A 22-es csapdája

Március 31.
Átlagos, szeszélyes tavaszi nap. Napsütésre ébredt, de hamarosan újra szemerkélni kezdett az eső. Újra, mert hajnalban is esett. Késő hajnalban. Amikor ő már aludt. De hirtelen ismét kisütött a nap. Ez váltakozik pár percenként. Vicces. Pont ilyen a lány hangulata hetek(hónapok?) óta. Az éjjeliszekrényeként funkcionáló kartondoboz tetején a szemüvege helyett egy csokor nárciszt, egy csomag étcsokis kekszet (az egyik kedvence) és egy köszöntőkártyát talált. A kártya sarkába egy halom léggömböt rajzoltak. De a lány nem szereti a léggömböt. Viszont halacskákra hasonlítanak. A halacskákat se szereti, de a farkuknál megkötött példányok mégiscsak viccesek. Köszi, AnnMary!
Mondjuk, a lányt mindig is az apró örömök éltették. (És kiborulni is apró dolgoktól szokott.) Eszébe jutott, hogy valamiért mindig azt mondja, hogy nem szereti a virágokat, pedig megmagyarázhatatlanul rajong a nárciszokért. AnnMary ezzel nem is volt tisztában, csak megjegyezte, hogy csütörtök reggel hogy megörült az udvaron kinyílt példányoknak.
Vannak más bolondériái is. Szereti például a friss zöldborsó illatát. és utálja a buszok jellegzetes szagát, ami már az ajtóban émelyítően hat rá. Ő vonatozni szeret, de azt nagyon. Szeret átsuhanni a Kiskunságon, főleg naplementében. Azt is imádja, ha hajmosás után tiszta ágyneműbe fekhet.
Szereti a meséket is. Ha könyv kerül a kezébe, vagy beül egy film elé, megszűnik körülötte minden. Szeret elmerülni más életekben, más álmokban. Sosem tud azonosulni a női szereplőkkel. Csak egyetlen eggyel. Az a film elég jól összefoglalja a lelkivilágát. Szó szerint meg is mondják benne: "Rossz idők járnak az álmodozókra".
Persze, a héten még nem csinált semmi értelmeset. Viszont rájött, hogy mi baja. Pár napja megint éjfél után keveredik haza, amikor is csak bedől az ágyába, és csak reggelre lesz ereje legalább egy zuhanyt venni. Egy évvel ezelőtt ez volt neki az általános, mindennapos. Elég volt neki hat óra alvás, pörögtek körülötte az események, nem volt egy csepp nyugalma sem, és mégis élvezte. Ősszel nagyon belassult. Nem sok éjszakázást csinált a szobája falain kívül. És hogy hiányzik ez neki! Nademajdleszezmégígyse...
Érdekesek ezek a hajnali séták. Lépteit a Hold fénye kíséri, zenét hallgat, ha üres az utca, még talán énekelget is. Tegnapelőtt szomorkás hangulatban ballagott haza, pedig előtte órákon át csak szakadt a röhögéstől. Csak arra tudott gondolni, hogy hát ez most már mindig így lesz? hajnalban, haza, egyedül az üres lakásba/szobába/ágyba? Persze, ő mondta mindig, hogy saját életet akar. De nem ennyire. Egészen kicsi kora óta az egyik legmeghatározóbb kérdése az volt, hogy hova tartozik. Rendületlenül kereste mindig, belekapaszkodott mindenbe, amibe csak lehetett. (Még meg is keresztelkedett!) A rengeteg próbálkozásból csak egyszer érezte, hogy ezazigen! De nem. Azóta nem is érdekli igazán. Vagy nem is tudja. Fura az egész.
Tegnap már egészen más hangulatban lépdelt a lakás felé. Direkt gyorsan lüktető zenét választott, hogy megadja neki az alapsebességet, és hogy lehetőleg ne most forduljon magába. Szédült volt. Kacsázott össze-vissza. Meg táncolt. Sokkal többen voltak az utcán, mint előző éjjel, pedig legalább egy órával később tette meg az utat. De őt aztán nem zavarhatta meg semmi. Mire hazaért rájött, hogy valószínűleg minden így van jól. Ő sajátmagához tartozik. Ezt meg kell értenie. Talán jobb is így. Ezt a féligénytelen életmódot úgysem lehet máshogy csinálni, csak egyedül.
Nem, nem borult ki. Nem, nem fájt neki. (Talán csak egy kicsit, alig érezhetően.) Nem, fogalma sincs, hogy mi az értelme ennek az egésznek. És nem, nem is érdekli.


Hogy mit fog csinálni ma 22 óra 5 perckor? Rejtély.

Festők a mozivásznon

A héten - teljesen véletlenül - egymás után két olyan film került elém, aminek központjában egy-egy híres festő áll. Az egyik Derek Jarman Caravaggio-ja, a másik pedig Peter Greenaway Nightwatching című munkája. (Érdekes, hogy mindkét rendező brit és '42-ben születettek.)
Ami közös* ezekben a filmekben, az a látvány. Mindkét film a központi alak művészetének színeit, fénytechnikáját próbálja meg utánozni. Mindkét rendező szinte festményként tekint a mozivászonra.

A Caravaggio érdekesen, szinte észrevehetetlenül keveri a barokk és a modern kor elemeit. Személyes kedvenceim a számológép és az írógép bevezetése (persze a higiénia hiánya és a rothadó fogak megtartása mellett). A kosztümök és díszletek olyan szabadon vannak kezelve, mint amilyen szabadon a főhősök kezelik a szerelmi életüket (a festő homoszexualitása és kicsapongásai eleve remek alapot nyújtottak). Caravaggio (Nigel Terry) két modelljét, akikkel furcsa (kegyetlen) viszonyba keveredik, a húszas éveikben járó Tilda Swinton és Sean Bean alakítják. Érdekes karakter még Caravaggio segédje, a néma Jerusalem is, aki csak egy síppal tud kommunikálni, és akit több cikkben is bolondnak bélyegeztek. Ezzel tudnék vitatkozni. Viszont, hogy ő volt az egyetlen ártatlan lélek a filmben, az is biztos.
Viszonylag kevés dialógus hangzik el a film során, a hangsúly egyértelműen a képi világon van. Olyannyira, hogy valóságos kompozíciókat láthatunk: megelevenednek az ismert festmények, még ha sokszor csak a modelleken keresztül is.
A forgatókönyvet Jarman hosszú éveken át írta (bár az eredeti ötlet nem tőle származik, mégis ez lett az ő szerelemgyereke), első változatának "No Hope, No Fear" volt a címe, ami Caravaggio sokszor szerepeltetett kabalájára utalt, vagyis a késére, amibe a következő felirat volt vésve: „Nec Spe, Nec Metu”.

A Nightwatching dramaturgiája egy fokkal hagyományosabb: van benne pár történetszál, egy kis szerelem, egy kis összeesküvés, egy kis leleplezés, egy kis bosszú, egy kis nézőkhöz való kiszólással fűszerezve (amikben az éppen aktuális nőit mutatja be). Az események talán legismertebb képe, az Éjjeli őrjárat körül bonyolódnak: a film ott kapcsolódik be Rembrandt életébe, hogy felkérik erre a feladatra, illetve, hogy megszületik fia, Titus (micsoda név választás!).
Már az első jelentben egyértelműen kiderül, hogy most is színpadot látunk, nem kell nélkülöznünk a Greenaway-re oly jellemző teatralitást. Ennek megfelelően a továbbiakban szép hosszú, szimmetrikusan megkomponált beállításokat látunk. Tényleg, a kamera nagyon lassan mozog, finoman követi csak a szereplőket, és az éles vágások se túl gyakoriak, de ennek ellenére egyáltalán nem válik vontatottá a dolog.
A kosztümök abszolút korhűek, a díszletek inkább sematikusak, olyan elemekkel, mint pl. a hatalmas, kerekeken guruló baldachinos ágy, és egyéb furcsaságok. Bár a szóban forgó festménynek csak később adták a Nightwatch címet, a filmben szó szerint előkerül az éjszaka és az ő figyelése. Rögtön a film elején hangzik el a kedvenc párbeszédem is: Rembrandt és élettársa arról beszélgetnek, hogy hogyan lehetne körülírni a színeket egy vaknak - vannak hangos színek, szagos színek, stb. A feliratnélküliség átka, hogy itt-ott az angolom cserben hagyott (amikor a dialógusok alatt gyereksírás volt, vagy kakaskukorékolás, kb. esélyem se volt), de a csak úgy röpködő "fuck"-ok elég stabil megértést biztosítottak. :D Ja, mert hát igen: Greenaway most sem álszenteskedik, a világ legtermészetesebb dolgaiként kezeli a káromkodást, a dühöt, a szexualitást - mert hogy azok is.
Bár az emberi kapcsolatok és az a kis nyomozás is izgalmas elemei a filmnek, a legérdekesebb talán mégis az, ahogy magát a festményt elemzik; több soron, több jeleneten keresztül. Nem akarom lelőni a poénokat, de azért felhívnám a figyelmet a két központi alakra és az egyikükre eső árnyékra. :) A képpel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy kisebb botrányt kavart, mivel a megrendelők egy hagyományos tablóra számítottak, nem pedig erre, ami... na de csak nem mesélem már el a történetet. Nézzétek meg a filmet!

*Sőt, mindkét filmben volt lekerülő álbajusz. :D