hétfő, július 04, 2011

Felvételi, sokadik kör - avagy hello Pest!

A változatosság kedvéért idén elmentem az ELTE-s felvételimre, csak most másik szakra. Igazából konkrétan a felvételiről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy ahogy számolgattam, a középmezőnyben lehetek, úgyhogy innen már csak szerencse kérdése, hogy bekerülök-e a meghatározott mennyiségbe. (Mondjuk, Hangmás kitűzővel a szívem fölött járultam a bizottság elé - mi más is lehetett volna jobb kabala -, szóval, ha a zene ereje nem segített, akkor semmi. Bár állítom, hogy erős mentés volt, hogy tudtam beszélni A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmről.)
Már tegnap felmentem Pestre, hogy negyvenketto kolleginát traktáljam a hülyeségeimmel és a "tanulnivalómmal". Közben azért megbeszéltünk mindenféle biznisz- és egyéb projekt ötleteket. Meg azt, hogy neki Hendrix-szé kell változnia sürgősen. Én meg akarok egy énektanárt. Valaki? Tehát csak úgy röpködtek a kreatív energiák, de azért közben ettünk is, mert szeretünk enni. És még esti mesét is olvasott nekem a lány!
Reggel aztán rettegve indultam az egyetemre, közben megörültem a meleg napnak és levettem a pulcsimat, illetve rájöttem, hogy az ott alvással pusztán egyetlen órát spóroltam kb. a reggelemből.
A minden után elkísértem negyvenketto-t nadrágot nézni, úgyhogy vettünk egy csíkos pulcsit! Az ebédet Anibell társaságában töltöttem, de a végére befutott Bence is. Sőt, az utolsó 3 percre Pille is, úgyhogy onnantól vele folytattam a pesti barangolást. Egy kávé erejéig meg is pihentünk a Treffort Kertben, és beszélgettünk az ő jövőjéről, meg arról, hogy én, bár nem sok változást tudok felmutatni semmilyen téren, azért mostanra nagyon elfáradtam, úgyhogy inkább új, maximális koncentrációt igénylő feladatokat/célokat szeretnék magamnak adni.
A délután végére átsétáltunk a Gödörhöz, ahol Pille lecserélődött egy rakás pécsi kispajtásra. Kellemesen humoros volt a helyzet, bár már éppen oszlófélben volt a társaság. A nyugatiig azért el lettem kísérve, illetve a lehető legtöbb embert bombáztam a hónap végi Hangmás koncerten való találkozás lehetőségével.
A vonaton már az Anna Kareninát olvastam, amibe a múlt héten még nagyon nem tudtam belemerülni, de úgy tűnik, hogy ez csak az idegtől volt, és még mindig megvan benne az a varázs, amit gimisen éreztem az olvasása közben, mert most is magához láncolt, egészen hazáig.
A többit már ki tudjátok találni.
Kivéve azt, hogy hajában főtt krumplit vacsoráztam főtt tojással és sózott paradicsommal, és hihetetlenül jól esett.

szerda, június 29, 2011

Cím nélkül

Ott ülsz a domboldalon, a színpad mellett, nézed az egy emberként ugráló tömeget, de a zene alig jut el a füledig. Semmi bajod az egész helyzettel, kivételesen még csak túlzásnak sem érzed, mégsem tudsz figyelni, mégsem hallasz szinte semmit. Gondolkodsz. De minek, de minek? Legalább ne itt és ne most! Persze, hol máshol, mikor máskor?

Az elmúlt három napra gondolsz. És az elmúlt három hétre. És három hónapra. Három évre.

Tulajdonképpen semmi bajod. Egészen jól elvagy. Megkockáztatod: jó kedvű vagy. De legalábbis erősen cinikus. A semminél lényegesen több.
Most együtt kellene üvöltened a tömeggel és együtt kellene velük ringanod a zenére. Nem nehéz. De neked muszáj listáznod, hogy miben különbözöl a levegőtől. ("sarcasm sign") Illetve a szemeidet elemzed. A rossz, alig látó szemeidet, melyek közül az egyik a színeket is sokkal kevésbé élénknek látja. Ezek a szemek mégis csodákra képesek, ha valami nálad felsőbb akarat irányítja őket. Száz méterről, sűrű növényzet mögött is megtalálja az ismerős mozdulatokat. És te csak figyelsz. Miért fordítanád el a fejedet, ha már egyszer úgyis mindegy? Lépten-nyomon mögé kerülsz, de te csöndben maradsz, majd elsomfordálsz. Kicsit macskaszerűnek érzed magad, hiszen nem létezik, hogy ennyire felfigyelsz mindenre és még meg is jegyzed őket. De ha már így van, kihasználod. Ez talán erős szó ide. De szóval sodródsz az árral, csinálod, amit csinálnod kell. Nem, nem azt, amit akarsz, annyi bort elvből nem öntesz magadba. Soha nem is tetted.
Legalább egyikőtöknek legyen jó.
Még mindig nem bírod elviselni, ha nem tudsz felfogni valamit, ugye? És hiába van csak kettő igazán bosszantó ezekből a meg nem értett dolgokból, ez a kettő teljesen elemészt. Buta vagy. (Bár, valahol humorosnak találod, hogy ugyanúgy reagálsz rájuk. Nem véletlen, hogy az embereket főleg ez a két dolog foglalkoztatja. Lásd Woody-t például.)
Miért hiszed, hogy mindennek van értelme? Nagy részük csak apróság! Meg- és átgondolatlan cselekedetek, szavak, netán kattintások. Véletlenek. Céltalanságok. Sem érted, sem ellened.
Mit mondasz, megérte ez most neked? Most tényleg jobb? Ezt vártad? Ezt akartad? Nem vártál te semmit, csak nem bírtad a bizonytalanságot a fejedben.
Régen hittél az ösztöneidnek, a megérzéseidnek. De azért bizonyítékot akartál, hogy igazad van. Addig provokáltál, amíg megkaptad. És örültél. Jobban, mint bármikor előtte! Vagy utána.
De az elmúlt időszakban hiába volt minden előérzet, nem bíztál, nem hittél. Gyáva voltál. És bizonyítékot akartál, hogy jobb így, hiszen az érzések csak tévednek. Bizonyítékot akartál arra, hogy igazából tévedsz! Tessék, most van rengeteg: szavak, dallamok, pillantások, válogathatsz kedvedre. De ismét meg kell kérdeznem: megérte?
Rengeteg dolog tűnt már el az életedből, amikről korábban azt hitted, hogy fontosak, de később mindig rájöttél, hogy már rég nem jelentettek semmit, csak az útkeresésedben volt ilyen-olyan szerepük. De most? Most mi van?
Tudod, hogy nem vagy magadnak való, pláne nem vagy antiszociális, nem is érdekel különösebben, ha ezeket a címkéket aggatják rád. Hiszen csak az számít, amit te gondolsz. Többnyire. Oké, hogy viszonylag kevés embert találsz érdekesnek, oké, hogy csak egy maroknyit találsz közülük iszonyatosan fontosnak, de tudod, ehhez nekik is van egy-két szavuk.
Mennyit, de mennyit dolgoztál azon, hogy megtanuld, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Elfogadtad, próbálsz is ügyesen gazdálkodni a lehetőségeiddel. De még mindig nem tudsz mit kezdeni azzal, ha nem csak rajtad múlik valami. Pedig a csapatjáték jó. Te is szereted, főleg a duókat. A jó párosnál nincs is örömtelibb.

Szóval a dombon ülsz és nem igazán veszed tudomásul, hogy éppen háromezer ember táncol a lábad előtt. Te csak magadra gondolsz, mint mindig. Magadra és életed legnagyobb hatású élményére. És nem tudod. Azt sem tudod, hogy pontosan mit nem tudsz. Csak elmorzsolsz egy kósza könnycseppet, amiért nem lett semmiféle különleges képességed, ahogy azt gyerekkorodban szeretted volna (bíztál benne, hogy mire felnőtt leszel, valahogy majd lehet szerezni ilyesmit is), és egy röpke időutazásra sem vagy képes. Nem mintha bármit is máshogy csinálnál. Nem mintha meg lehetne lépni egy ilyen akciót valami baki nélkül. Úristen, most tényleg képes voltál elkalandozni a tér és idő problémájához? Mindig lenyűgöz a gondolatfolyamod sebessége és szélessége. Vajon a többieké milyen? Hm.
Elkezdesz bolyongani az éjszakában. Megkeresed a legkevésbé fényszennyezett pontot és az eget bámulod. Tényleg azt hiszed, hogy akkor fogsz látni hulló csillagot, amikor te akarod? Hiszen eddig is csak kettőhöz volt szerencséd. Az elsőből mondjuk egy életre megtanultad, hogy fogalmazni a lehető legpontosabban kell.
Mert például a múltkor is, szerinted elmondtál mindent, de amikor utólag belegondoltál, tudtál volna még mit hozzátenni, vagy legalábbis pontosítani. Úgy érzed, nem tudtad átadni, ami pontosan benned volt. Talán nem is lehetett volna. De mindegy, hát nem? Ezt te kaptad, a tiéd, a tiéd is volt mindig, és mindig is a tiéd lesz, ha eldobod, ha nem. Szándékkal el nem veheti tőled senki.
Még mindig nem vagy benne biztos, hogy hány alkalom volt, amikor a te hülyeséged szúrta el a helyzetet, de most már biztos vagy benne, hogy több ilyen nem lesz.
Nagyon jó kószálni itt a hegyoldalban, ugye? Szép az éjszaka is. Csak ne akarnál halálra fagyni. Ó, igen, újabb kapcsolódási pont. De ez van, nincs olyan szerencséd, hogy egy élő radiátor közelében tengethesd napjaid. Ne röhögj, mára már túl sok volt a humorodból. Nem vagy éhes inkább? Ja, most ettél kalácsot, észre se vettem. Jó volt? Jó.
Túl éber vagy, nem tudod, hogy fogsz átlendülni az ideiglenes, de annál kellemesebb tudatlanságba, de azért teszel egy próbát. Elég szarul kezdtél neki, azért meg ne fulladj, ember! Közben rájöttél, hogy nem érzed a kapcsot. Már te sem. Pontosan te se tudod, miről beszélsz. Most se. Sose.
Csak majd megszakad a szíved.
És még meg is fáztál.


csütörtök, június 09, 2011

Egy kis remény

Ma bebuszoztam a városba. Félúton voltunk, mikor sikeresen összeértünk a viharral. Egy kislány szállt fel szétázva, leült mellém, és rögtön elkezdett beszélni hozzám. Nem csacsogott, értelmesen, határozottan, szépen beszélt. Teljesen lenyűgözött, pedig első ránézésre tipikus falusi iskoláslányka, melegítőben, kinyúlt pólóban, akinek a táskája kétszer nagyobb nála.
De ő valahogy más volt. A zilált világosbarna haja sem tűnt rendezetlennek, az elálló lapátfogai és a szeplői külön aranyossá tették az arcát, a nagy kék szemeivel meg végig rám nézett, amikor hozzám beszélt, illetve érdeklődően nézte, hogy mit olvasok. (Gyorsan mondtam is neki, hogy jól jegyezze meg Szabó Magda nevét, mert szerintem neki is tetszene a Születésnap. :))
Szegénykének a semmi közepén kellett leszállnia, és egy ici-picit meg is ijedt, mivel neki még keresztül kellett gyalogolnia egy erdőn, és épp előtte kellett megállnia a busznak, hogy a sofőr és egy vállalkozó utas eltávolítsák az úttestről a nemrég letört, hatalmas faágakat.
Megbeszéltük, hogy ha hazaér, rögtön lefürdik és megszárítkozik, plusz iszik valami meleget. Meg kitaláltuk, hogyan védjük meg legalább a haját a további súlyos elázástól.
Jó volt vele beszélgetni.
Ha sok ilyen gyerek van még, akkor nincsen semmi gond.

szombat, április 02, 2011

Variációk egy témára

1. felvonás

You can holler, you can wail
You can swing, you can flail
You can thump like a broken sail
But I'll never give you up
If I ever give you up my heart is surely fail
You can blow what's left of my right mind
I don't mind
There's a time for the second best
And there's a time when the feelings gone
But it's hard to be hard I guess
When you're shaking like a dog



2. felvonás

It's the last goodbye, I swear
I can't get by on an odds and end love
That don't ever match up
I heard all you said
And I took it to heart
I won't forget, I swear
I have no regrets
For the past is behind me
How can I rely on my heart if I break it
With my own two hands
I heard all you said
And I love you to death
I heard all you said
Don't say anything
It's the last goodbye, I swear
I can't survive on a half-hearted love
That will never be whole

csütörtök, március 24, 2011

Minden rendben

Kívül:
Tavasz, meleg, madárcsicsergés, zene, emberek, mosolyok, ütemre lépek, vigyorgok.
jónadrágwowdejóacipődimádomeztakabátodklasszahajaddemenőőő!szerintemszépvagyjajdecsiniiijópólókészvagyokavicceidtőlstbstbblablablabla
Olvassunk, írjunk, minél többet, ez az, ne lazsáljunk, csináljuk, nagyon jó, nagyon jó! Addig se gondolkodom. (Áh.) Menjünk ide, menjünk oda, de jó nekünk! Fiatalok és szépek, ezek vagyunk mi, naná! Ezt is látni kell, azt is látni kell. Legyél mindenhol, ismerj mindenkit. Nehéz, persze, de időd mint a tenger. Ja, hogy alvás, ugyan kérlek. Holmi nátha le nem gyűrhet. Mit nekem két egyetem, naná, hogy jelentkeztem! Én is büszke vagyok, örülök, hogy ti is.





De azért belül...

hétfő, március 07, 2011

¤
A katartikus élmény elmaradt. Talán érdeklődés hiányában. Talán nem.
¤

vasárnap, február 27, 2011

Mit képzelek én?

Holnapra el kellene olvasnom sok szép szakirodalmat, plusz szótáraznom kellene, hogy előkészüljek az idegennyelvű szakszövegolvasásra is. Közben vázlatokat kellene készítenem a leendő szakdolgozatomhoz, amiben végre látok némi perspektívát, és szereztem hozzá egy kisebb stócnyi irodalmat is.
Persze a Müzlivel kapcsolatban is kellene aktívkodni, például (jó/jobb) cikkeket írni, meg összeállítani egy tervet, hogy azoknak se álljon sokáig talonban az írásuk, akik szorgalmasabbak és ügyesebbek nálam. De már közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor érdemesnek találom a bővebb bemutatásra és reklámozásra, de persze pont most jön egy olyan hét, amikor egyetlen percem nem lesz vele foglalkozni. Sebaj, Pattira bízom majd addig a teljes irányítást, és ha szerencsések leszünk, akkor Mó is fog kapni némi szabadidőt.

Ehhez képest a hivatalos csütörtöki pihenésem után: pénteken nem csináltam semmit, szombaton nem csináltam semmit, és eddig még ma sem csináltam semmit. És éjjel nézzük az Oscar-átadót, és utána csak három órát alszunk kb., mert reggel megyünk kiselőadást tartani.
Nem tudom, hol tanultam ezt a morált, de kivételesen még csak azt sem érzem, hogy kicsúszna a lábam alól a talaj. Mert ennyi néha kell. És az utóbbi hetekben magamhoz képest egészen aktív voltam.

De azért könnyebb lenne, ha konstans normalitással állnék az életemhez. (Impossible!)

csütörtök, február 24, 2011

A buszozásról

Gyűlölök busszal utazni.

Utálom a busznak a szagát is, ami még most is felforgatja a gyomromat, pedig már szerencsére kigyógyultam a jó 10 évig tartó "buszon mindig hányok, sorry" korszakomból. Utálom, amikor bekapcsolják a légkondicionálót, mert egyrészt szétfagyok tőle, másrészt eggyel több undorító szag kerül a levegőbe. Utálom, ha bekapcsolják a fűtést, mert megsülök és valamiért büdös is lesz tőle a tér.
Utálom, hogy a buszon jelennek meg a legnagyobb koncentrációban az igénytelen emberek (vonaton több esélyünk van pont kiesni az aurájukból). Nem tudom, hogy az alkoholbűzüket utálom jobban, vagy hogy mindenük mocskos. Talán utóbbit, mert képesek hozzám is érni bármilyen okból kifolyólag.
Ja igen. Utálom, ha hozzám érnek az idegenek. Ne üljenek mellém. Ne dőljenek nekem/rám. Ne beszéljenek hozzám. Ne zavarjanak, ha olvasok. Hagyjanak békén.
Utálom, ha éjjel utazok, és felkapcsolják a villanyt, mikor én zenébe merülve szeretnék kibámulni a sötétbe. Utálom, ha éjjel utazok és nem kapcsolják fel a villanyt, mikor én olvasni szeretnék.
Utálom, hogy utána rögtön fürödhetnékem van, mert azt hiszem, hogy átvettem a szagokat.

¤

Imádok busszal utazni.

Imádok egy jó könyvvel, feltöltött mp3-lejátszóval bekucorodni egy dupla helyre. Imádok hosszan kibámulni az ablakon, beleveszni a zenébe, meg a gondolataimba. Képzelődni, álmodozni, a tájat lesni. Napraforgó táblák, üres mezők aratás után, varjak a kopár fákon, hóviharok.
Téli naplemente: csupasz, fekete fák lila és rózsaszín és szürke és mindenféle háttér előtt. Nyári naplemente: végtelen pipacsmezők apró, lila virágokkal, hatalmas, izzó napkorong, az egész Kiskunság narancsban lángol. Vajon fotón vagy festményen is ilyen szépek lennének? Nem hiszem.
Mindig azt képzelem, hogy ezek a tájak az enyémek. Hozzám tartoznak. Minden síkság, minden fa, minden őz és nyúl, minden belvíz, minden domb. Először csak 27 km-em volt. Öt éven át csak annyi. Sok fenyőfával. Utána kaptam hozzá másik irányból még 90-et. Csupa alföldi táj, két erdős szakasszal. Igaz, ezeket még mind vonattal ismertem meg. Most, újabb három év után lett még 208 km-em, de ha a kedvenc vonalamon jövünk, akkor csak 188, és teljesen másik irányból. Sokkal több domb, sokkal több éjszakai város. Kíváncsi vagyok, nyáron hogy fog kinézni ez a szakasz.

¤

Utálok elindulni. Utálok megérkezni.
Szeretek elindulni. Szeretek megérkezni.
Utálom, ha nem vár senki.
Szeretem, ha nem vár senki.

¤


péntek, február 18, 2011

Egy elkényeztetett blogger

Ma két bókot is kaptam, illetve a blogom: ki lettünk kiáltva legdrágábbaknak! 2x!
Igen-igen, új blog-díj kering körbe-körbe, és én is megkaptam ma:
  • fickától, mert: "maga A Tasiorsi, és akit senkinek sem kell bemutatni :)"
  • Pattitól, mert: "megérdemli, mert kell neki az önbizalom növelés, és mert jó barátnő (és elviseli a hisztijeimet) :)"


Most fel kellene tüntetnem a szabályokat, meg tovább kellene adnom a díjat, meg ilyenek, mert nem teszem. Na nem azért, mert olyan önző vagyok, hogy ki akarom sajátítani magamnak (pedig de!), hanem mert van egy szép hosszú linklista itt jobb oldalt, és nem véletlenül vannak benne azok, akik. Bárki megérdemelné közülük, úgyhogy vegye úgy mindenki, hogy tőlem megkapta!

Puszi!