A bús közellenség

Hétfőn Dorothy elvitt moziba. Megcsodáltuk a fantasztikus Malom mozit, meg az új Harry Potter-filmre özönlő gyerekek sokaságát, majd beültünk a bűnöző bácsi történetére.

Gyönyörűen volt fényképezve, azt hiszem ez a legnagyobb pozitívuma. Bár a helyenkénti kézikamera zavart, de ez az én hibám, én vagyok nagyon tengeribeteg, amúgy jó volt az úgy oda. Tetszett, hogy olyan objektívet használtak, amely kiemelte a szereplők természetességét: látszottak a pórusok, az apró szőrszálak, de ettől is csak gyönyörűbbek voltak a képek. Röviden: vizualitás - csillagos ötös.

A cselekmény inkább csak olyan áttekintő jellegű volt, konkrétan tudatlan maradtam. Ráadásul mindenki mindenki ellen volt, sem a nyomozókat, sem a törvényenkívülieket nem éreztem egységes, összetartó csoportnak. A hangulatot bemutatták sikeresen, de még csak azt sem tudtam meg, hogy ki az a John Dillinger. Valaki aki magáénak akarta tudni a világot. Azonnal. Ettől igazán nem lettem okosabb, pláne, hogy az állandóan komor ábrázata semmilyen ambíciót nem sejtetett.
Purvis szintén rejtély: eleinte kegyetlennek tűnt, de utána mindig olyan zavart, jókisfiús volt. Talán azért volt zavart, mert Bale is érezte, hogy ez így gáz?
Marion Cotillardot alapvetően imádom, de most semmit nem érzékeltem a jelenlétéből. Szerepe szerint csak szépnek kellett volna lennie, de mivel ő (bár nagyon gyönyörű) nem klasszikus szépség, még csak ezt sem láttam hitelesnek. Tehát miért is szeretett bele Mr Dillinger?

Gyakorlatilag végig mosolyogtam a filmen, de sajnos az volt a ritkább, ha a dialógusok miatt. A nőmegléptetős jelenet akár tetszhetett is volna, ha Johnny nem fapofával mondja el a szövegét, de legalábbis a szemében látni lehetett volna valami vágyat, vagy nem is tudom. Nekem ők nem működtek együtt a vásznon. Sőt, igazából semmi sem működött, aminek nem a látványhoz lett volna köze.
De nem csalódtam. A képi világ túl jól sikerült ahhoz. Ennyi.

Az ellopott bejegyzés

Ezt a kérdéssort az egyik moly-tag blogján találtam, és lenyúltam, mert elgondolkodtatónak találtam. Meg különben is miért ne?

Kedvenc:

Étel: abszolút? palacsinta és sült kacsa bármikor jöhet (meg az édességek, meg... ja.)
Ital: víz, gyömbér, citromos/epres/málnás vackok
Alkohol: tudjuk, hogy ritkán, de ha mégis: koktélok, pálinkák (kivéve a körte, brrr), abszint, borból a rosé (persze az is lehet, hogy még csak ebből ittam jó fajtát)
Szín: sötétebb árnyalatai a vörösnek és a zöldnek, meg a klasszikus fekete és fehér
Együttes: na ne hülyéskedjünk.
Színész: a sokoldalú, netán polihisztor urak munkásságát követem előszeretettel (pl.: McGregor, Downey Jr, Laurie, de én nem tudok meghatározni ilyeneket)
Színésznő: sok a tehetséges és intelligens(nek látszó) díva is
Film: most direkt bántunk engem?
Sorozat: Tudors, House MD, Sex and the City, IT Crowd, Pushing Daisies (eddig.)
Szám: ha a szövege egyszer megérint, akkor már nyert ügye van bármelyiknek


Hiszel-e:

Horoszkópban: hangulatfüggő, de visszamenőleg mindig több igazságot látok benne
Istenben: nem. igen. nem. igen. nem.
Túlvilágban: igen. nem. igen.
Földönkívüliekben: gondolom.
Magadban: Naponta egyszer.


Mit gondolsz róla?

Álmok: Fontosnak tartom őket, ha meg tudom fejteni, hogy mit jelentenének, ha egyáltalán jelentenének valamit. Érted.
Szerelem: "...köpni kell, pü."
Élet: szép dolog, csak szar a világ
Halál: nemakaromnemakaromnemakaromnemakarom
Dohányzás: passzívan
Káromkodás: Nagyon szeretem, remek önkifejezési eszköztár.


Egyik-másik:

Vanília-csoki: cso...vanília
Sör-bor: bor
Szárazföld-tenger: föld
Fekete-fehér: mikor hogy
Hideg-meleg: meleg
Nap-Hold: Hold
Állat - ember: ember
Rend - rendetlenség: többnyire rend


Közösség:

Szeretsz vásárolni?
Ki nem? Csak túl nehéz eset vagyok. Türelmetlen, akinek semmi sem jó soha.

Szeretsz emberekkel találkozni?
Persze, igénylem a társaságot, de időnként kell egy kis idő, amit egyedül tölthetek bezárva a szobámban. (Ez most egy kicsit sokra sikerült, úgyhogy vigyetek ki innen!!!)

Hogy jössz ki a környezeteddel?
Ööö. Kérdezd őket, de gondolom szarul. :D Legalábbis furán.

Mikor ismerted meg a mostani legjobb barátodat?
Nem hinném, hogy egyetlen van. Minden új iskola hozott legalább egyet. (Elgondolkodtam a fórumokon is, de... áh.)

Szeretsz középpontban lenni?
Még akkor is, amikor láthatatlan akarok lenni.

Szereted, hogy ha boldog emberek vesznek körül?
Jóhogy! Az ilyen szerencsére ragadós.

És ha szomorúak?
Akkor felvidítom őket én. Ennyi.

Milyennek tartanak a többiek?
Gondolatolvasó azért nem vagyok. Gondolom lököttnek.


Előfordult már, hogy:

Ültél már repülőn? - Igen, de nem rendszeresíteném.
Voltál külföldön? - Szerencsére előfordult párszor, igen.
Sírtál mások előtt? - Sajnos.
Másztál fára? - Jóhogy!
Találkoztál már híres emberrel? - Egyre sűrűbben.
Eltört egy csontod? - Jobb kéz, mutatóujj legutolsó perce. :D
Be kellett feküdnöd kórházba? - Születésem utáni ott tartás ér?
Telefonbetyárkodtál? - Soha. Ja de... Tinilányok, kamasz "szerelem". :D
Lógtál az iskolából? - Csak tesi és spanyol órákról. Végzősként utóbbiról rendszeresen. :/
Úsztál tengerben? - Csak a térdig belegázolás történt meg. De majd egyszer, a megfelelő társaságban.
Voltál templomban? - Elvitettem magam anyuval. Nem örült, így apával küldött el.
Fent maradtál egész éjszaka? - Többször is. Imádom!
Táborban voltál? - Kézműves tábor alsóban? Gólyatábor?
Gondolatban megöltél valakit? - Nem rémlik, de amúgy biztosan volt ilyen.


Egyéb:

Jobb, vagy balkezes vagy? - Jobb.
Mi van az egérpadodon? - Itt csak touchpad van.
Mi van az ágyad alatt? - Szőnyeg?
Mitől félsz a legjobban? - Megsemmisülés.
Mi jár most a fejedben? - Mindent azért én sem fogok elmondani.
Vannak háziállataid? - Rakás macska, a kicsik éppen elnevezési fázisban. :D


Múlt:

Akit a legjobban hiányolsz: Őt. Meg Őt. És persze Őt is.
Amit a legjobban hiányolsz: Élet.
Életed legszebb időszaka: Volt ilyen.
Életed legrosszabb időszaka: Közvetlen utána történt.
Ha visszamehetnél az időben, hova mennél? - Mivel biztosan mindent ugyanígy csinálnék, ezért nem a saját életem mérföldköveihez (20 év alatt sok ilyen volt.), haneeeem. A XIX. századba valahova. Inkább a vége felé, a szép viktoriánus Angliába. :)
Egy dolog, amit megbántál: Félelem.
Egy dolog, amit elfelejtenél: Passzolnék.
Mi akartál lenni, ha nagy leszel? - Operaénekesnő. :)


Jövő:

Állás: Írni fogok. Csak nem tudom mit. Remélem nem címkéket a befőttes üvegekre.
Házasság: Ezt lehet hanyagolni kéne, mert ha addig nem is, az esküvőn úgyis összevesznénk.
Gyerekek: Jöjjenek. De ne most. Úgy lassan. Egyszer. Ja.
Fiad neve: És ha nem lesz fiam?
Lányod neve: És ha nem lesz lányom?
Hol fogsz lakni? - Egy hatalmas tetőlakásban valamely Európai fővárosban.


1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
Valaki túl sokat gondol a memóriámról.

2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
Túlélésben jó vagyok.

3. El szoktál aludni a tévé előtt?
Talán ha egyszer. De hé, nem is szoktam tévézni. (Khm, egy perce kapcsoltam ki a készüléket.)

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
Jézusom, nem!

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
Kacc.

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
Nem hiszem, hogy volt igazán komoly. Csak ilyen hirtelen felindulásos, értelmetlenségek rémlenek.

8. Félsz a sötétben?
Dehogy, imádom a sötétet.

9. Most van valaki, aki tetszik?
Nézd, sok a szép ember.

10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
Senki se különb a másiknál.

11. Szerencseszámod?
Olyanról nem tudok, ami szerencsét hozott volna konkrétan. Szólj, ha tévedek.

12. Nyertél már lottón?
Nem?

13. Most iszol valamit?
Nem.

16. Most van valaki, aki hiányzik?
Mindig.

17. Mit kérsz karácsonyra?
Könyvespolcot és új hobbit.

18. Ismered a muffinembert?
Kellene?

19. Beszélsz álmodban?
Nem panaszkodtak még. Bár egyszer mintha mondták volna koleszban. De amúgy nem.

20. Emlékszel az első csókodra?
Van aki nem? (Már nem az enyémre. Ha-ha. Érted.)

21. Reptettél valaha sárkányt?
Never.

22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova?
2 éve a vadkerti tóra. Idén egyszer akartunk, esőig halasztottuk.

23. Sikeresnek tartod magad?
Hülyeségben és lustaságban abszolúte.

24. Kábé hány ember száma van a mobilodban?
Passz. De 10nél többet nem használok rendszeresen.

25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat?
O_o Nope.

26. Mik a terveid holnapra?
Tervek? Na ne röhögtess.

27. Mit csináltál múlt hétvégén?
Az mikor is volt pontosan?

28. Most hiányzik a suli?
Most nem. De szokott.

29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret?
Múlt héten.

30. Szeretsz szingli lenni?
Mindennek meg van a maga előnye. Ennek pl. a felszabadultság.

34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?
Unatkozni fogok: zene + net.

35. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál?
24 órákat rendszeresen eltöltök a barátaimmal, szóval ez nem téma.

37. Ettél valaha kutyakaját?
Macskakaja ér? Persze azt is csak szagolgatták a kis hülyék.

38. Őszinte ember vagy?
Néha már nem tudom, hogy ez mit jelent.

40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?
Szemüveg (ha!), telefon, egy rend ruha... (valljuk be, hatalmas a humorom)

41. Van valamilyen sebhelyed?
Himlőhely a homlokomon. Meg grafitpötty a tenyeremen. A többi nem állandó.

44. Mi a legnagyobb titkod?
Ezt benézted.

45. Milyen gyakran telefonálsz?
Naponta.

46. Hiszel a szerelemben?
Tudom, hogy nem kellene.

47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg?
Több kérdésre is visszamutathatnék.

49. Mikor sírtál utoljára?
Valamelyik nap.

50. Kit öleltél meg utoljára?
Évek óta nem látott Hannah-t.

52. Hol van a mobilod?
Az ágyon.

53. Mit ettél utoljára?
Túrótortát.

55. Milyen filmet láttál utoljára moziban?
A nő másik arca

56. Most milyen dalt hallgatsz?
Maximo Park - Going Missing

57. Most mire vágysz?
-mutogat-

58. Melyik a kedvenc kocsid?
Amelyikbe beleférünk pár jó arccal meg a csomagjainkkal és nem hagy minket cserben pár havi aktív használat közben.

59. Most nézel valamit a tévében?
Fentebb szóltam vala, hogy kikapcsoltam.

60. Kivel beszéltél utoljára mobilon?
Anyu felhívott a konyhából.


Tök jó, ha végigolvassátok.
De sose kommenteltek.
Gonoszok.

Riadó - Molyoljatok

Hőség, kétségek, élet. Erről szólt a hetem. Vagy mégsem?

Nem túlzottan meglepő módon a hét most is hétfővel indult. Naptárilag. A belső órám szerint ugyanazt az egyetlen (dögunalmas) napot éljük (élem?) már hosszú hetek óta. De ez a hétfő más volt, mint a többi. Ezen a hétfőn fél 7-kor kellett kelni, ugyanis nyakunkba vettük a Hírös várost. Húgom nem volt boldog, mikor megtudta, hogy én is megyek: valami oknál fogva nem szereti, ha rám ruházzák a sofőr szerepét. De most ő is megnyugodhatott: félálomban sohasem kockáztatom senki testi épségét (pedig Dórin kívül még tényleg nem panaszkodott senki). Igazából majdnem felesleges volt bemenni, mert Dóri nagyon remekül elboldogul már (oké, tegnap töltötte a 19-et, de azért nálunk mégis csak ő a legkisebb ugrifüles), így hát anyával kettecskén elmentünk nagybevásárlást tartani, majd hazkocsikáztunk, már fél 11-re itthon is voltunk - tudtuk, húgocskámat úgysem láthatjuk estig. A nap további pillanataira nem emlékszem, minden valószínűség szerint olvastam. Esetleg kommunikáltam is.

Kedden már egy órával később kelhettem. Ha már apu úgyis Kecskemétre tartott, bevitettem magam a vasúti pályaudvarra, és csatlakoztam Dorothyhoz és Phaedrához, hogy együtt menjünk le Szegedre. Csodálatos módon kifogtuk az idei év eddigi legmelegebb és legUV-dúsabb napjait, de mi mást is mondhatnék erre: jellemző. Persze a hülye gyerek ujjatlan felsőt vesz fel, mikor tudja, hogy 2 perc alatt megpirítja sápadt bőrét a nap. Szerencsére csak pár napig éreztem a fájdalmat a vállaimban. Hogy mit műveltünk SunCity-ben? Lássuk csak... Példának okáért ettünk. Vásároltunk. Munkaügyi hivatalba mentünk, ahol időpontot kaptunk másnapra. Fagyiztunk (ne menjetek a Dóm Cukrászdába, az nem jó, fúj nem szabad!). Találkoztunk Shantival a Bociban, és Mártiékkal a Sörkertben. Utóbbi helyen személy szerint alig tartózkodtam egy jó fél óránál tovább, mivel lakótársamat, a Bridzsit nevűt is a városban érte a kedd, így elmentem érte a munkaideje végeztével. Csak 5 perccel múlt fél 9, mikor végre kiszabadult, de azt nagy örömmel tette. Olyannyira, hogy többet vissza sem fog menni. Én áldásomat adtam rá. Miközben megettük a túrós süti maradékát (amit eredetileg Phaedra kedvéért csináltam, csak a doboz tartalmának fele közben pályát módosított; én komolyan aggódtam, hogy megromlik ebben a kánikulában), megbeszéltük életünk nagy gondjait, amik nem nagyon módosultak azóta, hogy legutóbb láttuk egymást, de legalább kibeszéltük magunkból. Azóta nyugodt vagyok megint, tehát a hatás megvolt.

Szerdán 8-kor keltem. Bridzsit ment számlát befizetni, aztán haza, én meg a többiekkel fodrászhoz. Pontosabban csak Phaedra haja lett megigazgatva, de mi 2 és fél órán át ültünk a szalon kanapéján. Egész kis klubot alakítottunk ki, hiszen egyszer csak Márti is befutott. Utána ebédeltünk. Vásároltunk. Hőgutát kaptunk. Hazamentünk. Összecsomagoltam. Munkaügyi központoztunk, ahol gyorsan végeztünk, így újra hazamentem, hogy elrakjam az első körben otthon hagyott könyveket is. Végül megtámadtuk a vonatot. Negyed 9-kor már újra a lakiteleki levegőt szívtam.

Csütörtök. Történt valami említésre méltó csütörtökön? Ezek szerint nem.

Pénteken lemerészkedtünk a Tőserdőbe, a szépségkirálynőválasztósdi alkalmából ugyanis kedvenc testvérem tánccsoportjából léptek fel páran. Dóri is előadta barátjával a "magánszámukat", ami egyre jobb. Az eddig is látszott, hogy betéve tudják a lépéseket, de most már egyre oldottabbak és így jobban tudják élvezni a zenét is. Ügyes kis gyerekek. -sóhaj-
Egyébként az este teljesen felháborított, de már annyiszor elmeséltem annyi felé, hogy inkább most kihagyom, úgysem olvassa senki, akinek ne panaszkodtam volna.

Szombat-vasárnap. Olvastam. A Törékeny holmik című Neil Gaiman-kötetet. Hogy milyen? Majd ha befejeztem, értékelem a moly.hu-n, ott tessék elolvasni.
Közben Emesével sikerült telefonálnunk egy jó két órát. Én az emeleten sétálgattam, ő meg a teraszon ülve nézte a Gellért-hegyet. Jól esett, hogy beszéltünk, csak már megint feljöttek a mi lesz velünk kérdések. Mondjuk csak pofa kérdése az egész. (A fele.) De akkor is. Lényeg, hogy ha minden jól megy, akkor követjük a gimis terveket. Csak közben tanulnunk is kellene, meg ilyen félintelligens munkát sem ártana találni. Nehéz lesz, de... Jöjjön, aminek jönnie kell, csak a kétségeket hagyjuk már el. Azok nem kellenek. Annyira, de annyira nem.

Tényleg emberek, molyoljatok már Ti is! Egész sokótokat rá bírtalak már beszélni a megtekintésre, néhányan még regisztráltatok is, de akkor miért hagytátok abba? Ti nem élvezitek olvasmányaitok öszegyűjtését? Nektek nem kell véleménycsere? Nem szeretnétek jókat beszélgetni egy remek kis közösségben? Emberek, ne legyetek lusták! Tessék csak kipróbálni, tessék csak használni! Mert jó. :)

Nyár, hideg, unalom

Az elmúlt hét egyszerre volt bonyodalmas és unalmas. Ismét bebizonyosodott, hogy nekünk semmi sem jön össze könnyen, viszont mindennek oka van.
Hétfőn végre eljutottunk a könyvtárba, pontosabban csak jutottunk volna, ha nem épp aznap zárt volna be a nyári leltározásra. A szintén csalódott Renit így hazainvitáltam egy kis limonádéra ("titkos recept", hejj). Marasztaltam volna még egy filmre, de sajnos mennie kellett haza.
Estére kitaláltam, hogy be kellene menni Kecskemétre, újra beiratkozni a megyei könyvtárba. Én már másnap mentem volna, de Reni szólt, hogy jön ő is, ha eltoljuk szerdára. Ám legyen, gondoltam, és neki estem A nőnek és A haldokló állatnak, hogy befejezzem őket az új szerzeményekig.
Szerdán olyan történt velem, ami még S O H A: elaludtam. Pedig már 7 körül fent voltam egyszer, de aztán... 5 perccel a busz indulása előtt riadtam fel, még éppen időben ahhoz, hogy felhívjam a kolleginát, hogy ez nem fog menni. Nem tudom mikor volt utoljára ekkora bűntudatom. (Talán mégis...)
Lényeg, hogy még aznap üzent Mesi, hogy másnap jön hazafelé, nem akarunk-e vele találkozni bent? Lám, mindennek oka van. :)
Tehát csütörtökön bementünk. (Már 3/4 6-kor ébren voltam, persze azért még egy kicsit visszapihentem...) 11 körül már beiratkozott tag voltam (csak én, mert Reni otthonhagyta a diákigazolványát, de 2 héten belül pótoljuk), és a könyveket is kiválogattuk, mire Mesi befutott a könytár első emeletére (utána még neki kellett volna valami jó kis szaxofonos CD, de hirtelen nem talált a zenei gyűjteményben). Volt nagy ölelés - már amennyire a könyvkupac engedte.
Ja igen, amiket hoztunk: Amerika psycho; Akiért a harang szól; Boleyn Anna titkos naplója; Egy tenyér, ha csattan; Meggyőző érvek; Törékeny holmik. Gyorsan végigmegyünk rajta mindketten, majd jön a csere. Legalábbis ez a terv. (Mondjuk megtanulhatnám már végre, hogy a tervek csak az első 20 évemben jöttek be, azóta kár ilyesmikkel foglalkoznom.)
A könyvtártól nem jutottunk messzire: rögtön betértünk a szemben lévő könyvesboltba, ahol hatalmas leárazások voltak, így vettem 400 HUF-ért egy Nabokovot (Pnyin professzor). Persze még végignéztünk egy antikváriumot is (félek rossz döntés volt ott hagyni azt a Keruacot, de már tényleg nagyon nem volt szabad...).
Hogy fokozzuk a nosztalgikus életérzés elemeit (szobatársak, Kecskemét, könyvtár), voltunk még az Alföldi pékségében (bevallom, sokkal jobban szerettem, amíg az előző cég üzemeltette), ücsörögtünk a főtéren, ahol megtekintettük a felújított részt is, ami szerintünk remek lett.
Apával egyszerre értünk haza, amiben az a poén, hogy ugyanonnan jöttünk, csak ő elfelejtette megkérdezni, hogy meddig vagyunk bent. Mindegy, busszal is túléltük. Rögtön el is kezdtem olvasni, de olyan fejfájás tört rám, amilyen talán még sose. Azóta is jóval lassabb ütemben haladok, mint kellene/mint szeretnék.
A tegnapi napról csak halvány emlékfoszlányaim vannak: fejfájás (új divat?) és sütisütés (nem volt fotóképes, de még a receptet sem találom megosztanivalónak; csak az volt a lényeg, hogy gyorsan össze tudjak dobni valami rágcsálnivalót, egyetlen tojás felhasználásával). Illetve még este meg akartam nézni a Milket, de gyorsan váltottam és inkább a Dan in Real Life-ot toltam be. Nekem tetszett, ajánlom.
Ma pedig... hm. Aludtam. Zenét hallgattam (The Subways, yaaaaaaaay). Ettem. Hajat mostam. 5-kor volt találkozóm a kolleginákkal, negyed 6-ra be is futottam a Csillagba. Most megtehettem, na. Voltak érdekes pillanatok, amikor Lilla is kiakadt a vendégeitől, de neki legalább van elég szája ehhez a melóhoz. Mi meg kicsit biliárdoztunk, úgysem volt rá alkalmunk az utóbbi időben. Szerveznénk az osztálytalálkozót is, de... a franc tudja.

Tartalmas nyár, igaz?

Cukkinis torta

Újabban annyira unatkozom, hogy sütök-főzök, ráadásul minderről beszámolok egy blogban, amit szintén unalomból hoztam létre és senki nem is olvassa rajtam kívül. :D No de sebaj! Zsinórban itt a második alkotás!

Ezt a receptet egy régebbi újságból fénymásoltuk ki valamikor. Abban az időben anyu többször is elkészítette nekünk, de után teljesen feledésbe merült. Viszont most hirtelen annyi cukkinink lett, hogy már utáltuk a hagyományos receptek ismételgetését. Szombaton beújítottunk egy vega fasírttal, de hosszú távon kevésnek bizonyult, így elővettük ezt a régi gyöngyszemet. Ami borzalmasan van megírva, de azért a lényeget könnyedén ki lehet hámozni. Persze, szokás szerint, megint nem tartottuk be teljesen. :)
Ja igen, anyu kicsit besegített a szalonnás résznél, mert elég későn sikerült neki kezdenem az alkotásnak és félt, hogy az amatőrségemhez járuló lassúságom miatt nem leeszek kész vacsorára. :D

A recept szerint talán egy kis nehézségbe ütközhetünk a tészta gyúrása során. Hagyjuk már. Semmi bonyodalom nincs sem a tészta, sem a feltét előállításában. A huszonpár deka lisztet gyorsan összeállítjuk egy tojással, meg 10 deka margarinnal, szórunk bele egy csipet sót és jól eldolgozzuk, majd fóliában bedobjuk a hűtőbe.
25 dekányi húsos szalonnánkat felkockázzuk és elkezdjük pirítani. Jól megtermett cukkininket (kb. 50 dkg) hosszában elfelezzük, majd felszeleteljük és a szalonnával kissé összesütjük.
A tésztát elővesszük, kinyújtjuk, majd egy tetszőleges tortaformába (hagyományos vagy gyümölcstortás egyaránt megfelel) emeljük, és úgy igazgatjuk el, hogy némi pereme is legyen. Megszurkáljuk a tetejét villával, majd betoljuk az előmelegített sütőbe egy 10 percre.
Addig a szalonnás-cukkinis keverékre másfél deci (főző)tejszínt öntünk (nekem egy nagyon furcsán híg típus jutott, sajnos későn jutott eszembe, hogy tejföllel sűrítsem), hozzá rakunk még 2 tojást, sózzuk, borsozzuk, ízlés szerint rakunk mellé szerecsendiót (én kifejezetten ajánlom) és jól összekeverjük.
Az így elkészült "masszát" az elősütött tésztára öntjük, ügyelve, hogy szépen eloszlassuk. Tetszés szerinti mennyiségben reszeljünk rá sajtot is, majd tegyük vissza a sütőbe. Az eredeti recept szerint 40 percig kell sütni, ám én kevesebb, mint 25 perc után birtokba vettem a tökéletesen átsült vacsorámat.

Ez az étel azért jó, mert egyszerre: tésztás, zöldséges, húsos, zsíros, könnyű, sajtos. Aki a karakteresebb ízeket kedveli, azoknak ajánlom, hogy karikázzanak hagymát bele hagymát is, aki viszont inkább a mediterrán zamatokat preferálja, azok rakhatnak bele némi paradicsomot is. Akárhogy is, ezt seperc alatt el tudjuk készíteni este gyorsan vacsorának, és nem csak bajlódni nem kell vele sokat, de még laktat is!

Jó étvágyat! :)

Könyvklub és sütemény

Dorothy a hét elején felvetette, hogy milyen jó lenne felmenni Pestre a Corbijn-kiállításra, aminek nagyon megörültem. De ahogy az lenni szokott, egy rakás dolog, első sorban a menetrendekhez való rossz viszonyom miatt itthon maradtunk.
Mit lehetett tenni helyette? Hát sütit sütni!

A legutóbbi Magyar Konyhából néztem ki egy végtelenül egyszerű kis süteményt, amit a boltban megvásárolt leveles tésztából röpke fél óra alatt el lehet készíteni. A kellemesen ropogós tészta csodálatos harmóniát alkot a citromos-vaníliás túrókrémmel. Az eredeti recept szerint egy fél barackot is kellene rakni a közepére, de én inkább kihagynám. Persze ezt nem látatlanban mondom, hiszen kipróbáltuk úgy is, de a barackot savanyúnak ítéltük (nem tudom, ehhez mennyi köze van a sütésnek), ráadásul a tésztát is átáztatta. De a sima túrós forgó rendkívül finom, nagyon ajánlom!

Tegnap rájöttem, hogy A Jane Austen könyvklubot még mindig nem láttam, annak ellenére, hogy milyen régóta rajta van a listámon. De miután könnyed esti butaságra vártam, és megnéztem az Egy boltkóros naplóját, Hugh Dancy miatt újra előtérbe került ez a film is.

A Confessions of a Shopaholic gazdag a szép, színes és friss képekben, viszont a legnagyobb negatívumát már az első 5 percben fel lehet fedezni: a soundtrack egy merő borzalom! Az alaptörténet szokásos, kedves, aranyos lenne, csak éppen semmi sem támasztja alá az eseményeket. Isla Fischer viszont tényleg remek komika, olyan magánszámokat ad elő ebben a 104 percben, hogy ezután semmi kétségem sincs afelől, hogy Sacha Baron Cohennel az ég is egymásnak teremtette őket. De a film sajnos még így is nagyon szörnyű. Pedig a karakterek egész jók, a színészek sem rosszabbak az átlagosnál (mondjuk Hugh nálam eddig csak az Estében tarolt, pedig az a film sem nyújtott a szépségénél több élményt) és néha a párbeszédek is egész jók. De összességében rossz az egész. 5 csillagot adtam neki imdb-n (a világ ítéletének átlaga eddig 5.7*).

A The Jane Austen Book Club azért klasszisokkal jobb. Ez sem bővelkedik izgalmakban, de pont csak annyira lassú, amennyire az élet maga. :) Témája a kedvencem: emberek és kapcsolataik. Itt az az extra, hogy mindenki egy Jane Austen-szereplő mögé bújva meséli el a történetét, a karakterek kapcsolatait elemezve és összehasonlítva próbálják megbeszélni a saját problémáikat. Nem túl mélyen szántó, de azért némi egészséges gondolkodásra ösztönöz. Kellemes, kedves, szivet melengető. Olvasásra és pozitív gondolkodásra invitáló. Adtunk is neki 7 csillagot. :)

Dupláztunk

Kaukázusból. Mert olyan jól esett pont egy héttel előtte is. Tehát fogtuk magunkat Renivel és lehúztunk Szegedre az EHÖK vizsgazáró fesztiválra (az mondjuk más kérdés, hogy UV-hét alkalmából nekem még ma is volt két köröm a bétékán), pontosabban csak a második napjára, mert hogy mi a francot csináltunk volna itthon.
Már a lakásba is mosolyogva léptünk be: az ember mindig magából indul ki, így szétnézve rögtön leesett, hogy férfiember járt az épületben. Ráadásul megpillantottuk Bridzsit táskáját, ami azt jelentette, hogy dolgozik, tehát a városban van, amitől csak még jobban vigyorognunk kellett.
(Tudom, hogy a képek nem néznek ki valami jól ott fent, de még nem sikerült rájönnöm, hogyan tálalhatnám őket szebben. Majd egyszer, több aggyal.)

Kicsit késve értünk ki az Árpád térre, egy-két dalon már biztosan túl volt Takáts Eszti és zenekara. De, hogy őszinte legyek, ettől annyira nem estünk kétségbe (utólag azt se bánjuk, hogy Orfűn lemaradtunk róla). Mostanában nem igénylem, hogy újra lássam őket élőben. Egyszerűen nem volt jó. A dalok azok igen; voltak, amelyeket már egészen megszerettem rádióból (koncertről biztos nem sikerült volna). De a hatás, az összkép... Elég esetlennek tűntek, a közönséggel nem tudtak mit kezdeni, így az előadó-művészet oda is veszett. Biztos vagyok benne, hogy élvezik ezt a zenecsinálós dolgot, de csak így egymás között. Az a kevés ember is, aki kint volt rajtunk kívül, inkább elfoglalta a színpadtól elég távol eső sörpadok sokaságát. Nem véletlenül.

Még mielőtt vége lett volna, átmentünk Bridzsit munkahelyére, hogy meglepjük, illetve bejelentsük, hogy tudunk "mindent". :) Szóltunk neki, hogy ha bezártak, jöjjön ki a térre, merthogy ő is szereti ám a Kaukázust. Ebben ugyan nem volt biztos, de szerencsére bízik bennem, így jött és még élvezte is (én mondtam, hogy szereti :). A számok sorrendje mintha pontosan megegyezett volna az orfűivel, de persze lehet, hogy hazudok. Mindenesetre az emberek hirtelen többen lettek, felálltak, közelebb mentek és jót táncoltak. Tény, hogy előnyükre vált a sötétedés is, de Esztiéknél mindenképpen nagyobb bulit csináltak. A nap zárásaként elvittem a leányzókat vacsorázni. Megvolt a szokásos gimis nosztalgia is, meg a kisebb lelkizések, szóval lányosan görbe estét csaptunk. :D

Másnap a meglepetések sora következett. Először is vicces, amikor egy olyan emberrel találkozol össze az utcán, aki a természetes lelőhelyén meg se lát, nem is köszön soha, de itt, az otthontól ily messze letámad, megpuszil, érdeklődik, vagy legalábbis úgy csinál. Aztán meg az is szép, amikor jön a telefon, hogy Phaedrának szabadnapja van, épp Szegedre tart, merre tetszem lenni? és mivel jó helyen, így két hónap után találkozunk is végre. Jézusom, két hónap nagyon sok idő. (Már ott tartottam, hogy vele is azt csináltam, mint előtte csak egészen minimális létszámú emberrel: annyira hiányzott, hogy pár hete összevesztem vele. Szerencsére vette a lapot, kiordibáltuk magunkat, majd pár óra múlva felhívott, hogy visszatértem-e az értelmes emberek közé. Ez így megy. :)) Szóval jött. Szenvedtünk, lelkiztünk (van amiból sosem elég), szökőtat néztünk, míg el nem kezdtünk tőle haluzni, meg moziba mentünk (A nő másik arca, majd egyszer jól lekritizálom, most nem, de amúgy nagyon tetszett).

Szombat este Bridzsit ment haza (mint kiderült, három egész éven át tanult zongorázni - erre az információra a későbbiekben még szükség lehet...), vasárnap reggel Reni (a mindent köszönő SMS után kerültem annyira képbe a világgal, hogy rájöjjek, még csa kreggelit sem adtam szegény lánynak; rá kellene szoknom a vendégeim etetésére; vajon miért nem adok nekik soha semmit utazáshoz???), délután Phaedra, így egyedül maradtam. De nem fájt.
Érdekes, mert régen nagyon szerettem egyedül lenni, mindig ki tudtam használni a helyzetet és az időmet. Általában jó kedvem is kerekedett ilyenkor. Azután jött az "álomév", amikor is nem bírtam a szükségesnél 10 perccel sem tovább egyedül maradni. De most megint jó. Most megint nem fáj. Különbség van magány és egyedül lét között. Most egyedül vagyok. De miért voltam eddig magányos? Az élet gyakran vicces...
Tanulnom kellett volna, könyvet olvastam. Hogy lesz-e belőle bajom? Megeshet. Persze kiküszöbölhető, de akkor sem kellene. Mindenesetre olvasnom kellett. El kellett merülnöm egy másik világban és tudatosítanom kellett magamban, hogy még mindig el tudok olvasni 550 oldalt két este alatt. :)

Közben örültem. Nem tudom minek. Magamnak? Mosolyogtam, miközben teljesen egyedül voltam a sötét lakásban. Magamat sem értem, nemhogy másokat. De nekem most jó. Néha még nem találom ugyan a helyem, de szilárdulok. Tervem is van, rengeteg. Bridzsittel listát írunk a jövő évre való tekintettel. Legfontosabb eleme: "ELHAGYNI A KIFOGÁSKAT!" Ez a minimum. A változás szele majd segít minket. (Le sem tagadhatnám, hogy Joanne Harrist olvastam. :D)

Ja de és emberek!
Ha nem tudnátok, akkor most szólok: NEM én vagyok ám a darabolós pingvin...


PS.: A további pletykák és találgatások elkerülése végett ezennel megerősítem a hírt és felfedem új szerelmem kilétét.
Most őszintén, Titeket még nem csábított el a Kit-Kat Dark?

Ami kimaradt az előzőből

Látszik, hogy hajnalban írtam az első bejegyzést, mert azóta egy rakás dolog eszembe jutott, amit kihagytam (és persze újra elfelejtettem nagy részüket). Nem akartam azon az íráson szerkeszteni, mivel így is 3 és fél A/4-es oldalra rúg a terjedelem, ezért ide fogom bepötyögni a maradékot.


Rögtön kezdem az utolsó este egyik élményével: ártatlanul rövid szöveges üzenetet küldtem a két színpaddal arrébb fagyoskodó kolleginának, miközben egy kedves fiatalember felém fordult és szépen, artikuláltan megkérdezte:
- Szia! Kérsz kábítószert?
Azt hiszem Orsikának elég wtf? feje lehetett, mert a srác csak megrántotta a vállát és visszafordult a színpad felé.

Egyébként már az első napon Reni kijelentette, hogy márpedig ő igenis fog guitar hero-zni, én pedig mikrofont ragadok és karaokézok. Természetesen bólintottam (és komolyan is gondoltam), de ahogy az lenni szokott, egyik sem történt meg. Azt hiszem nem tudunk annyit inni, de ezen majd még dolgozunk a következő alkalommal. Egyébként Ő állítja, hogy az én bizonytalanságom tartotta vissza, pedig én támogattam volna teljesen. Hogy én miért nem énekeltem? Összetett dolog: egyrészt a tömegtől még mindig félek, másrészt csak egyszer, csak egyetlen dalt lettem volna hajlandó, amihez kellett volna egyfajta tökéletes időzítés. Persze még csak azt se néztem meg, hogy az a dal megvolt-e a listában... (Aki kitalálja, hogy melyik ez remek sláger, azt meghívom valamire! :D) Bár félelemre semmi okunk nem lett volna, azok után, hogy az a két(?) lány meggyalázta azt a Depeche Mode számot...
Erről jut eszembe: holdugató verseny most akkor volt vagy sem? Csak mi nem találkoztunk vele?
Mindegy, legalább buliztunk egyet, úgy isten igazából. Sokáig kérdéses volt eme képességem léte, de rájöttem a titok nyitjára: az a lényeg, hogy a társaságod ne csináljon úgy, mint egy darab fa, akit abszolút nem hat meg a zene.

Nem emlékszem, mit írtam az előzőekben a Kaukázusról, de legfeljebb ismétlem magam (amúgy is szokásom). Szóval pozitívan csalódtam. Úgy vagyok velük, mint a 30y-nal: CD-ről, meg rádióban jó, jó, érzem, hogy ez akár valami is lehetne, de valami hiányzik mégis. Aztán koncerten meg hanyatt vág a hatás és nem győzöm összeszedni az állam. Ezt ennél bővebben nem tudom kifejteni, a lényeg, hogy olyankor vallásos áhítattal tudok felnézni rájuk. :)

folyt.köv. (i think...)

Dancing in the Mud

A hétvégén Orfűn voltunk, fesztiváloztunk. Majdnem egy egész napot csak utazással töltöttünk el, de így is megérte a három napnyi gondtalan szórakozás, csak kár, hogy ilyen hamar vége is lett. A terv az volt, hogy az eszünket otthon hagyjuk és csak azzal törődünk, hogy jó legyen nekünk. Hogy sikerült-e? Hát...

Csütörtök
Személy szerint fél 6-kor keltem, hogy időben elkészüljek és kiérjek a 6:47-es buszhoz. Renivel a megállóban találkoztunk, majd versenyt bambultunk a busz közepén. Kecskeméten csak 20 percet kellett várnunk, amit eltöltöttünk innivaló beszerzéssel és extrémsport nézéssel: a fotocellás ajtó üvegének tisztítása legalábbis felér vele. A buszon megkaparintottuk a leghátsó sort. Reggeliztünk bundáskenyeret, amit Reni anyukája csomagolt (a nap folyamán további 3, azaz három db. kekszet sikerült leerőltetnem a torkomon, de hogy őszinte legyek, egyik sem számított "hasznos tápanyagnak"). Hol aludtunk, hol megpróbáltuk kitalálni régi emlékekből, hogy éppen merre járhatunk - igen, unalmas egy buszút volt. Baján nem egészen egy órát álltunk, egész jól viseltük; bár elmondhatnám ezt a továbbiakról is. Mohácsnál volt az egyik mélypontom - ez van, nem szeretek utazni, csak megérkezni és ott lenni. Pécsett egy órát és még húsz percet vártunk, ekkora azonban már minden agyi tartalékunk megszűnt létezni, egyfolytában azt kérdezgettük, hogy egyáltalán minek indultunk el? Közben szép kis társaság gyűlt össze a menetrendszerinti járat elé. Felismertük a két lányt is, akikkel együtt utaztunk Kecskeméttől, de leszállás után el is tűntek. Végül 3 egész buszt kellett beállítani Orfű felé, hogy mindenki elférjen. A pár száz méternyi sétát, amit a helyszínen kellett produkálnunk a kempingig, már röhögve tettük meg. Dacból nem néztük se az időt, se a visszafelé úthoz szükséges megállót... Fél 4 körül végre kisebb nehézségek árán ugyan, de bejutottunk a területre - a csaj bocsánatkérésétől a cipzár nem javul meg, új táskát meg pláne nem tudok belőle venni... Újabb fél óra alatt megtaláltuk helyünket és felvertük a "házat", majd diadalittasan elindultunk felfedezni a terepet. Örömmel konstatáltuk, hogy máshol négy férfi és sok idő kell a sátor építéshez. :)

Először a theKOLIN koncertjét néztük meg, amely emlékeim szerint egy jó órás csúszással kezdődött. Barátném el volt ragadtatva (rögtön az első szám felkavarta: B-65 - Gay Submarine), azóta is emlegeti, hogy ilyet többször kellene lássunk. És tényleg! Az este további hangulatát tökéletesen megalapozta, nagyon élveztük.
Utána a kedvemért megvártuk, míg elkezd játszani az Óriás, de sajnos csak pár számot hallgattunk meg, mert rohantunk a nagyszínpadhoz Péterfy Borit nézni/hallgatni - egyrészt azért, mert normál körülmények között szinte lehetetlen bejutni a koncertjeire, másrészt meg mert megígértem Anyunak, hogy készítek neki fotókat (az üzenetét, hogy Bori olyan hangosan énekeljen, hogy hazáig hallatsszon, nem mertük átadni). Bár szívesen maradtam volna az Óriáson, rögtön megörültem, ahogy a távolból meghallottam, hogy Bori éppen egy Bizottság számot énekel és éppen azt üvölti, hogy "SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM". Most így hirtelen csak arra emlékszem, hogy a Hideg láng című dalra mekkorát tomboltunk, de összességében is remek volt a hangulat.
Az időbeli sorrend is valahol elveszett a memóriám sötét bugyraiban, de azt tudom, hogy a Gonzonak hallottuk az elejét és a végét, illetve én belehallgattam a Budapest bár végébe, amíg Reni PASO-t hallgatott. Ezután együtt mentünk vissza a Bomba! színpadhoz Amber Smith koncertre. Velük kapcsolatban folyamatosan újabb és újabb pozitív csalódások érnek: történhet velük akármi, jöhet bármilyen akadály, mindig iszonyat jók. És bár betegen tényleg életveszélyes lett volna July-t énekelni, a közönség biztos segített volna... :) Közben Dorothy írt, hogy azonnali, gyors helyzetjelentést kér: hát bejátszottunk neki fél perc Simon Says-t. :)
Ezután emlékeim szerint fáradtan ücsörögtünk E.Z. Basic-en, majd úgy döntöttünk, hogy alszunk és elmentünk fogat mosni, de visszafelé megcsapott minket a "Tesco Disco" zaja, úgyhogy gyorsan ledobtuk a cuccainkat és rohantunk, hogy utolsó erőnkkel még bulizzunk egy jó fél órát. Poén, hogy hetekkel ezelőtt volt egy olyan érzésem, hogy Orfűn fogok egy nagyot bulizni aktuális kedvenc slágeremre, a Dance With Somebodyra, és láss csodát... :)
3 körül bújtunk hálózsákjainkba, de mivel igen közel sikerült elhelyezkednünk a Jäger Barhoz, ezért pár számonként felébredtünk és csodálatosabbnál csodálatosabb régi slágereket hallgattunk. Az egyik ilyen ébren töltött időszakban mondjuk volt egy szomszédsátraskiabálóseljegyzéses történet, azt azért figyelmesen meghallgattuk.

Péntek
Mivel gyakran felébredtem, feltűntek ilyen apróságok, mint pl., hogy Reni már sátron kívül van, de én csak 1 körül voltam hajlandó felülni. A szokásos lefekvés előtti Knocked Up hallgatásomat is át kellett ütemeznem a körülményekre való tekintettel ébredés utánra. (Igaz, moinden tizedik sátorban volt egy gitár, tehát nem maradtunk zene nélkül egy pillanatra sem.) Mire összeszedtem magam, lezuhanyoztam és elindultunk ételt kutatni, máris 3 óra lett. Alig ehettem pár szemet a fantasztikus(an rossz) sült krumpliból (ezt újabb fél óraként tessék elkönyvelni), már jött is a telefon, Mefiék megérkeztek, menjünk le. A csoporttársa és annak barátja hozták le őt. Ahogy lecuccolt, felfalattam vele a maradék krumplimat és együtt lehúztunk a tóhoz. A frissen érkezettek bele is ugrottak, mi inkább csak távolról szemléltük az eseményeket, amit nem is bántam meg: a végén már szinte kedvem lett volna visszamenni a fürdőruhámért, ezért a lábammal ízlelgettem a vizet, ami egyszerűen jéghideg volt számomra. Mindenesetre megbeszéltük, hogy következő nap mi sem fogjuk megúszni a vizet. (Hajajj.)
A tehetségkutató színpadnál kezdtünk aznap, de a fülünknek egyik banda bántóbb volt, mint a másik (mégis, azok közül került ki a fesztiválgyőztes...). Üdítő volt elruccanni PUF-ra, bár túlságosan nagy élményt nem adott. Ezután visszatértünk evős helyünkre tanácskozni. Én szívem szerint maradtam is volna ott, hogy halljam a Sheket zenekart, akiknek nagyszerűségéről már Szegeden is volt alkalmam meggyőződni, de a lányok végül bevonszoltak Kaukázusra. De milyen jól tették! Nem gondoltam volna, hogy élőben ekkora élmény őket hallgatni. Fantasztikus volt együtt ugrálni a tömeggel, az egész olyan egy lélek - több test hangulatú volt, teljesen el voltam ájulva tőle.
Ezt az érzést extra gyorsan rombolta le a Kispál koncert: ők is unták magukat, nemhogy mi. Ráadásul egyedül itt volt tömegundoros élményem: utálom, hogy amikor össze vagyunk préselve, mint a heringek, de ők törnek előre teli sörös poharakkal, aztán csodálkoznak, hogy a fele máson landol vagy megsértődnek, ha valaki panaszkodik, hogy éppen az ő bőrüket égeti ki a cigarettájuk. Ésszel játszadozzatok már emberek! A kedvenc számaim sem voltak (bár lövésem sincs, mi szólt az Emese előtt, mert nem érkeztünk időben, bárminemű tájékoztatást örömmel vennék), meg a kedvem is szar lett. Abszolút sírás határon voltam, de gondoltam ennyi ember között nem kéne.
Ilyen-olyan vándorlások után végül ismét a nagyszínpadnál kötöttünk ki: Mefit sikeresen elkápráztatta a Psycho Mutants, kifejtette, hogy milyen klassz vámpíros zenét lehetne ebből összehozni és táncoltunk, míg bírtuk szusszal. Szép lezárása volt a napnak.

Szombat
Apró kopogások. Telefon. Rémlik valami elkorcsosult SLTS is. Mozgolódás. További kopogások. Újra telefon. Megérkezett az eső is, Dorothy is. Szegény jól kifogta, hogy pont aznap szakadt, mikorra Ő is leért. Elindultunk a hideg szélben sétálni, elsősorban lángost kerestünk nekem, meg valami gyümölcsöt Mefikének. (A tóban való fürdést ugye buktuk, de a víz így is megvolt.) Utóbbit természetesen esélyünk sem volt találni, a lángos meg máris elfogyott mindenhol a fesztivál területén kívül, így a többiek jégkrémeztek, míg én mindenhol lejelentkeztem telefonon.
A fesztiválos életet megint a kajás-tehetségkutatós sátornál kezdtük. (Valljuk be, ha nem kötötték volna egybe az étkeztetéssel, a kutya se ment volna megnézni őket a személyes ismerőseiken kívül.) Én 3 nap után végre benyomtam egy fél lángost meg fél liter vizet, közben pedig az égből lezúdult minden víz, ami csak ott volt. Egyfajta röhögőgörccsel keveredő pánikroham alakult ki, de minket már éppen nem tudott érdekelni.
Hangmásra átfutottunk gyorsan a megfelelő sátorba (ahhoz képest, hogy fedett rész volt, a közepén hatalmas tócsa éktelenkedett) és kezdetét vette az eszeveszett tánc. Valami fantasztikus volt amit a színpadon azok a srácok produkáltak. (Nem tudom szabad-e piros pontot adni az Ian Curtis-es mozgásért vagy csak szimpla mosollyal nyugtázzam továbbra is?) Ráadásul ahogy feldolgozták a These Boots Are Made For Walking-t... Már csak az arra való ugrálás is felemésztett egy heti energiát. Hihetetlenül kifáradtunk, de mégis, annyira bennünk volt a hangulat, hogy Mefivel utána sem bírtunk leállni.
Az eső elállt, rohantunk HS7-re. Kicsit csalódott voltam, mert számítottam arra az esőre ezen a koncerten. Persze hamar csatlakozott is, sőt utána már az volt a baj, hogy nem akar elállni. (Volt egy álmom, amihez már éppen minden feltétel adott volt, mégsem teljesült. Ez van.) Egy számomra nem túl kellemes hangulati indítás után beugráltunk az első pár sor helyén lévő sárba és újra megállíthatatlanokká váltunk. A szívem legmélyéből üvöltöttem a szövegeket, miközben a hajam is majd leszállt rólam. Az első sorban társaságunk is akadt, nem is akármilyen: két önmagáról nem sokat tudó srácot megpróbáltunk rendre utasítani, hogy ugyan nekünk is hagyjanak már helyet a vasrácson, mire ők közölték, hogy "ez a pogo". Mefivel sikerült csúnyán összenéznünk, melyben benne volt minden régebbi élményünk. Végül ő mondta ki: "Ezek se voltak még igazi punkkoncerten. Tuti most érettségiztek." Mikor erre konkrétan rákérdeztünk, akkor azt válaszolta az egyik, hogy "ööö, én kecskeméti vagyok". Az összefüggést nem értettük, de megörültünk a földinek, aki mint kiderült, refis. Viszont ezután nem voltunk hajlandóak kímélni őket...
Nyakig sarasan (pedig mi még csak el sem estünk) széledtünk szét, Reni & Mefi Vad Fruttikra, mi meg Bettivel ide-oda, végül Aranyosi Péter előadásánál kötöttünk ki - egy ernyő alatt. Quimbyre csak hárman tértünk vissza, Reni a távolban maradt. Érdekes, hogy bár ehhez az együtteshez fűz a legkevesebb érzelem, mégis ők törték el nálam a mécsest. Ismét nagyon jól éreztük magunkat, egyszerre volt melankolikus és felszabadító. Mondjuk az emberek miatt sikeresen vándorultunk vagy 15 métert a koncert során, persze csak szépen, apránként.
Ezután be akartunk iktatni egy Zagart, de az időbeli csúszások miatt ez lehetetlennek bizonyult. Viszont élménydús fesztiválzárásnak bizonyult a Kiscsillag is. Dorothy megállt a domb füvesebb tetején, mi maradékok azonban bátran előre nyomultunk a középső sártengerig, ahol mintegy hobbiból csúszkáltak már csak az ifjak. Szellemi szintünket hűen tükrözi, hogy mikor színpadra lépett a "fesztivál névadója", rögtön jött az SMS a dombtetőről: "RÁTGÉBER AZ ISTEN!" Erre gyorsan válaszoltunk is: "RÁTGÉBER FOR PRESIDENT!" (A további üzenetek akár uszításnak is minősülhetnének, úgyhogy maradjunk ennyinél.) Más nem hiszem, hogy képes 20 méterről írni a másiknak, de mi így vagyunk jók. :) A pénz miattos imporvizációk(?) nagyon jól sikerültek, dőltünk a röhögéstől - az őszinteség jutalma(?). Azon már meg sem lepődtem, amikor Lovasi elfelejtette a Van-e szándék második versszakát, a lényeg az volt, hogy látványosan jobban élvezte ezt a koncertet, mint az előző napit - és így vele mi is.
Mefi & Reni Brains-re mentek, mi meg Dorothyval A kutya vacsorájára. Én igazából mindkettőbe belehallgattam, de mivel a kedvem igen meredeken lezuhant valahova a föld alá, inkább visszavonultam a sátorba. Ennek ellenére 4 körül feküdtünk.

Hazaút
Bonyolult reggel, rohangálás, takarítónővel való összeveszés, sátorelpakolási kísérletek, éppen csak buszelérés, Pécsett Mesitől való búcsúzás, újságolvasás, alvás, másfél óra Baja, pályaudvari incidensek, emberutálat, ételvásárlás, saras önmagunkon való nevetés (Reni: "szinte rosszul érzem magam, hogy én tiszta vagyok"), Kecskeméten Dorothytól való elköszönés, harc a busz függönyével, kisfiú hajának szomorú nézegetése, bekanyarodás a faluba, Reni leszállása az első megállónál, bambulás, utolsó pillanatban leszállás, Anyu bablevese.

Rendkívül jól éreztük magunkat, hiányzott már a lelkünknek, még ha nem is alakult minden úgy, ahogyan elképzeltük. Idén például még csak hullócsillagot sem láttam, de valahogy nem is lep meg, az a tavalyi bájához kellett, de az ideinek nem volt semmi ilyesmije. Elrontottam, hogy nem vettem első nap pogácsát valahol, mert azt legalább be bírta volna venni az utazással (khm) elrontott gyomrom. Minden nap úgy kívántam (ó, meg a húslevest is...), de sajnos nem volt egyetlen ismerősöm sem a városból, akivel tudtam volna hozatni egy keveset. Ráadásul minden éjjel majd megfagytam. Pedig vastagon próbáltam öltözni, de a hálózsákom is kb. annyit segített, mintha nem is lett volna.
(Egyszer álmodtam. Álmodtam egy kézről, amely ha hozzámért, máris nem fáztam. Egy hang is tartozott hozzá. Egy hang, amely ha hozzám szólt, elmulasztotta minden idegességemet. Kár, hogy csak álom volt. Most nagy szükségem lett volna rá.)

PS.: Fél 5-kor rendkívül világos van. Jó éjt.