Nos, így három héttel később már nem vagyok annyira elégedett a döntéseimmel, főleg azokkal, amik az időbeosztásomra és a hatékonyságomra vonatkoznak.
Hogyan kell koncentrálni? Valaki szedje már össze a gondolataimat!
Note to self: újra el kell kezdenem papíralapú naplót vezetnem, mert tele van a fejem.
szombat, április 20, 2013
csütörtök, április 11, 2013
Néha / Don't be stupid
“Sometimes, I feel the past and the future pressing so hard on either side that there’s no room for the present at all.”
Evelyn Waugh
Néha én is pont így érzem, ahogy az idézet mondja, csak nem tudom, mit tehetnék még, hogy elinduljon minden, aminek el kell indulnia. Annyi bizonyos, hogy a bátortalanság miatti halogatásról le kell szoknom.
De most tényleg, mitől félek? Meg mire várok? Maguktól nem változnak a dolgok.
hétfő, április 08, 2013
25+
A változatosság kedvéért tegnap is buszon töltöttem három és fél órát, így volt időm gondolkodni megint, mert ugye gondolkodni szeretünk nagyon. Persze olvastam is, de az most mindegy.
A lényeg, hogy már egy hete az új negyedévszázadomat taposom, és az eddig döntéseimmel mind megvagyok elégedve. (Azzal mondjuk nem, hogy ma se tudtam felkelni 8-kor, de ezen még dolgozok.)
Kedden megtettem a lépést, amitőlegyelőre jobban alszok és elvileg időm is van befejezni a szakdolgozatomat (ne, ne kérdezzétek meg, mennyit haladtam azóta vele), azóta pedig a lelkivilágomat meg a környezetemet tettem rendbe. Komolyan, még most is virágillata van a szobámnak. De nem csak a szobámban jó érzés lenni, hanem a bőrömben is. Kipihent vagyok, nyugodt vagyok, tiszta a fejem.
Éppen csak a koncert óta képtelen vagyok Reptile Youth-on kívül bármi mást hallgatni.
A lényeg, hogy már egy hete az új negyedévszázadomat taposom, és az eddig döntéseimmel mind megvagyok elégedve. (Azzal mondjuk nem, hogy ma se tudtam felkelni 8-kor, de ezen még dolgozok.)
Kedden megtettem a lépést, amitől
Éppen csak a koncert óta képtelen vagyok Reptile Youth-on kívül bármi mást hallgatni.
Can we make it?
I don't know, let's try.
If we don't try,
We'll never know.
hétfő, április 01, 2013
Ezt is túléltük
Egyszerűbb és zökkenőmentesebb volt, mint remélem.
És hiába nem kértem ajándékot, csodálatra méltó apróságok kísértek éjféltől éjfélig.
És hiába nem kértem ajándékot, csodálatra méltó apróságok kísértek éjféltől éjfélig.
szombat, március 30, 2013
Mielőtt kezdődik a dráma
Szeretném leszögezni, hogy:
Csak még egy napot nézzetek el nekem.
PS: Az előbb hallottam, hogy a rádióban ez a dal szólt, és olyan furcsán melankolikus kedvem kerekedett:
kezelhetetlen letargia -> kuka
Csak még egy napot nézzetek el nekem.
PS: Az előbb hallottam, hogy a rádióban ez a dal szólt, és olyan furcsán melankolikus kedvem kerekedett:
vasárnap, március 17, 2013
-
"Bina a szemét forgatja, keze a csípőjén, az ajtó felé pillant. Aztán odamegy Landsmanhoz, ledobja a táskáját, és lehuppan mellé. Hányszor volt már elege belőle, gondolja, és még sincs soha elege."Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége
vasárnap, március 10, 2013
csütörtök, március 07, 2013
A jelekről meg ilyesmikről
Mindig is vállaltam, hogy hiszek - vagy legalábbis szeretek hinni - abban, hogy mindennek megvan a maga oka. Hogy van valami felsőbb erő, amit nevezhettek tőlem sorsnak, Istennek, véletlennek, nekem teljesen mindegy, a lényeg, hogy van, és rendezgeti a szálakat. Hogy vannak fix pontok az univerzumban. Ilyenek.
Hogy ez így helyes, vagy csak naiv vagyok, netán javíthatatlan romantikus, esetleg tök hülye, az nem igazán érdekel.
Ugye a minap írtam a hosszú to-do listet, ez azért részletesebben még terjedelmesebb, de mivel ezt a sok dolgot lehetetlen anélkül elvégezni, hogy kiegyensúlyozott legyen az ember, kitaláltam, hogy legalább két dolgot helyre kell rakni, szóval, kedd este azzal feküdtem le, hogy ezzel a két dologgal kapcsolatban kérek jelet, legalább egyet, hogy jó helyen vagyok-e, jó-e amit csinálok, mert akkor csinálom, de tényleg, ha nem, akkor meg azt jobb minél előbb megtudni.
Többek között azért, mert igen furcsán (nem) aludtam az éjszaka folyamán, ez másnap reggelre nyilvánvalóan teljesen kiment a fejemből.
Egészen addig, míg munkaügyben vidékre nem kellett utaznom. Ugyan az eredeti cél szempontjából halálosan felesleges volt egyáltalán elindulni, de a kis falu közepén beleszaladtam egy nagyjátékfilm forgatásba. Itt elkezdett kattogni az agyam, meg kicsit hevesebben dobogni a szívem. Mert ugye ugye.
Bár egy busszal előbb is hazajöhettem volna, valami még ott tartott, pár mondatot váltottam is az egyik stábtaggal, de többnyire csak álltam a szemerkélő esőben, minél csöndesebben, minél jobban képen kívül, hogy ne zavarjam a történéseket, és figyeltem.
De aztán felszálltam a buszra, izgatottan hívtam anyut, elkönyveltem magamban, hogy megvan a jelem, a lelkesedésem kis zavarodottsággal és hatalmas éhséggel kísérte végig a következő pár órát. Volt bolt, étkező, egyetem, busz, munkahely. Találkozások véletlen, hirtelen felindulásból, direkt.
Aztán, miközben késő délután sétáltam haza, megint beindult az agyam, hogy méghogy egy jel, kaptam vagy egy tucatot! De legalábbis kettőt-hármat, amit egy tucatféleképpen tudtam már összekombinálni magamban.
Akkor röhögtem el magam, amikor majdnem elütött egy Mini Morris. A majdnem elütött helyett talán helyesebb lenne azt mondani, hogy erélyesen kiléptem elé, de a részleteknek semmi jelentősége nincsen, nem igazán fogtam fel, hogy mit csinálok.
Az első gondolatom az volt, hogy: "LONDON! ANGLIA!". Utána kezdtem el nevetni, hogy jó, most már tényleg nem vagyok normális, még hogy a nap eseményei közül bármi is jelzésértékű lehet számomra, na hagyjuk már, ekkora barom még én se lehetek.
Megnyugodva, higgadtan hallgattam zenét itthon, mikor este beviharzott a lakásba a lakótársam, röhögve-üvöltve, hogy most már biztos benne, hogy van SORS, mert úristen, mi történt, és nem hiszi el egyszerűen, de tényleg mindennek jelentése van, és fú és fú...
...és akkor én boldogan mosolyogva hátradőltem: Tell me more.
Hogy ez így helyes, vagy csak naiv vagyok, netán javíthatatlan romantikus, esetleg tök hülye, az nem igazán érdekel.
Ugye a minap írtam a hosszú to-do listet, ez azért részletesebben még terjedelmesebb, de mivel ezt a sok dolgot lehetetlen anélkül elvégezni, hogy kiegyensúlyozott legyen az ember, kitaláltam, hogy legalább két dolgot helyre kell rakni, szóval, kedd este azzal feküdtem le, hogy ezzel a két dologgal kapcsolatban kérek jelet, legalább egyet, hogy jó helyen vagyok-e, jó-e amit csinálok, mert akkor csinálom, de tényleg, ha nem, akkor meg azt jobb minél előbb megtudni.
Többek között azért, mert igen furcsán (nem) aludtam az éjszaka folyamán, ez másnap reggelre nyilvánvalóan teljesen kiment a fejemből.
Egészen addig, míg munkaügyben vidékre nem kellett utaznom. Ugyan az eredeti cél szempontjából halálosan felesleges volt egyáltalán elindulni, de a kis falu közepén beleszaladtam egy nagyjátékfilm forgatásba. Itt elkezdett kattogni az agyam, meg kicsit hevesebben dobogni a szívem. Mert ugye ugye.
Bár egy busszal előbb is hazajöhettem volna, valami még ott tartott, pár mondatot váltottam is az egyik stábtaggal, de többnyire csak álltam a szemerkélő esőben, minél csöndesebben, minél jobban képen kívül, hogy ne zavarjam a történéseket, és figyeltem.
De aztán felszálltam a buszra, izgatottan hívtam anyut, elkönyveltem magamban, hogy megvan a jelem, a lelkesedésem kis zavarodottsággal és hatalmas éhséggel kísérte végig a következő pár órát. Volt bolt, étkező, egyetem, busz, munkahely. Találkozások véletlen, hirtelen felindulásból, direkt.
Aztán, miközben késő délután sétáltam haza, megint beindult az agyam, hogy méghogy egy jel, kaptam vagy egy tucatot! De legalábbis kettőt-hármat, amit egy tucatféleképpen tudtam már összekombinálni magamban.
Akkor röhögtem el magam, amikor majdnem elütött egy Mini Morris. A majdnem elütött helyett talán helyesebb lenne azt mondani, hogy erélyesen kiléptem elé, de a részleteknek semmi jelentősége nincsen, nem igazán fogtam fel, hogy mit csinálok.
Az első gondolatom az volt, hogy: "LONDON! ANGLIA!". Utána kezdtem el nevetni, hogy jó, most már tényleg nem vagyok normális, még hogy a nap eseményei közül bármi is jelzésértékű lehet számomra, na hagyjuk már, ekkora barom még én se lehetek.
Megnyugodva, higgadtan hallgattam zenét itthon, mikor este beviharzott a lakásba a lakótársam, röhögve-üvöltve, hogy most már biztos benne, hogy van SORS, mert úristen, mi történt, és nem hiszi el egyszerűen, de tényleg mindennek jelentése van, és fú és fú...
...és akkor én boldogan mosolyogva hátradőltem: Tell me more.
Do you know you fate?
Idő
Gyorsan telik, amikor dolgozok.
Gyorsan telik, amikor alszok.
Gyorsan telik, amikor olvasok.
Gyorsan telik, amikor írok.
Gyorsan telik, amikor eszek.
Gyorsan telik, amikor sétálok.
Gyorsan telik, amikor filmet nézek.
Gyorsan telik, amikor csak zenét hallgatva fekszek.
Gyorsan telik, amikor beszélgetünk.
Gyorsan telik, amikor nem beszélgetünk.
De valamiért minden olyan borzasztóan lassan akar összejönni.
Minden.
Gyorsan telik, amikor alszok.
Gyorsan telik, amikor olvasok.
Gyorsan telik, amikor írok.
Gyorsan telik, amikor eszek.
Gyorsan telik, amikor sétálok.
Gyorsan telik, amikor filmet nézek.
Gyorsan telik, amikor csak zenét hallgatva fekszek.
Gyorsan telik, amikor beszélgetünk.
Gyorsan telik, amikor nem beszélgetünk.
De valamiért minden olyan borzasztóan lassan akar összejönni.
Minden.
szerda, március 06, 2013
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

