vasárnap, május 13, 2012

Vakon kattintgatni

I'm about to throw up.

Egy kicsit, mintha ideges lennék, de nem aggódok. Kellene?
Fáradt vagyok. Fáradt vagyok gondolkodni, képzelődni, kalkulálni, kombinálni, figyelni, beszélni, erőlködni.
Nem lehetne, hogy végre az legyen, amit én szeretnék?

What the hell is going on?


szerda, május 09, 2012

Kis-nagy világ

Csak azt szeretném mondani, hogy feltétlenül nézzétek meg Charlie Kaufman 2008-as filmjét, a Synecdoche, New Yorkot.
Ha megmozgatott bennetek valamit a tegnapi bejegyzés, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért.
Vigyázat, ne kapcsoljátok ki az első óra után, én is csak utána jöttem rá, mit is látok. Az előzetest ne nézzétek meg, de a végefőcím-zenét azért iderakom.


Ja, amúgy az egész fenn van a youtube-on. Megéri két órát ráfordítani. Komolyan.

kedd, május 08, 2012

Agytúlpörgetés

FYI: ismét a kialvatlanság állapotába kerültem, tudjátok, ezek azok az időszakok, amikor gondolkodás nélkül írok le mindent, ami az eszembe jut, majd eldőlök, és 9 órán át meg sem mozdulok

One Day You Will Teach Me To Let Go Of My Fears

Halogatás, túlbonyolítás. Azt hiszem, ezek a kulcsszavak határozzák meg az utóbbi időben nemcsak az én, hanem a legtöbb ismerősöm életét is. Meg a félelem, persze. Elvégre, abból indul ki az egész.
Sokat gondolkodom mostanában a a többiek (de az alábbi példák valósággal való bárminemű megegyezése pusztán a véletlen műve lehet) által mesélt, vagy leírt élményeken, meg persze a sajátjaimon is, és egyelőre arra jutottam, hogy szörnyen buták vagyunk. Félünk a külső megítéléstől, de elfelejtettük, hogy úgy tudjuk a legtöbbet megmutatni magunkból, ha cselekszünk.
Van ez az egyre elterjedtebb logika, hogy minél komolyabb tananyaggal kell megbirkóznunk, inkább hozzá se kezdünk, mert mi van, ha túl nagy falat, és inkább tűnjünk lustának, mint hülyének. Nem mintha nem lenne időnk többször is belemerülni az adott olvasmányba, nem mintha nem kérhetnénk segítséget az értelmezéshez akárhonnan. Egyszerűbb nem csinálni semmit.
A munkakeresés is hasonló elven működik. Persze, hogy akarunk dolgozni, persze, hogy szeretnénk pénzt keresni, nosza, böngésszük át az ajánlatokat! Ó, ez tök jó, de... nincs hozzá elég képzettségem.. meg gyakorlatom... ó, ezt el tudnám végezni, de... de ezt nem akarom csinálni... de nem szabad válogatni, de... alszok rá inkább egyet. Meg még egyet. És még egyet. Etc. Egyszerűbb nem csinálni semmit.
Bármit kellene tennünk, amint van egy icike-picike rizikófaktora, egyszerűbb úgy tennünk, mintha nem is kellene elintézni semmit.

Ha személyekről van szó, még erőteljesebben tör elő belőlünk a bugyutaság, legyen szó akár családtagokról, akár barátokról, akár szerelmekről. Miért van az, hogy minél fontosabb számunkra valaki, annál nehezebben kommunikálunk velük? Miért nehéz feltenni egy kérdést? Hogy hogy telt a napjuk? Hogy hogyan ismerkedtek meg a férjükkel? Hogy mindig tudták-e, hogy ezzel akarnak foglalkozni? Hogy mit érzett, amikor elveszítette a nagynénjét? Miért olyan nehéz kimutatni, hogy érdeklődünk irántuk?
Ha szomorú dolog történik velük, miért olyan nehéz felhívni vagy meglátogatni őket, és azt mondani, hogy sajnáljuk? Pláne, még közben meg is ölelni őket?
Ha velünk történik szomorú dolog, miért nem merjük felhívni az első személyt, aki eszünkbe jut, hogy ő kell most nekünk? Kit érdekel, hogy épp ráér-e? Kit érdekel, hogy éjszaka van? Ja, hogy olyan kedvesek vagyunk, hogy nem akarjuk zavarni azt, aki másnap dolgozik vagy iskolába megy? Bullshit. Ez nem igazi kifogás. Hiszen csak attól félünk, hogy mit fognak rólunk gondolni, hogy érdekeljük-e őket egyáltalán, hogy hogyan élik meg, hogy szükségünk van rájuk?
Ha valaki, aki fontos nekünk, kételkedik magában, a jövőjében, akkor miért beszélünk össze-vissza, miért nem mondjuk ki azt, amit gondolunk, hogy ne aggódjon, mert bármi is fog történni, mi ott leszünk velük, és együtt megoldjuk? Miért félünk attól, hogy ha ezt szívesen is hallanák, akkor sem tőlünk? Ez mind felesleges és hülye gondolat.
Miért nehéz egyértelműsíteni, hogy számíthatnak ránk? Miért nehéz valakinek a segítségéhez, vagy legalább megnyugtatásához folyamodni, ha egyszer tudjuk, hogy bízhatunk bennük, bármikor számíthatunk rájuk?
Miért találjuk problémásnak kifejezni, ha valamit nem csak úgy csináltunk, hanem valakinek a kedvéért? Ha azt a kis izét nem unalmadban építetted, hanem arra gondoltál, hogy fog neki örülni, ha odaadod neki (de nem fogod odaadni). Hogy ezt a csokit neki vetted, de inkább megeszed, mert még mit gondol. Hogy ezt nem azért főzted, hogy ne romoljon meg az alapanyag, hanem mert te így tudod kimutatni a szeretetedet?

Félünk kötődni, mert mi van, ha a másik nem akar hozzánk kötődni? Mintha ezt el lehetne dönteni előre. A legjobb barátunk nem azért a legjobb barátunk, mert kijelentettük, hogy mostantól fogva ez lesz a szerepe, hanem azért, mert úgy alakult. Jó, családnál más a helyzet, de ott meg azért hülyeség félni, mert így is, úgy is egy családban maradunk.

Phaedra az egyetlen, akinek bármikor, bármit meg tudok mondani, mert tudom, hogy nem fog megsértődni, akkor sem, ha perpill rosszul esik neki, amit mondok. Tudja, hogy miért mondom, hogyan értem, és ha mégsem, meg meri kérdezni, és addig rágódunk rajta, míg tiszta lesz neki, hogy nem bántani akartam. Fordítva ugyanez. Tudjuk, hogy akkor is ott vagyunk egymásnak bármikor, ha úgy alakul, hogy idő és kedv híján hetekig nem beszélünk. De nem aggódunk a másikért.
Bárki másnál ez nem így van, mert ezt hogy érti, meg mit gondol, meg mit akar ezzel, meg érti egyáltalán, hogy én mit mondok? Beszélek, beszélek, beszélek, és nem tudom, hogy átment-e az üzenet, mert ennyi visszajelzést sem kapok. Rosszabb esetben kapok visszajelzést, de csak olyat, melyben minden egyes gondolatomat kifacsart formában kapom vissza. De miért?
Nem akarok új barátokat. Úgy értem, a régieket nem akarom kicserélni újakra. Nem véletlen kerültünk össze, akkor miért olyan nehéz kitartanunk egymás mellett?
Miért vált ilyen általános dologgá, hogy ha valami nehéz, akkor félre rakjuk? Ha megsértődünk, mert a barátnőnk olyat mondott, miért vonulunk el és hagyjuk rá, miért nem kérdezzük meg, hogy miért gondolja így, vagy legalább miért nem vágunk vissza? Azonnal? Amíg nem mérgesedik el a viszony?
Ha egy kapcsolat nem úgy működik, mint a legelején, miért nem csinálunk valamit? Vagy legalább szólalunk meg, hogy hát hé!? Miért várjuk meg, míg kihűl az egész, és már egyszerűbb kilépni, mint újra felépíteni?
Miért beszélünk egyre kevesebbet a szüleinkkel, gyerekeinkkel, ahelyett, hogy ragaszkodnánk a mindennapos ölelésekhez csak úgy?

Mikor fogjuk elfogadni, hogy egyedül nem tudunk megoldani mindent? Most jöhetnek a coelhói bölcsességek, hogy tudjuk, mindennek a lényege a szeretet, de hát basszus, nézzetek körül, erről beszél minden film, ezt énekli meg minden zene, és ha tájékozottak vagytok a nagyvilágban, akkor is érezhetitek, hogy ez lehetne az egyetlen működőképes motiváció, ami kiüthetne minden mást. De anyagiasak vagyunk, meg cinikusak, meg félénkek, amit még csak vállalni sem merünk, ezért inkább arrogánsak vagyunk. Mondom, én is az vagyok.

A legszomorúbb, hogy úgy érezzük, hogy olyan iszonyat nagy erőfeszítéseket kell tennünk a kapcsolatainkért, és hogy ez nekünk nem megy, pedig ez nem munka, csak ráparázunk. Igen, nem kell túlbonyolítani, mindig ezt mondom, és utána mindig megtalál valaki, hogy tök jó, hogy a saját szabályaimat sem tartom be. Különben sincs tökéletes viszony két ember között, de ha akarjuk, hogy egyáltalán létezzen ez a viszony, akkor csináljunk már valamit, az istenért.
Hogy mit? Azt, amit akarunk éppen: érdekel a múltja? kérdezz!; meg akarod ölelni? akkor ne csak elképzeld!; beszélni akarsz vele? hívd fel!; gondolsz rá? keresd meg!; stb, stb, stb.

Hogy ez most miért piszkál engem annyira? Mert élek, éldegélek, néha veletek is, és tudom, hogy mit csinálok, és látom, hogy mit csináltok, és annyiféle felfogásunk van, és úgy vettem észre, hogy nagyon kevesen vagyunk, akiket az idő foglalkoztatna. Sokan csak úgy szabadon kezelitek, majd lesz valahogy alapon, míg mi néhányan meg szeretnénk kihozni a borzasztóan kevés 70 évünkből a legtöbbet (még ha nem is tesszük, okokat lásd fentebb).
Ez úgy működik, hogy amikor tudod, hogy mit akarsz, akkor minden, ami visszatart tőle, csak időpocsékolásnak tűnik. Bármiről szó lehet itt, álomiskola, álomállás, valami nagy a bakancslista top 3 pontjáról, akármi. Különösen rossz, ha olyan valamit akarunk, ami egy másik személyt is involvál, mert lehet, hogy te vagy fel vagy rá készülve, vagy tudod, hogy menet közben is tudsz fejlődni, a másik ember tényezőit is számításba kell venned. Számodra ez időpocsékolásnak tűnhet, de egyrészt ne feledd, nem várhatsz el mástól semmit, amit te sem tennél, illetve valahogy ki kell deríteni, hogy tudsz-e segíteni, mert ha igen, akkor menj, és csináld, akkor is, ha az összes segítség, amit nyújtani tudsz, az a csendben ülésből áll. Mert van, akinek ez kell.

És... és... az a baj, hogy egyszerre gondolok vagy tíz emberre, meg a több száz történetükre, és lehet, hogy tök hülyeségeket írok már, és nincs értelme összezagyválni ezt a sok különböző témát, de higgyétek el, hogy ezeknek a problémáknak ugyanaz a töve.

Tehát csak annyit akartam mondani, hogy ne féljetek, se magatoktól, se a szeretteitektől, se az álmaitoktól.
Adjatok esélyt magatoknak.

péntek, április 27, 2012

Időbeosztás és üresség

Gimnazista koromban azt hittem, hogy jól kihasználom az időmet, és erre bizonyítéknak találtam azt a tényt, hogy amíg a többiek egész nap tanultak, én tanítás után sétáltam, könyvtárba jártam, olvastam, vásároltam, gyakori vendége voltam a pizzériáknak, diákönkormányzati és kuratóriumi gyűléseken ültem, koncerteken vettem részt, nagyjából két hetente voltam moziban, és persze rengeteget aludtam. Nyilvánvaló, hogy nem is voltam kitűnő, de nem panaszkodhatok, hiszen a szóbeli érettségin bekövetkező kiborulásom ellenére is felvettek az egyetemre, nem is rosszra ráadásul, és nem is a legalacsonyabb ponttal rendelkező szakra.
Ha belegondolok, az egyetemi éveim alatt hetente legalább 50x annyi dolgot csinálok, mint középiskolás koromban. A moziból házimozi lett, a pizzériából meg kávéház, de több könyvtárba vagyok beiratkozva és több koncertre járok, és ugyan nem csinálok semmit már a közösségért, ellenben egyre többet írok, és a vacsorámat is én készítem el, plusz mindig rendben vannak a cuccaim, rendszeresen mosok és takarítok is. Mindenhova gyalog járok, ha minden körülmény adott, így nagyon kellemeseket szoktam sétálni. Ja, és persze két szakot csinálok, két egyetemen, két városban.
Mégis, egy csomószor azt veszem észre, hogy csak ülök, és várom, hogy történjen valami. Rengeteg sorozatot nézek, állandóan olvasok vagy csinálok valamit a neten, és rengeteg időm van arra, hogy csak feküdjek csukott szemmel és dobhártyaszaggató hangerővel zenét hallgassak. Meg énekeljek. Meg.
De még így sem csinálok szinte semmit.
Tudom, nagyon szakdolgozatot kellene írnom, csak még mindig nincs témám, illetve nagyon meg kellene tanulnom újra spanyolul, mert másképp hogy lesz több diplomám, de...
Igazából nincs de. Csak miért ilyen üres minden?

csütörtök, április 26, 2012

C&CP

Persze, az is klassz lenne, ha két év múlva ez már nem csak belső poén lenne...


PS: Ann Mary szerint több időt és odafigyelést kellene fordítanom a kedves kis hangszeremre, pl. megkérhetnék valakit, hogy tanítson meg tényleg használni. Ühüm. Azt hiszem, I need the Lannister's gold.

szerda, április 25, 2012

"Mit szeretnék elérni két éven belül?"

Ezzel a kérdéssel indult a pályakezdőknek szóló, álláskereséssel foglalkozó előadás. Okos dolgokat hallottam, egy-egy percre még talán a magabiztosságom is a helyére állt. Tulajdonképpen egy mini pszichológiai előadás is volt, olyan szlogenekkel, mint:
Légy, aki lehetsz!
Merj változtatni!
És tényleg, ezeknél jobb tanácsokat hova kaphatnánk már?
Megtudtam, hogy felmérések szerint a boldogságnak három alappillére van: tartalmas emberi kapcsolatok, személyes fejlődés, közösségi és társadalmi elkötelezettség. Oké.
Persze, az sem árt, ha az ember tudja, hogy mit akar. Mármint nem a boldogsághoz, hanem úgy általában a boldoguláshoz.


Ahogy ezután kiléptem az egyetem kapuján, Radioheadet kezdtem el hallgatni, és szemerkélt az eső és sötétedett és annyira elveszettnek éreztem magam, hogy majdnem a könnyeim is eleredtek, de a szentimentális pillanatomat megszakítottam azzal, hogy elintéztem egy fontos telefont. Félek. Iszonyatosan félek. Hogy mi lesz? Mi a biztos? Tudom egyáltalán, hogy mit akarok?

Három dolgot akarok konkrétan.
Az egyikkel mondjuk haladok előre. Lassan, de biztosan alakul, még egy kis szorgalmat és odafigyelést belefektetek és tegyük fel, hogy jó lesz. Megélni mondjuk nem fogok belőle.
A másikkal... mondjuk úgy, hogy talán. Nem tudom, hogy a naivitás vagy az optimizmus beszél belőlem, de jobb pillanataimban ragaszkodom ahhoz, hogy az optimizmus.
A harmadiknak viszont egyelőre a közelében sem vagyok. Jó, ez talán költői túlzás, de érdemben akkor sem foghatok hozzá addig, míg el nem jutok odáig, hogy támogatás nélkül elláthassam magam.

Szóval, mit szeretnék elérni két éven belül?
Szeretném teljesen ellátni magamat. Szeretnék egy állandó munkahelyet. Szeretnék egy állandó lakhelyet, ahonnan legközelebb már csak a saját (esetleg közös) tulajdonú lakásba kell költöznöm. Szeretném meglátogatni Phaedrát és Mefit is, és szeretnék elmenni Párizsba, de nem velük. Szeretném, ha nem lenne luxus megcsináltatni a tökéletes szemüveget a kontaktlencse mellé tartalékba. Szeretném, ha nem fájna beruházni egy új laptopra, hogy a jelenlegit anyunak adhassam. Szeretném, ha nem lenne minden üres.

Első körben ki kellene találnom a következő lépést. Hol leszek júniusban? Szívem szerint egyelőre nem mozdulnék egy lépést sem. A miérteket most hagyjuk, mert van ez a képességem, hogy ésszerű és logikus érvekkel tudom palástolni a legmélyebb valóságot, de olyan jól, hogy még én is elhiszem. Különben is, már annyi csalódás ért a Pestre való felköltözési szándékaimmal, hogy egyre kevésbé tudom elképzelni magam a fővárosban. A kérdés, hogy megéri-e maradni? Mert ha nem... nos, azt már megtanulhattuk, hogy pont annyira érzem jól magam bárhol, mint amennyire igazából sehol nem jó nekem semmi, tehát I'll be screwed, de legalább az intenzitáson csökkenthetek a távolsággal. Az a baj, hogy hiába van a jövőre nézve két biztos pontom (a szülői ház, meg, hogy be kell fejeznem a másik szakomat is), nem elég. Nincsenek elég erős hatással rám, csak annyiban biztosak, hogy nem fogok éhen halni és nem fogok semmit tenni. Persze az is lehet, hogy nem jó helyen keresem az értelmet. De nem, ez is hülyeség.

Whatever, addig még rengeteg hetem van (ha-ha-ha... ha.), rengeteg dologgal. Sokat kell tanulnom, még többet írnom. Nem fogok unatkozni, de azért a szokásos teendőimre is marad elég időm, csak ügyesen kell beosztanom. És ez így lehetne tökéletes és kerek, de nem, mert ez így nem elég.
Főleg azért nem, mert félek.


Akárhogy is, egyszer végre fel kell nőnöm nekem is.

csütörtök, április 19, 2012

Egy szerda este

Reggel (jó vicc) azon gondolkodtam, hogy miért csak akkor jut eszembe ide írni, amikor valami bajom van, vagy ideges vagyok, vagy rossz kedvem van? Jó, tudom, ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé van olyan, hogy nincs semmi baja, de most nem ez a lényeg, értitek.
Igazából még délután akartam írni, amikor indokolatlanul nagyon jó kedvem volt, de aztán nem maradt rá időm, el kellett olvasnom egy tanulmányt (igazából kettőt kellett volna), meg készültem a szakestre. Ami meglehetősen viccesre sikeredett.
Így 3:10-kor mondjuk már fogalmam sincs, mit írjak. Állítólag bölcs vagyok, szerintem meg inkább értetlen. Állítólag még mindig vannak, akik felnéznek rám. Ez nagy felelősség. Nem az vagyok, akinek gondolnak, de nem hagyhatom őket cserben.
Ja, meg ma két kutyát is láttam, akik szimpatikusak voltak nekem. Ez is Phaedra hibája. A többi ember hülyít meg engem is.


szerda, április 04, 2012

Törvény

Ha nincs minden rendben, menj Hangmás-koncertre.

Meg akkor is, ha csak egy kicsit bizonytalan vagy.

Tudom-tudom, mindig csak a kifogások.

vasárnap, április 01, 2012

Tegnap


A legjobb az egészben, hogy a 20. óta nem éreztem ilyen jól (pláne nyugodtan) magam. Jó, tudom, a hónap elején még aggodalmaskodtam egy kicsit, de csak fáradtság vidámság és életerő maradt. Ami probléma, az meg pont nem kapcsolódik a koromhoz. Hiszen csak most töltöttem a tizenkettőt...