Mielőtt kezdődik a dráma

Szeretném leszögezni, hogy:

kezelhetetlen letargia -> kuka

Csak még egy napot nézzetek el nekem.

PS: Az előbb hallottam, hogy a rádióban ez a dal szólt, és olyan furcsán melankolikus kedvem kerekedett:

-

"Bina a szemét forgatja, keze a csípőjén, az ajtó felé pillant. Aztán odamegy Landsmanhoz, ledobja a táskáját, és lehuppan mellé. Hányszor volt már elege belőle, gondolja, és még sincs soha elege."

 Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége

Prioritások

Vajon a gyávaságra van gyógyír?

A jelekről meg ilyesmikről

Mindig is vállaltam, hogy hiszek - vagy legalábbis szeretek hinni - abban, hogy mindennek megvan a maga oka. Hogy van valami felsőbb erő, amit nevezhettek tőlem sorsnak, Istennek, véletlennek, nekem teljesen mindegy, a lényeg, hogy van, és rendezgeti a szálakat. Hogy vannak fix pontok az univerzumban. Ilyenek.
Hogy ez így helyes, vagy csak naiv vagyok, netán javíthatatlan romantikus, esetleg tök hülye, az nem igazán érdekel.
Ugye a minap írtam a hosszú to-do listet, ez azért részletesebben még terjedelmesebb, de mivel ezt a sok dolgot lehetetlen anélkül elvégezni, hogy kiegyensúlyozott legyen az ember, kitaláltam, hogy legalább két dolgot helyre kell rakni, szóval, kedd este azzal feküdtem le, hogy ezzel a két dologgal kapcsolatban kérek jelet, legalább egyet, hogy jó helyen vagyok-e, jó-e amit csinálok, mert akkor csinálom, de tényleg, ha nem, akkor meg azt jobb minél előbb megtudni.
Többek között azért, mert igen furcsán (nem) aludtam az éjszaka folyamán, ez másnap reggelre nyilvánvalóan teljesen kiment a fejemből.
Egészen addig, míg munkaügyben vidékre nem kellett utaznom. Ugyan az eredeti cél szempontjából halálosan felesleges volt egyáltalán elindulni, de a kis falu közepén beleszaladtam egy nagyjátékfilm forgatásba. Itt elkezdett kattogni az agyam, meg kicsit hevesebben dobogni a szívem. Mert ugye ugye.
Bár egy busszal előbb is hazajöhettem volna, valami még ott tartott, pár mondatot váltottam is az egyik stábtaggal, de többnyire csak álltam a szemerkélő esőben, minél csöndesebben, minél jobban képen kívül, hogy ne zavarjam a történéseket, és figyeltem.
De aztán felszálltam a buszra, izgatottan hívtam anyut, elkönyveltem magamban, hogy megvan a jelem, a lelkesedésem kis zavarodottsággal és hatalmas éhséggel kísérte végig a következő pár órát. Volt bolt, étkező, egyetem, busz, munkahely. Találkozások véletlen, hirtelen felindulásból, direkt.
Aztán, miközben késő délután sétáltam haza, megint beindult az agyam, hogy méghogy egy jel, kaptam vagy egy tucatot! De legalábbis kettőt-hármat, amit egy tucatféleképpen tudtam már összekombinálni magamban.
Akkor röhögtem el magam, amikor majdnem elütött egy Mini Morris. A majdnem elütött helyett talán helyesebb lenne azt mondani, hogy erélyesen kiléptem elé, de a részleteknek semmi jelentősége nincsen, nem igazán fogtam fel, hogy mit csinálok.
Az első gondolatom az volt, hogy: "LONDON! ANGLIA!". Utána kezdtem el nevetni, hogy jó, most már tényleg nem vagyok normális, még hogy a nap eseményei közül bármi is jelzésértékű lehet számomra, na hagyjuk már, ekkora barom még én se lehetek.
Megnyugodva, higgadtan hallgattam zenét itthon, mikor este beviharzott a lakásba a lakótársam, röhögve-üvöltve, hogy most már biztos benne, hogy van SORS, mert úristen, mi történt, és nem hiszi el egyszerűen, de tényleg mindennek jelentése van, és fú és fú...
...és akkor én boldogan mosolyogva hátradőltem: Tell me more.

Do you know you fate?

Idő

Gyorsan telik, amikor dolgozok.
Gyorsan telik, amikor alszok.
Gyorsan telik, amikor olvasok.
Gyorsan telik, amikor írok.
Gyorsan telik, amikor eszek.
Gyorsan telik, amikor sétálok.
Gyorsan telik, amikor filmet nézek.
Gyorsan telik, amikor csak zenét hallgatva fekszek.
Gyorsan telik, amikor beszélgetünk.
Gyorsan telik, amikor nem beszélgetünk.

De valamiért minden olyan borzasztóan lassan akar összejönni.
Minden.

Perform

To-do list

Nagy szerencse, hogy felgyógyultan, kipihenten, jókedvűen kezdtem a márciust, mert annyi dolgom lesz a következő hetekben, hogy ihaj. Zsongás lesz, kérem szépen, zsongás. Hacsak rám nem jön a világborulás megint és hagyok a picsába mindent.
A lényeg, hogy a normál hétköznapok mellé sikerült annyi teendőt begyűjteni, ami mellett sajnos nem lesz időm tökéletesíteni az életemet annyira, hogy ne érezzem magam szarul negyedévszázadosan, de ez valahol meg is nyugtat.

Szóval a következő egy hónapra szóló lista tárgyilagosan:
- választani egy új szemüvegkeretet
- írni három könyvrecenziót, két koncertajánlót (és akkor már talán beszámolót is)
- eljutni a szakdolgozatomban 45 ezer karakterig és tengernyi vázlat megírásáig
- legalább kétszer, de inkább háromszor Pestre menni
- legalább kétszer hazamenni anyuékhoz
- legalább egyszer eljutni az egyetemre (legalább az egyikre)
- megoldani és stabilizálni a personal issue-kat
- kitalálni, hogy mit akarok kezdeni magammal (de most már tényleg.)
- megszervezni egy borzasztó nagy születésnapi bulit (és meghívni rá MINDENKIT)
- betölteni a huszonötöt (cry & survive)
- ünnepelni

Mindezt úgy, hogy se a szokásos napi tevékenységeimből ne adjak le, se ne legyek fáradt, se ne maradjanak ki lélekfelszabadító programok.

Hát hajrá!

Epizódokban gondolkodom

Now what? (House MD S07E01)

Kicsit beteges, hogy mostanában mindent hozzá tudok kötni egy sorozatrészhez.

Hétfők hétfője

Valamiért szeretném azt mondani, hogy borzalmas napom van, és hogy jaj, ugye már nem lehet ennél rosszabb, jaj, mi történhet még, de az az igazság, hogy legalább három jó pillanatom volt és még egy fél sikerélményem is, és sütit is ettem, szóval ez így hülyeség lenne.
De tény, hogy még attól sem lett jobb kedvem, hogy bementem a könyvesboltba, pedig körbefogdostam azokat, amelyekre most leginkább vágyom. Mégsem vettem egyet se, sőt, majdnem fintorogva jöttem ki. Tudtam, hogy beteg vagyok, de hogy ennyire?
Amúgy nem tudom, mi a baj. Mármint a nyilvánvalón kívül. Kicsit olyan, mintha irányíthatatlanul ragadtam volna bele valamibe, és az zavar, hogy nincs meg a szabad választásom opciója. De ez is hülyeség, hiszen attól még bármikror felmondhatok, hiába akadályozzák ezt négy oldalról. :D
Persze nem akarok felmondani. Nem akarok elmenni. Még nem. Majd igen, de még nem.
De most már bosszantóan össze vagyok zavarodva.
Most már fizikailag szükségem van arra, hogy lelépjek legalább egy hétre külföldre. Szinte a csontjaimban érzem. Kell a mesevilág, ahol nem kell semmivel törődnöm, ahol álmodozhatok kedvemre, miközben kitisztul a fejem és összeáll a kép. Imádom azt az érzést, és most nagyobb szükségem van rá, mint valaha.
Csak most nem is az anyagi vonzata gondolkodtat el jobban, hanem hogy erre nagyon nem most kellene időt szánni. De akkor most hogyan tovább?

A mai molyos szerencsesüti azt mondta:

Ha nincs semmi értelme, annál jobb, legalább nem kell törni rajta a fejünket.

Azt hiszem, innentől kezdve ez lesz a mottóm. Ha jó, ha nem jó. Ha van értelme, ha nincs.
The show must go on.

Soon

Egy kicsit félek, hogy most félre vagyok értve, de egyelőre mindegy, nem erről akartam írni, csak ezt most muszáj volt megjegyeznem. Majd elválik. Hamarosan. I guess.

Szóval múlt szerdán fent voltam Pesten, találkoztam egy csomó ismerőssel és ismeretlennel, voltunk koncerten is. Várakozások nélkül, fuck this shit alapon a legjobb koncertre menni, mert így aztán tényleg csak nyerhettem. Hallgattam eddig is Raveonettes-t egy kicsikét, de sose gondoltam volna, hogy ilyen nagyszerű élmény őket élőben látni. (Az énekesnő kezét pedig kérnénk azonnal, ahogy azt később megbeszéltük.) De nem is a Raveonettes-ről akarok írni, hanem arról, hogy mennyire boldog voltam a koncert közben. Csak táncoltam és táncoltam és nevettem és táncoltam és nem értettem, hogy miért örült nekem mindenki annyira (na jó, nem mindenki, de azt nem is sajnáljuk, meg az egy másik mese amúgy is), és csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal fel akarok mondani, hogy az életemet annak szentelhessem, hogy mások is ennyire boldogok legyenek.

Persze hajnalban, Á.-nál megint felébredtem. Két hete ismét felébredek minden hajnalban (kivéve egyszer, de aznap túl fáradt voltam). Ez így időnként van. Nem mondom, hogy nem tudom, hogy mi az oka, de az összefüggést akkor sem értem teljesen. De ez az első mondathoz kapcsolódik, úgyhogy most ezt is hagyjuk. A lényeg, hogy amíg visszaaludtam, tépelődtem, hogy de ha felmondok, akkor előbb utóbb haza kell költöznöm, amitől csak depressziós leszek, ráadásul több szinten, amitől még annyi alkotásra se vagyok képes, mint egyébként, tehát annak semmi értelme. De annak van, amit csinálok?

Pénteken próbált meggyőzni a főnököm arról, hogy van. Nem tudtam, mit gondoljak, később a busz helyett hazasétáltam, lassan, esőben, zenét hallgatva, tök jól esett. Arra gondoltam, hogy mennyire imádok itt lenni. Meg arra, hogy fogalmam sincs, mi a faszt keresek itt.
Nagyjából látom az összefüggéseket, hogy miért jó ez nekem, de valamiért mégsem tudok élni ezekkel az előnyökkel, lehetőségekkel. Nem tudom, mi hiányzik még, hiszen most van az, hogy elvileg minden a seggem alá van tolva. Persze munka volt eljutni idáig, nem felejtem, honnan indultam a nyár közepén. De mi kellene még? Kitartás? Türelem? De ezek vannak. Vagy ezen az oldalon pont nincsenek? Már ezt se tudom.
Kell az a valami. Az a kis inspiráció. Az a kis lökés. Bármi is az, szükségem van rá. Csak valaki mondja meg, hogy mi az, ami nem stimmel!

Egyébként lelkes vagyok, még ha ez nem is érződik. De tényleg. Ezért is félek, hogy félre vagyok értve. Pedig... Nem kell félni. I'm here.

Oh, and we're going to have a party. Just sayin'.