csütörtök, december 29, 2016

Évösszegzés 2016 - a sorozatok

Ott folytatom, ahol októberben abbahagytam: igen, még mindig a sorozatnézés a kedvenc napi elfoglaltsgom. Sajnos az idei sorozatok közül csak 19-cel vagyok up-to-date (belekezdtem még 7-be és a listámon van még16...), így nem érzem azt, hogy megfelelően tudnám listázni a legjobbakat. Azt hiszem, a kedvenceimről fogok írni azért még néhány bejegyzést, évösszegzésnek pedig inkább listázom nektek az engem ért legnagyobb meglepetéseket.


1 – Mozart in the Jungle: Monica Bellucci


Én személy szerint nem értettem, hogy hová tűnt ez az eszményi nő a nemzetközi tekintet elől, az én szememet nem lehet kiszúrni 10 percnyi Spectre-beli jelenléttel. Monica Bellucci maga a tökéletesség (és az egyetlen ok, amiért sikerült szívből meggyűlölnöm Vincent Casselt, PEDIG), és ideje volt már, hogy újra kapjon egy színesizgalmasabb szerepet egy nagyobb produkcióban, pláne egy sorozatban. Úgyis még mindig a kis képernyő a jelenlegi célja minden valamire való színésznek, nem?

Alessandra (a.k.a. „la Fiamma”, vagyis a „láng”) szerepe persze lehet, kicsit karikaturisztikus, de mi állhatna jobban kedvenc olasz múzsánknak, mint a temperamentumos, szélsőséges, enyhén drámai, de abszolút femme fatale, velencei operaénekesnő szerepe?
Csak azt remélem, hogy a következő évadban is fogjuk őt látni, hiszen elég izgalmas ígéreteket tett most itt Alessandra Rodrigónak...

Fun fact: létezik egyébként La fiamma címmel opera is, ami egy norvég nőről szól, akit boszorkányság vádjával megégetnek a XVI. században. Cool.

 2 – Stranger Things: Matthew Modine


Megvártam a karácsonyt a Stranger Things élménnyel, de természetesen nem kerültem ki a róla szóló cikkeket én sem, így fel voltam készülve, hogy a 80-as évek majd jól arcon vág. De arra nem, hogy mindenki kedvenc nosztalgiavonatát nem is Winona Ryder vezeti, hanem Matthew Modine! Ők ketten nagyjából egy időben voltak igazán aktívak (ne feledjük, Kubrick-munkában is főszerepelt), de a kétezres években már csak Winonáról hallottam. (Oké, a Memphis Belle-t kb. 2001-ben nézették meg velünk töri órán.) A Virágot Algernonnak óta viszont tényleg nem találkoztam Modine nevével, bár látom, az imdb szerint utána sem állt le a filmezéssel, csak ezek szerint nem jó dolgokat néztem, ej.
Egyébként pont a Virágot Algernonnak miatt akkora élmény nekem ebben a szerepben látnom: szűkszavú főgonosz, a laborköpeny másik oldalán.

3 – Easy: Aya Cash


Szerintem bárkit földhöz csap, amikor meglátja először az Easy-ben Aya Cash-t, ha a You’re the Worst kapcsán ismerte meg őt igazán. A két sorozatbeli karaktere tökéletes ellentétei egymásnak, annyira, hogy az Easy-nél minden mondatát iróniaként értelmeztem elsőre. Ez persze nem túl szerencsés az Easy szempontjából, engem teljesen ki is zökkentett a dolog. De aztán lassan eszembe jutott hol láttam sokat először ezt az arcot (The Newsroomban az Occupy Wall Streetes részek) és máris jobban elfogadja az agyam, hogy ő is csak egy színész, és nem, igazából nem olyan, mint Gretchen.

4 – The Affair: Brendan Fraser 


Ha már nosztalgiavonat, látnotok kellett volna az arcomat, amikor felismertem a The Affair harmadik évadának fő konfliktusforrását! Nem tudom, egyáltalán emlékszik-e még valaki a közepesen tehetségtelen Brendan Fraserre, és az ezredforduló környékén minden filmben ott lévő arcára, de újra itt van! Közben növesztett némi pocakot, meg enyhén alkoholista ábrázatot, ami egyszerűen tökéletessé teszi a pszichopata, és emiatt rettenetesen félelmetes börtönőr szerepére. Még sosem örültem ennyire ennek az embernek.

5 – Search Party: Ron Livingston


Bár a Sex and the City több, mint 10 éve véget ért, még mindig előkerülnek olyan cikkek, hogy akkor Carrie-nek kit kellett volna igazából választania, a sármos seggfej Mr. Biget, vagy a melegszívű, egyszerűbb Aident? Úgy gondolom, hogy bölcsészlányos szemmel csak egy őszinte választás létezik: Jack Berger! Bergernek ugyan voltak problémái, de ki ne menne el egy jóképű modern íróval sétálni New York hosszú utcáin elveszett kártyalapokat gyűjtögetni? <3 p="">


Persze Livingston nem volt eltűnve, ne feledjük, hogy például a Boardwalk Empire-ben is hosszan szerepelt, de nekem ő már örökre Berger marad, ezért is tetszik, hogy most a Search Party-ban fedi fel nekünk egy új, kissé disturbing arcát. Ami még mindig elég jól néz ki amúgy. (Btw, nem tudtam, hogy Rosemarie DeWitt férje, de most még jobban kedvelem.)

PS: Természetesen, bölcsészlányos szemmel a Hemingway-t olvasó csapos, Steve is örök szerelmünk, de neki meg Carrie-hez nem volt romantikus köze, úgyhogy most mindegy.

6 - Gilmore Girls: A Year in the Life: Sutton Foster


Sutton Fostert csak a Youngerből ismerem, de tudtam, hogy egyébként a Boradway-en aktív. Kellemes meglepetésként ért, hogy zenés-táncos képességeiről meggyőződhettem én is az új Gilmore Girls minisorozatban. A nyári epizódban Sutton játssza a városimázs musical főszereplőjét, akit Lorelai persze azonnal megutál. Kicsi, de emlékezetes szerep, nézzetek Youngert.

7 - Fleabag: Olivia Colman


Maga a Fleabag és készítője, Phoebe Waller-Bridge voltak nekem az év egyik legnagyobb meglepetései, azonnal rajongani kezdtem, de külön öröm, hogy itt Olivia Colman is megmutathatta egy ördögibb oldalát. Persze semmi bajom nincs az eddigi szerepeivel, külön szeretem, hogy gyakran játszik nyomozó anyukákat (lásd: Broadchurch, The Night Manager), de szuper, hogy a tavalyi The Lobster után megint ellenszenves karaktert játszik. Sőt, itt a szexualitással foglalkozó különc művészként, aki keresztanyából avanzsált mostohaanyavá, jelenléte a lehető legirritálóbb, mégis, öröm nézni.


+1 meglepetés: HOGY MENNYIRE SZAR VOLT A VINYL!!!
Az HBO vagy nagyon bízott az alkotókban, vagy sügér módjára a plot legfelületesebb ismerete után greenlightolta a projektet. Én értem, hogy a Boardwalk Empire tök jó volt, meg nagy siker lett, de kinek támadgatott az az idióta ötletet, hogy a '70-es évek New Yorkjának zenei szcénáját egy drog-maffia szálon keresztül mutassuk be? Hamarabb fogok maratont futni, minthogy egy ilyen koncepció működjön.
Bevallom, a soundtrackre nagyon jókat dolgoztam, valamint azok a jelenetek, amik tényleg a zenéről szóltak, nekem nagyon bejöttek, de 20 percnyi jó 11 órányi anyagban elég kevés. Még a színészek is borzasztóak voltak. De legalább volt Juno Temple-nek egy újabb tökös szerepe.

csütörtök, október 06, 2016

Egy újabb bejegyzés arról, hogy akarok én írni, csak izé

Mert tényleg, hetente legalább négyszer eszembe jut, hogy mennyire kihasználatlan ez a felület. Van, aki biztos azt mondaná, hogy zárjam be a francba, más meg inkább rebrandingelné, és hide-olná a nem releváns posztokat, de én szeretem ilyen salátának látni, szeretem, hogy van nyoma, hogy néha hülyébb vagyok, néha pedig kevésbé.

Újabb negyedév telt, surprise-surprise, annyi minden történt, és mégis, szinte semmi. Ami a melót illeti, a féléves szerződésemből hamar egyéves lett, majd még mindig az első félév alatt határozatlan (szoktatok sírni örömötökben? én se.), a dolgok jók, próbálom megérdemelni őket. Néha nehéz.
Nyaralni nem voltam, hacsak nem számít annak az, hogy Szegeden átvettem a három éve befejezett diplomámat (nem siettem el) és kimentünk csillagokat nézni Óbudára. Így jobban belegondolva nem buliztam, nem strandoltam, nem ittam, viszont OLYAN JÓKAT ETTEM, hogy már csak ezért is emlékezetes marad a nyár.

Két gyakori elfoglaltságom van.
Az egyik a tervezgetés. Komplett képeim vannak a jövőre nézve, a baj csak az, hogy több párhuzamos valóságot is kitennének, valamint, hogy legalább ugyanannyiszor lelkesítenek, mint amennyiszer pánik rohamot okoznak. Tollhoz persze nem nyúltam, legalábbis nem hiszem, hogy írásnak számít a bullet journal, amit a popkultos csajok miatt kezdtem el, hátha jó lesz nekem. (Egyelőre tetszik.) Az ezer éve vágyott podcastemhez is közelebb kerültem legalább egy lépéssel (azt most nem mesélem el, hogy ez 4 éve fogalmazódik és egyébként a tesómmal gyerekként is csináltunk rádióadásokat, hanem majd akkor, ha tényleg képes leszek elkészíteni egy podcastet, hogy aztán ne hallgassa senki, mert hiszen minek), de vannak dolgok még vele, haj.

Viszont, amit csináltam. Méghozzá sokat.

SOROZATOT NÉZTEM

Ezt gondolom, sose gondoltátok volna, főleg, ha a fenti menüben sose kószáltatok volna. Kb. augusztus óta szeretnék leülni és legalább ezekről a tévézős élményeimről írni, mert ugye én ez a lelkes fajta vagyok, miszerint, ha tetszik, akkor nagyon. Meg hát csak a kezembe adták azt a vizuális kultúratudomány papírt, legalább itt pofázzak határeset témákról. (Sose volt még gyorsabb és szomorúbb diplomaátadás. Oké, igazából csak azért volt szomorú, mert rohadtul nem így képzeltem el, de hát túl kell lépni néhány dolgon, ha haladni szeretnénk előre. Na de elkalandoztam.)
Szóval majd lehet, leírom, miket szeretek nézni. Esetleg azt is, hogy miért. De lehet, hogy nem, lásd bejegyzés címe.

Puszi

vasárnap, május 29, 2016

Tavaszösszegzés

Anna délután feltette a kérdést, hogy ha mindjárt június, akkor hova lett az év vele? És tényleg, hova? Egyre gyorsabban telik az a rohadt idő, de most először elmondhatom, hogy remek, sőt, ami még nagyobb szó, nyugodt negyedéven vagyok túl.
Nem gondoltam volna, hogy amikor év elején egy éjszakai műszak során lefotóztam a havas utcát, egyúttal a leendő munkahelyemet is megörökítettem, ráadásul nem is kell sokat várnom a váltásig. (Az külön szép, hogy az új épület a kép közepén van.)

Aztán februárban hihetetlen gyorsasággal, 10 nap alatt megtörtént a csoda és leesett a szívemről egy hatalmas kő. Az új munkahelyem annyira csodálatos minden szempontból, hogy az első pár hétben egy 5 éves megszeppentségével vártam, hogy valaki odajöjjön és közölje, tévedés történt és igazából nem is engem akartak felvenni. De eltelt három hónap és még mindig ott vagyok. Ha nem is kreatív oldalról, de tematikailag azzal foglalkozom, amivel amúgy is töltöm a szabadidőm nagy részét, ráadásul rengeteget tanulok. Egyrészt a munkahely rengeteg lehetőséget ad a fejlődésre, szinte bármit megtanulhatok, ami érdekel ott helyben és az angolom is használatban marad. Másrészt, amikor már rááll a kezem egy feladatra, felteszem a fejhallgatót és egy rakás podcastet hallgatok, amik szintén hozzám tesznek kicsit.

Azt hiszem, az előző években történ jó dolgok után már csak ez hiányzott ahhoz, hogy rendben legyek. Nem arról van szó persze, hogy most már semmi probléma nincs az életemben vagy a környezetemben, de most már látom a fényt. Mindig erre az érzésre vágytam. Önellátó vagyok, kezd összeállni a kép az életemről és van, aki mindenben támogat. Hoztam már hülye döntéseket, de most minden a helyén van, és egyébként mindig arra törekedtem, hogy a lehető legjobban viselkedjek, így nem értem, hogy miért vannak még most is olyanok, akik megkérdőjelezik a dolgaimat. Főleg most, hogy már tényleg semmilyen beleszólásuk nincs semmibe.

Ami a leginkább meglepő számomra, hogy miután a születésnapomra megleptem magamat egy jóga- és egy közbringa bérlettel, egyik befektetés sem megy veszendőbe. Ugyan előbbit már hetekkel ezelőtt meg kellett volna újítanom, így is rendszeresen gyakorlok, mintha mindig is ezt csináltam volna esténként. A biciklizéssel még ugyan nem tartok ott, mint tizenéves koromban, de hatalmas örömet okoz így is. Főleg, amikor a lányok is csatlakoznak. Szeretem az ilyen közösségi élményeket, viszont egyre ritkábban éjszakázok kint. Nincs rá igényem. Akarom látni a barátaimat, de lassan egy brunch-ot vagy egy parkban piknikezést inkább előnyben részesítek. A koncerten ugrálásból kiöregedtem, meg hát most már Hangmás sincs, mire ugrálnék mégis? De szerintem ez így van jól. Beszüntetni semmit nem szüntetek be, csak mértékkel fogyasztom a dolgokat és áthelyezem a hangsúlyokat. Például arra, hogy aludjak eleget és jól végezzem a munkámat. De sorolhatnám még.

Remélem, hogy miután megtanultam mozogni, a kreatív vágyaimat is be tudom végre teljesíteni. Annyi van, és a feléhez se értek, de legalább a kisebbeket. Ezt azt hiszem, mindig leírom, de most őszintén optimista vagyok. Optimista és lelkes.



csütörtök, január 07, 2016

Potenciál

Amikor boldog új évet kívántunk egymásnak Mesivel, megkérdezte, hogy is sikerült az az állásinterjú az év végén? Ja, hogy nem is mondtam, bejutottam az utolsó körre, aztán jött a sablon elutasító levél, ahogy lenni szokott - feleltem. Azt mondta, sebaj, tartsak ki, majd csak lesz másik melóm, elvégre ő is lehúzott 3 évet egy étteremben és nézzem meg, most olyat csinál, amivel szeret is foglalkozni. A két helyzet között egyetlen hatalmas különbség van: ő évek óta tudja, mit akar és tudta, miért küzd, míg én jelentkezek mindenféle állásra, ahol el tudom magam képzelni több évig is, de nem, nincs egy olyan témakör, ami érdekelne annyira, hogy jobban utána járjak, foglalkozzak vele, esetleg elkezdjek egy újabb iskolát érte. Erre csak annyit mondott, hogy szerinte akkor megvan a feladatom 2016-ra. *insert smiling emoji*

Aztán két nappal később ültünk Anitával a pho-nk fölött és mondta, hogy hát ő jól van, persze, csak még mindig nem tudja, hogy mit csináljon az életével. Szívemből beszélt, ki is szakadt belőlem a drámai, de hát el kellene valamit kezdenünk tényleg, mégis csak öregszünk - nem teljesen unrelated, hogy már a csípőset se bírjuk/kívánjuk úgy, mint pár éve. Nem mintha így, alulról súrolva a 30-at öregnek számítanánk, de ha szétnézek, a legtöbb ember nálam fiatalabb korában tudja/tudta, hogy mivel akar foglalkozni és máris éveket (meg talán pénzt is) ölt bele a dolog elérésébe. Egyszerűen nem férek bele a világrendbe, mert vagy azt látják, hogy nincs releváns tapasztalatom egy adott dologhoz, vagy azt, hogy 27 évesen miért akarok entry level pozícióz végezni, biztos vagyok benne, hogy az nem degradáló nekem? (Igen, ezt tényleg megkérdezték tőlem egy interjún.)

Ezen a ponton Anita elkérte a telefonomat és feljegyzett egy TED videót, hogy ettől majd kicsit jobb lesz nekem. És egy kicsit tényleg, mert azt mondja, hogy nem feltétlenül velem van a baj.



Szóval nem baj, ha minden érdekel, nem baj, ha gyorsan tanulok új dolgokat, nem baj, ha szívesen adaptálódok, de nincs 100% pontos konkrét elképzelésem. Hogy ebből hogy fogok rájönni, mire van szükségem, azt nem tudom. Sales-ben mondjuk elég rossz vagyok, márpedig a multitasking képességeimet, a talpraesettségemet és egyéb ügyességeimet nekem kellene eladnom valahogy. Valakinek. Na de akkor most hogyan tovább? Tudom, hogy mi mindenre vagyok képes és tudom, hogy az interjúkon nem tudok elég magabiztos lenni a sok csalódás után azokon a helyeken, amik igazán számítanának nekem. Ördögi kör. De még mindig optimista vagyok és tartom, hogy szinte bármi lehetne belőlem. Bármi.


vasárnap, szeptember 20, 2015

Megvagyok, jól vagyok

Nem írok, nem írok, meg mindig csak a kifogások, de sehova sem írok. Egyre kevesebb az énblog mindenhol, cikkeket meg most épp sehova se. Kimerült vagyok megint, de talán ki is ábrándultam. Nem is az fáj, hogy bárkit felvesznek bármelyik random online magazinhoz pénz nélkül, igazán jó fogalmazási képesség nélkül, hanem az, hogy gyakran a magazinok olvasószerkesztői is olyan cikkeket tudnak produkálni, hogy én szégyellem magam, amiért egyetlen olvasható mondat sincs benne és kusza az egész. Pedig lennének ötleteim. Csak a mögöttem lévő tapasztalat nem biztos, hogy elég a nagyobb lépéshez. Ha egyáltalán tényleg ezt akarom.

A változatosság kedvéért rengeteget dolgozom, de itthon a máris féléves és máris óriási Fülöp szokott várni, aki annyira elvágyódóan szokott ülni az ajtóban és az ablakokban, hogy kénytelen leszek megbarátkozni a macskasétáltatás gondolatával és egy hámot venni neki, ha így haladunk.


Mikor párórája realizáltam, hogy egy újabb olyan napon vagyok túl, amikor többet aludtam, mint bármi mást csináltam, és pláne nem tettem semmit az életem haladása érdekében, megkaptam, hogy felesleges ezen idegesítenem magam, muszáj kipihennem magam és csak utána fogok tudni haladni. És tulajdonképpen igaza van. Csak egyfolytában hallom az óraketyegést a fülemben és ettől nem tudok megszabadulni. Pedig egy év alatt is mennyi minden történt. Már ha csak azt a két tényt nézzük, hogy meg tudok élni, miközben egy másik élőlényt is eltartok, valamint megoldódott életem egyik legnagyobb kérdése, akkor láthatjuk, hogy igazán jól állok. Évente két probléma eltüntetése egész jó arány lenne. Csak kár, hogy - bár néhányan úgy gondolják - attól, mert egy dolgon nem kell többet aggódnom, az nem jelenti azt, hogy az összes többi rossz dolog megszűnik egy csapásra.

Tegnap nehezen aludtam el és sokat gondolkodtam, álmodoztam. Láttam magunkat, ahogy sikeresek és szépek vagyunk, ahogy megvan mindenünk, amire szükségünk van és rohangálnak körülöttünk az állatok. Szép kép volt. Csak az odavezető utat nem látom. Pedig mindenki biztat, hogy tegyem le a seggemet a székre és írjak. Ne törődjek semmivel, csak írjak. Nem tudom, miért bíznak ennyien abban, hogy egy összefüggő történetet élvezhető formában tudnék átadni párszáz oldalban, mikor ezeken a naplószerű dolgokon kívül senki nem olvasott tőlem nagyon semmit (jó, a cikkeket, de igazi review-t azokra sem kaptam soha), de azért kedves. Tényleg ez lenne a feladatom? Írjak? Mondjuk engem boldogít, a sikerélmény meg akkor is meglenne, ha csak a fióknak készülne. Csak hát mikor, hiszen még a nyelvvizsgára sem készültem fel. Igen, mindig csak a kifogások.

A hajnali töprengés közben eszembe jutott egy tavaly nyári állásinterjú is, amit egy PR cég egyik tulajdonosával folytattam le. Nagyon érdekes, kellemes beszélgetés volt. Mivel már volt munkám, nem voltam kétségbeesve, nem idegeskedtem - épp csak anyu várt pár utcával arrébb, hogy menjünk fel a várba és közben az eső is csepergett. Ez az ember valamit megpróbált kiolvasni belőlem, mert alig pár mondat után azt mondta, hogy szerinte én olyan típus vagyok, aki csak pár évig fogja eltűrni, hogy felesleges utasításokat végezzen és a saját főnöke lesz az első adandó alkalommal. Őszintén szólva szívesen képzelem el magam a saját vállalkozásom mögött, épp csak az ötlet hiányzik, és nem valószínű, hogy jön egy akkora, amibe érdemes mindent belefektetni, tehát nem valószínű, hogy ez be fog következni. Hacsak nem jön vissza az írás a képbe. Hiszen ott aztán tényleg nem lenne, aki megmondja, mi az ördögöt csináljak. De nem vagyok túl öreg?

Annyira szeretnék önkénteskedni, akár gyakornoki munkát vállalni, meg az örökös kifogásokat elkerülve rendszeresen járni jógára, de mindig azt veszem észre, hogy ha véletlen van időm, akkor túl fáradt vagyok. Pedig egyszerre három helyen kellene lennem állandóan, ami tök jó is, szeretem is, hogy így van, de lassan az alvás lesz az egyetlen idő, amit magamra szánok, ez pedig nagyon nem jól van így.

Ilyenkor éjjel/hajnalban mindig érzem magamban az erőt, lelkes vagyok, szeretnék máris felskiccelni egy fél Háború és békét, miközben tökéletes ászanákat csinálok és megmentett kiscicákat etetek és random kultúresemények szervezésében és lebonyolításában veszek részt. Csak aztán eljön a reggel, égnek a szemek, görcsölnek a lábak és gyűlölök mindent.

És a legrosszabb, hogy nem tudom, hogyan adjam el azokat a tulajdonságaimat egy jó állásnak, amikhez tényleg értek és tényleg fel lehetne használni a nagyobb jó érdekében, márpedig addig nem fogok tudni kikerülni ebből az ördögi körből, amíg nem cserélem le a pénzkereső helyemet.

Egyelőre azzal is megelégszem, ha ide gyakrabban visszatérek. Elvégre azért történnek a dolgok, olvasódnak a könyvek és a sorozatfogyasztásom is a régi, tehát lenne mit kibeszélni.

Legyetek jók addig is!


P.s.: Szükséges még a párizsi útinaplóm végének a begépelése? Nem, mi?

vasárnap, május 24, 2015

Párizsban voltam 2. - a megkésett folytatás

2015. április 10. 18:13

A Szajna-parton ülök, mögöttem az Eiffel-torony - nem értem, mi bajuk vele a párizsiaknak, tök diszkrét. Délután 4-ig Fannival sétálgattunk, azóta egyedül mászkálok viszonylag céltalanul a folyó környékén. Reggelire sütit ettem hatalmas eprekkel, tízóraira fagyit; ja igen, itt borzasztó meleg van, ez nem is tavasz, hanem rögtön nyár.
Váltottam pár SMS-t az otthoniakkal az előbb. Szeretek egyedül lenni, de azért most mégsem esik annyira jól [...].


Furák a franciák, hangosan támadnak le az eladók, hogy mit kérek, de szerencsére a legtöbb esetben átadhattam magam az együgyüségnek, hiszen ott volt Fanni és a folyékony franciája. Mondjuk tegnap este semmiylen nyelven sem tudtam értelmesen beszélni miután leszálltam a gépről. Kikészült kicsit a fejem, remélem, nem voltam túl bunkó a ticket office-os hölggyel.
Azért magyar szót se csak tőlünk hallottam. A Notre Dame közelében egy pasi közölte a családjával, hogy ő bizony ezen a hídon már átkelt, egy lengyel emlékmű mellett pedig megtippelte egy srác a barátnőjének, hogy ez egy lengyel emlékmű lehet, mintha az oszlopon nem lett volna a nemzetközileg is könnyedén felismerhető "lengyel" szó.


Azért itt is tudnék élni. Gyönyörű (lakó)épületek, isteni finom édességek, gyönyörű gyümölcsök a zöldségesnél. Vajon milyen munkát tudnék vállalni, amit bármely országban végezhetnék? (Írást? :D)

Már most lejártam a lábam, pedig még 3 teljes napot itt leszek. Ma este elvileg főzünk, aztán elmegyünk a Montmartre-ra. Remélem, találok valami boltot, hogy mire Fanni végez, bevásárolhassak, de van még legalább félórám itt elücsörögni. Nézem az embereket: arab családok, hangos baráti társaságok, mindenféle nemzetiségű párok, gyerekek Disneylandes szuvenírekkel. futók testhez álló ruhákban, fiatal lányok és idős urak a helyi szürke és könnyű vázú "bubikon". Szívesen bicikliznék most én is. Majd talán máskor.
Elhiszem, hogy a helyieket rohadtul idegesíthetik a turisták, de náluk sokkal zavaróbbak a többnyire fekete bőrű férfiakból álló ásványvíz- és mini-Eiffel árusok. Kutyát is kifejezetten sokat látok, ráadásul egészen aranyosakat. Kár, hogy félek tőlük. Persze Artúrt ma is emlegettem. Artúr örök.



Feltámadt a szél, lehet, tovább kellene állnom. És tovább próbálkoznom a város lefényképezésével. Eddig nincs sok sikerélményem.

¤

2015. április 11. 01:53



Leégtem. Most küldtem el egy képet az arcomról és ki is lettem röhögve. Lassan írok, mert azóta is beszélünk. Hiányzik.
Ja igen, kicsit be is vagyok csípve, mert a franciák nem igazán élnek olyan dolgokkal, amiket szeretek, pl. szénsavas ásványvíz, limonádé, vodka-szóda, füstölt sajt. Vodka-szóda helyett konkrétan egy deci vodkát kaptam egy kis citromos löttyel hígítva. Hát jól érzem magam, na.
Kora este még sétáltam egy nagyot (mielőtt végül Fannival együtt vásároltunk be) és annyira végtelennek tűnt az idő. Végtelen lehetőségek állnak előttem, végtelen boldogság. Fura, hogy nappal ilyen optimista vagyok, miközben esténként pont a végesség szelleme száll meg. Nem akarok elmenni ebből a világból, de ha muszáj, akkor lehet, inkább a szeretteim előtt szeretnék.
Több fájdalmat nem tudnék már elviselni.

hétfő, április 27, 2015

Párizsban voltam 1. - prológus

2015. április 9. 14:59

A Liszt Ferenc repülőtéren ülök. Párizsba megyek, ha minden igaz, de egy járattörlés után most 50 perc késés miatt várok, szóval ki tudja, mi lesz.
Fannihoz megyek, meg persze kirándulni, hisz soha nem voltam még Párizsban. Franciaországban is csak akkor, mikor a gimiben vártuk az Angliába vivő kompot Calais-ban, alig több mint 10 éve. Túl gyorsan telik az idő, de let's not go there. Legalább most ne.

Ahogy jöttem idefelé a metrón, néztem az emberek arcát. Mindig azt mondom, hogy utálom az embereket, de ez nem igaz, legalábbis nem teljesen. Utálom, ahogy viselkednek, utálom, amikor undorítóak egymással; de mindig érdekes őket figyelni, kitalálni a történeteiket, drámáikat, hol túlozva, hol leegyszerűsítve. Például volt egy nő, velem szemben ült, testesebb volt, de nem nevezném kövérnek a pufókabb kezei ellenére se. Ő végig lehajtott fejjel ült, nem tűnt fáradtak, csak olyan embernek, aki szégyent érez. Történt volna vele valami különös? Vagy csak a fiatalságának és az alakjának az elvesztését fájlalja? Szégyelli, hogy olyan gyerekek és olyan férj miatt adta fel saját magát, akik megvetik őt és alig állnak szóba vele? Vagy csak az előző este vacsorára evett bableves után csikar a hasa és azon gondolkodik, hogy a beteg epéjével miért evett olyanokat, amiket nem szabadna? Ki tudja.

Azt hiszem, egy csomó alapvető látványosságot ki fogok hagyni Párizsban. HTL nyomában szeretnék járni, montmartre-i bisztróban szeretnék ebédelni, amit lehet, hogy csak pár éve nyitottak, de nekem az érzés ugyanaz.

16:56

Tényleg "csak" 50 percet késett a gép, már félórája repülünk. 11A ülés, ablak mellett, a szomszéd ülés üres és a szélen se kellene ülnie senkinek, de a srác nem a helyére ült, viszont a légiutaskísérő csak azt vette észre, hogy a srác barátnőjének nem mellém szól a jegye, úgyhogy csak őt ültette arrébb. Persze a hátamat egy magyar kisfiú rugdossa. Legalább az anyjának feltűnt, hogy gyanúsan pislogok hátra.

Vettem egy üveg ásványvizet a gépen, mert majd' megőrültem felszálláskor. (Nem nekem találták ki, a fejemnél csak a hasam akar ilyenkor jobban megölni.) Valószínűnek tartom, hogy nem azért volt drága, mert Wales-ben bányászták.
Azon gondolkodtam egyébként, hogy az a felnőttség vagy az anyagi biztonság felé haladás jele, hogy bár nyilvánvalóan észreveszem, ha valami túlárazott, nem éri meg, de már gyomorideg nélkül lendülök túl rajtuk és igyekszem a legtöbb dologtól nem megfosztani magam. Pár hónapja még nem tudtam volna elképzelni, hogy különösebb fennakadás nélkül vegyek dupla áron egy repjegyet, amikor a három hónappal ezelőtt vásárolthoz tartozó járatot 19 órával az indulás előtt törlik. A reptéren is ebédeltem, miközben eddig mindig ügyeltem rá, hogy ne kelljen.

Plusz minden hónapban meglepem magam valamivel és legalább egyszer étterembe is megyek. Ez a párizsi út eddig a legdrágább utazásom és az első, amit teljes egészében én fizetek. Lehet, hogy más szerint ennek semmi köze a felnőttséghez, de én pont ezért vártam mindig, hogy felnőtt legyek. Sokáig tartott eljutni idáig is, és még mindig nem tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Erőltessem még az írást vajon?
És ha igen, akkor miről írjak? A cikkesesdi eléggé zsákutcának tűnik mostanában számomra. Írjam meg Pattinak a sötét hangulatú, kislány főszereplős meséjét? Legyen benne valami társadalmi probléma is? Mondjuk az egyenjogúság, az alapvető emberi jogok kérdése is? Vagy dolgozzam ki a szegény huszonéves kisgyermekek panaszait, a.k.a. a kapunyitásos történetemet? Egy mesét pánikról, barátságról, álláskeresésről, szerelemről, sértettségről? Az élet egynapnyi szeletéről? Persze bármilyen egyezés a valósággal a véletlen műve lenne.
Ne feledjük a lehetőségét egy szürreális novelláskötetnek, melynek gyűjtőtémája a "hotel" lenne. Ehhez mondjuk előbb szállodaipartól távoli munkát kellene találni.
Tele vagyok történetekkel. Egyfolytában mesélek magamnak, de csak az esetek 1%-ában írom le őket. Mert nem érzem őket elég jónak, komolynak, izgalmasnak, akárminek. Pedig azt már tudom, hogy a giccs, a klisé, és néha még a banális is jó tud lenni.

Most is, az eltelt 1 órában már legalább 12 klisés képet készítettem a felhőkről. Mintha először utaznék. Mondjuk szigorúan véve ez csak a hetedik repülőutam, és elég gyorsan emlékeztetett rá a fejfájásom, hogy miért nem jelentkeztem soha légiutaskísérőnek. Vagy megszokná a szervezetem? Mindegy, fizikailag is stabilitásra van szükséges, plusz a távkapcsolatban töltött időt sem kellene megnövelnem örökkére. Igazából szeretem, amikor ilyen könnyű eldönteni/kizárni dolgokat.
Az első 15 perchez képest azért már jelentősen jobban vagyok.

¤

(Aznap már nem írtam többet a négyzetrácsos füzetembe, hiszen 8 körül már Fannival borultunk össze, miután filmszerűen a metrósínek két oldaláról integettünk egymásnak és utána inkább vele beszélgettem.)


szerda, április 08, 2015

vasárnap, április 05, 2015

Születésnapom margójára

Azért a koromra való tekintettel elfelejthetném azokat a hülyeségeimet, amikkel saját magamat akadályozom. Felfoghatnám már végre, hogy bár minden rossz volt egy ideig, már egy ideje mindenen sikerült javítani egy kicsikét. Éppen ideje normálisnak lenni.

Nyugodjak le a picsába, pozitív gondolkodás, wishful thinking, ilyenek.