sem, amiben a sebek fájnak, amiben a szereplők félnek, és remegnek a fájdalomtól. Engem egyszerűen lenyűgözött ez apróság.
Amin megakadhat az átlag néző szeme, az a túl sok erőszak. Még jól edzettnek hitt személyem is elgondolkodott, hogy ez feltétlenül kell-e. Hiszen nem annyira sematikus, mint a fentebb említett Kill Bill, itt nem lehet nevetni a válogatottan kreatív kivégzéseken. Itt a hidegvérű öldöklés ellenére is, mintha lett volna valami súlya az egésznek. De mégsem értem teljesen. Ezt még nem sikerült megfejtenem.

Az fenti bejegyzés már több, mint egy hónapja (nagyjából) készen van, de eddig vagy időm, vagy energiám, vagy kedvem nem volt foglalkozni a közzétételével. Ezután remélem, hogy szépen, lassan visszaszokok és egyre rendszeresebben fogok jelentkezni. Főleg, ha még értelme is van.

Életjel

Annak ellenére, hogy már több, mint két hónapja nem volt új (közzétett) bejegyzés, szeretném tudatni, hogy még élek. Igaz, annak örülök, hogy az olvasottságom valamiért nem csökkent túlzottan. Mondjuk, valószínűleg itt-ott láthattátok már, hogy közben meg a tumblr-nek lettem megszállottja... Tehát azért a közlésvágyam eléggé ki volt elégítve...
Egyelőre csak a linklistát frissítgetem apránként. Nem is tudtam, hogy ennyi mindent olvasok többé-kevésbé rendszeresen. Valószínűleg próbálok majd némileg csinosítani is a dolgon, de lehet, hogy ehhez mégsem lesz kedvem.

Hamarosan jelentkezek egy rendes bejegyzéssel is. De hogy filmes lesz-e, könyves, esetleg utazós vagy receptes, vagy csak valami lélekemelő tervezgetés hiszti helyett, még nem tudom. Talán rövidítem és javítom egy-két házi dolgozatomat nektek. Tényleg nem tudom, mi lenne a legjobb. De hallgatni nem szeretnék már tovább, rosszul esik ez a csend.
Bocsássam netán szavazásra? Mit szeretnétek? :)

Sacc/kb párbeszédek The Twist alatt és után

- Hű. Milyen sokan vagyunk.
- Szerinted sincsenek összesen tízen? Lesz itt ma egyáltalán valami?
- Hát nem'tom, de kérem vissza a pénzem.


- Hm. Akkor most inni kéne valamit?
- Gondolom ja. Nem mintha lenne pénzem. Nem mintha ez akadályozna.
- Ismerős. Mit iszol? Én valami frissítő, szénsavas, enyhén alkoholos dologra gondoltam.
- Én benevezek egy sörre. Ajánlom a breezer-eket.
- Talán most kihagynám. Viszont egy sima bacardicola jöhetne.
*5 perccel később*
- Te, mi tényleg ennyit tökölünk ezen?


- Hm, szerintem elmegyek mosdóba, amíg nincs nagy sor.
- Én attól félek, hogy nem látok semmit a színpadból. Szokatlanul sok ma a magas ember.
*röhögés*


- Azért, ha kezdődik, álljunk már át a pult másik oldalára.
- Én is így gondoltam. Szerinted vagyunk már húszan?
- Nem tudom, de ez vicces azért.
- Bocs, megszámoltam: huszonöt.


- De érted, rám álltak. Mert ma olyan sokan vannak, hogy nincs elég hely. De érted.
- De fúj, amúgy ezek mindjárt kúrnak.
- Tudom, konkrétan a nyakamba lihegnek.
- De ez... debazmeg. MENJETEK MÁR SZOBÁRAAA!!!
- Semmi gond, néha nekem jönnek, semmi gond, alig idegesítő...
- Hű, szünetet tartanak! De és fogadjunk, hogy most drámáznak valamit!
- Szerintem a csaj úgy érzi, hogy nem figyelnek rá eléggé.
- Ja, én is ettől tartok.
- De láttad, hogy az előbb milyen rondán gyanúsan nézett rám?
- Jujuj, miattad fog kitörni a dráma, ajajajaj!
- Nem tehetek róla, hogy ilyen szörnyen kacér a jelenlétem is...
- Hehe! De bazmeeeeg, újrakezdték. De ezek tényleg!
- Remélem fiuk lesz és Oszkár Krisztián lesz a neve...


- Most realizálom, hogy azért lettünk hirtelen ilyen sokan, mert ezek már a patkós-féle bulira jöttek.
- Hát... elég csak rájuk nézni...
*röhögés*
- Azt hittem, csak otthon nálunk menő melegítőben járni szórakozni.
- Ó, ez örök divat!
- De érted, bejönnek ittas csajokat felcsípni, mert amúgy senki nem állna velük szóba, meg különben is lusták a kisujjukat is megmozdítani valakiért. Ismerem a fajtájukat...
- De most hagy ne mondjam, hogy ők is nekem jöttek...
- Nincs hely, nincs heeeely!
- Ma este én vagyok a láthatatlan lány. A hétvégén még azt mondták, menő vagyok, de most, ahogy így szétnézek, hát nem'tom. Nem tudom tartani ezt a szintet...
- Ugyan, sose bánd.
- De most nézd már meg ezt a tánckultúrát! Oké, tudom, hogy én is remek vagyok, de azért ez...
- Hiszen az a lényeg, hogy különlegesek legyünk, nem? Muszáj valami szokatlannal előrukkolni.
- Nos, igen. Remélem már feltűnt, hogy én is erőnek erejével gyúrok a különlegességre...
- Mind arra gyúrunk, hát nem?
- Hát de.


- Na, én még mindig lelkesen visszatapsolok!
- Nagyon örülök, de én mennék.
- Ne már, tök jó volt a koncert!
- Az tényleg baromi jó volt, meg tök jó, hogy ilyen sokáig voltak színpadon, de ezektől az emberektől már konkrétan félek.
- Ugyan, még csak most kezdődik a buli.
- Jaj.
- Miért, szerintem vicces.
- Az, de ez akkor is durva. Valahogy, ha zenekarom lenne, nem szeretném azt látni, hogy a tánctér azért telik meg néppel, mert jöttek a diszkósok partizni.
- Tény, hogy elég szar, de hát ez van.
- Ez.


*séta, séta, séta, röhögés*
- Na de várj. Ezt láttad?
- Ühüm.
- De, de láttad, hogy mit csinált?
- Ühüm.
- De bazmeeeeeg, az utcáááán?
- Tudod, én újabban csak azon szoktam kiakadni, amikor nem akadok ki...
- De ez most mi volt?
- Figyelj, én komolyan nem értem az embereket...

*egy jó órával később*

- De hallod, ez már megint itt van?
- Mi van?
- Itt van mögöttünk, persze letolt gatyával... Menjünk már át az út túl oldalára.
- De mi van már, követ minket?
- Nem hiszem. De komolyan szeretném tudni, mi motiválja ezeket az embereket...



(na jó, memóriám véges, meg különben is elfáradtam. azért nem volt ez szar este, csak hát na.)

Poniklo @ Mono

Úgy menni koncertre, hogy az ember hajnalban kelt és rögtön utána tesiről remegő(!!!) lábakkal jött ki, nem annyira menő. Pláne, ha a koncert előtt egy órával simán bealudt. Viszont megállapítottam, hogy egyedül is remek. (Jó, erről most vitatkozhatnánk, hogy tényleg egyedül mentem-e, de minek.)

Az alig fájó lábamnak köszönhetően egy 80 éves néni sebességével közelítettem meg a ruhatárat, majd a tömeg(?) mögött kinéztem egy remek falnak dőlős helyet, és szépen, lehunyt szemmel próbáltam eldönteni, hogy vajon el fogok-e aludni azonnal, illetve, hogy jó-e az előzenekar. Aztán arra jutottam, hogy a Sophie Braun egy jó dolog. A végén a két Foo Fighters feldolgozás különösen jól esett (ha több is volt, jelentem: aludtam).

Kissé szédültem még, mikor újra körül néztem. Rögtön egy bambulással indítottam. Rájöttem, hogy egy tök jó kockás zakót bámulok. Rájöttem, hogy a tök jó kockás zakó a címszereplőhöz tartozott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen eseményre is jöttem és elmentem egy kóláért, miután újfent nem tudtak meggyőzni arról, hogy szeressem a sört. Ezen a ponton azért megkezdődött a szokásos sms-es koncertközvetítés. Ennek következtében sikerült úgy hozzábasznivágni a kőpadlóhoz a telefonomat, hogy még az aksija is messze szállt. És mivel két éve leszoktam arról, hogy éjszakára kikapcsoljam a telefont, döbbenve tapasztaltam, hogy az üdvözlő szövegem "Welcome to CIA"; de ez valamiért rajtam kívül nem hatott meg senkit.

Az előzenekar lelépése után sikerült felmérni a helyet: a Mono baromi jól néz ki, de szerintem max. noname, 10 fős rajongói táborral rendelkező bandáknak lenne jó koncerthelyszín. Én - miután elkönyveltem, hogy se a hely, se a fizikai állapotom nem alkalmas táncolásra - a színpadnak csúfolt 2x2 méteres terület melletti/feletti asztalnál foglaltam helyet, így egyedüliként láttam rá mindenre.

Ponikloék setlistje - már amennyire jó a memóriám - kb. egy számmal különbözött az őszi, JuGyu Klubos koncertétől. Az akkori 22 fős közönség viszont megháromszorozódott. Ennek következtében mindenki álldogált/szorongott a "tánctéren". Talán 3-4 ember próbálkozott lötyögéssel. Amúgy minden szép és jó és hibátlan volt, csak szerintem a zenekarnak se volt helye. Legalábbis néha úgy tűnt, hogy a basszeros sem nagyon tudta, hogy kellene állnia, hogy jó legyen. Mondom én, hogy kicsi volt az egész. Majdnem lefordultam a székről a röhögéstől, amikor Imre az utolsó számot Kőváry Zolinak ajánlotta: Nélkülem nem működsz. Ráadás nem volt, hiába tapsoltunk, illetve hiába kiabált a távolabb ülő, rendkívül kulturált társaság... Azért a szokásos arcok betámadták őket némi dedikált szuvenírért. (Pl. a srác, akit múltkor hiányoltam Neo-ról. Hm, úgy tűnik, hogy két és fél alatt megtanultam, hogy kik vannak ott minden koncerten. Viszont hiányzott legalább két zeneőrült. Vajon nem értek rá, vagy még nálam is tájékozatlanabbak? Persze, kit érdekel...)

Még egy bő húsz percet maradtam ezután a helyszínen. Mellettem panaszkodtak, hogy milyen szar zenéket nyomnak, hát nem tudom, nekem valahogy nincs bajom sem a Blurrel, sem a Smiths-szel... Szóval nem emiatt távoztam, és talán nem is azért, mert álmos lettem volna (ami azt illeti, közben egészen felélénkültem), egyszerűen csak... mennem kellett. Úgyhogy kikértem a kabátomat, küldtem a fejembe egy kis Metricet, és hazasétáltam. Azért tök jó, hogy egyre több ehhez hasonló eseményen futok össze a filmes tanáraimmal. :)

A 22-es csapdája

Március 31.
Átlagos, szeszélyes tavaszi nap. Napsütésre ébredt, de hamarosan újra szemerkélni kezdett az eső. Újra, mert hajnalban is esett. Késő hajnalban. Amikor ő már aludt. De hirtelen ismét kisütött a nap. Ez váltakozik pár percenként. Vicces. Pont ilyen a lány hangulata hetek(hónapok?) óta. Az éjjeliszekrényeként funkcionáló kartondoboz tetején a szemüvege helyett egy csokor nárciszt, egy csomag étcsokis kekszet (az egyik kedvence) és egy köszöntőkártyát talált. A kártya sarkába egy halom léggömböt rajzoltak. De a lány nem szereti a léggömböt. Viszont halacskákra hasonlítanak. A halacskákat se szereti, de a farkuknál megkötött példányok mégiscsak viccesek. Köszi, AnnMary!
Mondjuk, a lányt mindig is az apró örömök éltették. (És kiborulni is apró dolgoktól szokott.) Eszébe jutott, hogy valamiért mindig azt mondja, hogy nem szereti a virágokat, pedig megmagyarázhatatlanul rajong a nárciszokért. AnnMary ezzel nem is volt tisztában, csak megjegyezte, hogy csütörtök reggel hogy megörült az udvaron kinyílt példányoknak.
Vannak más bolondériái is. Szereti például a friss zöldborsó illatát. és utálja a buszok jellegzetes szagát, ami már az ajtóban émelyítően hat rá. Ő vonatozni szeret, de azt nagyon. Szeret átsuhanni a Kiskunságon, főleg naplementében. Azt is imádja, ha hajmosás után tiszta ágyneműbe fekhet.
Szereti a meséket is. Ha könyv kerül a kezébe, vagy beül egy film elé, megszűnik körülötte minden. Szeret elmerülni más életekben, más álmokban. Sosem tud azonosulni a női szereplőkkel. Csak egyetlen eggyel. Az a film elég jól összefoglalja a lelkivilágát. Szó szerint meg is mondják benne: "Rossz idők járnak az álmodozókra".
Persze, a héten még nem csinált semmi értelmeset. Viszont rájött, hogy mi baja. Pár napja megint éjfél után keveredik haza, amikor is csak bedől az ágyába, és csak reggelre lesz ereje legalább egy zuhanyt venni. Egy évvel ezelőtt ez volt neki az általános, mindennapos. Elég volt neki hat óra alvás, pörögtek körülötte az események, nem volt egy csepp nyugalma sem, és mégis élvezte. Ősszel nagyon belassult. Nem sok éjszakázást csinált a szobája falain kívül. És hogy hiányzik ez neki! Nademajdleszezmégígyse...
Érdekesek ezek a hajnali séták. Lépteit a Hold fénye kíséri, zenét hallgat, ha üres az utca, még talán énekelget is. Tegnapelőtt szomorkás hangulatban ballagott haza, pedig előtte órákon át csak szakadt a röhögéstől. Csak arra tudott gondolni, hogy hát ez most már mindig így lesz? hajnalban, haza, egyedül az üres lakásba/szobába/ágyba? Persze, ő mondta mindig, hogy saját életet akar. De nem ennyire. Egészen kicsi kora óta az egyik legmeghatározóbb kérdése az volt, hogy hova tartozik. Rendületlenül kereste mindig, belekapaszkodott mindenbe, amibe csak lehetett. (Még meg is keresztelkedett!) A rengeteg próbálkozásból csak egyszer érezte, hogy ezazigen! De nem. Azóta nem is érdekli igazán. Vagy nem is tudja. Fura az egész.
Tegnap már egészen más hangulatban lépdelt a lakás felé. Direkt gyorsan lüktető zenét választott, hogy megadja neki az alapsebességet, és hogy lehetőleg ne most forduljon magába. Szédült volt. Kacsázott össze-vissza. Meg táncolt. Sokkal többen voltak az utcán, mint előző éjjel, pedig legalább egy órával később tette meg az utat. De őt aztán nem zavarhatta meg semmi. Mire hazaért rájött, hogy valószínűleg minden így van jól. Ő sajátmagához tartozik. Ezt meg kell értenie. Talán jobb is így. Ezt a féligénytelen életmódot úgysem lehet máshogy csinálni, csak egyedül.
Nem, nem borult ki. Nem, nem fájt neki. (Talán csak egy kicsit, alig érezhetően.) Nem, fogalma sincs, hogy mi az értelme ennek az egésznek. És nem, nem is érdekli.


Hogy mit fog csinálni ma 22 óra 5 perckor? Rejtély.

Festők a mozivásznon

A héten - teljesen véletlenül - egymás után két olyan film került elém, aminek központjában egy-egy híres festő áll. Az egyik Derek Jarman Caravaggio-ja, a másik pedig Peter Greenaway Nightwatching című munkája. (Érdekes, hogy mindkét rendező brit és '42-ben születettek.)
Ami közös* ezekben a filmekben, az a látvány. Mindkét film a központi alak művészetének színeit, fénytechnikáját próbálja meg utánozni. Mindkét rendező szinte festményként tekint a mozivászonra.

A Caravaggio érdekesen, szinte észrevehetetlenül keveri a barokk és a modern kor elemeit. Személyes kedvenceim a számológép és az írógép bevezetése (persze a higiénia hiánya és a rothadó fogak megtartása mellett). A kosztümök és díszletek olyan szabadon vannak kezelve, mint amilyen szabadon a főhősök kezelik a szerelmi életüket (a festő homoszexualitása és kicsapongásai eleve remek alapot nyújtottak). Caravaggio (Nigel Terry) két modelljét, akikkel furcsa (kegyetlen) viszonyba keveredik, a húszas éveikben járó Tilda Swinton és Sean Bean alakítják. Érdekes karakter még Caravaggio segédje, a néma Jerusalem is, aki csak egy síppal tud kommunikálni, és akit több cikkben is bolondnak bélyegeztek. Ezzel tudnék vitatkozni. Viszont, hogy ő volt az egyetlen ártatlan lélek a filmben, az is biztos.
Viszonylag kevés dialógus hangzik el a film során, a hangsúly egyértelműen a képi világon van. Olyannyira, hogy valóságos kompozíciókat láthatunk: megelevenednek az ismert festmények, még ha sokszor csak a modelleken keresztül is.
A forgatókönyvet Jarman hosszú éveken át írta (bár az eredeti ötlet nem tőle származik, mégis ez lett az ő szerelemgyereke), első változatának "No Hope, No Fear" volt a címe, ami Caravaggio sokszor szerepeltetett kabalájára utalt, vagyis a késére, amibe a következő felirat volt vésve: „Nec Spe, Nec Metu”.

A Nightwatching dramaturgiája egy fokkal hagyományosabb: van benne pár történetszál, egy kis szerelem, egy kis összeesküvés, egy kis leleplezés, egy kis bosszú, egy kis nézőkhöz való kiszólással fűszerezve (amikben az éppen aktuális nőit mutatja be). Az események talán legismertebb képe, az Éjjeli őrjárat körül bonyolódnak: a film ott kapcsolódik be Rembrandt életébe, hogy felkérik erre a feladatra, illetve, hogy megszületik fia, Titus (micsoda név választás!).
Már az első jelentben egyértelműen kiderül, hogy most is színpadot látunk, nem kell nélkülöznünk a Greenaway-re oly jellemző teatralitást. Ennek megfelelően a továbbiakban szép hosszú, szimmetrikusan megkomponált beállításokat látunk. Tényleg, a kamera nagyon lassan mozog, finoman követi csak a szereplőket, és az éles vágások se túl gyakoriak, de ennek ellenére egyáltalán nem válik vontatottá a dolog.
A kosztümök abszolút korhűek, a díszletek inkább sematikusak, olyan elemekkel, mint pl. a hatalmas, kerekeken guruló baldachinos ágy, és egyéb furcsaságok. Bár a szóban forgó festménynek csak később adták a Nightwatch címet, a filmben szó szerint előkerül az éjszaka és az ő figyelése. Rögtön a film elején hangzik el a kedvenc párbeszédem is: Rembrandt és élettársa arról beszélgetnek, hogy hogyan lehetne körülírni a színeket egy vaknak - vannak hangos színek, szagos színek, stb. A feliratnélküliség átka, hogy itt-ott az angolom cserben hagyott (amikor a dialógusok alatt gyereksírás volt, vagy kakaskukorékolás, kb. esélyem se volt), de a csak úgy röpködő "fuck"-ok elég stabil megértést biztosítottak. :D Ja, mert hát igen: Greenaway most sem álszenteskedik, a világ legtermészetesebb dolgaiként kezeli a káromkodást, a dühöt, a szexualitást - mert hogy azok is.
Bár az emberi kapcsolatok és az a kis nyomozás is izgalmas elemei a filmnek, a legérdekesebb talán mégis az, ahogy magát a festményt elemzik; több soron, több jeleneten keresztül. Nem akarom lelőni a poénokat, de azért felhívnám a figyelmet a két központi alakra és az egyikükre eső árnyékra. :) A képpel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy kisebb botrányt kavart, mivel a megrendelők egy hagyományos tablóra számítottak, nem pedig erre, ami... na de csak nem mesélem már el a történetet. Nézzétek meg a filmet!

*Sőt, mindkét filmben volt lekerülő álbajusz. :D