Az év azzal kezdődött, hogy miután undorral mentem reggelente dolgozni és amúgy is dühös és sértődött voltam, sikeresen hoztam olyan döntéseket, amelyeknek egy részét már hatszor megbántam. Voltak közben módosító lehetőségek, de én arrogánsan mindenre azt mondtam, hogy ha csinálunk valamit, azt csináljuk rendesen. Így tehát felmondtam a munkahelyemen, nem fogadtam el másikat, amikor lehetett volna és elhagyom szerelmesen szeretett városomat is.
Egy kis vidéki wellness egyébként is jót fog tenni, csak abban bízok, hogy nem húzódik el túlságosan az újra magamra találás időszaka sem. Hogy mi lesz azután? Nem tudom. De a New York-London-Budapest(-Pécs??) tengelyen viszonylag sok mindenre nyitott vagyok.
Szeretem én a változást, meg kívántam is, csak kicsit erősebb hátszéllel. Nehezen dolgoztam fel végül, volt a búcsúzásnak katasztrofális és tökéletesen gyönyörű része is. Bár igazából nem volt búcsúzás egyáltalán. És miért is kellett volna? Ma este is reméltem, hogy egy elköszönéssel több lesz, mint sikerült, holott tudtam, hogy nem fog megtörténni, de a kezdeti csalódottság után rájöttem, hogy akármiért is alakult ez így, talán jobb is. Könnyebb lesz reggel.
Az utóbbi pár hét, bár igazából az egész január annyira furcsa jóságokat tartogatott, hogy szerettem volna a fejemet verni a falba, amiért pont most voltam ennyire makacsul büszke és megyek el visszavonhatatlanul, de most hazafelé sétálva gondolkodtam. Pont, hogy ekkor és így kellett történnie mindennek. Tudatosult, hogy még egy kis időre van szükség, nekem ilyen okból, másnak másmilyen okból. Tudatosult, hogy nyugodtan take my time, törődjek magammal, sort my shit out, mert nem veszítek el közben semmit. Sőt.
(Az megint más dolog, hogy én féléve is mondtam, hogy ez lesz úgyis. Az meg főleg, hogy közben én nem pofoztam helyre magamat, nem teremtettem meg a saját boldogságom alapját. De majd most. És igazából az a visszavonhatatlan sem annyira visszavonhatatlan.)
Tulajdonképpen mission accomplished.
PS.: Idén újra utaznom KELL.
szombat, február 01, 2014
vasárnap, január 19, 2014
2014 első rejtélye
Azt elfogadom, hogy két napja fel van dagadva a szemem és teljesen ki vagyok száradva.
De vajon mitől sajog az összes csont a bordáimban és miért veszek ennyire nehezen levegőt?
Nem, nem ütöttem meg magam, nem estem el, csak pihe-puha ágyban aludtam és még csak fel se fáztam.
I need Sherlock.
And some air.
De vajon mitől sajog az összes csont a bordáimban és miért veszek ennyire nehezen levegőt?
Nem, nem ütöttem meg magam, nem estem el, csak pihe-puha ágyban aludtam és még csak fel se fáztam.
I need Sherlock.
And some air.
kedd, december 31, 2013
Best of 2013
Hogy ne csak a rossz dolgokról írjak mindig.
Január
Január
- mosolyogva nézni, ahogy az egyik legjobb barátod jól érzi magát
- egyetemi színház előadására menni
- Raveonettes & Hangmás a hajón a lányokkal
- kivételesen jól eső érzés, amikor a bankkártyádra gondolsz
- véletlen ebéd
- Reptile Youth
- amikor részegen felhívatják magukat telefonon, hogy személyesen is boldog születésnapot kívánhassanak
- film és pizza
- Szeged a hazatérő Annával és Mesivel
- amikor másnak főzhetsz
- PEN (mondjuk csak a kint töltött idő második fele, de az nagyon)
- szakdolgozat-leadás előtti éjszakák Andival csetelve, egymásnak fotókat és rajzokat küldözgetve
- kiselőadást tartani az egyetemen a kedvenc témádból
- nagyon hosszú hajnali telefonbeszélgetés
- Szellemírók és a Ready Player One
- nagyon jól sikerült záróvizsga, második diploma
- Anna és Mesi nálunk
- munka out of nowhere
- erkélyen sörözések (etc.)
- amikor olyan apróságokban is gondoskodnak rólad, hogy például ne legyél lemaradva semmi aktuálisról, amíg nincs neted
- Rékáék (a jó döntés, hogy ha már minden második nap összefutunk, akkor végre üljünk már le beszélgetni)
- egy jó este sok szeretett emberrel, macskák mellett ébredéssel
- Pest-Vác-Diósjenő kirándulás
- ismét rájönni, hogy nem csak tudsz, de szeretsz is egyedül lenni
- váratlanul jött segítség
- still
- rengeteg beszélgetés
- ahogy 50 oldalanként összetöri a szívedet a One Day
- csodás pécsi Hangmás-koncert
- A Place to Bury Strangers Budapesten
- váratlan kérdés
- váratlan reakció
- első igazi interjú (ráadásul a Hangmással, úgyhogy nem érdekel, mennyire suta lett)
- újabb váratlan rant, valamint megtudni, hogy olyanok is szoktak rád gondolni, meg neked szurkolni, akikről nem is gondoltad, hogy bármit is tudnak rólad a neveden kívül
- az a tekintet
- mozi
- bitch please
- munkát találni, miután feladtad
- az érzés, hogy szükség van rád
- házibuli
- rájönni, mennyi barátod van
- reggelente szomorú zenét hallgatva munkába menni
- kis sikerélmény
- örülni, hogy másnak örömet okozol
- amikor mások meghallgatnak, bármi van, és nem ítélkeznek, csak hallgatnak
- egy nagyon jó este Pesten
- 8 évessel karácsonyozni
- hozzájárulni a karácsonyi menühöz
- at least you're proud
szombat, december 28, 2013
Napok az év végén
Van az úgy, hogy a legelegánsabb megoldás egy leheletnyi gyerekességgel elkerülni a nagyon nagy hülyeséget.
Egyszerre vagyok boldog és szomorú, bizakodó és tanácstalan. Egyfolytában az időn gondolkodom, meg azon, hogy most egy igazán jót kellene lépnem. Vissza kell vágnom az életnek, magamnak, értem. Mielőtt még nem késő. Így is túl sokat pocsékoltam. (Mert vagyok olyan idióta, hogy csak vártam, de nem mondtam ki, hogy pontosan mire. Most már mindegy. Vagy nem. Whatever.)
Nem haragszom, csak csalódott vagyok és fáj a veszteség. Túl nagy. Túl sok. Túl fontos.
És az idő sem hajlandó megállni. Legalább addig, míg kitalálnám, mire való vagyok.
Úgy irigylek mindenkit, akinek akárcsak egy konkrét célja is van.
Gondolkodom, gondolkodom, már minden sejtem fáj. Minden éjszakát végigálmodok, napok óta ugyanarról álmodok: ugyanazokkal beszélgetek, ugyanazokkal kerülgetjük egymást, de nincsenek tisztázott viszonyok, nyitott lehetőségekre ébredek.
Ráadásul nem tudom, mit csinálok alvás közben, de ébredéskor több ponton fájok, mintha összevertek volna, de se a fal, se semmi nincs olyan távolságban, hogy esélyes lenne beleütköznöm. Mondjuk ma a szemem is annyira fájt, hogy délután kellett egy kicsit pihentetnem, amiből természetesen alvás lett, úgyhogy a gondolkodás elől egészen jól menekülök.
Pedig még idén ki KELL találnom, hogy mi legyen velem. Ezért vissza is vonultam a kis albérletembe, hogy egyedül legyek a gondolataimmal. Eddig csak arra jutottam, hogy az egyetlen tehetségem valószínűleg a barátkozás. Nem értem, miért megy ilyen jól, mikor bunkó, rideg és antiszociális vagyok, aki nem szereti az embereket. De mégis. Mármint mégis szereti. Nem érted? Én sem.
Oké, sose voltam igazán közutálatnak kitéve, de mostanában zavarba ejtően sokan fejezik ki, hogy mennyire kedvelnek. Mikor lássuk be, semmit nem teszek ezért. Mesélek. És hallgatom, ha mesélni akarnak. Még kérdezni sem merek (ez egy nagy hiányosságom, ennek meg kell változnia). Ennyi. Örülök, hogy szeretnek, csak valamiért ez megijeszt. Persze, tudom, ez legyen a legnagyobb problémám.
Bárcsak.
Szóval még mindig túl sok minden érdekel és még mindig nem értek semmihez.
Tehát ha van bármi ötletek, ne habozzatok megosztani velem.
Addig is, stay tuned.
Egyszerre vagyok boldog és szomorú, bizakodó és tanácstalan. Egyfolytában az időn gondolkodom, meg azon, hogy most egy igazán jót kellene lépnem. Vissza kell vágnom az életnek, magamnak, értem. Mielőtt még nem késő. Így is túl sokat pocsékoltam. (Mert vagyok olyan idióta, hogy csak vártam, de nem mondtam ki, hogy pontosan mire. Most már mindegy. Vagy nem. Whatever.)
Nem haragszom, csak csalódott vagyok és fáj a veszteség. Túl nagy. Túl sok. Túl fontos.
És az idő sem hajlandó megállni. Legalább addig, míg kitalálnám, mire való vagyok.
Úgy irigylek mindenkit, akinek akárcsak egy konkrét célja is van.
Gondolkodom, gondolkodom, már minden sejtem fáj. Minden éjszakát végigálmodok, napok óta ugyanarról álmodok: ugyanazokkal beszélgetek, ugyanazokkal kerülgetjük egymást, de nincsenek tisztázott viszonyok, nyitott lehetőségekre ébredek.
Ráadásul nem tudom, mit csinálok alvás közben, de ébredéskor több ponton fájok, mintha összevertek volna, de se a fal, se semmi nincs olyan távolságban, hogy esélyes lenne beleütköznöm. Mondjuk ma a szemem is annyira fájt, hogy délután kellett egy kicsit pihentetnem, amiből természetesen alvás lett, úgyhogy a gondolkodás elől egészen jól menekülök.
Pedig még idén ki KELL találnom, hogy mi legyen velem. Ezért vissza is vonultam a kis albérletembe, hogy egyedül legyek a gondolataimmal. Eddig csak arra jutottam, hogy az egyetlen tehetségem valószínűleg a barátkozás. Nem értem, miért megy ilyen jól, mikor bunkó, rideg és antiszociális vagyok, aki nem szereti az embereket. De mégis. Mármint mégis szereti. Nem érted? Én sem.
Oké, sose voltam igazán közutálatnak kitéve, de mostanában zavarba ejtően sokan fejezik ki, hogy mennyire kedvelnek. Mikor lássuk be, semmit nem teszek ezért. Mesélek. És hallgatom, ha mesélni akarnak. Még kérdezni sem merek (ez egy nagy hiányosságom, ennek meg kell változnia). Ennyi. Örülök, hogy szeretnek, csak valamiért ez megijeszt. Persze, tudom, ez legyen a legnagyobb problémám.
Bárcsak.
Szóval még mindig túl sok minden érdekel és még mindig nem értek semmihez.
Tehát ha van bármi ötletek, ne habozzatok megosztani velem.
Addig is, stay tuned.
I sit here waiting as time keeps slipping away
In my heart are all the words that I want to say
Without you I know that I'd wanna die
And with you I know my heart would always try
You have my heart
You have my soul
True love
It should last forever
Time's slipping away
I can't shut up my mouth I have to say how I feel
'cause when I can't control my heart I know that it's real
I hold on tight and try to convince you stay
and have my heart tell you what I've been dying say
You have my heart
You have my soul
True love
It should last forever
Time's slipping away
My mind's made up and I know that I want you
because these words and feeling of love are all true
I'll never say it but I always want you to know
as each day goes by my love continues to grow
You have my heart
You have my soul
True love
It should last forever, forever
You don't remember me
I sit here waiting as the years keep slipping away
In my heart were all of the words that I wanted to say
I didn't get the chance to show my feelings were real
and my heart would never tell you just how I feel
My hopes and dreams are crushed and have washed away
Leaving my heart empty and without a word to say
My hopes and dreams are crushed and have slipped away
My hopes and dreams are crushed and all washed away
vasárnap, december 22, 2013
The Blonde, the Brunette & the Russian
A:- You said so many pretty things about vodka, you should drink more!
B:- Or maybe I should go to sleep.
A:- What's on that paper?
B:- My train schedule. And a wannabe song on the other side.
C:- Yeah, she writes lyrics!
A:- Cool! Who'll sing it?
B:- Hopefully I will.
A:- Hopefully? Do it!
B:- Yeah, I'd like to, I dunno why, but... you know, I didn't think I'm the type...
A:- Don't ask, why! Just do it. I can imagine you on the stage.
C:- You look like the singer of The Kills. You ARE the type.
B:- OK, fine. You win.
szombat, december 21, 2013
Despite Everything I'm Still Human
Kicsit határozottabbnak kellene lennem a jövőmmel kapcsolatban, jelenleg ezt látom legnagyobb hibámnak. Egyre jobban éget a gondolat, hogy le kellene lépni kicsit szó nélkül, de az annyira meglepő lépés lenne, hiszen lételemem, hogy minden porszemről tudósítsak. Meg hát mégis hogyan gondolom én ezt. De valószínűnek tartom, hogy így lenne meg a megoldás kulcsa. Mondjuk könnyű úgy elképzelni a következő 40 évet, mintha végig 22-nek gondolnám magam.
Várom a karácsonyt, szeretem a karácsonyt, de utána szeretném kikapcsolni a tudatomat addig, míg benne nem járunk rendesen a januárban. Gyűlölöm a szilvesztert még mindig, és ez annak ellenére is így van, hogy tavaly majdnem jól éreztem magam. Most van két üres hetem, nem tudom, teljesen borítsam-e be magam a vidéki létezéssel, vagy... vagy?
Az új munkatársak is nagyon megölelgettek búcsúzáskor a karácsonyi partin, hogy milyen értékes embert ismertek meg bennem, meg ilyenek. Érzem a szeretetet, csak már megint nem értem, mire. Estére meg előkerült, hogy kedves vagyok, meg okos, meg nagyon tudok szeretni, és milyen magas az érzelmi intelligenciám. Nem. "De akkor most sem csinálnád ezt." Jahogy.
Whatever.
Azt hiszem, Daughter-koncertre soha nem fogok elmenni, mert ordenáré nagy public crying lenne belőle. Főleg, hogy tudom, a könnyeim képesek arra is, hogy vízesés szerűen ömöljenek ki a szememből. Mondjuk ilyenkor legalább el szoktam magam nevetni.
Várom a karácsonyt, szeretem a karácsonyt, de utána szeretném kikapcsolni a tudatomat addig, míg benne nem járunk rendesen a januárban. Gyűlölöm a szilvesztert még mindig, és ez annak ellenére is így van, hogy tavaly majdnem jól éreztem magam. Most van két üres hetem, nem tudom, teljesen borítsam-e be magam a vidéki létezéssel, vagy... vagy?
Az új munkatársak is nagyon megölelgettek búcsúzáskor a karácsonyi partin, hogy milyen értékes embert ismertek meg bennem, meg ilyenek. Érzem a szeretetet, csak már megint nem értem, mire. Estére meg előkerült, hogy kedves vagyok, meg okos, meg nagyon tudok szeretni, és milyen magas az érzelmi intelligenciám. Nem. "De akkor most sem csinálnád ezt." Jahogy.
Whatever.
Azt hiszem, Daughter-koncertre soha nem fogok elmenni, mert ordenáré nagy public crying lenne belőle. Főleg, hogy tudom, a könnyeim képesek arra is, hogy vízesés szerűen ömöljenek ki a szememből. Mondjuk ilyenkor legalább el szoktam magam nevetni.
Woken up like an animal
Teeth ready for sinking
My mind's lost in bleak visions
I've tried to escape but keep sinking
Teeth ready for sinking
My mind's lost in bleak visions
I've tried to escape but keep sinking
(...)
Underneath the skin there's a human
Buried deep within there's a human
And despite everything I'm still human
But I think I'm dying here
Woken up like an animal
I'm all ready for healing
My mind's lost with nightmares streaming
Woken up (kicking screaming)
Take me out of this place I'm in
Break me out of this shell-like case I'm in
Buried deep within there's a human
And despite everything I'm still human
But I think I'm dying here
Woken up like an animal
I'm all ready for healing
My mind's lost with nightmares streaming
Woken up (kicking screaming)
Take me out of this place I'm in
Break me out of this shell-like case I'm in
szerda, december 18, 2013
Éjszakai lányos, sorozatos elmélkedés
Azóta akarok erről írni valamit, hogy nyáron megint maratont tartottam, de most sem futja ennél többre.
Mióta gimisként először néztem végig, legtöbbször az a SATC epizód jutott random az eszembe, amikor Carrie a fantasztikus partin meglátja - második szakításuk után először - Biget az új nőjével, aki majd egy tízessel fiatalabb Carrie-nél és ő gyorsan lefut a partra hányni egyet. (És erről most eszembe jutott egy beszélgetés a húgommal, de azt majd talán máskor.)
Mostanában viszont mindig azon kuncogok magamban, amikor eszembe jut (és egyre gyakrabban jut eszembe), hogy Carrie mennyire hozni akarta a tökéletes nő képét a közben Mrs. Biggé avanzsált Natashának, egészen addig, amíg a gálaest köszönőlevelét olvasva Carrie észre nem veszi azt a helyesírási hibát és röhögve felhívja Mirandát:
“It’s a good thing she got married. The woman is an idiot.”
PS: Azt soha nem értettem, hogy Natasha miért hagyta rájuk, ha tudta, hogy Big Carrie-vel csalja. Már csak az “én is sajnálom, hogy beleléptem a pocsolyátokba és az én életemet is elbasztátok” jellegű beszéde miatt sem.
PS #2: De a kedvenc részem az, amikor Steve felhívja éjjel Mirandát, hogy nem akarja zavarni, tényleg, csak annyit tegyen meg, hogy az ablakhoz megy és megnézi, hogy milyen gyönyörű és óriási a hold. <333 p="">333>
Mióta gimisként először néztem végig, legtöbbször az a SATC epizód jutott random az eszembe, amikor Carrie a fantasztikus partin meglátja - második szakításuk után először - Biget az új nőjével, aki majd egy tízessel fiatalabb Carrie-nél és ő gyorsan lefut a partra hányni egyet. (És erről most eszembe jutott egy beszélgetés a húgommal, de azt majd talán máskor.)
Mostanában viszont mindig azon kuncogok magamban, amikor eszembe jut (és egyre gyakrabban jut eszembe), hogy Carrie mennyire hozni akarta a tökéletes nő képét a közben Mrs. Biggé avanzsált Natashának, egészen addig, amíg a gálaest köszönőlevelét olvasva Carrie észre nem veszi azt a helyesírási hibát és röhögve felhívja Mirandát:
“It’s a good thing she got married. The woman is an idiot.”
PS: Azt soha nem értettem, hogy Natasha miért hagyta rájuk, ha tudta, hogy Big Carrie-vel csalja. Már csak az “én is sajnálom, hogy beleléptem a pocsolyátokba és az én életemet is elbasztátok” jellegű beszéde miatt sem.
PS #2: De a kedvenc részem az, amikor Steve felhívja éjjel Mirandát, hogy nem akarja zavarni, tényleg, csak annyit tegyen meg, hogy az ablakhoz megy és megnézi, hogy milyen gyönyörű és óriási a hold. <333 p="">333>
péntek, november 29, 2013
Paradox
I’m a paradox. I want to be happy, but I think of things that make me sad. I’m lazy, yet I’m ambitious. I don’t like myself, but I also love who I am. I say I don’t care, but I really do. I crave attention, but reject it when it comes my way. I’m a conflicted contradiction. If I can’t figure myself out, there’s no way anyone else has.
szerda, november 27, 2013
Megvilágosodtam, vagy valami ilyesmi
Ma viszonylag könnyen keltem fel (biztosan a hétvégén letöltött Doctor Who app-ból származó csengőhang és háttérkép kombinációja miatt), még szendvicset is csináltam, mielőtt elmentem dolgozni. A munkanap is egész jó volt, főleg, hogy az ebédhez volt kávé-csoki-warpaint koncertfelvétel, meg persze azért, mert olyan sokat röhögtünk. Konkrétan én vagyok az iroda trollja, mindennap sikerül meglepni a többieket valamivel, tegnap még én is annyira nevettem magamon, hogy a könnyem is szabályosan folyt. Szóval egész oké minden.
Ahogy jöttem haza, előbb bementem a belvárosba, hátha onnan lesz normális csatlakozásom, de csak duplán megszívattam magam. Igaz, ez relatív, mert másképp nem lenne most az asztalomon egy csomag hókifli. Mondjuk nem idegesítettem fel magam különösebben, hiszen nem volt olyan hideg és sétálni mindig jó.
De aztán ahogy hazaértem, ahogy becsukódott mögöttem a liftajtó, iszonyúan dühös lettem. A közvetlen kiváltó ok igazából lényegtelen, egyszerűen csak szerettem volna ütni és üvölteni, minden értelmetlen dolgot értelmessé tenni.
Ledobtam a táskámat az ágyra, magamat meg a székre. Csak ráztam a fejem. Nem hiszem el, nem hiszem el. Mikor lesz már vége? Mikor dörgölhetem mások orra alá a valóságot? Mikor törik már össze ez a kurva látszat?
Igaza volt Z.-nek. Néha muszáj boszorkánynak lenni. "YOLO bazdmeg, YOLO!"
Csak hiába értek egyet elvben, ha valamiért annyira kurva jó fej vagyok, hogy a feldobott labdákat akkor sem csapom le, amikor a körülmények miatt büntetlenül megúsznám, pusztán mert nem akarom, hogy más miattam sérüljön. Pedig már rég mindegy. Vajon miért őrzök olyasmit, ami nem létezik, sose volt, és különben is rossz nekem? Vajon más tényleg elhiszi, hogy most egy olyan állapot van, amikor mindenki boldog? Vagy tudja, hogy senki nem az, csak reméli, hogy a látszat valóság lesz egyszer? Persze milyen látszatról bezsélek, mikor mindenki megkérdőjelezi. És én mindig csak fáradtan legyintek, hiszen ain't got time for this shit. Én már amúgy sem kellek a főbb problémáim átbeszéléséhez, legalábbis ez az idei ősz tanulsága. Ez fura is és vicces is. Jól esik, de néha elkápráztat, hogy mennyien foglalkoznak ezzel. Mintha nem nagyon kevés embert érintene, hanem minimum az összes afrikai kisgyereket. Mindig megmosolyogtat.
És akkor eszembe jutott, hogy senki sem boldog. Azok közül, akiket szeretek, senki sem boldog. Van, aki magányos, van, aki nem találja a helyét a világban, van akivel rengeteg szar történik, van, akinél csak a körülmények szarok, van, aki úgy csinál, mintha mindene meglenne és tök elégedett lenne, de szomorúbb a szeme, mint egy menhely összes kutyakölykének, ésatöbbi, ésatöbbi. Viszont egyiküket se fogom tudni boldoggá tenni. Akkor miért vagyok ilyen extra óvatos, miért érzek minden rosszat, ami mással történik személyes kudarcnak? Nekem nem felelősségem, hogy megoldjam a dolgaikat, nem feladatom magam elé rakni őket.
Annyira egoista és önző vagyok és mégsem foglalkozom eleget magammal?! Egészen hihetetlen. Még csak nem is vagyok elégedetlen magammal, már csak egy kis szorgalmat hiányolok magamból. Mégsem arra törekszem, hogy én boldog legyek. Pedig már nem gondolom, hogy annyira balfasz lennék, hogy veszett ügy lenne. Már nem gondolom, hogy baj lenne az agyammal, amiért limitált képességekkel rendelkezek emberi kapcsolatok terén. És talán ha arra törekednék, hogy nekem jó legyen, azzal bevonzanám a többieknek is a jót. Ha másokban hiszek, akkor magamban is hihetnék végre. Végül is, mit veszíthetek?
Mindent? Semmit?
Vagy ez ugyanaz?
Ahogy jöttem haza, előbb bementem a belvárosba, hátha onnan lesz normális csatlakozásom, de csak duplán megszívattam magam. Igaz, ez relatív, mert másképp nem lenne most az asztalomon egy csomag hókifli. Mondjuk nem idegesítettem fel magam különösebben, hiszen nem volt olyan hideg és sétálni mindig jó.
De aztán ahogy hazaértem, ahogy becsukódott mögöttem a liftajtó, iszonyúan dühös lettem. A közvetlen kiváltó ok igazából lényegtelen, egyszerűen csak szerettem volna ütni és üvölteni, minden értelmetlen dolgot értelmessé tenni.
Ledobtam a táskámat az ágyra, magamat meg a székre. Csak ráztam a fejem. Nem hiszem el, nem hiszem el. Mikor lesz már vége? Mikor dörgölhetem mások orra alá a valóságot? Mikor törik már össze ez a kurva látszat?
Igaza volt Z.-nek. Néha muszáj boszorkánynak lenni. "YOLO bazdmeg, YOLO!"
Csak hiába értek egyet elvben, ha valamiért annyira kurva jó fej vagyok, hogy a feldobott labdákat akkor sem csapom le, amikor a körülmények miatt büntetlenül megúsznám, pusztán mert nem akarom, hogy más miattam sérüljön. Pedig már rég mindegy. Vajon miért őrzök olyasmit, ami nem létezik, sose volt, és különben is rossz nekem? Vajon más tényleg elhiszi, hogy most egy olyan állapot van, amikor mindenki boldog? Vagy tudja, hogy senki nem az, csak reméli, hogy a látszat valóság lesz egyszer? Persze milyen látszatról bezsélek, mikor mindenki megkérdőjelezi. És én mindig csak fáradtan legyintek, hiszen ain't got time for this shit. Én már amúgy sem kellek a főbb problémáim átbeszéléséhez, legalábbis ez az idei ősz tanulsága. Ez fura is és vicces is. Jól esik, de néha elkápráztat, hogy mennyien foglalkoznak ezzel. Mintha nem nagyon kevés embert érintene, hanem minimum az összes afrikai kisgyereket. Mindig megmosolyogtat.
És akkor eszembe jutott, hogy senki sem boldog. Azok közül, akiket szeretek, senki sem boldog. Van, aki magányos, van, aki nem találja a helyét a világban, van akivel rengeteg szar történik, van, akinél csak a körülmények szarok, van, aki úgy csinál, mintha mindene meglenne és tök elégedett lenne, de szomorúbb a szeme, mint egy menhely összes kutyakölykének, ésatöbbi, ésatöbbi. Viszont egyiküket se fogom tudni boldoggá tenni. Akkor miért vagyok ilyen extra óvatos, miért érzek minden rosszat, ami mással történik személyes kudarcnak? Nekem nem felelősségem, hogy megoldjam a dolgaikat, nem feladatom magam elé rakni őket.
Annyira egoista és önző vagyok és mégsem foglalkozom eleget magammal?! Egészen hihetetlen. Még csak nem is vagyok elégedetlen magammal, már csak egy kis szorgalmat hiányolok magamból. Mégsem arra törekszem, hogy én boldog legyek. Pedig már nem gondolom, hogy annyira balfasz lennék, hogy veszett ügy lenne. Már nem gondolom, hogy baj lenne az agyammal, amiért limitált képességekkel rendelkezek emberi kapcsolatok terén. És talán ha arra törekednék, hogy nekem jó legyen, azzal bevonzanám a többieknek is a jót. Ha másokban hiszek, akkor magamban is hihetnék végre. Végül is, mit veszíthetek?
Mindent? Semmit?
Vagy ez ugyanaz?
vasárnap, november 24, 2013
Mégis
Olyan érdekes, hányféle formája lehet a csalódásnak.
Csalódott vagyok, amikor nincs a boltban a kedvenc csokis kekszemből.
Csalódott vagyok, amikor kiszámolok mindent szépen centire, de valamin mégis változtatnom kell.
Csalódott vagyok, amikor valaki, akit szeretek, csalódott.
Csalódott vagyok, amikor napokig készülök valamire, de csak egy leheletnyit nem úgy alakul, ahogy elképzeltem és máris nem ugyanaz.
Csalódott vagyok, amikor hónapokig várok valamire, amit már az elején tudtam, hogyan szeretnék megvalósítani, és még csak esélyt se kapok, hogy úgy legyen.
Csalódott vagyok, amikor túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi ellen is tegyek, ha nincs rá szükség a napi basic teendőkhöz.
És nem, az ember nem azért törődik, nem azért figyel, nem azért szeret, nem azért áll szögegyenesen a szarviharban, mert bármit is elvárna érte cserébe, de mégis... mégis csalódott vagyok, hogy soha nincs elém lökve még egy őszintétlen "kösz" vagy "bocs" sem.
Pedig hamisan aztán pláne nincsen rá szükségem.
Csalódott vagyok, amikor nincs a boltban a kedvenc csokis kekszemből.
Csalódott vagyok, amikor kiszámolok mindent szépen centire, de valamin mégis változtatnom kell.
Csalódott vagyok, amikor valaki, akit szeretek, csalódott.
Csalódott vagyok, amikor napokig készülök valamire, de csak egy leheletnyit nem úgy alakul, ahogy elképzeltem és máris nem ugyanaz.
Csalódott vagyok, amikor hónapokig várok valamire, amit már az elején tudtam, hogyan szeretnék megvalósítani, és még csak esélyt se kapok, hogy úgy legyen.
Csalódott vagyok, amikor túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi ellen is tegyek, ha nincs rá szükség a napi basic teendőkhöz.
És nem, az ember nem azért törődik, nem azért figyel, nem azért szeret, nem azért áll szögegyenesen a szarviharban, mert bármit is elvárna érte cserébe, de mégis... mégis csalódott vagyok, hogy soha nincs elém lökve még egy őszintétlen "kösz" vagy "bocs" sem.
Pedig hamisan aztán pláne nincsen rá szükségem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)