Az olvasás első hete - A kezdetek

Talán már hihetetlennek tűnik, de gyerekkoromban nagyon érdeklődő és okos voltam. Sohasem unatkoztam, mindig kitaláltam valami remek szórakozást, hiába voltam viszonylag sokszor egyedül. Hét hónapos koromtól kezdve mondtam a magam összefüggéstelenségeit anyukámnak, akinek a három féltve őrzött könyvéből kettőt azonnal tönkre tettem, amint megtanultam járni. A könyvek értékét elsősorban az adta, hogy a születésem előtt jóval hamarabb eltávozott nagypapámtól kapta őket anyu. Na de a Lúdanyó meséi és a Gőgös Gúnár Gedeon (ami még kék volt!) nem a terrorizmusom, hanem a kíváncsiságom áldozatává váltak: addig "olvastam" őket, míg lapjaira nem estek, és talán el is kavarodott belőlük pár oldal, mire anyukám úgy döntött, kidobja őket. Szerintem nem kellett volna.
Szüleim középiskolás korukban gyűjtötték a könyveket, illetve a magyar könyvklub tagjai voltak, mikor még kicsi voltam, így egy néhányszáz kötetet tartalmazó kis könyvtárunk van a nappaliban. A rengeteg regény mellett van egy polcnyi szakácskönyv, egy polcnyi útikönyv, atlaszok és lexikonok, de legelőször nekem a hatalmas albumok fogták meg a szememet, amikre nagyon kellett vigyáznom: csak kihajtott újságpapírra fektethettem le őket, és csak egyesével, nagyon lassan lapozhattam őket.

Érdekesség: ezt a könyvet soha nem láttam gyerekként, csak pár éve találtuk meg apai nagyszüleim házában - ez egy János vitéz-kötet, és a külső borítóra ceruzával nagymamám neve van írva kisiskolás betűkkel

Igazán frusztrálónak találtam, hogy csak a képeket tudtam értelmezni (ha tudtam, ugye), így amíg 2 és fél évesen arra vártam, hogy húgom is a saját lábára álljon, azzal nyüstöltem a családot, hogy szeretnék megtanulni olvasni. Itthon volt egy hatalmas készlet betűs kockám, a nagymamámnál pedig kis kártyák vártak, amiket ő készített nekem, hogy nála is tudjak gyakorolni. Azonban jó pár évig még nem sikerült túljutni a "mama betű" és "apa betű" jellegű meghatározásokon.
Nagyjából öt éves lehettem, amikor egy szegedi út képében jött az áttörés. Apukámmal, keresztanyukámmal és papámmal (az ő apukájukkal) négyesben mentünk Szegedre, valószínűleg keresztanyám piros kis Polskijával. (A Polski bizonyos, mivel nekünk is az volt, csak halványsárga.) Este, amint hazaértünk, nem hagytam békén anyut, amíg meg nem mutatta nekem a legnagyobb atlaszunkban, hogy hol is van ez a Szeged. És akkor, valami isteni szikraként, hogy tudtam, mit keresek, rájöttem, hogyan kell olvasni. Emlékszem, ettől a ponttól kezdve a létező összes feliratot kötelességemnek éreztem felolvasni a szüleimnek, persze eleinte inkább csak szótagolva. A lényeg, hogy mikor másfél évvel később bekerültem az általános iskolába (amit már borzasztóan vártam, mert az ovi már nem felelt meg a világhatalomra törekvő terveimnek), már folyékonyan olvastam. Az osztályfőnököm eleinte aggódott, hogy hogy lesz majd lekötve a figyelmem, de én elolvasgattam magamban, illetve hamar fény derült egy hiányosságomra: eszméletlenül rondán írtam. Ugyanis az olvasás mellett írnom is feltétlenül meg kellett tanulnom, ami eleinte a nagy nyomtatott betűkben merült ki. Majd mikor egyre többet jártam be anyu munkahelyére, az írógépről szépen lemásoltam a kis nyomtatott betűket is. Ezt valamiért az iskolában nem díjazták... :)

Illusztráció formás betűimre és ékes helyesírásomra
(a lentebb említett Brumi Nagyi belső borítóján találtam)

No de, hogy ne csak mesedélutánt tartsak, lássuk, mik voltak az első könyvélményeim!

A Karácsonyi kincsesháznak volt egy párja is, piros színű borítóval, de azt valahol elveszthettük, mert nem találjuk. Mindenesetre húgommal ez volt az egyik kedvenc karácsonyi ajándékunk, nagyon szerettük a benne lévő történeteket.
A Tesz-Vesz Szótár volt az egyik kedvencem! Az angol tanulásomat innen számolom (párhuzamosan mellette egy tévéműsorból is tanultam, nagyon szomorú, hogy ennyi év után sem látszik semmi fejlődés :D), de a német azóta se megy. Imádtam a rajzokat is benne.
Az Ablak-Zsiráfot először nem akartam lefotózni, ahogy a Mosó Masát se tettem, mert ezek mégis csak szinte mindenkinek meg voltak otthon, de előbbiből nekünk három vagy négy kiadás is megvolt, és ez volt az első, amit a másod unokatestvérünktől örököltünk, és a gerince textiles. Igazából én nagyon szerettem ezt a könyvet is, próbáltam minél több dolgot megtanulni belőle.
A Bambiban csak az a különleges, hogy emlékszem, hogy apu sokszor felolvasta nekünk. Pedig nem is szeretem, de akkor nem ez volt a lényeg. (Egyébként apu gyakran saját történeteket mesélt, főleg az "Incifinci Kisegér" kalandjait, de sajnos csak egyetlen egy mesére emlékszem, ami a túró rudi készítéséről szólt.)
A kismalac és a farkasok inkább a várépítési skilljeimet segített fejleszteni, de így is örök élmény marad.
Egy ovis rajzpályázat x. helyezettjeként kaptam meg Brumi Nagyi születésnapját, így főleg ezért emlékezetes, de amúgy is aranyos mese, többször elolvastam.
A Pengő királyfi az egyik abszolút kedvencem volt! Három viszonylag hosszabb mese van benne, ezek elsőre meg is leptek, de nagyon büszke voltam magamra, mindannyiszor, mikor végigolvastam őket. Szerencsére ebből két példányt kaptunk, így széles körben terjeszthetjük a csodát. (Egyébként ritka erőszakosak, de mégis normális lettem! :D)
Ha már erőszak: Max és Móric meséje sem szűkölködik benne. Ez afféle verses képregény két rosszcsontról, akik addig törnek borsot a környék lakóinak orra alá, amíg csúnya végük nem lesz. Még az első lámpabúrámon is ezek a rajzok voltak, ennek ellenére senkit nem ismertem rajtam kívül, aki tudott volna róluk, csak az egyetemen kerültek szóba a gézengúzok (és ott is mintha csak az én szemem csillant volna fel).

Nem tudom, honnan kaptam a Mátyás királyos könyvet, de a Parazsat evő paripát biztosan a kiváló tanulmányi eredményéért kapta a 4.B-s Orsika. Mindkettő tartalmát szívesen választottam mesemondó versenyekre. utóbbit különösen szerettem. A Beszélgetőkönyv és az Andersen-kötet karácsonyi ajándékok voltak, előbbi Keresztanyukámtól, utóbbi a szüleimtől. Mindkettő nagyon-nagyon közel áll hozzám, pedig előbbi gyakorlatilag egy "hogyan legyünk jók?" illemtankönyv, a másik pedig nem csak hogy olyan nagy és nehéz, hogy csak ágyban fekve olvasgattam, de nagyon melankolikus is. Viszont nagyon gyönyörű.
A gyermekenciklopédia a másik nagy kedvencem volt, egy téli könyvvásáron vettük az oviban: apukámmal voltunk, azt mondta, bármit választhatok, és ezzel mentünk haza. Hihetetlenül sokszor elolvastam. (Apukámmal egyébként olyan ritkán vásároltunk bármit is, hogy tőle tényleg bármit lehetett kérni - persze, ésszerű keretek között. Pár évvel később például egy Disney-s Hamupipőke-könyvet kértem tőle, pusztán azért, mert előtte nagyon jó kislány voltam a szemorvosnál. Ezt mondjuk később meggondolatlan választásnak ítéltem. De aputól kaptam a Harry Potter első részét is, miután a főnökétől megkaptam Mikulásra a másodikat. Kb. egyetlen pillantásomba került. :D)
Az ezeregyéjszaka legszebb meséi nem tudom, hogyan jött a házhoz, de szintén toplistás a miket olvastam a legtöbbször listámon. Főleg az ébenfa paripás mesét szerettem benne, meg a rajzokat. (Most gyűjtöm a teljes, eredeti mesék kiadását, csak ezekre a gyerekkori élményekre alapozva. A fele már megvan, érzem is a zsebpénzemen.) A dolog érdekessége számomra, hogy soha nem érdeklődtem ezen kívül semmiféle keletibb, vagy ázsiai, vagy arab dolog iránt, de ez mégis szívem csücske. (Nálunk anyu a Közel-Kelet rajongó, én europemaniac vagyok.)
A görög mitológia már régóta foglalkoztatott, de ilyen témájú könyvem csak az általános iskola második felében lett, azt is könyvtár kaszinón nyertem. (Egy többfordulós könyvtáras játék nyereménye volt, hogy elmehettünk a megyei könyvtárba kaszinózni. Hatalmas ötlet volt.)
Itt jegyezném meg, hogy a régi magyar mondás könyvünket is imádtam, de azt most hirtelen nem találtam meg, csak ezért nem szerepel a képen. De ez a hármas (ezeregyéjszaka, görög mitológia, magyar mondakör) mindig is nagyon foglalkoztatott, ezért is akartam talán sokáig régész-történész lenni.

Íme, a Csipkerózsika, anyukám harmadik féltve őrzött kincse. Bár a szétlapozott Lúdanyóra nem emlékszem, arra igen, hogy ezért milyen sokat könyörögtem anyunak, hogy odaadja. Azóta is az én polcomon van.
A Csillagmeséket talán anyu nagybátyjától kaptam, de nem biztos, viszont ezen úgy tűnik kiélte valaki kreatív hajlamait. Feltételezem, húgom volt, de sosem lehet tudni. Ez a füzetke volt az első pont a "csillagász akarok lenni" korszakomban. Imádtam a csillagképeket nézegetni (illetve, megpróbálni megtalálni) esténként.
A másik kettő ilyen... hm, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hívják ezeket a "térhatású" könyveket. Én ezt a kettőt kaptam. A bal oldali szintén Disney-s könyv, A szépség és a szörnyeteg. (Innen számítom rajongásomat az ólomüveg iránt, bár a képen nem látszik igazán, miért mondom ezt.) A jobb oldali egy orosz(?) népmese, Az aranyos tarajos kiskakas, és ha minden igaz, akkor apukám szombathelyi unokatestvérétől kaptam.

Ezt a polcot nem részletezném elemeiben, de fontos, hogy beszéljek róla. Itt vannak a tudományosabb jellegű, ismeretterjesztő gyerekkönyveim. Ezekből ki se látszottam, amikor talán Mary Poppins-t, vagy Kisasszonyokat, vagy ilyesmiket kellett volna olvasnom. Amikor az oviban sokan mondták, hogy orvosok vagy ügyvédek szeretnének lenni, engem éppen minden érdekelt - ezen a kettőn kívül. A már fentebb említett foglalkozásokon kívül akartam én feltaláló, meg író, meg (opera)énekesnő is lenni. (Sőt, állítólag még virágkötő is...) Mindenesetre fontosnak éreztem, hogy olvassak történelemről, földrajzról, állatvilágról, elektronikáról és tudósokról és királyokról. (Ez lehet, hogy nem tűnik soknak, de olyan 8 éves koromtól aktív könyvtárlátogató voltam, és inkább csak nyáron hoztam ki ifjúsági olvasmányokat, a többi ehhez hasonló volt.)
Aztán mégis bölcsész lettem. Bár @verkutya az elmúlt félévben kétszer is próbált meggyőzni arról, hogy igazából nem vagyok az. :)
Hogy mi az igazság, azt nem tudom. De az biztos, hogy nagyon sajnálom, hogy a gimnáziumra elmúlt valahogy a hév, hogy ezekkel foglalkozzak.

És igen. Az ott a fotón én vagyok és anyukám. Meg a rózsaszín nyulam.