A változatosság kedvéért rengeteget dolgozom, de itthon a máris féléves és máris óriási Fülöp szokott várni, aki annyira elvágyódóan szokott ülni az ajtóban és az ablakokban, hogy kénytelen leszek megbarátkozni a macskasétáltatás gondolatával és egy hámot venni neki, ha így haladunk.
Mikor párórája realizáltam, hogy egy újabb olyan napon vagyok túl, amikor többet aludtam, mint bármi mást csináltam, és pláne nem tettem semmit az életem haladása érdekében, megkaptam, hogy felesleges ezen idegesítenem magam, muszáj kipihennem magam és csak utána fogok tudni haladni. És tulajdonképpen igaza van. Csak egyfolytában hallom az óraketyegést a fülemben és ettől nem tudok megszabadulni. Pedig egy év alatt is mennyi minden történt. Már ha csak azt a két tényt nézzük, hogy meg tudok élni, miközben egy másik élőlényt is eltartok, valamint megoldódott életem egyik legnagyobb kérdése, akkor láthatjuk, hogy igazán jól állok. Évente két probléma eltüntetése egész jó arány lenne. Csak kár, hogy - bár néhányan úgy gondolják - attól, mert egy dolgon nem kell többet aggódnom, az nem jelenti azt, hogy az összes többi rossz dolog megszűnik egy csapásra.
Tegnap nehezen aludtam el és sokat gondolkodtam, álmodoztam. Láttam magunkat, ahogy sikeresek és szépek vagyunk, ahogy megvan mindenünk, amire szükségünk van és rohangálnak körülöttünk az állatok. Szép kép volt. Csak az odavezető utat nem látom. Pedig mindenki biztat, hogy tegyem le a seggemet a székre és írjak. Ne törődjek semmivel, csak írjak. Nem tudom, miért bíznak ennyien abban, hogy egy összefüggő történetet élvezhető formában tudnék átadni párszáz oldalban, mikor ezeken a naplószerű dolgokon kívül senki nem olvasott tőlem nagyon semmit (jó, a cikkeket, de igazi review-t azokra sem kaptam soha), de azért kedves. Tényleg ez lenne a feladatom? Írjak? Mondjuk engem boldogít, a sikerélmény meg akkor is meglenne, ha csak a fióknak készülne. Csak hát mikor, hiszen még a nyelvvizsgára sem készültem fel. Igen, mindig csak a kifogások.
A hajnali töprengés közben eszembe jutott egy tavaly nyári állásinterjú is, amit egy PR cég egyik tulajdonosával folytattam le. Nagyon érdekes, kellemes beszélgetés volt. Mivel már volt munkám, nem voltam kétségbeesve, nem idegeskedtem - épp csak anyu várt pár utcával arrébb, hogy menjünk fel a várba és közben az eső is csepergett. Ez az ember valamit megpróbált kiolvasni belőlem, mert alig pár mondat után azt mondta, hogy szerinte én olyan típus vagyok, aki csak pár évig fogja eltűrni, hogy felesleges utasításokat végezzen és a saját főnöke lesz az első adandó alkalommal. Őszintén szólva szívesen képzelem el magam a saját vállalkozásom mögött, épp csak az ötlet hiányzik, és nem valószínű, hogy jön egy akkora, amibe érdemes mindent belefektetni, tehát nem valószínű, hogy ez be fog következni. Hacsak nem jön vissza az írás a képbe. Hiszen ott aztán tényleg nem lenne, aki megmondja, mi az ördögöt csináljak. De nem vagyok túl öreg?
Annyira szeretnék önkénteskedni, akár gyakornoki munkát vállalni, meg az örökös kifogásokat elkerülve rendszeresen járni jógára, de mindig azt veszem észre, hogy ha véletlen van időm, akkor túl fáradt vagyok. Pedig egyszerre három helyen kellene lennem állandóan, ami tök jó is, szeretem is, hogy így van, de lassan az alvás lesz az egyetlen idő, amit magamra szánok, ez pedig nagyon nem jól van így.
Ilyenkor éjjel/hajnalban mindig érzem magamban az erőt, lelkes vagyok, szeretnék máris felskiccelni egy fél Háború és békét, miközben tökéletes ászanákat csinálok és megmentett kiscicákat etetek és random kultúresemények szervezésében és lebonyolításában veszek részt. Csak aztán eljön a reggel, égnek a szemek, görcsölnek a lábak és gyűlölök mindent.
És a legrosszabb, hogy nem tudom, hogyan adjam el azokat a tulajdonságaimat egy jó állásnak, amikhez tényleg értek és tényleg fel lehetne használni a nagyobb jó érdekében, márpedig addig nem fogok tudni kikerülni ebből az ördögi körből, amíg nem cserélem le a pénzkereső helyemet.
Egyelőre azzal is megelégszem, ha ide gyakrabban visszatérek. Elvégre azért történnek a dolgok, olvasódnak a könyvek és a sorozatfogyasztásom is a régi, tehát lenne mit kibeszélni.
Legyetek jók addig is!
P.s.: Szükséges még a párizsi útinaplóm végének a begépelése? Nem, mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése