Játékos bloggeres!

Keringenek itt mindenféle játékok és "díjak" a blogger népek között, és most én is részese lettem egynek, illetve mindjárt kettőnek, Tricia jóvoltából.

Először tehát lássuk a medvét, akarom mondani, a díjat!

A szabályok a következők:

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Hát nagyon szépen köszönöm! :D
Hét dolog rólam? Hm...

1. Imádom a baracklekváros-kakaós palacsintát.
2. Alig van emlékem a szemüveg előtti időkről, de egy ideje kísérletezem a kontaktlencsével. Változó intenzitással, de nagy örömmel.
3. Egyszerre érdekel minden és semmi.
4. Személyem és életem tele van ellentmondásokkal.
5. Hiszek a megérzéseimben. Néha másokéban is.
6. Rengeteget álmodom, és jól tudom szűrni, hogy melyikekben bízhatok, és melyek csak szimpla agyi végtermékek.
7. Lételemem a folyamatos mozgásban levés. Mindig mennem kell, mert másképp csúnyán be tudok lassulni és sokáig tart a regenerálódás.

Most pedig jöjjön a játék!

Írj fel 10(+1?) könyvet, amiket te mar olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

Hm, ez nagyon nehéz. Mind a könyvek, mind pedig a bloggerek kiválasztása nehéz feladat elé állít. De ennyi kockázatot vállalok. :D

Íme, a listám:

• Virginia Woolf: Orlando - mert a humor és a szépség egy egészen új kombinációját nyújtja
• Truman Capote: Mozart és a kaméleonok - mert tökéletes
• Annémarie Selinko: Desirée - mert kis tizenévesként ez volt a legkedvesebb könyvem
• Irvine Welsh: Trainspotting - mert megáll tőle a lélegzetem
• Susan Kay: A fantom - mert félelmetesen gyönyörűen dolgoz fel/tovább egy régi történetet
• Spiegelmann Laura: Édeskevés - mert nem is áll annyira messze az igazságtól
• Nick Hornby: Egy fiúról - mert őszinte, mert angol, mert zenés, mert... mittudomén, mert jó
• Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita - mert, ha még valaki nem olvasta volna, akkor irgum-burgum
• Gaál Viktor: Arche - mert nehéz letenni
• Douglas Coupland: X generáció - mert olyan jól hirdettük eddig is az igét, abba ne hagyjuk
• +1: Emily Brontë: Üvöltő szelek -mert... this is madness, és mert újra akarom olvasni
  

A bloggerek pedig, akiknek ezt az egészet sok szeretettel küldeném/ajánlanám/stb.:

• tricia, mert szeretném visszaadni, és ezzel tovább bátorítani a blogjához
• zenka, mert az a legújabb felfedezésem, hogy szeretem őt olvasni
• zakkant, mert szerintem annyira más könyveket olvasunk, hogy érdekes kísérlet lenne beleolvasni a másik könyveibe :)
• csend zenésze, mert általában jó bejegyzéseket ír és jó ízléssel választ olvasmányt
• negyvenketto, hogy aktivitásra csábítsam (tudom, tudom, dolgozó nő, sötöbö)
• és mivel az első körnél hét emberről volt szó, ezért minimum ahhoz a részéhez megemlíteném Mademoiselle-t és Bridge-t is, mert őket is nagyon szeretem olvasni

Ami engem illet, a nekem ajánlott könyveket várólistáztam a moly.hu-n, és amint ledaráltam az idei tervemet, megnő a prioritásuk a nem egészen 500 tételes olvasandó listán. :)

Kick-Ass - Csak a film

A képregény-adaptációk népszerűsége töretlen: hiába a sok gyengébben sikerült mozi, egyre több és frissebb képregényt visznek vászonra. Idén, a Vasember 2. mellett a Kick-Ass volt a legvártabb ebből a kategóriából.

Mark Millar és John Romita Jr első Kick-Ass füzete 2008-ban jelent meg, mely egyrészt követi a klasszikus szuperhősös vonalat, de mégis újszerűen: elfogadja, hogy szuperhősök – de legalábbis szuperképességek –, nincsenek. Mivel magát a képregényt még nem olvastam eddig, az alábbiakban kifejtett véleményem csak a filmre vonatkozik.
A címszereplő egy Peter Parkerre erősen hajazó középiskolás srác, Dave, aki teljesen átlagos, nem tűnik ki semmiben, álmai nője sem veszi őt észre, csak a haverjai, és a képregények iránti rajongás tölti ki az életét. Egy nap aztán elgondolkodik: hogyhogy senkinek sem támadt még az az ötlete, hogy maszkos igazságosztónak álljon? A film lényegében arról szól, hogy Dave rájön, nem véletlen, hogy ezek a hősök nem léteznek a valóságban, noha nem ő az egyetlen, aki hajlandó jelmezbe bújni. Ami nekem talán a legjobban tetszik az egészben, az az, hogy a történetalakításban az alkotók a lehetőségekhez képest megpróbáltak a földön járni. Komolyan vették azt is, hogy a meggondolatlan hősködéssel járó esetleges problémákat nem lehet könnyedén megúszni…

A karaktereket könnyű megszeretni, hiszen tényleg olyanok, mint mi, vagy a szomszédaink. Ugyanúgy vannak problémáik, ugyanúgy félnek, ugyanúgy törekednek a céljaik elérésére. Különleges képességeik mindössze a kitartás és a bátorság. Persze Dave ez alól is kivétel, hiszen nem bírta volna a szuperhősök tempóját, ha a karrierje kezdetén nem szenved egy súlyos balesetet, ami miatt később jobban tűri a fájdalmat. (Aaron Johnson játéka abból a szempontból is remek, hogy nem kategorizál: egyszerre tud vagány és elesett lenni – pont, mint egy igazi kamasz.)
A Dave/Kick-Ass és Peter Parker/Pókember hasonlóság nem csak látványos, de tulajdonképpen maga Dave is utal rá egyik belső monológjában. Ugyanúgy készülődnek titokban a szobájukban, csak persze Dave ruhája nem annyira profi, és eleve a netről rendeli. És igen, a XXI. századi informatikai kultúra is nagy szerephez jut a filmben: Kick-Ass elsősorban internetes médiasztárrá válik, miután dokumentálja tetteit (akár Peter Parker, igaz ő más céllal tette), és létrehoz magának egy profilt egy népszerű közösségi oldalon. Hatásos jelenet, amikor a kamera egy kört leírva mutatja be a város és az emberek reakcióját az első igazi szuperhősre, mintegy ezzel is jelezve, hogy most tényleg Kick-Ass van a középpontban. Dave persze élvezi a titkos énje körül kialakult hype-ot, egészen addig, amíg az életét meg nem menti két idegen, akik Kick-Ass-szel ellentétben profi bűnüldözőknek bizonyulnak. Hit Girl és Big Daddy sokkal inkább beleillenek a képregények hőseinek sémájába (Big Daddy alakja eleve egy Batman paródiának tűnik): tudnak verekedni, tudnak bánni a fegyverekkel, van megfelelő felszerelésük, és ami a legfontosabb, tudják, hogy mit csinálnak. Nem is csoda, hogy ezen a ponton Dave szeretné befejezni az egyre komolyabbá váló játékot.
Ahogy az lenni szokott, a fő konfliktus itt is a jók és a rosszak közötti harcon alapul, de meglepődhetünk, hogy ehhez éppen a címszereplőnek nincsen túl sok köze. Talán nincs is igazi főszereplő, hiszen a központi alakok történetei nagyjából egyenlő arányban jutnak térhez. Hit Girl és Big Daddy, vagyis Mindy és Damon Macready belépése okozza a film talán legfeszültebb pillanatait. A továbbiakban is ők hozzák a legviccesebb és a legdrámaibb helyzeteket. Kettősükről többször is a Kill Bill jutott eszembe. A kislány karaktere stílusával, mocskos beszédével és hidegvérével jól beleillik a bérgyilkos nők és az iskolás egyenruhát viselő Gogo sorába, arról nem is beszélve, hogy számomra a Hit Girl akciójelenetei alá kevert zenék is Tarantino bosszútörténetét idézik. Bosszútörténet. Ez a másik hasonlóság: Damon Big Daddyvé válásának története is emlékeztet A menyasszonyéra, az elbeszélésnek a módja, az animációs betét pedig O-Ren Ishii eredettörténetére. Miután minden tisztázódik a nézők számára, felmerülhet a kérdés, hogy de mégis, miből él ez a két furcsa szerzet. De a film alapos: ha jól figyelünk, erre is választ kapunk.

Mikor először olvastam, hogy Nicholas Cage is szerepel a filmben, bevallom, kissé megijedtem. De félelmem alaptalan volt: hiába táncolt egyszer-kétszer a kínosság határán, alapvetően jól megoldotta a szerepet, sőt mi több, határozottan viccesé tette Big Daddy figuráját. Meg kell említenem azonban, hogy a sok férfi közül nyilvánvalóan a Mindyt játszó Chloe Moretz emelkedik ki. Gyakorlatilag egyedül is képes lett volna elvinni a hátán az egész mozit, és az ő alakja az egyik legizgalmasabb.
Big Daddy bosszújának célpontja, a film főgonosza Frank D’Amico, a drogbáró. (Mark Strong ki tudja, hány ezredik rosszfiú szerepe, de legalább a magas színvonal töretlen.) Igazi toposzt láthatunk: a maffiavezér, aki kezében tartja a várost, beleértve a rendőrséget is, és akinek a legfontosabb a családja. Frank az embereivel köröztetni kezdi Kick-Asst, mivel nem is sejti, hogy ki állhat embereinek folyamatos tizedelése mögött, a média által körülrajongott hős viszont kézenfekvő megoldásnak tűnik. Azonban elkapni lehetetlen. (Nem, nem az ügyessége miatt.) Így jön el Frank fiának, Chrisnek az ideje. Chris magányosan nőtt fel, az apja által kirendelt testőrök miatt szabályosan megközelíthetetlenné vált a többi gyerek számára. Az álmodozó képregényfüggő fiú számára azonban az egyetlen boldogságot az jelentené, ha az apja végre elismerné, előáll hát egy ötlettel, hogyan is lehetne elkapni Kick-Ass-t. Így születik meg az új álarcos hős, Red Mist. Red Mist olyan, mintha összegyúrták volna Batmant és Robint, viszont a cselekmény szempontjából ismét a Pókember köszön vissza (lásd Sam Raimi első Pókember filmjét).
A legcsodálatosabbnak azt tartom, ahogy a film minden komolysága ellenére nagyon laza marad, nem emelteti magát piedesztálra, nem akar magáról többet elhitetni, mint ami. Rengeteg műfaji sajátosságot keveredik benne, mégis sikerül fenntartania egy egészséges egyensúlyt, ami miatt jóval több, mint élvezhető marad a film. Ráadásként egész sor intertextuális poént kapunk, melyek nagy része az átlag közönség számára is könnyedén felismerhető (pl.: Star Wars). Mégsem megy el a mozi a paródia irányába, hanem nagyon is komoly marad, a feszültséget folyamatosan ébren tartja. A nem egészen két órás filmben gyakorlatilag nincsen felesleges jelenet. Sőt, az egyetlen nagyobb negatívum számomra éppen az, hogy Dave és Katie kapcsolatára nem áldoz elég időt a forgatókönyv. (A kisebbik hibának a szerencsétlen reklámokat találom. Az egyetlen, ami miatt megbocsátható, hogy az egyértelmű üdítő és számítástechnikai reklámokon kívül mást nem próbál a film eladni.) Katie a lány, aki minden történetben ott van: hősünk szerelmes belé, de csak álarcban van elég bátorsága megvallani az érzéseit. Katie tehát Dave titkos szerelme, aki minden félreértés és hazugság ellenére is segít beteljesíteni Dave álmait. Rendben, hogy a filmben csak a lényeges momentumok vannak benne, de számomra a barátságuk kibontakozása túl gyors és megindokolatlan lett. Persze, lehet, hogy csak az amerikai fiatalok túl gyorsak… Katie szerepe azonban nem csak a romantikus szálra korlátozódik: részben miatta kerül Kick-Ass Frank D’Amico feketelistájára.

A film vizuális látványa egyszerűen szemet gyönyörködtető. Minden szempontból ügyeltek a képregényes hagyományok visszaadására: élénk színvilág, képkompozíciók, képfeliratok, Big Daddy rajzai és az animációs betét stílusa. A gyakori áttűnések a különböző jelenetek között egyfajta párhuzamosságot képeztek. Jelezte, hogy mindez összetartozik, a szereplők egy egészet képeznek, ha más miatt nem is, de a történet szempontjából mindenképpen. Meglepő módon, még a harcjelenetek is nem csak újat tudtak mutatni, de teljesen le is tudtak kötni. A lehető legnagyszerűbb módon csempészték be a ritmust a zenehasználat, a fényhasználat és az olyan effektek, mint mondjuk a lassítások által. A legnagyobb ötlet azonban a Hit Girl által véghez vitt mentőakció megvalósítása: az éjjellátón keresztül a néző úgy érezheti, mintha egy videójátékba csöppent volna. A zene végig erőteljes, tökéletes alapot biztosítanak a különféle jelenetekhez, és nem utolsó sorban, veszettül menőre sikerült összeállítani a soundtracket.
Mint már említettem, nagyon tetszett a film viszonylagos realitása. Akárhogy is, jelenleg nem jut eszembe egyetlen másik akciófilm sem, amiben a sebek fájnak, amiben a szereplők félnek, és remegnek a fájdalomtól. Engem egyszerűen lenyűgözött ez apróság.
Amin megakadhat az átlag néző szeme, az a túl sok erőszak. Még jól edzettnek hitt személyem is elgondolkodott, hogy ez feltétlenül kell-e. Hiszen nem annyira sematikus, mint a fentebb említett Kill Bill, itt nem lehet nevetni a válogatottan kreatív kivégzéseken. Itt a hidegvérű öldöklés ellenére is, mintha lett volna valami súlya az egésznek. De mégsem értem teljesen. Ezt még nem sikerült megfejtenem.

Az fenti bejegyzés már több, mint egy hónapja (nagyjából) készen van, de eddig vagy időm, vagy energiám, vagy kedvem nem volt foglalkozni a közzétételével. Ezután remélem, hogy szépen, lassan visszaszokok és egyre rendszeresebben fogok jelentkezni. Főleg, ha még értelme is van.

Életjel

Annak ellenére, hogy már több, mint két hónapja nem volt új (közzétett) bejegyzés, szeretném tudatni, hogy még élek. Igaz, annak örülök, hogy az olvasottságom valamiért nem csökkent túlzottan. Mondjuk, valószínűleg itt-ott láthattátok már, hogy közben meg a tumblr-nek lettem megszállottja... Tehát azért a közlésvágyam eléggé ki volt elégítve...
Egyelőre csak a linklistát frissítgetem apránként. Nem is tudtam, hogy ennyi mindent olvasok többé-kevésbé rendszeresen. Valószínűleg próbálok majd némileg csinosítani is a dolgon, de lehet, hogy ehhez mégsem lesz kedvem.

Hamarosan jelentkezek egy rendes bejegyzéssel is. De hogy filmes lesz-e, könyves, esetleg utazós vagy receptes, vagy csak valami lélekemelő tervezgetés hiszti helyett, még nem tudom. Talán rövidítem és javítom egy-két házi dolgozatomat nektek. Tényleg nem tudom, mi lenne a legjobb. De hallgatni nem szeretnék már tovább, rosszul esik ez a csend.
Bocsássam netán szavazásra? Mit szeretnétek? :)

Sacc/kb párbeszédek The Twist alatt és után

- Hű. Milyen sokan vagyunk.
- Szerinted sincsenek összesen tízen? Lesz itt ma egyáltalán valami?
- Hát nem'tom, de kérem vissza a pénzem.


- Hm. Akkor most inni kéne valamit?
- Gondolom ja. Nem mintha lenne pénzem. Nem mintha ez akadályozna.
- Ismerős. Mit iszol? Én valami frissítő, szénsavas, enyhén alkoholos dologra gondoltam.
- Én benevezek egy sörre. Ajánlom a breezer-eket.
- Talán most kihagynám. Viszont egy sima bacardicola jöhetne.
*5 perccel később*
- Te, mi tényleg ennyit tökölünk ezen?


- Hm, szerintem elmegyek mosdóba, amíg nincs nagy sor.
- Én attól félek, hogy nem látok semmit a színpadból. Szokatlanul sok ma a magas ember.
*röhögés*


- Azért, ha kezdődik, álljunk már át a pult másik oldalára.
- Én is így gondoltam. Szerinted vagyunk már húszan?
- Nem tudom, de ez vicces azért.
- Bocs, megszámoltam: huszonöt.


- De érted, rám álltak. Mert ma olyan sokan vannak, hogy nincs elég hely. De érted.
- De fúj, amúgy ezek mindjárt kúrnak.
- Tudom, konkrétan a nyakamba lihegnek.
- De ez... debazmeg. MENJETEK MÁR SZOBÁRAAA!!!
- Semmi gond, néha nekem jönnek, semmi gond, alig idegesítő...
- Hű, szünetet tartanak! De és fogadjunk, hogy most drámáznak valamit!
- Szerintem a csaj úgy érzi, hogy nem figyelnek rá eléggé.
- Ja, én is ettől tartok.
- De láttad, hogy az előbb milyen rondán gyanúsan nézett rám?
- Jujuj, miattad fog kitörni a dráma, ajajajaj!
- Nem tehetek róla, hogy ilyen szörnyen kacér a jelenlétem is...
- Hehe! De bazmeeeeg, újrakezdték. De ezek tényleg!
- Remélem fiuk lesz és Oszkár Krisztián lesz a neve...


- Most realizálom, hogy azért lettünk hirtelen ilyen sokan, mert ezek már a patkós-féle bulira jöttek.
- Hát... elég csak rájuk nézni...
*röhögés*
- Azt hittem, csak otthon nálunk menő melegítőben járni szórakozni.
- Ó, ez örök divat!
- De érted, bejönnek ittas csajokat felcsípni, mert amúgy senki nem állna velük szóba, meg különben is lusták a kisujjukat is megmozdítani valakiért. Ismerem a fajtájukat...
- De most hagy ne mondjam, hogy ők is nekem jöttek...
- Nincs hely, nincs heeeely!
- Ma este én vagyok a láthatatlan lány. A hétvégén még azt mondták, menő vagyok, de most, ahogy így szétnézek, hát nem'tom. Nem tudom tartani ezt a szintet...
- Ugyan, sose bánd.
- De most nézd már meg ezt a tánckultúrát! Oké, tudom, hogy én is remek vagyok, de azért ez...
- Hiszen az a lényeg, hogy különlegesek legyünk, nem? Muszáj valami szokatlannal előrukkolni.
- Nos, igen. Remélem már feltűnt, hogy én is erőnek erejével gyúrok a különlegességre...
- Mind arra gyúrunk, hát nem?
- Hát de.


- Na, én még mindig lelkesen visszatapsolok!
- Nagyon örülök, de én mennék.
- Ne már, tök jó volt a koncert!
- Az tényleg baromi jó volt, meg tök jó, hogy ilyen sokáig voltak színpadon, de ezektől az emberektől már konkrétan félek.
- Ugyan, még csak most kezdődik a buli.
- Jaj.
- Miért, szerintem vicces.
- Az, de ez akkor is durva. Valahogy, ha zenekarom lenne, nem szeretném azt látni, hogy a tánctér azért telik meg néppel, mert jöttek a diszkósok partizni.
- Tény, hogy elég szar, de hát ez van.
- Ez.


*séta, séta, séta, röhögés*
- Na de várj. Ezt láttad?
- Ühüm.
- De, de láttad, hogy mit csinált?
- Ühüm.
- De bazmeeeeeg, az utcáááán?
- Tudod, én újabban csak azon szoktam kiakadni, amikor nem akadok ki...
- De ez most mi volt?
- Figyelj, én komolyan nem értem az embereket...

*egy jó órával később*

- De hallod, ez már megint itt van?
- Mi van?
- Itt van mögöttünk, persze letolt gatyával... Menjünk már át az út túl oldalára.
- De mi van már, követ minket?
- Nem hiszem. De komolyan szeretném tudni, mi motiválja ezeket az embereket...



(na jó, memóriám véges, meg különben is elfáradtam. azért nem volt ez szar este, csak hát na.)

Poniklo @ Mono

Úgy menni koncertre, hogy az ember hajnalban kelt és rögtön utána tesiről remegő(!!!) lábakkal jött ki, nem annyira menő. Pláne, ha a koncert előtt egy órával simán bealudt. Viszont megállapítottam, hogy egyedül is remek. (Jó, erről most vitatkozhatnánk, hogy tényleg egyedül mentem-e, de minek.)

Az alig fájó lábamnak köszönhetően egy 80 éves néni sebességével közelítettem meg a ruhatárat, majd a tömeg(?) mögött kinéztem egy remek falnak dőlős helyet, és szépen, lehunyt szemmel próbáltam eldönteni, hogy vajon el fogok-e aludni azonnal, illetve, hogy jó-e az előzenekar. Aztán arra jutottam, hogy a Sophie Braun egy jó dolog. A végén a két Foo Fighters feldolgozás különösen jól esett (ha több is volt, jelentem: aludtam).

Kissé szédültem még, mikor újra körül néztem. Rögtön egy bambulással indítottam. Rájöttem, hogy egy tök jó kockás zakót bámulok. Rájöttem, hogy a tök jó kockás zakó a címszereplőhöz tartozott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen eseményre is jöttem és elmentem egy kóláért, miután újfent nem tudtak meggyőzni arról, hogy szeressem a sört. Ezen a ponton azért megkezdődött a szokásos sms-es koncertközvetítés. Ennek következtében sikerült úgy hozzábasznivágni a kőpadlóhoz a telefonomat, hogy még az aksija is messze szállt. És mivel két éve leszoktam arról, hogy éjszakára kikapcsoljam a telefont, döbbenve tapasztaltam, hogy az üdvözlő szövegem "Welcome to CIA"; de ez valamiért rajtam kívül nem hatott meg senkit.

Az előzenekar lelépése után sikerült felmérni a helyet: a Mono baromi jól néz ki, de szerintem max. noname, 10 fős rajongói táborral rendelkező bandáknak lenne jó koncerthelyszín. Én - miután elkönyveltem, hogy se a hely, se a fizikai állapotom nem alkalmas táncolásra - a színpadnak csúfolt 2x2 méteres terület melletti/feletti asztalnál foglaltam helyet, így egyedüliként láttam rá mindenre.

Ponikloék setlistje - már amennyire jó a memóriám - kb. egy számmal különbözött az őszi, JuGyu Klubos koncertétől. Az akkori 22 fős közönség viszont megháromszorozódott. Ennek következtében mindenki álldogált/szorongott a "tánctéren". Talán 3-4 ember próbálkozott lötyögéssel. Amúgy minden szép és jó és hibátlan volt, csak szerintem a zenekarnak se volt helye. Legalábbis néha úgy tűnt, hogy a basszeros sem nagyon tudta, hogy kellene állnia, hogy jó legyen. Mondom én, hogy kicsi volt az egész. Majdnem lefordultam a székről a röhögéstől, amikor Imre az utolsó számot Kőváry Zolinak ajánlotta: Nélkülem nem működsz. Ráadás nem volt, hiába tapsoltunk, illetve hiába kiabált a távolabb ülő, rendkívül kulturált társaság... Azért a szokásos arcok betámadták őket némi dedikált szuvenírért. (Pl. a srác, akit múltkor hiányoltam Neo-ról. Hm, úgy tűnik, hogy két és fél alatt megtanultam, hogy kik vannak ott minden koncerten. Viszont hiányzott legalább két zeneőrült. Vajon nem értek rá, vagy még nálam is tájékozatlanabbak? Persze, kit érdekel...)

Még egy bő húsz percet maradtam ezután a helyszínen. Mellettem panaszkodtak, hogy milyen szar zenéket nyomnak, hát nem tudom, nekem valahogy nincs bajom sem a Blurrel, sem a Smiths-szel... Szóval nem emiatt távoztam, és talán nem is azért, mert álmos lettem volna (ami azt illeti, közben egészen felélénkültem), egyszerűen csak... mennem kellett. Úgyhogy kikértem a kabátomat, küldtem a fejembe egy kis Metricet, és hazasétáltam. Azért tök jó, hogy egyre több ehhez hasonló eseményen futok össze a filmes tanáraimmal. :)

A 22-es csapdája

Március 31.
Átlagos, szeszélyes tavaszi nap. Napsütésre ébredt, de hamarosan újra szemerkélni kezdett az eső. Újra, mert hajnalban is esett. Késő hajnalban. Amikor ő már aludt. De hirtelen ismét kisütött a nap. Ez váltakozik pár percenként. Vicces. Pont ilyen a lány hangulata hetek(hónapok?) óta. Az éjjeliszekrényeként funkcionáló kartondoboz tetején a szemüvege helyett egy csokor nárciszt, egy csomag étcsokis kekszet (az egyik kedvence) és egy köszöntőkártyát talált. A kártya sarkába egy halom léggömböt rajzoltak. De a lány nem szereti a léggömböt. Viszont halacskákra hasonlítanak. A halacskákat se szereti, de a farkuknál megkötött példányok mégiscsak viccesek. Köszi, AnnMary!
Mondjuk, a lányt mindig is az apró örömök éltették. (És kiborulni is apró dolgoktól szokott.) Eszébe jutott, hogy valamiért mindig azt mondja, hogy nem szereti a virágokat, pedig megmagyarázhatatlanul rajong a nárciszokért. AnnMary ezzel nem is volt tisztában, csak megjegyezte, hogy csütörtök reggel hogy megörült az udvaron kinyílt példányoknak.
Vannak más bolondériái is. Szereti például a friss zöldborsó illatát. és utálja a buszok jellegzetes szagát, ami már az ajtóban émelyítően hat rá. Ő vonatozni szeret, de azt nagyon. Szeret átsuhanni a Kiskunságon, főleg naplementében. Azt is imádja, ha hajmosás után tiszta ágyneműbe fekhet.
Szereti a meséket is. Ha könyv kerül a kezébe, vagy beül egy film elé, megszűnik körülötte minden. Szeret elmerülni más életekben, más álmokban. Sosem tud azonosulni a női szereplőkkel. Csak egyetlen eggyel. Az a film elég jól összefoglalja a lelkivilágát. Szó szerint meg is mondják benne: "Rossz idők járnak az álmodozókra".
Persze, a héten még nem csinált semmi értelmeset. Viszont rájött, hogy mi baja. Pár napja megint éjfél után keveredik haza, amikor is csak bedől az ágyába, és csak reggelre lesz ereje legalább egy zuhanyt venni. Egy évvel ezelőtt ez volt neki az általános, mindennapos. Elég volt neki hat óra alvás, pörögtek körülötte az események, nem volt egy csepp nyugalma sem, és mégis élvezte. Ősszel nagyon belassult. Nem sok éjszakázást csinált a szobája falain kívül. És hogy hiányzik ez neki! Nademajdleszezmégígyse...
Érdekesek ezek a hajnali séták. Lépteit a Hold fénye kíséri, zenét hallgat, ha üres az utca, még talán énekelget is. Tegnapelőtt szomorkás hangulatban ballagott haza, pedig előtte órákon át csak szakadt a röhögéstől. Csak arra tudott gondolni, hogy hát ez most már mindig így lesz? hajnalban, haza, egyedül az üres lakásba/szobába/ágyba? Persze, ő mondta mindig, hogy saját életet akar. De nem ennyire. Egészen kicsi kora óta az egyik legmeghatározóbb kérdése az volt, hogy hova tartozik. Rendületlenül kereste mindig, belekapaszkodott mindenbe, amibe csak lehetett. (Még meg is keresztelkedett!) A rengeteg próbálkozásból csak egyszer érezte, hogy ezazigen! De nem. Azóta nem is érdekli igazán. Vagy nem is tudja. Fura az egész.
Tegnap már egészen más hangulatban lépdelt a lakás felé. Direkt gyorsan lüktető zenét választott, hogy megadja neki az alapsebességet, és hogy lehetőleg ne most forduljon magába. Szédült volt. Kacsázott össze-vissza. Meg táncolt. Sokkal többen voltak az utcán, mint előző éjjel, pedig legalább egy órával később tette meg az utat. De őt aztán nem zavarhatta meg semmi. Mire hazaért rájött, hogy valószínűleg minden így van jól. Ő sajátmagához tartozik. Ezt meg kell értenie. Talán jobb is így. Ezt a féligénytelen életmódot úgysem lehet máshogy csinálni, csak egyedül.
Nem, nem borult ki. Nem, nem fájt neki. (Talán csak egy kicsit, alig érezhetően.) Nem, fogalma sincs, hogy mi az értelme ennek az egésznek. És nem, nem is érdekli.


Hogy mit fog csinálni ma 22 óra 5 perckor? Rejtély.

Festők a mozivásznon

A héten - teljesen véletlenül - egymás után két olyan film került elém, aminek központjában egy-egy híres festő áll. Az egyik Derek Jarman Caravaggio-ja, a másik pedig Peter Greenaway Nightwatching című munkája. (Érdekes, hogy mindkét rendező brit és '42-ben születettek.)
Ami közös* ezekben a filmekben, az a látvány. Mindkét film a központi alak művészetének színeit, fénytechnikáját próbálja meg utánozni. Mindkét rendező szinte festményként tekint a mozivászonra.

A Caravaggio érdekesen, szinte észrevehetetlenül keveri a barokk és a modern kor elemeit. Személyes kedvenceim a számológép és az írógép bevezetése (persze a higiénia hiánya és a rothadó fogak megtartása mellett). A kosztümök és díszletek olyan szabadon vannak kezelve, mint amilyen szabadon a főhősök kezelik a szerelmi életüket (a festő homoszexualitása és kicsapongásai eleve remek alapot nyújtottak). Caravaggio (Nigel Terry) két modelljét, akikkel furcsa (kegyetlen) viszonyba keveredik, a húszas éveikben járó Tilda Swinton és Sean Bean alakítják. Érdekes karakter még Caravaggio segédje, a néma Jerusalem is, aki csak egy síppal tud kommunikálni, és akit több cikkben is bolondnak bélyegeztek. Ezzel tudnék vitatkozni. Viszont, hogy ő volt az egyetlen ártatlan lélek a filmben, az is biztos.
Viszonylag kevés dialógus hangzik el a film során, a hangsúly egyértelműen a képi világon van. Olyannyira, hogy valóságos kompozíciókat láthatunk: megelevenednek az ismert festmények, még ha sokszor csak a modelleken keresztül is.
A forgatókönyvet Jarman hosszú éveken át írta (bár az eredeti ötlet nem tőle származik, mégis ez lett az ő szerelemgyereke), első változatának "No Hope, No Fear" volt a címe, ami Caravaggio sokszor szerepeltetett kabalájára utalt, vagyis a késére, amibe a következő felirat volt vésve: „Nec Spe, Nec Metu”.

A Nightwatching dramaturgiája egy fokkal hagyományosabb: van benne pár történetszál, egy kis szerelem, egy kis összeesküvés, egy kis leleplezés, egy kis bosszú, egy kis nézőkhöz való kiszólással fűszerezve (amikben az éppen aktuális nőit mutatja be). Az események talán legismertebb képe, az Éjjeli őrjárat körül bonyolódnak: a film ott kapcsolódik be Rembrandt életébe, hogy felkérik erre a feladatra, illetve, hogy megszületik fia, Titus (micsoda név választás!).
Már az első jelentben egyértelműen kiderül, hogy most is színpadot látunk, nem kell nélkülöznünk a Greenaway-re oly jellemző teatralitást. Ennek megfelelően a továbbiakban szép hosszú, szimmetrikusan megkomponált beállításokat látunk. Tényleg, a kamera nagyon lassan mozog, finoman követi csak a szereplőket, és az éles vágások se túl gyakoriak, de ennek ellenére egyáltalán nem válik vontatottá a dolog.
A kosztümök abszolút korhűek, a díszletek inkább sematikusak, olyan elemekkel, mint pl. a hatalmas, kerekeken guruló baldachinos ágy, és egyéb furcsaságok. Bár a szóban forgó festménynek csak később adták a Nightwatch címet, a filmben szó szerint előkerül az éjszaka és az ő figyelése. Rögtön a film elején hangzik el a kedvenc párbeszédem is: Rembrandt és élettársa arról beszélgetnek, hogy hogyan lehetne körülírni a színeket egy vaknak - vannak hangos színek, szagos színek, stb. A feliratnélküliség átka, hogy itt-ott az angolom cserben hagyott (amikor a dialógusok alatt gyereksírás volt, vagy kakaskukorékolás, kb. esélyem se volt), de a csak úgy röpködő "fuck"-ok elég stabil megértést biztosítottak. :D Ja, mert hát igen: Greenaway most sem álszenteskedik, a világ legtermészetesebb dolgaiként kezeli a káromkodást, a dühöt, a szexualitást - mert hogy azok is.
Bár az emberi kapcsolatok és az a kis nyomozás is izgalmas elemei a filmnek, a legérdekesebb talán mégis az, ahogy magát a festményt elemzik; több soron, több jeleneten keresztül. Nem akarom lelőni a poénokat, de azért felhívnám a figyelmet a két központi alakra és az egyikükre eső árnyékra. :) A képpel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy kisebb botrányt kavart, mivel a megrendelők egy hagyományos tablóra számítottak, nem pedig erre, ami... na de csak nem mesélem már el a történetet. Nézzétek meg a filmet!

*Sőt, mindkét filmben volt lekerülő álbajusz. :D

About a sick girl

Ti is érzitek ezt a kínt? Ahogy lüktet az egész fejem, de még a fogaim is? Hogy a fejem űrtartalmánál lényegesen több váladék kerül a zsebkendőimbe? Hogy zsibbad az egész tarkóm-vállam-hátam-derekam? Hogy egyszerre didergek és elégek?

Az egész úgy kezdődött, hogy lejöttem Szegedre. A sok elintézendő dolog miatt kitaláltam, hogy egyik hétvégén lent kéne maradni tanulni, olvasni, meg vásárolni, mert hét közben ezeket nem nagyon lehet, otthon meg nem haladok semerre. Haruhi bejelentette, hogy szombaton tömbösített órái lesznek, úgyhogy lent marad, gondoltam, hogy ez így perfekt, maradok én is akkor most, legalább nem leszünk egyedül. Ann Mary egész héten beteg volt, ez csütörtökön látszott rajta a legjobban. Én persze nagy mellénnyel ecseteltem, hogy az elmúlt években két-három alvással mindig ki tudtam kúrálni a nátháimat, kivéve tavaly ilyenkor, de az ugye más...
Tegnap már a reggeli ébredés is gyanús volt. Kilenc órányi alvás után hogy a fenébe nem akarok tudni felkelni? De mivel a suli helyett alszok dolog nem olyan ritka és új, ezért nem izgattam magam rajta különösebben.
Reggeli(tízórai) után rendbe raktam a konyhát, meg nagyjából a fürdőt. Haruhi megjött, ebédeltünk, majd a csodálatos tavaszi napsütésben (ám sapkában-sálban-téli kabátban) elindultunk a városba, megnéztük a piacot, a Széchenyi teret, meg bevásároltunk. Még eső előtt hazaértünk. Kitakarítottuk a szobát, Haruhi felmosott, rendbe raktunk mindent (jó, az asztalom még vár rám...), mostunk két adag ruhát, közben előbb zenét, majd Bridget Jones hangoskönyvet hallgattunk. :D
Olyan hat óra magasságában már majdnem végeztünk, szédülés fogott el. Haruhi azt mondta, hogy csak elfáradtam, csüccs le. Gondoltam persze, igaza van, de azért eszembe jutott, hogy délután egyszer már morogtam, hogy fáj a mellkasom. Hirtelen minden náthás tünet kijött rajtam. Az este folyamán legalább két kis csomag zsebkendőt elhasználtam. És persze előjött a kötelességtudatom is: háromfogásos vacsorát ettünk! (Ez egy olyan hülye jelenség, miért csak ilyenkor jellemző rám?) Megmelegítettük az előző napról maradt grízgombóc levesét Hajninak (aki éppen akkor írt ránk, hogy együk meg, mikor már alig volt a tányérunkban), készítettünk isteni finom makaróni szószt (érzésre egy örökkévalóságig tartott, de ritka jól sikerült), és sütöttem csokis-meggyes sütit, ami jó lett ugyan (figyelitek, eltűnt az önkritikám? :D), de több kakaót is elviselt volna azért. Ezután még pötyögtünk némi zenét, de nem sokkal (és egy neo citrannal, amiért felhívtam Ann Mary-t, pedig kiderült, hogy nekem is volt) később ágyba zuhantunk (vagyis én, mert Haruhi rendes kislány, szépen betakarózott, meg minden :D).
Újabb kilenc óra alvással később nagy nehezen feltápászkodtam. Az utolsó két órában többször is felébredtem szerintem, de ez valami fantomdolog lehetett, mert egyáltalán nem bírtam megmozdulni. Próbáltam enni, olvasni, zajt csapni, de annyira nem ment semmi, hogy inkább leforráztam magam egy pöttyös bögrényi epres teával (életemben nem ittam még ilyen édesen, gondolhatjátok, milyen lett...), és felöltöztem. A baj csak az, hogy egy helyben ülve még csak-csak megvagyok, de mozogva... oh, sweet vertigo. Ennek ellenére az átlagos idő kétszerese alatt bevonszoltam magam a könyvtárba (a valaha volt sétálópartnereim, akik nem bírtak velem lépést tartani, most örülhettek volna, milyen lassú vagyok; pedig ők nem is próbáltak még együtt haladni Ann Mary-vel...). De milyen jól tettem! Azon túl, hogy milyen sok emberrel tudok most éppen beszélni, sikerült feljelentkeznem egy kurzusra, meg ilyenek. La vie est belle.
Csak ne fájna az összes ízületem. És ne vágynék a szerető gondoskodásra. (Este is a bal oldalamon kezdtem el aludni, sőt, úgyis ébredtem, pedig mindig a jobbon szoktam.) Még kamillateánk sincs otthon, hogy kigőzöljem a fejem. De ez ellen még talán tehetek.
Vajon akartam még valami másról írni nektek? Hm. Bye.

Valentin

Egyébként semmi bajom ezzel az ünneppel(?). Mármint, rühellem a marketing által felkapott részét, meg a sok szívecskét, meg plüssöket, meg... tudjátok. Konkrétan ki lehetne velük kergetni a világból, és elég nyomós válóok lenne nálam ízlésbeli különbségek miatt. :D
De a hagyományos része, hogy titkos üzenetekben fejezzék ki az emberek egymás iránti rajongásukat, szerintem nagyon kedves. Pláne, hogy mostanában milyen ritka a posta személyes levélforgalma. Szerintem mindenki örülne egy rejtélyes üzenetnek, esetleg egy konkrét rejtvénynek, vagy csak egy aprócska, jelképes (de jól értelmezhető) tárgynak, amiből még kabala is lehet. Nem?
Van még egy oldala, ami pozitívvá teszi: emlékeztet. Nap, mint nap elhangzik, hogy rohanó világban élünk. Ez miért ne lenne igaz azokra is, akik kapcsolatban élnek. Már pedig könnyen lehet, hogy ettől annyira eltávolodnak egymástól a felek, hogy igenis szükségessé válik az ünneplés. Mert ugyan melyik munkamániás dolgozna még otthon vasárnap is, ha a párja kijelentené, hogy ma márpedig csak főzni fogunk, meg filmet nézni, mert Valentin-nap van? Melyik főnök tagadna meg egy szabadnapot a hosszú hétvégéhez? Eszükbe juthat, hogy úgyis rég voltak már táncolni, színházban, hegyet mászni, stb. és hát ha most úgyis ez van, akkor meg miért is ne...
Márpedig erre az emlékeztetésre egyre gyakrabban szükség van. Úgyhogy jó dolog ez. Már, ha ésszel... Szerintem.

Az utolsó szemeszter

Hát ezt is megértük: elkezdődött szegedi egyetemi éveim utolsó féléve. Nagyon bízom benne, hogy tényleg ez lesz az utolsó. Igen, vannak még bizonytalan pontok, de remélhetőleg minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Hihetetlen, hogy eltelt két és fél év. Hova lett? Mi történt közben? Semmi. Minden. Az emlékeim közül szinte semmi sem kötődik az egyetemhez. A városhoz is alig. Ma is beszéltük Rönével, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy öt évnyi tervezgetés után (A-terv: Bp., B-terv: Pécs) vajon hogy ütött be nálunk ez a Szeged-Szolnok dolog. Most ugye az jön, hogy hát nem én szoktam mondani, hogy mindennek oka van? Hát de. Valószínűleg nem is került volna a látóterembe az esztétika, ha nem ide jövök. Meg úgy általában teljesen máshogy alakult volna minden. Viszont úgy érzem, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom már az egész Sun City-t, mégis így volt a legjobb. Annak ellenére is, hogy az emberi kapcsolataim mennyire máshogy alakultak a gimi után. Nevelőtanárom, Márta néni mondta mindig, hogy szerinte csak azért vagyok ennyire közösségi ember, mert addig sem kell tanulnom. :D Lehet igaza volt, hiszen az egyetemen már senki nem ellenőrzött, büntetlenül lehetett bármit csinálni. Pedig szerettem azt az első évet, amikor minden lelassult, mindent szépen kiélveztem, utazgattunk, szórakoztunk, nem törődtem túl sok mindennel, pláne nem az emberekkel. Vagyis, hogy de, csak eléggé lecsökkent azoknak a száma, akik az érdeklődési körömet alkották. Ezzel csak az volt a baj, hogy mikor elkezdett hiányozni, hogy mindent csináljak, mindenhova menjek, mindenkit ismerjek, akkor képtelen voltam visszacsinálni. Megrekedtem. Az egyéb körülmények meg pláne nem segítették a visszaszocializálódásomat, pedig én csak alkalmazkodni próbáltam (néha belegondolok mi indította el egyáltalán ezt a "leépülős" folyamatot; eleinte azt hittem, hogy csak elfáradtam kicsit, de túrót: alkalmazkodtam).
Erről nagyon le kellene szoknom. Szerintem jó úton haladok, elég önzően alakítottam ki a napirendemet, és akkor fekszek le a legvidámabban aludni, ha pont úgy sikerült minden, ahogy szerettem volna, semmi meglepetés. A kiszámíthatóság jó dolog. (Most még. Hamarosan úgyis majd azzal jöttök, hogy már megint nem vagyok elég spontán, pedig tudjátok, hogy minden baromira helyzetfüggő.) Oké, túl önzőnek se kellene lennem. Érdekes, hogy míg elvileg a fiatalok milyen korán felnőnek mostanában, én ilyen lassan fejlődök: néha úgy érzem, csak sötétben tapogatózok. Ugyanakkor tetszik ez a szakaszosság: fokozatosan kerülök egyre nagyobb helyekre, egyre másabb jellegű feladatokkal kell foglalkoznom, stb. Lényeg, hogy minden szépen, fokozatosan megy. Mindig kitalálok valami lelki projektet is, hogy éppen mire próbáljak nagyon figyelni. Illetve úgy vettem észre, hogy ez most már viszonylag tudatlanul megy. Mintha hetente változna a gondolkodásom. Furán érdekes, néha félelmetes... Közben meg tér vissza a maradéktalanul lökött Orsi is. Szerintem magáért beszél a tény, hogy felkértek házi bohócnak. (Kár, hogy mindig a bohócok a legszomorúbbak. :D)
Azt hiszem, kissé elkanyarodtam az eredeti témától. Szóval egyetem. Úgy gondoltam, hogy az esztétika lesz az utolsó, ami érdekel, erre tessék. És még szeretem is. És per pillanat nem tudom elképzelni, hogy milyen másik irányba mehettem volna. Ennyit az okokról. Elég maroknyi a csoportunk, talán 15-en, ha lehetünk (nincs kedvem megszámolni). Érdekes módon az első félév óta (amikor is az újdonság ereje és a vele járó félelem fogott össze mindenkit) most megy a legintenzívebben a kommunikáció az emberek között. Összekovácsolja a népet a szakdolgozat. A félelmek, kérdések, kétségek. Meg a hogyan tovább.
A szakdolgozattal az a legnagyobb baj, hogy olyan minimális mennyiségű írást kellett két év alatt leadnunk, hogy talán együtt nem érnék el a szakdolgozat minimum húsz oldalnyi terjedelmét. Ráadásul valamit talán mondania is kellene a kis szösszenetünknek, de hiába ismerjük így-úgy a témánkat, egy kutató alaposságával nem tudunk felvázolni semmit, és központi gondolatokat se nagyon tudunk megfogalmazni. Eratesó ma mondta, hogy náluk a húsz oldal alapterjedelem egy házi dogánál. Kíváncsi vagyok, ott mennyi fejtörést okoz ez a probléma... (Egyébként tesó, még mindig nem tudom elhinni, hogy magyaros létedre nem tudsz semmit az egyetemi lapokról. Házi feladat! :D)
Persze a bizonytalanság ellenére feladtam a mesterképzésre a jelentkezést. Eddig se volt jellemző, hogy ne tudjam megoldani a dolgaimat, de most mégis, valami új érzés volt, hogy a procedúra minden részét én csináltam. Hogy nem volt anyu, aki kitöltse helyettem a lapot, mert rondán írok (már annyira nem is, de akkoriban határozott vonalat se tudtam húzni), nincs ofő, aki ellenőrizze, hogy minden rendben van-e. És persze sokat dobott az élményen, hogy két hete törzsvendég vagyok a tanulmányi osztályon. Azt hiszem, most bepótoltam az elmúlt két évet is ez ügyben. :D A jelentkezésnél egyébként megtartottam régi "kabaláimat": első helyen kb. elérhetetlent jelöltem meg; optimista módon kipipáltam a diákigazolvány-igénylést, és egy helyett három éves képet ragasztottam be. Pont, mint tizenkettedikben. :D Így már majd csak felvesznek legalább utolsó helyen. nem mintha akkora örömmel töltene el levelezősön folytatni ezt a dolgot. Ahhoz lusta vagyok. De a szükség nagy úr.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha már egy éve azon izélek, hogy nem akarok mesterre menni, akkor miért, illetve, hogy miért esztétikára. Nos, amikor már huszadjára kiabálják le az ember fejét, hogy csak arra ne alapozzon már, hogy butának tartja magát, illetve új év első napján a szülei vidáman azzal kezdik, hogy "ugye tudod, mikor van a leadási határidő", az ember meg csak néz vissza bután, hogy minek az, mire a szülők hihetetlen reakcióidővel lelombozódnak, akkor csak elkezd érdeklődni. Meglepő módon a keresés is meg tudja izzasztani,, legalábbis a google első találata a választott képzésre, amikor a felvivel nem boldogul. És ha közben háttérzajként ott a tévé is, akkor esélyes, hogy "vicces" reklámokat fog hallani közben, amik akár az életének szlogenjei is lehetnének. Akár. De talán nem.
Mikor ma meséltem Katy-nak, közölte, hogy ezek jelek, amikre oda kell figyelni. Hát persze drágám, de akkor kegyednek nem kellene figyelnie a hirtelen sok diplomata autóra, és befejezni a köztisztviselős cuccot? Kisasszony, önből valami külügyes lesz, fogadja el. Tudom, hogy akarja. :D
A képzések kiválasztásánál próbáltam azért reális maradni. Fontosak voltak a minőségi, anyagi és földrajzi szempontok is. Az, hogy a minden évben felállított sorrend most is ugyanolyan maradt, az vagy véletlen, vagy pedig azt jelenti, hogy zseniálisan gondolkodom már elsőre is. :D Végül csak esztétikát jelöltem, azt három helyen. Szeged így ugye kapásból kilőve. Igaz, ott meg a vizkult-szak tetszik nagyon, de ha én nem megyek el a városból, akkor meg fogok fulladni. (Ennek ellenére, ha úgy alakul, nem tartom kizártnak, hogy később levelezőn, vagy valahogy megpróbáljam.) Szükségem van a lehető legnagyobb változásra. A költözés remek lesz. Friss levegő, új emberek. És mégsem, tekintve, hogy mindenhol várnak már, és mindenhonnan kaptam már konkrét lakóhely felajánlásokat. :D Elveszni tehát nem fogok tudni.

Ha már változás:
Szerintetek is sürgősen és drasztikusan szortíroznom kellene az mp3-lejátszóm tartalmát? Néha váratlanul olyanokba botlok bele, hogy jaj. (nem tehetek róla, hogy a random hallgatást preferálom)

Ui.: Még mindig azt mondom, hogy a két évente költözés lenne ideális. Abba azért beleférne, hogy lássam a világot Szentpétervártól New Yorkig, Barcelonától Berlinig.
(Csak már megint ez a fránya megosztási vágy...)

Uui.: Annyira nem aludtam egész héten a sok korán kelés miatt, hogy szokásos lefekvési időm is túl későnek tűnik, és halvány lila sejtelmem sincs arról, hogy mit gépeltem le az elmúlt másfél órában. De elküldöm a bejegyzést. Mert miért ne?