Az olvasás második hete - A birtoklási vágy

Azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, ha kijelentem, a birtoklási vággyal - akár a legtöbb molynak -, komoly problémáim vannak. Szerencsére azért jól lehet kontrollálni a dolgot, és nem esik nehezemre általános könyvstopot hirdetni magamnak. Nem, nem vagyok hős, de valljuk be, folyamatos bevétel híján, illetve számtalan "hobbi" (igazából nincs is hobbim a szó legnemesebb értelmében, de most mindegy) és érdeklődési terület mellett nem nehéz nem csak könyvekre félretenni. Könnyebb be sem menni egy könyvesboltba, mint utána üres kézzel és heves szívdobogással távozni onnan. Persze sosem fogom elfelejteni azt az euforikus érzést sem, amikor 16 könyvvel mentem haza egy kiárusítás, egy leárazás és két antikvárium meglátogatása után...

Az ajándékba kapott, az öröklött és a vásárolt könyveim jelenleg 160-170 darab körül vannak. Szerintem egész jó így. Szeretek könyvet vásárolni, de volt már egy-két ballépésem, így most csak azokat veszem meg, amikre feltétel nélkül szüksége van a gyűjteményemnek. Próbálom közben arra ráállítani az agyam, hogy az engem annyira nem megkapó könyveimet legalább cseréljem el, de ez még egyelőre túl nagy lépésnek tűnik. (Majd ha elfogy a hely az utolsó polcomon is...)

községünk könyvtára

De nem csak emiatt járok könyvtárba. Igazából sosem értettem, miért kell ennyire külön kezelni a könyvvásárlást és a könyvtárba járást, mert valahogy úgy nőttem fel, hogy mindkettő teljességgel természetesnek tűnt. A könyvtárra mindig is úgy tekintettem, mint valami komoly dologra, ezért már egészen kisiskolás koromtól kezdve jártam a községi könyvtárba.
Azt hiszem, legelőször az ovis csoportommal (Csiribiri) voltunk ott egy látogatáson, egyúttal megnéztük a Hamupipőkét videón a nem kölcsönözhető könyvek termében. Amennyiben ez nem így történt, fogalmam sincs, hogy honnan van ez az emlékképem. Mindenesetre egész általános iskolás koromban rendszeres látogató voltam annak ellenére is, hogy az iskolának is volt egy picike könyvtára. A kötelező könyveket eszembe sem jutott megvenni: vagy megtaláltam itthon, vagy átsétáltam a könyvtárba. És hiába voltak itthon mindig is mindenféle lexikonjaink, sokkal nagyobb muri volt a szorgalmi feladatokat a nem kölcsönözhető könyvek zárt termében megcsinálni a lányokkal, mint egyedül, itthon.

a megyei könyvtár Kecskeméten

Középiskolás koromban tovább bővült a dolog. Még mindig jártam a községi könyvtárba, de inkább már csak nyaranta. A megyei könyvtár viszont aktív látogatót üdvözölhetett bennem. Néha csak egy CD-t kölcsönöztem ki a legfelső emeleten, néha csak beültünk újságot olvasni a földszintre. Nagyon szeretem azt a helyet. Átlátható, viszonylag gazdag gyűjteménye van minden témában. Kellemes és kényelmes az egész.

a TIK Szegeden

A szegedi egyetemre kerülve a TIK rabja lettem, bár nem rögtön. Először csak a kötelezőkért jártam be. Szépen lassan lett az előadások között a számítógépes részleg az otthonom, végül pedig több regényt vittem ki, mint szakirodalmat. A TIK és a Grand Café az a két dolog, ami hiányzik nekem Szegedből.
Pécsre kerülve a bölcsész kar könyvtára és a Tudásközpont vártak tárt karokkal, de bevallom, mindkettőt látva csak a számat húztam. Igaz, a kari könyvtártól később bocsánatot kértem az első ítélkezésre, de azért később sem lett a szívem csücske. A Tudásközpont meg... Áh, ez nem a panasz helye, de ha figyelemmel kíséritek a híreket, a nagyobb részéről már informálódhattatok.
Jelenleg (az elmúlt másfél hónapban) nem járok könyvtárba, a meglévő könyveimből válogatok, de már nagyon várom, hogy kiderüljön, melyik intézménynek leszek legközelebb a barátja...

a Tudásközpont Pécsen

A birtoklási vágyat megközelíthetjük kézzelfoghatósági szempontból is. Vannak ugyebár az e-könyvek. Praktikus, hiszen gyorsan beszerezhető, a szövegben könnyen lehet keresni, és könnyebb tárolni is. Viszont ismét bejön az a probléma, mint a CD és az mp3 esetében: mennyire lesznek hajlandóak az emberek fizetni egy digitális tartalomért?

Bár nagyon szeretem a (minőségi) papírt, a szépen kötött könyveket, a különböző kütyükre is nagyot dobban a szívem. Így az e-könyv olvasóknak is inkább barátja vagyok, mint ellensége. Nem tervezek megválni a könyveimtől, de a hosszabb távú terveimhez igazán passzol egy e-olvasó pár éven belüli beszerzése. Plusz szerintem sokkal jobb ebben a formában gyűjteni "könnyű", "utazáshoz való" könyveket gyűjteni. Illetve, ha kialakulna egy rendes kultúrája, szerintem a hagyományos újságolvasás helyett is jó lenne.Arról viszont már máskor is beszélgettük, hogy a tankönyveket igazán kiválthatná. Egy átlagos kisgyerek iskolatáskája kétszer akkora, mint ő maga. Miért ne lehetne a munkafüzetek mellett egy könnyű e-olvasó, ami tartalmazza a tananyagokat? (Sőt, középiskolától a digitális jegyzetfüzetet is bevezetném.)

egy Kindle és egy Sony

A birtoklási vágy akkor is fellángolhat az emberben, ha egy sorozat egy darabja már megvan neki, és szeretné, ha meglenne az egész. Régen nagyon szerettem volna a Mi micsoda?-sorozat összes darabját a polcomon látni, de valamiért nem díjazták ezt az ötletet a szüleim. A Harry Potter-kötetek természetesen nálam is megtalálhatóak, és ezzel kapcsolatban nekem is külön történetem van, de az most nem tartozik ide.
Több sorozattal tudomásom szerint nem rendelkezem, bár most tervezem megrendelni a Tűz és jég dala sorozatot, illetve szeretnék végre én is megismerkedni a Csodaidőkkel. Illetve mégis, gyűjtöm az Ezeregyéjszaka meséinek legújabb, teljes kiadását. Ezeken kívül csak szerzői sorozatokat gyűjtök: az Európa Könyvkiadó Virginia Woolf és Truman Capote-könyveit.

Egy könyvgyűjtőnek ugyebár az is fontos, hogy az ő szempontjainak megfelelő helyen őrizze szeme fényeit. A kedvenc regényeimet zárt szekrényben tartom, ábécérendben. A többi regényt is nagyjából egy kupacban tartom, szintén ábécérendben, a maradékot pedig témájuk szerint különítettem el.

Most egy remek befejezést kellene írnom, de attól tartok, ehhez nincs frappáns lezáró mondat. :D

Az olvasás első hete - A kezdetek

Talán már hihetetlennek tűnik, de gyerekkoromban nagyon érdeklődő és okos voltam. Sohasem unatkoztam, mindig kitaláltam valami remek szórakozást, hiába voltam viszonylag sokszor egyedül. Hét hónapos koromtól kezdve mondtam a magam összefüggéstelenségeit anyukámnak, akinek a három féltve őrzött könyvéből kettőt azonnal tönkre tettem, amint megtanultam járni. A könyvek értékét elsősorban az adta, hogy a születésem előtt jóval hamarabb eltávozott nagypapámtól kapta őket anyu. Na de a Lúdanyó meséi és a Gőgös Gúnár Gedeon (ami még kék volt!) nem a terrorizmusom, hanem a kíváncsiságom áldozatává váltak: addig "olvastam" őket, míg lapjaira nem estek, és talán el is kavarodott belőlük pár oldal, mire anyukám úgy döntött, kidobja őket. Szerintem nem kellett volna.
Szüleim középiskolás korukban gyűjtötték a könyveket, illetve a magyar könyvklub tagjai voltak, mikor még kicsi voltam, így egy néhányszáz kötetet tartalmazó kis könyvtárunk van a nappaliban. A rengeteg regény mellett van egy polcnyi szakácskönyv, egy polcnyi útikönyv, atlaszok és lexikonok, de legelőször nekem a hatalmas albumok fogták meg a szememet, amikre nagyon kellett vigyáznom: csak kihajtott újságpapírra fektethettem le őket, és csak egyesével, nagyon lassan lapozhattam őket.

Érdekesség: ezt a könyvet soha nem láttam gyerekként, csak pár éve találtuk meg apai nagyszüleim házában - ez egy János vitéz-kötet, és a külső borítóra ceruzával nagymamám neve van írva kisiskolás betűkkel

Igazán frusztrálónak találtam, hogy csak a képeket tudtam értelmezni (ha tudtam, ugye), így amíg 2 és fél évesen arra vártam, hogy húgom is a saját lábára álljon, azzal nyüstöltem a családot, hogy szeretnék megtanulni olvasni. Itthon volt egy hatalmas készlet betűs kockám, a nagymamámnál pedig kis kártyák vártak, amiket ő készített nekem, hogy nála is tudjak gyakorolni. Azonban jó pár évig még nem sikerült túljutni a "mama betű" és "apa betű" jellegű meghatározásokon.
Nagyjából öt éves lehettem, amikor egy szegedi út képében jött az áttörés. Apukámmal, keresztanyukámmal és papámmal (az ő apukájukkal) négyesben mentünk Szegedre, valószínűleg keresztanyám piros kis Polskijával. (A Polski bizonyos, mivel nekünk is az volt, csak halványsárga.) Este, amint hazaértünk, nem hagytam békén anyut, amíg meg nem mutatta nekem a legnagyobb atlaszunkban, hogy hol is van ez a Szeged. És akkor, valami isteni szikraként, hogy tudtam, mit keresek, rájöttem, hogyan kell olvasni. Emlékszem, ettől a ponttól kezdve a létező összes feliratot kötelességemnek éreztem felolvasni a szüleimnek, persze eleinte inkább csak szótagolva. A lényeg, hogy mikor másfél évvel később bekerültem az általános iskolába (amit már borzasztóan vártam, mert az ovi már nem felelt meg a világhatalomra törekvő terveimnek), már folyékonyan olvastam. Az osztályfőnököm eleinte aggódott, hogy hogy lesz majd lekötve a figyelmem, de én elolvasgattam magamban, illetve hamar fény derült egy hiányosságomra: eszméletlenül rondán írtam. Ugyanis az olvasás mellett írnom is feltétlenül meg kellett tanulnom, ami eleinte a nagy nyomtatott betűkben merült ki. Majd mikor egyre többet jártam be anyu munkahelyére, az írógépről szépen lemásoltam a kis nyomtatott betűket is. Ezt valamiért az iskolában nem díjazták... :)

Illusztráció formás betűimre és ékes helyesírásomra
(a lentebb említett Brumi Nagyi belső borítóján találtam)

No de, hogy ne csak mesedélutánt tartsak, lássuk, mik voltak az első könyvélményeim!

A Karácsonyi kincsesháznak volt egy párja is, piros színű borítóval, de azt valahol elveszthettük, mert nem találjuk. Mindenesetre húgommal ez volt az egyik kedvenc karácsonyi ajándékunk, nagyon szerettük a benne lévő történeteket.
A Tesz-Vesz Szótár volt az egyik kedvencem! Az angol tanulásomat innen számolom (párhuzamosan mellette egy tévéműsorból is tanultam, nagyon szomorú, hogy ennyi év után sem látszik semmi fejlődés :D), de a német azóta se megy. Imádtam a rajzokat is benne.
Az Ablak-Zsiráfot először nem akartam lefotózni, ahogy a Mosó Masát se tettem, mert ezek mégis csak szinte mindenkinek meg voltak otthon, de előbbiből nekünk három vagy négy kiadás is megvolt, és ez volt az első, amit a másod unokatestvérünktől örököltünk, és a gerince textiles. Igazából én nagyon szerettem ezt a könyvet is, próbáltam minél több dolgot megtanulni belőle.
A Bambiban csak az a különleges, hogy emlékszem, hogy apu sokszor felolvasta nekünk. Pedig nem is szeretem, de akkor nem ez volt a lényeg. (Egyébként apu gyakran saját történeteket mesélt, főleg az "Incifinci Kisegér" kalandjait, de sajnos csak egyetlen egy mesére emlékszem, ami a túró rudi készítéséről szólt.)
A kismalac és a farkasok inkább a várépítési skilljeimet segített fejleszteni, de így is örök élmény marad.
Egy ovis rajzpályázat x. helyezettjeként kaptam meg Brumi Nagyi születésnapját, így főleg ezért emlékezetes, de amúgy is aranyos mese, többször elolvastam.
A Pengő királyfi az egyik abszolút kedvencem volt! Három viszonylag hosszabb mese van benne, ezek elsőre meg is leptek, de nagyon büszke voltam magamra, mindannyiszor, mikor végigolvastam őket. Szerencsére ebből két példányt kaptunk, így széles körben terjeszthetjük a csodát. (Egyébként ritka erőszakosak, de mégis normális lettem! :D)
Ha már erőszak: Max és Móric meséje sem szűkölködik benne. Ez afféle verses képregény két rosszcsontról, akik addig törnek borsot a környék lakóinak orra alá, amíg csúnya végük nem lesz. Még az első lámpabúrámon is ezek a rajzok voltak, ennek ellenére senkit nem ismertem rajtam kívül, aki tudott volna róluk, csak az egyetemen kerültek szóba a gézengúzok (és ott is mintha csak az én szemem csillant volna fel).

Nem tudom, honnan kaptam a Mátyás királyos könyvet, de a Parazsat evő paripát biztosan a kiváló tanulmányi eredményéért kapta a 4.B-s Orsika. Mindkettő tartalmát szívesen választottam mesemondó versenyekre. utóbbit különösen szerettem. A Beszélgetőkönyv és az Andersen-kötet karácsonyi ajándékok voltak, előbbi Keresztanyukámtól, utóbbi a szüleimtől. Mindkettő nagyon-nagyon közel áll hozzám, pedig előbbi gyakorlatilag egy "hogyan legyünk jók?" illemtankönyv, a másik pedig nem csak hogy olyan nagy és nehéz, hogy csak ágyban fekve olvasgattam, de nagyon melankolikus is. Viszont nagyon gyönyörű.
A gyermekenciklopédia a másik nagy kedvencem volt, egy téli könyvvásáron vettük az oviban: apukámmal voltunk, azt mondta, bármit választhatok, és ezzel mentünk haza. Hihetetlenül sokszor elolvastam. (Apukámmal egyébként olyan ritkán vásároltunk bármit is, hogy tőle tényleg bármit lehetett kérni - persze, ésszerű keretek között. Pár évvel később például egy Disney-s Hamupipőke-könyvet kértem tőle, pusztán azért, mert előtte nagyon jó kislány voltam a szemorvosnál. Ezt mondjuk később meggondolatlan választásnak ítéltem. De aputól kaptam a Harry Potter első részét is, miután a főnökétől megkaptam Mikulásra a másodikat. Kb. egyetlen pillantásomba került. :D)
Az ezeregyéjszaka legszebb meséi nem tudom, hogyan jött a házhoz, de szintén toplistás a miket olvastam a legtöbbször listámon. Főleg az ébenfa paripás mesét szerettem benne, meg a rajzokat. (Most gyűjtöm a teljes, eredeti mesék kiadását, csak ezekre a gyerekkori élményekre alapozva. A fele már megvan, érzem is a zsebpénzemen.) A dolog érdekessége számomra, hogy soha nem érdeklődtem ezen kívül semmiféle keletibb, vagy ázsiai, vagy arab dolog iránt, de ez mégis szívem csücske. (Nálunk anyu a Közel-Kelet rajongó, én europemaniac vagyok.)
A görög mitológia már régóta foglalkoztatott, de ilyen témájú könyvem csak az általános iskola második felében lett, azt is könyvtár kaszinón nyertem. (Egy többfordulós könyvtáras játék nyereménye volt, hogy elmehettünk a megyei könyvtárba kaszinózni. Hatalmas ötlet volt.)
Itt jegyezném meg, hogy a régi magyar mondás könyvünket is imádtam, de azt most hirtelen nem találtam meg, csak ezért nem szerepel a képen. De ez a hármas (ezeregyéjszaka, görög mitológia, magyar mondakör) mindig is nagyon foglalkoztatott, ezért is akartam talán sokáig régész-történész lenni.

Íme, a Csipkerózsika, anyukám harmadik féltve őrzött kincse. Bár a szétlapozott Lúdanyóra nem emlékszem, arra igen, hogy ezért milyen sokat könyörögtem anyunak, hogy odaadja. Azóta is az én polcomon van.
A Csillagmeséket talán anyu nagybátyjától kaptam, de nem biztos, viszont ezen úgy tűnik kiélte valaki kreatív hajlamait. Feltételezem, húgom volt, de sosem lehet tudni. Ez a füzetke volt az első pont a "csillagász akarok lenni" korszakomban. Imádtam a csillagképeket nézegetni (illetve, megpróbálni megtalálni) esténként.
A másik kettő ilyen... hm, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hívják ezeket a "térhatású" könyveket. Én ezt a kettőt kaptam. A bal oldali szintén Disney-s könyv, A szépség és a szörnyeteg. (Innen számítom rajongásomat az ólomüveg iránt, bár a képen nem látszik igazán, miért mondom ezt.) A jobb oldali egy orosz(?) népmese, Az aranyos tarajos kiskakas, és ha minden igaz, akkor apukám szombathelyi unokatestvérétől kaptam.

Ezt a polcot nem részletezném elemeiben, de fontos, hogy beszéljek róla. Itt vannak a tudományosabb jellegű, ismeretterjesztő gyerekkönyveim. Ezekből ki se látszottam, amikor talán Mary Poppins-t, vagy Kisasszonyokat, vagy ilyesmiket kellett volna olvasnom. Amikor az oviban sokan mondták, hogy orvosok vagy ügyvédek szeretnének lenni, engem éppen minden érdekelt - ezen a kettőn kívül. A már fentebb említett foglalkozásokon kívül akartam én feltaláló, meg író, meg (opera)énekesnő is lenni. (Sőt, állítólag még virágkötő is...) Mindenesetre fontosnak éreztem, hogy olvassak történelemről, földrajzról, állatvilágról, elektronikáról és tudósokról és királyokról. (Ez lehet, hogy nem tűnik soknak, de olyan 8 éves koromtól aktív könyvtárlátogató voltam, és inkább csak nyáron hoztam ki ifjúsági olvasmányokat, a többi ehhez hasonló volt.)
Aztán mégis bölcsész lettem. Bár @verkutya az elmúlt félévben kétszer is próbált meggyőzni arról, hogy igazából nem vagyok az. :)
Hogy mi az igazság, azt nem tudom. De az biztos, hogy nagyon sajnálom, hogy a gimnáziumra elmúlt valahogy a hév, hogy ezekkel foglalkozzak.

És igen. Az ott a fotón én vagyok és anyukám. Meg a rózsaszín nyulam.

Mostantól minden az olvasásról fog szólni!

Először is szeretném bejelenteni, hogy hétfőn megkezdődött Az olvasás 7 hete című eseménysorozat! A szervező egy moly-tag, Andiamo, akinek köszönhetően számtalan blogger és nem blogger könyvbarát fogja megosztani véleményét és emlékeit a nagyközönséggel, előre megadott témalehetőségek szerint. A játék - mint ahogy azt már kitalálhattátok -, hét héten át fog zajlani és a Molyon külön polcokon találhatjátok meg egy-egy hét termését. Természetesen egy ilyen nagy kaliberű dolog nem maradhat nyeremények nélkül: a szervezőnek és a számtalan felajánlónak köszönhetően csak az első héten hat könyv fog gazdára találni.
Remélem, ti is érdekesnek fogjátok találni az elkészült írásokat!

De nem csak a blogbejegyzések száma fog megnőni a következő időszakban, hanem az olvasott könyveké is. A moly tele van már különféle tematikus és kevésbé tematikus "olvassunk együtt idén" jellegű felhívásokkal. Ezeknek az elején nagyon örültem, most meg nem értem, miért nem lehet lezárni a folyamatot, de ennek ellenére ugyanúgy feljelentkezem az időközben szimpatikusnak talált eseményekre. (Pedig elég nagyot lehetne szűrni, ha csak azok lennének érvényesek, amelyekhez valóságos esemény vagy évforduló is kötődne, de tudom, ne sápítozzak, amíg ilyen sokan vannak, akik helyt tudnak állni ilyen hatalmas nyomásban.)
A lényeg.
Eddig csak a Harry Potter újraolvasásában jeleskedtem, bár az eredeti hangoskönyvekkel még nem végeztem. Idén még el kell olvasnom az Anna Kareninát, a 22-es csapdáját, fel kell hajtanom annyi pöttyös könyvet, amennyit csak tudok, és segítenem kell felfedezni az elfelejtett könyveket. De jövőre sem fogok unatkozni: 2012 végéig fel kell készülnöm a világvégére a megfelelő könyvekkel, meg kell ismerkednem Durell, Rejtő, P. K. Dick és Steinbeck munkáival, A Lolitát olvastuk Teheránban c. könyvben említett regények egy részével, folytatnom kell Austen életművét, és magamévá teszem végre a Csodaidőket is, plusz fejleszteni fogom az angol tudásomat. A Tűz és Jég dalával, illetve Szabó Magda munkáival ráérek még 2013 végéig is. Feltéve, ha túléltük a világvégét. ;)

Sok sikert kívánok minden sorstársamnak!

Felvételi, sokadik kör - avagy hello Pest!

A változatosság kedvéért idén elmentem az ELTE-s felvételimre, csak most másik szakra. Igazából konkrétan a felvételiről nem szeretnék sokat írni, a lényeg, hogy ahogy számolgattam, a középmezőnyben lehetek, úgyhogy innen már csak szerencse kérdése, hogy bekerülök-e a meghatározott mennyiségbe. (Mondjuk, Hangmás kitűzővel a szívem fölött járultam a bizottság elé - mi más is lehetett volna jobb kabala -, szóval, ha a zene ereje nem segített, akkor semmi. Bár állítom, hogy erős mentés volt, hogy tudtam beszélni A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmről.)
Már tegnap felmentem Pestre, hogy negyvenketto kolleginát traktáljam a hülyeségeimmel és a "tanulnivalómmal". Közben azért megbeszéltünk mindenféle biznisz- és egyéb projekt ötleteket. Meg azt, hogy neki Hendrix-szé kell változnia sürgősen. Én meg akarok egy énektanárt. Valaki? Tehát csak úgy röpködtek a kreatív energiák, de azért közben ettünk is, mert szeretünk enni. És még esti mesét is olvasott nekem a lány!
Reggel aztán rettegve indultam az egyetemre, közben megörültem a meleg napnak és levettem a pulcsimat, illetve rájöttem, hogy az ott alvással pusztán egyetlen órát spóroltam kb. a reggelemből.
A minden után elkísértem negyvenketto-t nadrágot nézni, úgyhogy vettünk egy csíkos pulcsit! Az ebédet Anibell társaságában töltöttem, de a végére befutott Bence is. Sőt, az utolsó 3 percre Pille is, úgyhogy onnantól vele folytattam a pesti barangolást. Egy kávé erejéig meg is pihentünk a Treffort Kertben, és beszélgettünk az ő jövőjéről, meg arról, hogy én, bár nem sok változást tudok felmutatni semmilyen téren, azért mostanra nagyon elfáradtam, úgyhogy inkább új, maximális koncentrációt igénylő feladatokat/célokat szeretnék magamnak adni.
A délután végére átsétáltunk a Gödörhöz, ahol Pille lecserélődött egy rakás pécsi kispajtásra. Kellemesen humoros volt a helyzet, bár már éppen oszlófélben volt a társaság. A nyugatiig azért el lettem kísérve, illetve a lehető legtöbb embert bombáztam a hónap végi Hangmás koncerten való találkozás lehetőségével.
A vonaton már az Anna Kareninát olvastam, amibe a múlt héten még nagyon nem tudtam belemerülni, de úgy tűnik, hogy ez csak az idegtől volt, és még mindig megvan benne az a varázs, amit gimisen éreztem az olvasása közben, mert most is magához láncolt, egészen hazáig.
A többit már ki tudjátok találni.
Kivéve azt, hogy hajában főtt krumplit vacsoráztam főtt tojással és sózott paradicsommal, és hihetetlenül jól esett.

Cím nélkül

Ott ülsz a domboldalon, a színpad mellett, nézed az egy emberként ugráló tömeget, de a zene alig jut el a füledig. Semmi bajod az egész helyzettel, kivételesen még csak túlzásnak sem érzed, mégsem tudsz figyelni, mégsem hallasz szinte semmit. Gondolkodsz. De minek, de minek? Legalább ne itt és ne most! Persze, hol máshol, mikor máskor?

Az elmúlt három napra gondolsz. És az elmúlt három hétre. És három hónapra. Három évre.

Tulajdonképpen semmi bajod. Egészen jól elvagy. Megkockáztatod: jó kedvű vagy. De legalábbis erősen cinikus. A semminél lényegesen több.
Most együtt kellene üvöltened a tömeggel és együtt kellene velük ringanod a zenére. Nem nehéz. De neked muszáj listáznod, hogy miben különbözöl a levegőtől. ("sarcasm sign") Illetve a szemeidet elemzed. A rossz, alig látó szemeidet, melyek közül az egyik a színeket is sokkal kevésbé élénknek látja. Ezek a szemek mégis csodákra képesek, ha valami nálad felsőbb akarat irányítja őket. Száz méterről, sűrű növényzet mögött is megtalálja az ismerős mozdulatokat. És te csak figyelsz. Miért fordítanád el a fejedet, ha már egyszer úgyis mindegy? Lépten-nyomon mögé kerülsz, de te csöndben maradsz, majd elsomfordálsz. Kicsit macskaszerűnek érzed magad, hiszen nem létezik, hogy ennyire felfigyelsz mindenre és még meg is jegyzed őket. De ha már így van, kihasználod. Ez talán erős szó ide. De szóval sodródsz az árral, csinálod, amit csinálnod kell. Nem, nem azt, amit akarsz, annyi bort elvből nem öntesz magadba. Soha nem is tetted.
Legalább egyikőtöknek legyen jó.
Még mindig nem bírod elviselni, ha nem tudsz felfogni valamit, ugye? És hiába van csak kettő igazán bosszantó ezekből a meg nem értett dolgokból, ez a kettő teljesen elemészt. Buta vagy. (Bár, valahol humorosnak találod, hogy ugyanúgy reagálsz rájuk. Nem véletlen, hogy az embereket főleg ez a két dolog foglalkoztatja. Lásd Woody-t például.)
Miért hiszed, hogy mindennek van értelme? Nagy részük csak apróság! Meg- és átgondolatlan cselekedetek, szavak, netán kattintások. Véletlenek. Céltalanságok. Sem érted, sem ellened.
Mit mondasz, megérte ez most neked? Most tényleg jobb? Ezt vártad? Ezt akartad? Nem vártál te semmit, csak nem bírtad a bizonytalanságot a fejedben.
Régen hittél az ösztöneidnek, a megérzéseidnek. De azért bizonyítékot akartál, hogy igazad van. Addig provokáltál, amíg megkaptad. És örültél. Jobban, mint bármikor előtte! Vagy utána.
De az elmúlt időszakban hiába volt minden előérzet, nem bíztál, nem hittél. Gyáva voltál. És bizonyítékot akartál, hogy jobb így, hiszen az érzések csak tévednek. Bizonyítékot akartál arra, hogy igazából tévedsz! Tessék, most van rengeteg: szavak, dallamok, pillantások, válogathatsz kedvedre. De ismét meg kell kérdeznem: megérte?
Rengeteg dolog tűnt már el az életedből, amikről korábban azt hitted, hogy fontosak, de később mindig rájöttél, hogy már rég nem jelentettek semmit, csak az útkeresésedben volt ilyen-olyan szerepük. De most? Most mi van?
Tudod, hogy nem vagy magadnak való, pláne nem vagy antiszociális, nem is érdekel különösebben, ha ezeket a címkéket aggatják rád. Hiszen csak az számít, amit te gondolsz. Többnyire. Oké, hogy viszonylag kevés embert találsz érdekesnek, oké, hogy csak egy maroknyit találsz közülük iszonyatosan fontosnak, de tudod, ehhez nekik is van egy-két szavuk.
Mennyit, de mennyit dolgoztál azon, hogy megtanuld, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Elfogadtad, próbálsz is ügyesen gazdálkodni a lehetőségeiddel. De még mindig nem tudsz mit kezdeni azzal, ha nem csak rajtad múlik valami. Pedig a csapatjáték jó. Te is szereted, főleg a duókat. A jó párosnál nincs is örömtelibb.

Szóval a dombon ülsz és nem igazán veszed tudomásul, hogy éppen háromezer ember táncol a lábad előtt. Te csak magadra gondolsz, mint mindig. Magadra és életed legnagyobb hatású élményére. És nem tudod. Azt sem tudod, hogy pontosan mit nem tudsz. Csak elmorzsolsz egy kósza könnycseppet, amiért nem lett semmiféle különleges képességed, ahogy azt gyerekkorodban szeretted volna (bíztál benne, hogy mire felnőtt leszel, valahogy majd lehet szerezni ilyesmit is), és egy röpke időutazásra sem vagy képes. Nem mintha bármit is máshogy csinálnál. Nem mintha meg lehetne lépni egy ilyen akciót valami baki nélkül. Úristen, most tényleg képes voltál elkalandozni a tér és idő problémájához? Mindig lenyűgöz a gondolatfolyamod sebessége és szélessége. Vajon a többieké milyen? Hm.
Elkezdesz bolyongani az éjszakában. Megkeresed a legkevésbé fényszennyezett pontot és az eget bámulod. Tényleg azt hiszed, hogy akkor fogsz látni hulló csillagot, amikor te akarod? Hiszen eddig is csak kettőhöz volt szerencséd. Az elsőből mondjuk egy életre megtanultad, hogy fogalmazni a lehető legpontosabban kell.
Mert például a múltkor is, szerinted elmondtál mindent, de amikor utólag belegondoltál, tudtál volna még mit hozzátenni, vagy legalábbis pontosítani. Úgy érzed, nem tudtad átadni, ami pontosan benned volt. Talán nem is lehetett volna. De mindegy, hát nem? Ezt te kaptad, a tiéd, a tiéd is volt mindig, és mindig is a tiéd lesz, ha eldobod, ha nem. Szándékkal el nem veheti tőled senki.
Még mindig nem vagy benne biztos, hogy hány alkalom volt, amikor a te hülyeséged szúrta el a helyzetet, de most már biztos vagy benne, hogy több ilyen nem lesz.
Nagyon jó kószálni itt a hegyoldalban, ugye? Szép az éjszaka is. Csak ne akarnál halálra fagyni. Ó, igen, újabb kapcsolódási pont. De ez van, nincs olyan szerencséd, hogy egy élő radiátor közelében tengethesd napjaid. Ne röhögj, mára már túl sok volt a humorodból. Nem vagy éhes inkább? Ja, most ettél kalácsot, észre se vettem. Jó volt? Jó.
Túl éber vagy, nem tudod, hogy fogsz átlendülni az ideiglenes, de annál kellemesebb tudatlanságba, de azért teszel egy próbát. Elég szarul kezdtél neki, azért meg ne fulladj, ember! Közben rájöttél, hogy nem érzed a kapcsot. Már te sem. Pontosan te se tudod, miről beszélsz. Most se. Sose.
Csak majd megszakad a szíved.
És még meg is fáztál.

You're so cruel and shameless but I can't leave you be
You're so cold and dangerous, I can't leave you be

Egy kis remény

Ma bebuszoztam a városba. Félúton voltunk, mikor sikeresen összeértünk a viharral. Egy kislány szállt fel szétázva, leült mellém, és rögtön elkezdett beszélni hozzám. Nem csacsogott, értelmesen, határozottan, szépen beszélt. Teljesen lenyűgözött, pedig első ránézésre tipikus falusi iskoláslányka, melegítőben, kinyúlt pólóban, akinek a táskája kétszer nagyobb nála.
De ő valahogy más volt. A zilált világosbarna haja sem tűnt rendezetlennek, az elálló lapátfogai és a szeplői külön aranyossá tették az arcát, a nagy kék szemeivel meg végig rám nézett, amikor hozzám beszélt, illetve érdeklődően nézte, hogy mit olvasok. (Gyorsan mondtam is neki, hogy jól jegyezze meg Szabó Magda nevét, mert szerintem neki is tetszene a Születésnap. :))
Szegénykének a semmi közepén kellett leszállnia, és egy ici-picit meg is ijedt, mivel neki még keresztül kellett gyalogolnia egy erdőn, és épp előtte kellett megállnia a busznak, hogy a sofőr és egy vállalkozó utas eltávolítsák az úttestről a nemrég letört, hatalmas faágakat.
Megbeszéltük, hogy ha hazaér, rögtön lefürdik és megszárítkozik, plusz iszik valami meleget. Meg kitaláltuk, hogyan védjük meg legalább a haját a további súlyos elázástól.
Jó volt vele beszélgetni.
Ha sok ilyen gyerek van még, akkor nincsen semmi gond.

Bár ne jutott volna eszembe, de...

kettő.

Variációk egy témára

1. felvonás

You can holler, you can wail
You can swing, you can flail
You can thump like a broken sail
But I'll never give you up
If I ever give you up my heart is surely fail
You can blow what's left of my right mind
I don't mind
There's a time for the second best
And there's a time when the feelings gone
But it's hard to be hard I guess
When you're shaking like a dog

2. felvonás

It's the last goodbye, I swear
I can't get by on an odds and end love
That don't ever match up
I heard all you said
And I took it to heart
I won't forget, I swear
I have no regrets
For the past is behind me
How can I rely on my heart if I break it
With my own two hands
I heard all you said
And I love you to death
I heard all you said
Don't say anything
It's the last goodbye, I swear
I can't survive on a half-hearted love
That will never be whole

Minden rendben

Kívül:

Tavasz, meleg, madárcsicsergés, zene, emberek, mosolyok, ütemre lépek, vigyorgok.
jónadrágwowdejóacipődimádomeztakabátodklasszahajaddemenőőő!szerintemszépvagyjajdecsiniiijópólókészvagyokavicceidtőlstbstbblablablabla
Olvassunk, írjunk, minél többet, ez az, ne lazsáljunk, csináljuk, nagyon jó, nagyon jó! Addig se gondolkodom. (Áh.) Menjünk ide, menjünk oda, de jó nekünk! Fiatalok és szépek, ezek vagyunk mi, naná! Ezt is látni kell, azt is látni kell. Legyél mindenhol, ismerj mindenkit. Nehéz, persze, de időd mint a tenger. Ja, hogy alvás, ugyan kérlek. Holmi nátha le nem gyűrhet. Mit nekem két egyetem, naná, hogy jelentkeztem! Én is büszke vagyok, örülök, hogy ti is.

De azért belül...

¤

A katartikus élmény elmaradt. Talán érdeklődés hiányában. Talán nem.

¤