kedd, december 31, 2013

Best of 2013

Hogy ne csak a rossz dolgokról írjak mindig.

Január
  • mosolyogva nézni, ahogy az egyik legjobb barátod jól érzi magát
  • egyetemi színház előadására menni
Február
  • Raveonettes & Hangmás a hajón a lányokkal
  • kivételesen jól eső érzés, amikor a bankkártyádra gondolsz
Március
  • véletlen ebéd
  • Reptile Youth
  • amikor részegen felhívatják magukat telefonon, hogy személyesen is boldog születésnapot kívánhassanak
Április
  • film és pizza
  • Szeged a hazatérő Annával és Mesivel
  • amikor másnak főzhetsz
  • PEN (mondjuk csak a kint töltött idő második fele, de az nagyon)
  • szakdolgozat-leadás előtti éjszakák Andival csetelve, egymásnak fotókat és rajzokat küldözgetve
Május
  • kiselőadást tartani az egyetemen a kedvenc témádból
  • nagyon hosszú hajnali telefonbeszélgetés
  • Szellemírók és a Ready Player One
Június
  • nagyon jól sikerült záróvizsga, második diploma
  • Anna és Mesi nálunk
  • munka out of nowhere
Július
  • erkélyen sörözések (etc.)
  • amikor olyan apróságokban is gondoskodnak rólad, hogy például ne legyél lemaradva semmi aktuálisról, amíg nincs neted
Augusztus
  • Rékáék (a jó döntés, hogy ha már minden második nap összefutunk, akkor végre üljünk már le beszélgetni)
  • egy jó este sok szeretett emberrel, macskák mellett ébredéssel
  • Pest-Vác-Diósjenő kirándulás
  • ismét rájönni, hogy nem csak tudsz, de szeretsz is egyedül lenni
  • váratlanul jött segítség
Szeptember
  • still
  • rengeteg beszélgetés
  • ahogy 50 oldalanként összetöri a szívedet a One Day
Október
  • csodás pécsi Hangmás-koncert
  • A Place to Bury Strangers Budapesten
  • váratlan kérdés
  • váratlan reakció
  • első igazi interjú (ráadásul a Hangmással, úgyhogy nem érdekel, mennyire suta lett)
  • újabb váratlan rant, valamint megtudni, hogy olyanok is szoktak rád gondolni, meg neked szurkolni, akikről nem is gondoltad, hogy bármit is tudnak rólad a neveden kívül
  • az a tekintet
  • mozi
  • bitch please
  • munkát találni, miután feladtad
November
  • az érzés, hogy szükség van rád
  • házibuli
  • rájönni, mennyi barátod van
  • reggelente szomorú zenét hallgatva munkába menni
December
  • kis sikerélmény
  • örülni, hogy másnak örömet okozol
  • amikor mások meghallgatnak, bármi van, és nem ítélkeznek, csak hallgatnak
  • egy nagyon jó este Pesten
  • 8 évessel karácsonyozni
  • hozzájárulni a karácsonyi menühöz
  • at least you're proud

szombat, december 28, 2013

Napok az év végén

Van az úgy, hogy a legelegánsabb megoldás egy leheletnyi gyerekességgel elkerülni a nagyon nagy hülyeséget.

Egyszerre vagyok boldog és szomorú, bizakodó és tanácstalan. Egyfolytában az időn gondolkodom, meg azon, hogy most egy igazán jót kellene lépnem. Vissza kell vágnom az életnek, magamnak, értem. Mielőtt még nem késő. Így is túl sokat pocsékoltam. (Mert vagyok olyan idióta, hogy csak vártam, de nem mondtam ki, hogy pontosan mire. Most már mindegy. Vagy nem. Whatever.)
Nem haragszom, csak csalódott vagyok és fáj a veszteség. Túl nagy. Túl sok. Túl fontos.
És az idő sem hajlandó megállni. Legalább addig, míg kitalálnám, mire való vagyok.
Úgy irigylek mindenkit, akinek akárcsak egy konkrét célja is van.

Gondolkodom, gondolkodom, már minden sejtem fáj. Minden éjszakát végigálmodok, napok óta ugyanarról álmodok: ugyanazokkal beszélgetek, ugyanazokkal kerülgetjük egymást, de nincsenek tisztázott viszonyok, nyitott lehetőségekre ébredek.
Ráadásul nem tudom, mit csinálok alvás közben, de ébredéskor több ponton fájok, mintha összevertek volna, de se a fal, se semmi nincs olyan távolságban, hogy esélyes lenne beleütköznöm. Mondjuk ma a szemem is annyira fájt, hogy délután kellett egy kicsit pihentetnem, amiből természetesen alvás lett, úgyhogy a gondolkodás elől egészen jól menekülök.

Pedig még idén ki KELL találnom, hogy mi legyen velem. Ezért vissza is vonultam a kis albérletembe, hogy egyedül legyek a gondolataimmal. Eddig csak arra jutottam, hogy az egyetlen tehetségem valószínűleg a barátkozás. Nem értem, miért megy ilyen jól, mikor bunkó, rideg és antiszociális vagyok, aki nem szereti az embereket. De mégis. Mármint mégis szereti. Nem érted? Én sem.
Oké, sose voltam igazán közutálatnak kitéve, de mostanában zavarba ejtően sokan fejezik ki, hogy mennyire kedvelnek. Mikor lássuk be, semmit nem teszek ezért. Mesélek. És hallgatom, ha mesélni akarnak. Még kérdezni sem merek (ez egy nagy hiányosságom, ennek meg kell változnia). Ennyi. Örülök, hogy szeretnek, csak valamiért ez megijeszt. Persze, tudom, ez legyen a legnagyobb problémám.
Bárcsak.

Szóval még mindig túl sok minden érdekel és még mindig nem értek semmihez.
Tehát ha van bármi ötletek, ne habozzatok megosztani velem.
Addig is, stay tuned.



I sit here waiting as time keeps slipping away
In my heart are all the words that I want to say
Without you I know that I'd wanna die
And with you I know my heart would always try

You have my heart
You have my soul
True love
It should last forever

Time's slipping away

I can't shut up my mouth I have to say how I feel
'cause when I can't control my heart I know that it's real
I hold on tight and try to convince you stay
and have my heart tell you what I've been dying say

You have my heart
You have my soul
True love
It should last forever

Time's slipping away

My mind's made up and I know that I want you
because these words and feeling of love are all true
I'll never say it but I always want you to know
as each day goes by my love continues to grow

You have my heart
You have my soul
True love
It should last forever, forever

You don't remember me

I sit here waiting as the years keep slipping away
In my heart were all of the words that I wanted to say
I didn't get the chance to show my feelings were real
and my heart would never tell you just how I feel
My hopes and dreams are crushed and have washed away
Leaving my heart empty and without a word to say

My hopes and dreams are crushed and have slipped away
My hopes and dreams are crushed and all washed away

vasárnap, december 22, 2013

The Blonde, the Brunette & the Russian

A:- You said so many pretty things about vodka, you should drink more!
B:- Or maybe I should go to sleep.
A:- What's on that paper?
B:- My train schedule. And a wannabe song on the other side.
C:- Yeah, she writes lyrics!
A:- Cool! Who'll sing it?
B:- Hopefully I will.
A:- Hopefully? Do it!
B:- Yeah, I'd like to, I dunno why, but... you know, I didn't think I'm the type...
A:- Don't ask, why! Just do it. I can imagine you on the stage.
C:- You look like the singer of The Kills. You ARE the type.
B:- OK, fine. You win.

szombat, december 21, 2013

Despite Everything I'm Still Human

Kicsit határozottabbnak kellene lennem a jövőmmel kapcsolatban, jelenleg ezt látom legnagyobb hibámnak. Egyre jobban éget a gondolat, hogy le kellene lépni kicsit szó nélkül, de az annyira meglepő lépés lenne, hiszen lételemem, hogy minden porszemről tudósítsak. Meg hát mégis hogyan gondolom én ezt. De valószínűnek tartom, hogy így lenne meg a megoldás kulcsa. Mondjuk könnyű úgy elképzelni a következő 40 évet, mintha végig 22-nek gondolnám magam.
Várom a karácsonyt, szeretem a karácsonyt, de utána szeretném kikapcsolni a tudatomat addig, míg benne nem járunk rendesen a januárban. Gyűlölöm a szilvesztert még mindig, és ez annak ellenére is így van, hogy tavaly majdnem jól éreztem magam. Most van két üres hetem, nem tudom, teljesen borítsam-e be magam a vidéki létezéssel, vagy... vagy?
Az új munkatársak is nagyon megölelgettek búcsúzáskor a karácsonyi partin, hogy milyen értékes embert ismertek meg bennem, meg ilyenek. Érzem a szeretetet, csak már megint nem értem, mire. Estére meg előkerült, hogy kedves vagyok, meg okos, meg nagyon tudok szeretni, és milyen magas az érzelmi intelligenciám. Nem. "De akkor most sem csinálnád ezt." Jahogy.
Whatever.
Azt hiszem, Daughter-koncertre soha nem fogok elmenni, mert ordenáré nagy public crying lenne belőle. Főleg, hogy tudom, a könnyeim képesek arra is, hogy vízesés szerűen ömöljenek ki a szememből. Mondjuk ilyenkor legalább el szoktam magam nevetni.



Woken up like an animal
Teeth ready for sinking
My mind's lost in bleak visions
I've tried to escape but keep sinking

(...)

Underneath the skin there's a human
Buried deep within there's a human
And despite everything I'm still human
But I think I'm dying here

Woken up like an animal
I'm all ready for healing
My mind's lost with nightmares streaming
Woken up (kicking screaming)

Take me out of this place I'm in
Break me out of this shell-like case I'm in

szerda, december 18, 2013

Éjszakai lányos, sorozatos elmélkedés

Azóta akarok erről írni valamit, hogy nyáron megint maratont tartottam, de most sem futja ennél többre.

Mióta gimisként először néztem végig, legtöbbször az a SATC epizód jutott random az eszembe, amikor Carrie a fantasztikus partin meglátja - második szakításuk után először - Biget az új nőjével, aki majd egy tízessel fiatalabb Carrie-nél és ő gyorsan lefut a partra hányni egyet. (És erről most eszembe jutott egy beszélgetés a húgommal, de azt majd talán máskor.)

Mostanában viszont mindig azon kuncogok magamban, amikor eszembe jut (és egyre gyakrabban jut eszembe), hogy Carrie mennyire hozni akarta a tökéletes nő képét a közben Mrs. Biggé avanzsált Natashának, egészen addig, amíg a gálaest köszönőlevelét olvasva Carrie észre nem veszi azt a helyesírási hibát és röhögve felhívja Mirandát:
It’s a good thing she got married. The woman is an idiot.

PS: Azt soha nem értettem, hogy Natasha miért hagyta rájuk, ha tudta, hogy Big Carrie-vel csalja. Már csak az “én is sajnálom, hogy beleléptem a pocsolyátokba és az én életemet is elbasztátok” jellegű beszéde miatt sem.

PS #2: De a kedvenc részem az, amikor Steve felhívja éjjel Mirandát, hogy nem akarja zavarni, tényleg, csak annyit tegyen meg, hogy az ablakhoz megy és megnézi, hogy milyen gyönyörű és óriási a hold. <333 p="">

péntek, november 29, 2013

Paradox

I’m a paradox. I want to be happy, but I think of things that make me sad. I’m lazy, yet I’m ambitious. I don’t like myself, but I also love who I am. I say I don’t care, but I really do. I crave attention, but reject it when it comes my way. I’m a conflicted contradiction. If I can’t figure myself out, there’s no way anyone else has.

szerda, november 27, 2013

Megvilágosodtam, vagy valami ilyesmi

Ma viszonylag könnyen keltem fel (biztosan a hétvégén letöltött Doctor Who app-ból származó csengőhang és háttérkép kombinációja miatt), még szendvicset is csináltam, mielőtt elmentem dolgozni. A munkanap is egész jó volt, főleg, hogy az ebédhez volt kávé-csoki-warpaint koncertfelvétel, meg persze azért, mert olyan sokat röhögtünk. Konkrétan én vagyok az iroda trollja, mindennap sikerül meglepni a többieket valamivel, tegnap még én is annyira nevettem magamon, hogy a könnyem is szabályosan folyt. Szóval egész oké minden.
Ahogy jöttem haza, előbb bementem a belvárosba, hátha onnan lesz normális csatlakozásom, de csak duplán megszívattam magam. Igaz, ez relatív, mert másképp nem lenne most az asztalomon egy csomag hókifli. Mondjuk nem idegesítettem fel magam különösebben, hiszen nem volt olyan hideg és sétálni mindig jó.
De aztán ahogy hazaértem, ahogy becsukódott mögöttem a liftajtó, iszonyúan dühös lettem. A közvetlen kiváltó ok igazából lényegtelen, egyszerűen csak szerettem volna ütni és üvölteni, minden értelmetlen dolgot értelmessé tenni.
Ledobtam a táskámat az ágyra, magamat meg a székre. Csak ráztam a fejem. Nem hiszem el, nem hiszem el. Mikor lesz már vége? Mikor dörgölhetem mások orra alá a valóságot? Mikor törik már össze ez a kurva látszat?
Igaza volt Z.-nek. Néha muszáj boszorkánynak lenni. "YOLO bazdmeg, YOLO!"
Csak hiába értek egyet elvben, ha valamiért annyira kurva jó fej vagyok, hogy a feldobott labdákat akkor sem csapom le, amikor a körülmények miatt büntetlenül megúsznám, pusztán mert nem akarom, hogy más miattam sérüljön. Pedig már rég mindegy. Vajon miért őrzök olyasmit, ami nem létezik, sose volt, és különben is rossz nekem? Vajon más tényleg elhiszi, hogy most egy olyan állapot van, amikor mindenki boldog? Vagy tudja, hogy senki nem az, csak reméli, hogy a látszat valóság lesz egyszer? Persze milyen látszatról bezsélek, mikor mindenki megkérdőjelezi. És én mindig csak fáradtan legyintek, hiszen ain't got time for this shit. Én már amúgy sem kellek a főbb problémáim átbeszéléséhez, legalábbis ez az idei ősz tanulsága. Ez fura is és vicces is. Jól esik, de néha elkápráztat, hogy mennyien foglalkoznak ezzel. Mintha nem nagyon kevés embert érintene, hanem minimum az összes afrikai kisgyereket. Mindig megmosolyogtat.
És akkor eszembe jutott, hogy senki sem boldog. Azok közül, akiket szeretek, senki sem boldog. Van, aki magányos, van, aki nem találja a helyét a világban, van akivel rengeteg szar történik, van, akinél csak a körülmények szarok, van, aki úgy csinál, mintha mindene meglenne és tök elégedett lenne, de szomorúbb a szeme, mint egy menhely összes kutyakölykének, ésatöbbi, ésatöbbi. Viszont egyiküket se fogom tudni boldoggá tenni. Akkor miért vagyok ilyen extra óvatos, miért érzek minden rosszat, ami mással történik személyes kudarcnak? Nekem nem felelősségem, hogy megoldjam a dolgaikat, nem feladatom magam elé rakni őket.
Annyira egoista és önző vagyok és mégsem foglalkozom eleget magammal?! Egészen hihetetlen. Még csak nem is vagyok elégedetlen magammal, már csak egy kis szorgalmat hiányolok magamból. Mégsem arra törekszem, hogy én boldog legyek. Pedig már nem gondolom, hogy annyira balfasz lennék, hogy veszett ügy lenne. Már nem gondolom, hogy baj lenne az agyammal, amiért limitált képességekkel rendelkezek emberi kapcsolatok terén. És talán ha arra törekednék, hogy nekem jó legyen, azzal bevonzanám a többieknek is a jót. Ha másokban hiszek, akkor magamban is hihetnék végre. Végül is, mit veszíthetek?
Mindent? Semmit?
Vagy ez ugyanaz?

vasárnap, november 24, 2013

Mégis

Olyan érdekes, hányféle formája lehet a csalódásnak.
Csalódott vagyok, amikor nincs a boltban a kedvenc csokis kekszemből.
Csalódott vagyok, amikor kiszámolok mindent szépen centire, de valamin mégis változtatnom kell.
Csalódott vagyok, amikor valaki, akit szeretek, csalódott.
Csalódott vagyok, amikor napokig készülök valamire, de csak egy leheletnyit nem úgy alakul, ahogy elképzeltem és máris nem ugyanaz.
Csalódott vagyok, amikor hónapokig várok valamire, amit már az elején tudtam, hogyan szeretnék megvalósítani, és még csak esélyt se kapok, hogy úgy legyen.
Csalódott vagyok, amikor túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi ellen is tegyek, ha nincs rá szükség a napi basic teendőkhöz.

És nem, az ember nem azért törődik, nem azért figyel, nem azért szeret, nem azért áll szögegyenesen a szarviharban, mert bármit is elvárna érte cserébe, de mégis... mégis csalódott vagyok, hogy soha nincs elém lökve még egy őszintétlen "kösz" vagy "bocs" sem.
Pedig hamisan aztán pláne nincsen rá szükségem.

szombat, november 23, 2013

I'll be a Thorne in Your Side




We are
I've come apart and you made me
Float like
A pretty box of your evil
So tired
So easy I

Bleed out
What the fuck were you thinking
We are
Gonna fall if you lead us
Nowhere
No wasted time

I'll be a thorn in your side
Till you die
I'll be a thorn in your side
For always
We sink
We lift our love

szerda, november 13, 2013

szombat, november 09, 2013

I Know How I Feel

Írnék én, lenne is miről, tele a fejem, de mindent figyelembe véve mostanában így fejezem ki magam a legegyszerűbben. Meg azzal nem vagyunk előbbre, ha én tájékoztatom az embereket a viselkedésükről. Nekik kell (be)látni. Ja, meg előléptem az egyik lakótársam pszichológusává. I'm quite good at it. És nem utolsó sorban rengeteget tanulok, még magamról is. Meg arról is egyre több bizonyosságot szereztem, hogy mindig jó döntéseket hoztam, kivéve, amikor indokolatlanul elbátortalanodtam. Igen, jó lett volna, ha két évvel hamarabb tudom meg, hogy feleslegesen féltem, de a lényeg, hogy most már nem.
De azért vicces, amikor egy másik ember döntéseit velem akarják megmagyaráztatni. Mert hogy én mindig figyelek és törődök, akkor is, ha csönd van. Mert hogy nekem tudnom kéne, hiszen körön belül vagyok. Én nem tudom, hol vagyok, de még csak azt se, hogy mikor lesz eldöntve, hogy körön belül vagy kívül akarnak-e látni. Az egyik kedvenc kérdésem a "te, mi most mi a faszt láttunk?" Mintha tudnám. Azt mondják, nem a szavak, hanem a tettek fontosak. Én nem tudom, minek hihetek. Ha a szememnek lehet, akkor már megint igazam van. Meg még húsz másik embernek is. Kérdés, hogy ez kinek számít rajtunk kívül? Annyi bizonyos, hogy szeretnék mindenkit felpofozni, aki hagyja magát megalázni. Büszkeség, lányok-fiúk, büszkeség! Nincs kifogás!


I
  I think I know how I feel
cause I
I only play it for-real
you should be picking me up
instead you're dragging me down
flying over my head
you're landing all over town

You
you know that I try
try to tell you the truth
oh baby don't make me lie
you should be picking me up
instead you're dragging me down
now i'm missing you more
cause baby you're not around
now that you're not around


Ui.: Egy jó hónapja beszélgettem egy ismerőssel és egy ismeretlennel. Előbbi azt mondta, durva, mennyire kegyetlenül őszintén írok ide, a másik meg azt, hogy fogalma sincs, miről beszélek, amikor olvas. Szeretném, ha ez így is maradna.

csütörtök, október 24, 2013

Lakni, de kivel?

Az otthon kérdéséhez pedig szorosan hozzátartozik a lakótárs kérdése.

Jó, ha van?
Persze, megoszlanak a költségek, van kivel beszélgetni, kevesebb étel megy kárba.

Jó, ha nincs?
Hát hogy a fenébe lenne jó a magam urának lenni és csak az én szokásaim szerint élni?

Most ott tartok ennyi év és ennyi ember után, hogy szeretnék kicsit teljesen egyedül lakni. (Szerencsére a legtöbb hétvégét egyedül töltöm és így lehet "gyakorolni".) De valószínűnek tartom, hogy nem sokáig szeretnék egyedül lenni egy lakásban. Kérdés, hogy van-e még egy olyan hülye, mint én, akivel csak igen minimálisan idegesítenénk egymást, de akkor sem olyan szinten, hogy agyvérzést akarjunk kapni a másik mindennapos rutinjától.
De mik lennének a kritériumok a legjobbhoz?
  • ha mosogat, ne kelljen újra elmosogatni utána
  • szeressen porszívózni (cserébe vasalok)
  • pakoljon el maga után, esetleg törölje is le a konyhaasztalt és ne álljon a mocsok a fürdőben utána
  • ha elmegy hosszabb időre, ne hagyja ott a mosatlan edényeket, meg a kajáját penészedni
  • ha elmegyek hosszabb időre, hazaérve ne az legyen az első, amit észreveszek, hogy egyszer sem sikerült felmosnia sem
  • ne érezzem kellemetlennek, hogy hozzá kell érnem a cuccaihoz, és akkor pl. tudunk közösen mosni
  • főzzünk egymásnak
  • lehessen vele végigbeszélgetni egy napot
  • lehessen egy napot csöndben eltölteni, ne sértődjön meg, ha annyit se mondok, hogy jó reggelt
  • ne kapjunk agyfaszt egymás zenei ízlésétől (ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek nézeteltérések)
  • tudjunk egy légtérben működni együtt is, külön is
  • úgy közlekedhessünk, ahogy akarunk, ne kelljen hóembernek beöltözni, hogy a másik lelki világát meg ne sértsük némi lengeséggel
  • ha kérek tőle valamit (pl. hogy vegyen lefolyótisztítót), akkor ne két hét kelljen neki (és ne akkor is én csináljam meg)
  • ne érezze macskanyivákolásnak, ha énekelek (mert hogy itthon minden élethelyzetben énekelek)
  • lehessen normálisan megbeszélni a költségeket vele
Na jó, ez a lista hülyeség. Mármint nem, de mégis.

Egyrészt bárkivel tudok lakni, mert megtanultam, és kedves vagyok, csak elegem van már nagyon az alkalmazkodásból.
Másrészt az összes ismerősöm, de még a legjobb barátaim közül is (már akiknek kicsit is ismerem a szokásait) egy olyan van, akivel még nem laktam, de el tudom képzelni, hogy nem lehet szar lakótárs.
Tudom, ez azért van, mert nekem soha nem jó semmi. De milyen tökéletes életminőségem lehetne. : D

Az otthon ott van... ahol?

2002 szeptemberétől 2007 júniusáig középiskolai kollégiumba jártam. Majd' 200-an egy tető alatt, négyen egy szobában. Összesen négy szobatársam volt. Egymás sütijeit ettük, egymás zenéit hallgattuk (jó, a vége felé ez lehet, átfordult abba, hogy azt hallgattuk, amiket én előtte kaptam a hétvégén, de az most részletkérdés), együtt írtunk házit, együtt mentünk le forró csokiért, stb. Nyilván megtanultunk alkalmazkodni a másikhoz akarva akaratlanul is. Pláne, hogy minden közösségi bigyóban benne voltam, úgyhogy hozzám fordult mindenki minden óhajával-sóhajával. Én lettem az alsóbb évesek pótnővére, én hallgattam meg sulis és fiús bajaikat, holott egyik ügyben sem tudtam soha segíteni, mert soha nem tanultam, a másik témában pedig külön állat faj vagyok. Mégis mindenki velem akart beszélni, mégis mindenki bennem bízott meg. Jött az érettségi. (Első kísérlet, hogy Budapestre költözzek, bár félig én magam mondtam le róla.)

2007 szeptemberétől 2008 februárjáig laktam az első szegedi albérletemben. Három új ember, igaz, kettőt már korábban ismertem hellyel-közzel. Ekkorra meguntam a nagy szociális életet, kb. 5 emberrel beszéltem rendszeresen, meg még öttel hébe-hóba. Látványos volt, ahogy csak azzal a lakótárssal sikerült megegyezni mindenben, akinek már volt koleszos tapasztalata. Le is léptünk, amint tudtunk, ráadásul csak egy fallal arrébb kellett mennünk.
2008 februárjától tehát 2010 júniusáig ebben a másik lakásban laktam. Először ketten laktunk, aztán négyen (jött még két volt osztálytárs), aztán ketten kiestek és jött kettő új. Nagyon szerettem ezt a lakást. Kicsi volt, csak egy szobát osztottunk meg négyen, de árban alig jött ki többre a kollégiumnál, és a suli mellett volt szinte, plusz csak a miénk volt az egész. A konyhában a bútort nagyon szerettem, meg a tényt, hogy volt egy kanapénk benne. Mintha az lett volna a nappalink. Közben kialakult a baráti triumvirátusunk is, és náluk is félhivatalos lakótárs lettem. Igaz, ők nem szerettek túl sokat nálam lenni (főleg mert nem volt tévé), de ez a lakás látott igazi baráti karácsonyi vacsorát (azóta se sikerült olyan jó vacsorát adni), szerelmi vallomásokat, meg minden szépet és jót. De a városból menekültem, úgyhogy időben lediplomáztam és vissza se néztem. (Vagy egy egész évig.)

2010 szeptemberétől 2011 júniusáig laktam az első pécsi albérletemben. Az eredeti terv szerint itt már tényleg Budapest jött volna, de kacifántos volt a felvételi időszak (például egyáltalán nem akartam tovább tanulni) és egy lány saját lakásának kis szobájában találtam magam. Nem volt ez rossz hely, csak néha kényelmetlen és praktikátlan, de télen a távfűtéstől izzadtam. Valahogy tudattalanul elkezdtem újra szocializálódni, minden héten 2-3 alkalommal a városban talált a hajnal, rengeteg ismerősöm lett, de azért annyira nem volt nagy a boldogság, az utolsó két hazabuszozásom közben mindig úgy néztem vissza a városra, hogy egyúttal el is búcsúztam tőle. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy tényleg a fővárosba költözzek.

2011 szeptemberének első két hetét mégis sikerült egy uránvárosi lakásban tölteni. Most a miértek mindegyek. Újabb két ember, sőt, két kutya, katasztrofális lakás, a dolgaimat nem mertem kipakolni, de akárhogy takarítottam, nem lett jobb semmi, éjjelente néha sírtam kicsit, de aztán last minute sikerült egy másik lakást találni (ugyanúgy egy lány a saját lakásában kiadta a kis szobát). Kicsit nagyobb szoba volt az előzőnél, és ugyan az ablak nem szigetelt semmit, határozottan jobban éreztem magam benne. Szerettem a fürdőnket, élhetőbb volt a konyha, az egyetembe is kicsit visszatért a hitem, egyre több barátom lett, egyre több jó dolog történt, örültem.
Ezért, mikor 2012 nyarán minden borulni látszott, úgy döntöttem, hogy most már nem mehetek el, most jó helyen vagyok, ha maradok, mindent meg tudok oldani és szuperjó lesz, de tényleg, hiszen a küszöbön toporgok. Utolsó pillanatban lett munka is, új albérlet is (újabb két ember, azóta egy cserélődött is), és tényleg minden nagyon jó volt. Vagy két hónapig. Utána se volt rossz, csak kicsit nehézkesebb, de igyekeztem mindenből a legjobbat kihozni és nem hagytam, hogy a diplomázásban fenn akadjak bármivel is. Csak éppen a diploma után nem tudtam mit kezdeni magammal. Mert ha előző évben borult minden, akkor az idei nyárra már szavak sincsenek.

Szóval most itt vagyok ebben a lakásban, kicsit több, mint egy éve, többet töltöttem már el ebben a városban, mint Szegeden, ami nagyon fura érzés, és nem tudom, mi jön most. Mindenhol vannak barátaim, és mindenhol nagyon szeretnek valamiért (köszi!), szóval ezzel nincs gond. Munka... lassan úgy tűnik, sehol sincs, mert mindenhol túl sok a munkanélküli ismerős. Viszont akkor már olcsóbb az élet itt, plusz itt már van szuper lakásom elfogadható áron, meg emberek, akikhez hozzá vagyok szokva. Mindig tudtam nagyjából, hogy mi fog jönni, és most passz. Nincs terv, nincs szándék. Nem tudom, mit akarok.
(Ez persze hazugság, mert mindenki tudja, hogy igazából mit akar, és én is egészen pontos adatokkal tudnék szolgálni, csak most éppen elérhetetlennek tűnik [megint hazudok, mert kurvára nem tűnik elérhetetlennek, sőt, csak... csak.], és próbálok a ha nem is reálisabbnak, de könnyebben kivitelezhetőnek tűnő ötletekben gondolkodni.)
Néha úgy érzem, azt tenne jót a lelkemnek, ha fognék egy bőröndöt, meg némi pénzt és lelépnék egy jó félévre valahova külföldre, fogalmam sincs mit csinálni. Ez persze igen kis esélyű. Meg nem vagyok benne biztos, hogy nem kiábrándultan, teljesen nyomorultul jönnék vissza. Vagy mennék tovább.

De azért kíváncsi vagyok. Lesz valaha saját helyem? Amit én rendezhetek be? Saját pénzből? Saját ízlésből? Lesz valaha otthonom?

szombat, szeptember 28, 2013

My Final Plea


here we are at the ending
pieces of me everywhere
i know for some it's upsetting
but no one sees me like he can

can you help, express it
the way i feel about myself
my job isn't easy
i'm full of hate and regrets

for i've used up all my wishes
for ages
now there's only one wish left
please let me rest

here we are and i'm planting
hints and clues everywhere
will you help me stop this
just name the place i'll be there


for i've used up all my wishes
for ages
there's only one wish left
please let me rest

....so i made it to the west
like in the book it stands
to find my answers in the sand
but i found nothing there

there's only one thing i'm aware
my cruise will never end
for some never find their path
cause they don't even have

she said she warned me as a friend
and then she vanished once again
so what's the point in having friends
when nothing ever helps

and i know some of you out there
wait for the last thing i ever say
but if there's one thing i can't tell
if i ever will be back again

and then one day, in 16 years
you'll get everything i sang
i won't be there, to explain,
but you'll have my final plea

you will have this final plea

vasárnap, szeptember 22, 2013

péntek, szeptember 13, 2013

Zagyvaság

Gyanítom, a pálinkától kedvesebb vagyok, mint a bortól, másképp nem tudom, hogyan tudtam ilyesmiket megfogalmazni, pláne, hogy már szinte el is felejtettem. És dühös se tudok lenni. PEdig erről az egészről lehetne írni egy balladát.
Szóval furcsa érzés látni másokat gimis signature lookom minden elemével (azért nyúlra hasonlítani még mindig jobb, mint hörcsögre/tengeri malacra, de ez most nem releváns) magányosan, szomorkásan, telefonkijelzőt bámulva, néha zavartan körbetekingetve ülni a kövön. Pontosan ismerem azt a tekintetet. Egészen jó eséllyel tudtam volna megtippelni az aktuális érzését, de nem, nem a kérdéseire még úgy sem tudnék válaszolni, hogy már átéltem a nagyját és valószínűleg vele is ezek fognak megtörténni. De hát nem lehet az embereket figyelmeztetni. Minket se tudott senki. Úgysem hittük el. Velünk majd más lesz. Dehogy lesz. Ugyanolyan csodás és ugyanolyan szar lesz. Igen, fájni is fog. De magunktól kell megtanulnunk.
Értem én, hogy de hát ez az élet legizgalmasabb korszaka, tele a sok újjal, képlékeny dolgokkal, vajon miből mi lesz, jaj.

De én csak lépdeltem felfelé a lépcsőn, finoman megigazítottam a kalapomat:
Spoilers, dear child... spoilers.

vasárnap, szeptember 08, 2013

Mielőtt a nap lemenne...

I always feel like a freak because I’m never able to move on like this, you know? People just have an affair, or even entire relationship. They break up and they forget. They move on like they would have changed brand of cereals. I feel I was never able to forget anyone I’ve been with. Because each person had their own specific qualities. You can never replace anyone. What is lost is lost. (..) That’s why I’m very careful with getting involved, because it hurts too much. (...) I guess, when you’re young, you just believe there’ll be many people with whom you’ll connect with. Later in life, you realize it only happens a few times.

csütörtök, szeptember 05, 2013

Csak két perc

...re ugrottam be. Írnék, szeretnék írni, tele vagyok ide(is)való agyalni valóval, de annyi dolgom van, hogy még azt sem volt időm realizálni, hogy munkanélküli vagyok. Már megint. Hja, megesik. De ma a kéregető srác is sok boldogságot, egészséget, vagyont, nagy házat, nagy kocsit kívánt. Legyen.

vasárnap, szeptember 01, 2013

My head is a jungle


In a dark room we fight, make up for our love.
I've been thinking, thinking about you, about us.
And we're moving slow, our hearts beat so fast.
I've been dreaming, dreaming about you, about us.


I was speaking soft, see the pain in your eyes,
I've been feeling, feeling for you, my love.
And our bodies are tired, our shadows will dance,
I've been aching, aching for you, my love.


My love is wasted, sorry for this I never meant to be, hurting ourselves, hurting ourselves
And I'm complicated, you won't get me out of trouble, understanding myself, understanding myself
And my love is wasted, sorry for this I never meant to be, hurting ourselves, hurting ourselves
And I'm complicated, you won't get me out of trouble, understanding myself, understanding myself

hétfő, augusztus 12, 2013

Just a Girl

Ma nagyon keveset aludtam és nagyon sokat mosolyogtam.
Tisztában vagyok vele, hogy a következő 5-8 évben nem lesz egy fölös forintom se, amit félre rakhatnék, vagy amit egy álom megvalósítására fordíthatnék, de whatever, egyszer élünk vagy mi.
Most különben is az embereknek örülök. Régieknek, újaknak egyaránt. Különösen a régieknek tűnő újaknak és az elveszíthetetlen régieknek. Segítenek tisztázni dolgokat magamnak, és emiatt mosolygok.
Mert tudom, hogy igazam van. És már nem félek.

I'm in a good place right now.


Don't you think I know
Exactly where I stand
This world is forcing me
To hold your hand
'Cause I'm just a girl, little 'ol me
Don't let me out of your sight
I'm just a girl, all pretty and petite

So many reasons
For me to run and hide
I can't do the little things I hold so dear
'Cause it's all those little things
That I fear

I'm just a girl,
Guess I'm some kind of freak
'Cause they all sit and stare
With their eyes

I'm just a girl,
Take a good look at me
Just your typical prototype

I'm just a girl, my apologies
What I've become is so burdensome
I'm just a girl, lucky me
Twiddle-dum there's no comparison

hétfő, augusztus 05, 2013

Playlist esti sétához

A hordozható zenelejátszóm mindig véletlenszerű lejátszásra van állítva, igazából nem tudom, miért, de erre álltam rá valahogy. Szeretem, amikor pont eltalálja a hangulatomat, ráadásul nem is csak egy szám erejéig, hanem egy szépen felépített random playlisttel. Mint például ma, amikor sétáltam haza este zárás után.

¤


Szeretem azt hinni, hogy egy videoklipben élek. Szeretném, ha pontosan azt fel tudnám venni, amit látok, és akik megnéznék, pontosan ugyanazt éreznék, amit érzek. Tudom, lehetetlen, de minden egyes zenét hallgatva sétálós/vezetős/erkélyről bámészkodós éjszakán erre gondolok. Majd ha elkészítem a Scottie-nak ígért, bámulatos singer-songwriter karrieremhez tartozó albumot, biztosan lesz egy ilyen kliséhalmos, ámde nagyon hangulatos klipem. Mert megérdemelném.

Wait! They don't love you like I love you

Ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
Mindenesetre jó volna, ha tudnék egy ilyen kifejező dalt írni egyszer. Majd egyszer.
Ha már teljesen biztos leszek benne, hogy tényleg elintegettem az utolsó érzelmi alapú rosszul létemet is.


Tessék, ez is milyen jó dal. Francért nem értek semmihez.

Under a sky, no one sees,
Waiting, watching it happening.
Don't hurry give it time,
Things are the way they have to be.
Slow down, give it time,
Still life, you know I'm listening.
The moment that you want is coming if you give it time


Istenem, meg kellene tanulnom felnőtt módjára viselkednem. (Pedig, ha akarnék, mennyi szart keverhetnék. De őszintén szólva semmi értelme azon kívül, hogy öt percig jól szórakoznék. És tényleg csak öt percig.)
Már Phaedra is érzi: nem csak az utazástól fél, hanem attól is, hogy túl sok mindenre kell gondolni. De hát ez ilyen, shit is getting real. Viszont muszáj elhinnünk, hogy minden így van jól, mert ha nem... akkor... akkor?

Csak még adjak időt magamnak. Még addig, amíg van miből gazdálkodnom.
Basszus, még csak 25 vagyok, semmi nincs veszve, ne csináljam már!

 

You want to cuss and fight

Ezaz, energia. De nem, továbbra sem szabad hülyeséget csinálnom. Nem az én dolgom. Lol.
Csak kapjam már össze magam, és ragaszkodjak az eredeti tervhez. Amely szerint nincs terv. Csak idő.
Utána pedig majd lesz valami. Bármennyire is utálom ezt a kifejezést.
Egyébként meg milyen érdekes, hogy az elmúlt nem is olyan rövid időszakban minden lány bókol nekem. Azért mégis csak ez a legőszintébb dicséret és megerősítés. Azon csak bájosan mosolygok, hogy hányan mondták mostanában, hogy milyen aranyos és kedves és szeretetreméltó vagyok. Végül is... miért ne lennék ez is én.

I'm not coming home again

Egyre többet gondolok arra, hogy szó nélkül (de legalábbis ne túl sokkal) lelépjek. Hova? Nem tudom.
Mi tart vissza? Természetesen a félelem. Csak azt nem tudom, mi ijeszt jobban: itt hagyni vagy újrakezdeni.
Mintha lehetne olyat, hogy újrakezdeni. Bármit is. Valaha. Hah.

You want to fuck and fight

Limitált opciók.

                                      

Hate to think how long it's been 
Wasting time at finding faults
Voice a question, take a shot 

Vajon egészséges valakit azért jó szövegírónak gondolni, mert elénekli, ami a fejemben van?
Whatever, de azért egész jól fel lett építve ez a zenei aláfestés.

Let's pretend that everything is just fine
Let's pretend that everything is alright

Úgysincs más választásunk.
Milyen lassú vagyok amúgy, hogy négy dal alatt értem csak haza. Fucking heatwave.
Meg tanuljak már meg most már gitározni. Egy kicsit. Na.

Are you listening?



vasárnap, július 28, 2013

Az előbb nagyon belefeledkeztem az írásba, el is felejtettem, hogy éhesen ültem le.

Aztán csak végigsétáltam a lakáson, amit bérlek: frissen mosott ruháim a szárítón, minden elmosogatva, a hűtőben zöldségek, fagyasztott húsok, fagyi, sör, főzelék, amit én főztem a saját magam által választott és vásárolt edényben, stb., a szennyesben a munkába hordott pólóim, a falon a múlt és a jövő, a könyvek, amiket én vettem, vagy az írásaim miatt kaptam, a füzetek, amik az én betűimtől kéklenek...

És akkor rájöttem.
Nincs itt semmiféle párhuzamos szürreális világ.

Felnőttem.

Ezek felnőtt problémák. Ha tetszik, ha nem. Ha undorít, ha nem. Ha végig akarom játszani, ha nem.

Egyrészt szomorú, hogy ilyen a realitás, a valóság, másrészt különös furcsa tisztaságot és "izgalmat" ad a dolgoknak. Nem tudom, jó-e, hogy nem vagyok az a menekülős típus.

Gyönyörű mocsokságok

Teljes szívemből gyűlölöm a nyarat. A pusztító hőség, amire nem vagyok kalibrálva, meg az egyéb nyavalyák most nem számítanak. De az igen, hogy mindig, minden nyárra romlik el. És még csak kirándulni se tudok soha sehova ilyenkor, ésatöbbi, ésatöbbi.
Már a záróvizsga előtti hét katasztrófa volt, de I ain't got time for this shit alapon összeszedtem magam, és csak szereztem egy négyes mesterdiplomát. Igen, csak négyes, mert a csodás csillagegyüttállásnak köszönhetően életemben először húztam a kedvenc tételeimet, és e mellé volt olyan vizsgadrukkom, mint az összes eddig összeadva, szorozva öttel. Hogy miért nem intéz(het)tem nyugtató telefonokat, az most mindegy. Abban a két órában, amíg vártam az eredményre, meglehetősen nyugodt voltam, még mosolyogtam is. Majd pedig megkezdődött a kétnapos depresszió a "tehetetlenség" témája köré szervezve. Zonyika volt olyan kedves és ha már tanúja volt a kirobbanás pillanatának, megpróbálta mérsékelni a kárt, de nem nagyon lehetett mit tenni.
De túléltem. Nyilván. Mint mindig. Mindent.


Aztán jött Phaedra. Közel két hétre a testvéremmé avanzsált (mit két hétre, örökre), ami szerintem különösen jót tett a barátságunknak, arról nem is beszélve, hogy ha nincs velem, szerintem megőrülök. Rengeteget aludtunk és beszélgettünk, hideg lábfürdővel és több tonna édességgel filmet néztünk, vásároltunk, macskát gyászoltunk, vaksötétben játszótéren hintáztunk, voltunk Szegeden a nagymamájánál, macaronokat teszteltünk, autóztunk, fotóztunk, próbáltuk megfejteni az élet értelmét, miközben hol megsültünk, hol megfagytunk. Ötleteltünk, terveztünk, merész kijelentéseket tettünk. Én például azt, hogy július elsején nem leszek hajlandó otthon ülni anyuéknál, addigra lesz munkám és pont.

Közben voltam Orfűn (világosítson már fel valaki, hogy mi az ördögért járok Fishingre?), találkoztam ismerősökkel, és sértődöttségemben próbáltam erőltetni a még több ismerős gyűjtését, ahelyett, hogy a megszokott közegben lettem volna. Bonyolult. A másik legjobb barátommal csak pár percet sikerült beszélnünk, és például nem tudtam eldönteni, hogy inkább belerúgni szeretnék, vagy megölelni és megkérdezni, hogy mi bántja ennyire. Megjegyzem, egyik sem történt meg. Hiszen én voltam a sértődött fél. És a sértődött felet nem érdekli semmi. Mert amit nem mondunk ki, az nincs is. Nyilván.


Két nappal később jött az első csavar. A városban maradva egy délelőttöt arra szántam, hogy a kedvenc pöttyös ruhámban (aznap persze én voltam az egyetlen, aki nem kardigánnal és esernyővel közlekedett, mikor mindig fordítva van) CV-ket osztogassak személyesen, mindenféle remek helyeken. Délelőtt 11-re láttam, hogy a helyzet reménytelen, lelki szemeim előtt pergett, ahogy évek tűnnek el a süllyesztőben, megoldatlanul maradt problémákkal, és hogy csak a kétségbeesés marad. Megnéztem, mikor indul a következő busz, kikalkuláltam, hogy még egy órám van csodát csinálni, és... csináltam.
Jó, nyilván csak egy pultos meló, de értitek, bölcsész vagyok, ez része ennek az életformának, de amíg le vagyok kötve és pénzem is van, egy szavam se lehet.

Szóval június utolsó napján már robogtam a buszon anyuéktól vissza haza(?), és megkezdődött a nyugalom. Nem tudom, mikor éreztem utoljára annyira jól magam. Jól lakott voltam, reményteli, hogy most aztán megoldok mindent, találkoztam a barátaimmal, az apró bakikat megoldottam okosan, tök jól éreztem magam. Jó, az egyik legjobb barátomon egyre inkább érződött, hogy valami nincs rendben vele, de mivel engem mindig megment az utolsó előtti pillanatban valami mázli, reméltem, hogy a lehető legkevésbé lesz ez rám kihatással, és csak szimplán tudok majd segíteni. (Oh boy...)
A második hét vasárnapján összegeztem friss kiegyensúlyozottságomról és boldogságomról alkotott gondolataimat, kósza terveket szövögettem reményeim beteljesítésére, mosolyogva aludtam el.

And.

Then.

SHITSTORM.

Az ember ugye mindig ott cseszi el, hogy kijelenti, hogy most jó? Ugye?
Mert hogy a következő héten borult minden. MINDEN. Részletezni kár lenne, nem is fogom (az ember mindig csak akkor jön a blogjához, ha nem érzi jól magát, mi? haha.), csak azt az érzést szeretném körbeírni, amikor nem tudod eldönteni, hogy ébren vagy-e vagy álmodsz, és akkor ez egy rémálom-e, vagy egy szürreális párhuzamos világ, ahol minden el van törve, és minden sötét, vagy egy szappanopera lenne az életed, netán igazából kamerák követik minden lépésedet, hogy aztán kis távol-keleti emberek szórakozzanak rajtad az esti rizs és halvacsora mellett? Amikor gondolkodni nem tudsz, amikor érezni nem tudsz. Borzasztó.

A káosz azóta leülepedett, tisztábban látok néhány dolgot, de hogy mit hogyan fogok megoldani, azt nem tudom. Könnyebb lenne, ha csak egyféle szart kellene ellapátolnom.
Ugyanakkor azóta az is kiderült, hogy tényleg mindig igazam van, és felesleges a kishitűség, hogy jaj, biztos csak naiv vagyok meg buta és mi van, ha tök hülyeség, amiben hiszek. Igenis próbáljam meg érvényesíteni a szavamat, akkor is, ha egy másik ember fejébe kell azt beleverni. Hiába félek az ellenkezőjétől, erősebb vagyok, mint gondolom.
De azt is utálom, hogy mindig nekem kell a másik szájába rágni, hogy egy meg egy az kettő. Miért nem tudja mindenki magától összerakni a képet? Meddig tart vajon a türelmem és a bizalmam?
És mi lesz azután? Van olyan, hogy azután?
Nem könnyű menet, amikor egyformán makacs és önző emberek próbálnak dűlőre jutni.

Hogy mi van most? Stagnálok. Minden problémával kapcsolatban léptem egyet, most várom a többiek válaszát. Különösen kíváncsi vagyok a reakcióidőkre. Addig is igyekszem felkészülni, hogy hogyan kerüljem el a sakk-mattot.


péntek, május 31, 2013

Szeretem azokat a napokat

Amikor hosszú idő után újra elégedetten nézek bele a tükörbe ébredés után. (Még ha nyomokban felfedezhető is az önutálat, amiért semmivel nem úgy haladok, ahogy szeretnék. Még jó, hogy a véletlen többnyire vigyáz rám.) Amikor mosolyogva bújok bele a farmerembe és anyu régi kockás ingébe, és mosolyogva tűzöm fel a hajamat is. Amikor egyedül vagyok itthon, tárva-nyitva vannak az ablakok és jön be az esőillat, meg a kellemes levegő. Amikor üvölt a zene, én pedig táncolva főzök-mosogatok-teregetek. Nem sürget senki, mindenre van időm. Izomlázam is azért van, mert ügyes vagyok és kitartó, nem a szokásos balfaszságokból. Ilyenkor jól esik csak úgy lenni.

Csak aztán telhetetlenné válok, hogy lehetne ez még jobb is. És lesz is. De addig is csak mosolygok.


péntek, május 17, 2013

8:45 - papíralapon (eredeti időegyeztetési és egyéb pontatlanságokkal)

Itt ülök az egyetemi épület folyosóján szegeden, és az egyetemi jegyzetfüzetem utolsó oldalára írok. Máskor is meg szoktam írni a blogbejegyzéseimet ennyivel előre, de kizárólag fejben. Most valamiért vágytam rá, hogy rögtön kiírjam magamból.
Két székkel arrébb tőlem ül (alszik?) egy talpig feketébe öltözött lány is a világ egyik legcsúnyább cipőjében. Egy órával korábban érkeztem; ha tudtam volna, hogy nem leszek egyedül, maradtam volna a pékségben egy cappuccinóra. Így viszont csak az ölemben tartott spirálfüzetre morzsálom az enyhén túlsütött cukros kiflit. azért majd kéne egy kávé, mielőtt bemegyek kiselőadást tartani.
Olyan érdekes, hogy még 9 óra sincs, de mintha eltelt volna egy fél nap. Igaz, fél 6-kor "pattantam ki" az ágyból az első csöngésre (~majdnem). Valamiért nem díjazza a szemem, ha három órányi, alvásnak csúfolt fél éber álmodás/álmodozás után rányomom a kontaktlencséket. Hm, azt hiszem, jövőhéten azokat is esedékes kicserélni. Szerencsére még van két pár. Szerencsére még mindenből van egy kis tartalék, hogy normálisan kihúzzam ezt az időszakot. Csak érje meg... De ez most másik történet.
Egészen hajszálpontosan sikerült beosztani az időmet a vonatindulásig, igaz, az este direkt behűtött csokimat sikerült otthon hagyni. Nem baj, ha odaérek, majd veszek másikat.
A vonaton 2 megállón keresztül vártam, hogy a kalauznak sikerüljön kiadnia nekem egy gyorsvonati pótjegyet. Istenem, még kimondani is vicc. Napról napra röhejesebbé válik minden. Remélem, hamarosan külön kell majd fizetnem a kiflimért, meg azért, hogy megehetem. Áh, hagyjuk.
Különben elkezdtem olvasni az egyetlen Douglas Coupland könyvet, amit még nem olvastam a magyarul megjelentek közül. Igaz, még a Szellemírók hatása alatt vagyok durván, de hála annak a stílusi eklektikusságának, még nem tűnik fel, hogy ez nem az a könyv. És még tetszik is.
Szokásomtól eltérően már percekkel a vonat érkezése előtt összepakoltam, és kimentem a közlekedőre. Zenét hallgatva figyeltem a tájat, a kósza állatokat, az elhagyatott épületeket. Enyhén szellős, meleg idő volt, vékony felhőréteg borította az eget, amin elég sok fény áthatolt, az eső pedig szemerkélt. Tetszett.
Rengeteg időm volt még, hát ráérősen sétáltam. Csodálatos volt az idő, de már megint mindenki pulcsit tekert a feje köré, vagy hasonló módon védekezett, míg én a frissen mosott hajammal sem csináltam a fesztivált. Nem értem. Beletúrtam a hajamba: nedves plüssállatka.
Megszólalt a Warpaint Beetles-sze. Tökéletes. A zebrán szembe jön velem egy 30 körüli nő, halvány rózsaszín pórázon beagle-t sétáltat. Egy pillanatra elmosolyodom. Milyen tisztának és bájosnak tűnik, tényleg, mi volna, ha nekem is lenne egyszer kutyám? Talán ha olyan nagy tetőteraszos lakásom lenne, mint amilyenre vágyom. Vagy... Mondjuk a kettő nem zárja ki egymást. Hm.
Ismétlésre rakom a dalt. Nekem most csak ez kell. Nem akarok megállni, szeretnék egész nap sétálni, utazni, egyedül és csöndben lenni. Zenét hallgatni. Figyelni a többieket. Meg a szürke tájban felragyogó pipacsokat. Milyen szentimentális vagyok ma.
Egy kirándulásra gondolok, amire nem mondtam nemet, de valószínűleg nem fogok elmenni. A helyszínre visszavágyok, de a körülmények most nem jók nekem. Lehetne olyan, hogy mégis, de azt hiszem, az túl korai lenne. Mindenesetre elképzelem, ahogy ott vagyok, a reggeli tejeskávéval kimegyek a faház teraszára, a gyönyörű, friss, szemerkélő esőbe. Vajon miért képzelek el mindent úgy, mintha egy videoklip szereplője lennék? Egy kellemesen melankolikus, de pozitív végkicsengésű dalhoz készült videoklipé.
Erről a kirándulásról eszembe jut egy évekkel ezelőtti nyaralás, ahol szakadt az eső, de mégis jót tett a fejeknek. Én ott se voltam. Egy másik ember emléke, és én élesebben emlékszem rá, mint egy-két sajátomra. Fura. Vajon a sajátjaimnak hány százaléka hamis emlék?
Erre a gondolatra értem a pékséghez. Utána átjöttem az egyetemre.
A többit már tudjátok.
Azt hiszem, iszok egy kávét.

szerda, május 08, 2013

Annyi mindent akartam írni

de nem. Csak idézek egyet. Mert aktuális.

You’ll be fine. You’re 25. Feeling unsure and lost is part of your path. Don’t avoid it. See what those feelings are showing you and use it. Take a breath. You’ll be okay. Even if you don’t feel okay all the time.” 
- Louis CK

szombat, április 20, 2013

Sokadik semmitmondó bejegyzés

Nos, így három héttel később már nem vagyok annyira elégedett a döntéseimmel, főleg azokkal, amik az időbeosztásomra és a hatékonyságomra vonatkoznak.
Hogyan kell koncentrálni? Valaki szedje már össze a gondolataimat!

Note to self: újra el kell kezdenem papíralapú naplót vezetnem, mert tele van a fejem.

csütörtök, április 11, 2013

Néha / Don't be stupid

Sometimes, I feel the past and the future pressing so hard on either side that there’s no room for the present at all.
Evelyn Waugh


Néha én is pont így érzem, ahogy az idézet mondja, csak nem tudom, mit tehetnék még, hogy elinduljon minden, aminek el kell indulnia. Annyi bizonyos, hogy a bátortalanság miatti halogatásról le kell szoknom.
De most tényleg, mitől félek? Meg mire várok? Maguktól nem változnak a dolgok.


hétfő, április 08, 2013

25+

A változatosság kedvéért tegnap is buszon töltöttem három és fél órát, így volt időm gondolkodni megint, mert ugye gondolkodni szeretünk nagyon. Persze olvastam is, de az most mindegy.
A lényeg, hogy már egy hete az új negyedévszázadomat taposom, és az eddig döntéseimmel mind megvagyok elégedve. (Azzal mondjuk nem, hogy ma se tudtam felkelni 8-kor, de ezen még dolgozok.)
Kedden megtettem a lépést, amitől egyelőre jobban alszok és elvileg időm is van befejezni a szakdolgozatomat (ne, ne kérdezzétek meg, mennyit haladtam azóta vele), azóta pedig a lelkivilágomat meg a környezetemet tettem rendbe. Komolyan, még most is virágillata van a szobámnak. De nem csak a szobámban jó érzés lenni, hanem a bőrömben is. Kipihent vagyok, nyugodt vagyok, tiszta a fejem.
Éppen csak a koncert óta képtelen vagyok Reptile Youth-on kívül bármi mást hallgatni.


Can we make it?

I don't know, let's try.
If we don't try,
We'll never know.


hétfő, április 01, 2013

Ezt is túléltük

Egyszerűbb és zökkenőmentesebb volt, mint remélem.
És hiába nem kértem ajándékot, csodálatra méltó apróságok kísértek éjféltől éjfélig.

szombat, március 30, 2013

Mielőtt kezdődik a dráma

Szeretném leszögezni, hogy:

kezelhetetlen letargia -> kuka

Csak még egy napot nézzetek el nekem.

PS: Az előbb hallottam, hogy a rádióban ez a dal szólt, és olyan furcsán melankolikus kedvem kerekedett:


vasárnap, március 17, 2013

-

"Bina a szemét forgatja, keze a csípőjén, az ajtó felé pillant. Aztán odamegy Landsmanhoz, ledobja a táskáját, és lehuppan mellé. Hányszor volt már elege belőle, gondolja, és még sincs soha elege."
 Michael Chabon: Jiddis rendőrök szövetsége

csütörtök, március 07, 2013

A jelekről meg ilyesmikről

Mindig is vállaltam, hogy hiszek - vagy legalábbis szeretek hinni - abban, hogy mindennek megvan a maga oka. Hogy van valami felsőbb erő, amit nevezhettek tőlem sorsnak, Istennek, véletlennek, nekem teljesen mindegy, a lényeg, hogy van, és rendezgeti a szálakat. Hogy vannak fix pontok az univerzumban. Ilyenek.
Hogy ez így helyes, vagy csak naiv vagyok, netán javíthatatlan romantikus, esetleg tök hülye, az nem igazán érdekel.
Ugye a minap írtam a hosszú to-do listet, ez azért részletesebben még terjedelmesebb, de mivel ezt a sok dolgot lehetetlen anélkül elvégezni, hogy kiegyensúlyozott legyen az ember, kitaláltam, hogy legalább két dolgot helyre kell rakni, szóval, kedd este azzal feküdtem le, hogy ezzel a két dologgal kapcsolatban kérek jelet, legalább egyet, hogy jó helyen vagyok-e, jó-e amit csinálok, mert akkor csinálom, de tényleg, ha nem, akkor meg azt jobb minél előbb megtudni.
Többek között azért, mert igen furcsán (nem) aludtam az éjszaka folyamán, ez másnap reggelre nyilvánvalóan teljesen kiment a fejemből.
Egészen addig, míg munkaügyben vidékre nem kellett utaznom. Ugyan az eredeti cél szempontjából halálosan felesleges volt egyáltalán elindulni, de a kis falu közepén beleszaladtam egy nagyjátékfilm forgatásba. Itt elkezdett kattogni az agyam, meg kicsit hevesebben dobogni a szívem. Mert ugye ugye.
Bár egy busszal előbb is hazajöhettem volna, valami még ott tartott, pár mondatot váltottam is az egyik stábtaggal, de többnyire csak álltam a szemerkélő esőben, minél csöndesebben, minél jobban képen kívül, hogy ne zavarjam a történéseket, és figyeltem.
De aztán felszálltam a buszra, izgatottan hívtam anyut, elkönyveltem magamban, hogy megvan a jelem, a lelkesedésem kis zavarodottsággal és hatalmas éhséggel kísérte végig a következő pár órát. Volt bolt, étkező, egyetem, busz, munkahely. Találkozások véletlen, hirtelen felindulásból, direkt.
Aztán, miközben késő délután sétáltam haza, megint beindult az agyam, hogy méghogy egy jel, kaptam vagy egy tucatot! De legalábbis kettőt-hármat, amit egy tucatféleképpen tudtam már összekombinálni magamban.
Akkor röhögtem el magam, amikor majdnem elütött egy Mini Morris. A majdnem elütött helyett talán helyesebb lenne azt mondani, hogy erélyesen kiléptem elé, de a részleteknek semmi jelentősége nincsen, nem igazán fogtam fel, hogy mit csinálok.
Az első gondolatom az volt, hogy: "LONDON! ANGLIA!". Utána kezdtem el nevetni, hogy jó, most már tényleg nem vagyok normális, még hogy a nap eseményei közül bármi is jelzésértékű lehet számomra, na hagyjuk már, ekkora barom még én se lehetek.
Megnyugodva, higgadtan hallgattam zenét itthon, mikor este beviharzott a lakásba a lakótársam, röhögve-üvöltve, hogy most már biztos benne, hogy van SORS, mert úristen, mi történt, és nem hiszi el egyszerűen, de tényleg mindennek jelentése van, és fú és fú...
...és akkor én boldogan mosolyogva hátradőltem: Tell me more.


Do you know you fate?

Idő

Gyorsan telik, amikor dolgozok.
Gyorsan telik, amikor alszok.
Gyorsan telik, amikor olvasok.
Gyorsan telik, amikor írok.
Gyorsan telik, amikor eszek.
Gyorsan telik, amikor sétálok.
Gyorsan telik, amikor filmet nézek.
Gyorsan telik, amikor csak zenét hallgatva fekszek.
Gyorsan telik, amikor beszélgetünk.
Gyorsan telik, amikor nem beszélgetünk.

De valamiért minden olyan borzasztóan lassan akar összejönni.
Minden.

kedd, március 05, 2013

To-do list

Nagy szerencse, hogy felgyógyultan, kipihenten, jókedvűen kezdtem a márciust, mert annyi dolgom lesz a következő hetekben, hogy ihaj. Zsongás lesz, kérem szépen, zsongás. Hacsak rám nem jön a világborulás megint és hagyok a picsába mindent.
A lényeg, hogy a normál hétköznapok mellé sikerült annyi teendőt begyűjteni, ami mellett sajnos nem lesz időm tökéletesíteni az életemet annyira, hogy ne érezzem magam szarul negyedévszázadosan, de ez valahol meg is nyugtat.

Szóval a következő egy hónapra szóló lista tárgyilagosan:
- választani egy új szemüvegkeretet
- írni három könyvrecenziót, két koncertajánlót (és akkor már talán beszámolót is)
- eljutni a szakdolgozatomban 45 ezer karakterig és tengernyi vázlat megírásáig
- legalább kétszer, de inkább háromszor Pestre menni
- legalább kétszer hazamenni anyuékhoz
- legalább egyszer eljutni az egyetemre (legalább az egyikre)
- megoldani és stabilizálni a personal issue-kat
- kitalálni, hogy mit akarok kezdeni magammal (de most már tényleg.)
- megszervezni egy borzasztó nagy születésnapi bulit (és meghívni rá MINDENKIT)
- betölteni a huszonötöt (cry & survive)
- ünnepelni

Mindezt úgy, hogy se a szokásos napi tevékenységeimből ne adjak le, se ne legyek fáradt, se ne maradjanak ki lélekfelszabadító programok.

Hát hajrá!

péntek, március 01, 2013

Epizódokban gondolkodom

Now what? (House MD S07E01)

Kicsit beteges, hogy mostanában mindent hozzá tudok kötni egy sorozatrészhez.

hétfő, február 25, 2013

Hétfők hétfője

Valamiért szeretném azt mondani, hogy borzalmas napom van, és hogy jaj, ugye már nem lehet ennél rosszabb, jaj, mi történhet még, de az az igazság, hogy legalább három jó pillanatom volt és még egy fél sikerélményem is, és sütit is ettem, szóval ez így hülyeség lenne.
De tény, hogy még attól sem lett jobb kedvem, hogy bementem a könyvesboltba, pedig körbefogdostam azokat, amelyekre most leginkább vágyom. Mégsem vettem egyet se, sőt, majdnem fintorogva jöttem ki. Tudtam, hogy beteg vagyok, de hogy ennyire?
Amúgy nem tudom, mi a baj. Mármint a nyilvánvalón kívül. Kicsit olyan, mintha irányíthatatlanul ragadtam volna bele valamibe, és az zavar, hogy nincs meg a szabad választásom opciója. De ez is hülyeség, hiszen attól még bármikror felmondhatok, hiába akadályozzák ezt négy oldalról. :D
Persze nem akarok felmondani. Nem akarok elmenni. Még nem. Majd igen, de még nem.
De most már bosszantóan össze vagyok zavarodva.
Most már fizikailag szükségem van arra, hogy lelépjek legalább egy hétre külföldre. Szinte a csontjaimban érzem. Kell a mesevilág, ahol nem kell semmivel törődnöm, ahol álmodozhatok kedvemre, miközben kitisztul a fejem és összeáll a kép. Imádom azt az érzést, és most nagyobb szükségem van rá, mint valaha.
Csak most nem is az anyagi vonzata gondolkodtat el jobban, hanem hogy erre nagyon nem most kellene időt szánni. De akkor most hogyan tovább?

A mai molyos szerencsesüti azt mondta:
Ha nincs semmi értelme, annál jobb, legalább nem kell törni rajta a fejünket.
Azt hiszem, innentől kezdve ez lesz a mottóm. Ha jó, ha nem jó. Ha van értelme, ha nincs.
The show must go on.


kedd, február 19, 2013

Soon

Egy kicsit félek, hogy most félre vagyok értve, de egyelőre mindegy, nem erről akartam írni, csak ezt most muszáj volt megjegyeznem. Majd elválik. Hamarosan. I guess.

Szóval múlt szerdán fent voltam Pesten, találkoztam egy csomó ismerőssel és ismeretlennel, voltunk koncerten is. Várakozások nélkül, fuck this shit alapon a legjobb koncertre menni, mert így aztán tényleg csak nyerhettem. Hallgattam eddig is Raveonettes-t egy kicsikét, de sose gondoltam volna, hogy ilyen nagyszerű élmény őket élőben látni. (Az énekesnő kezét pedig kérnénk azonnal, ahogy azt később megbeszéltük.) De nem is a Raveonettes-ről akarok írni, hanem arról, hogy mennyire boldog voltam a koncert közben. Csak táncoltam és táncoltam és nevettem és táncoltam és nem értettem, hogy miért örült nekem mindenki annyira (na jó, nem mindenki, de azt nem is sajnáljuk, meg az egy másik mese amúgy is), és csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal fel akarok mondani, hogy az életemet annak szentelhessem, hogy mások is ennyire boldogok legyenek.



Persze hajnalban, Á.-nál megint felébredtem. Két hete ismét felébredek minden hajnalban (kivéve egyszer, de aznap túl fáradt voltam). Ez így időnként van. Nem mondom, hogy nem tudom, hogy mi az oka, de az összefüggést akkor sem értem teljesen. De ez az első mondathoz kapcsolódik, úgyhogy most ezt is hagyjuk. A lényeg, hogy amíg visszaaludtam, tépelődtem, hogy de ha felmondok, akkor előbb utóbb haza kell költöznöm, amitől csak depressziós leszek, ráadásul több szinten, amitől még annyi alkotásra se vagyok képes, mint egyébként, tehát annak semmi értelme. De annak van, amit csinálok?

Pénteken próbált meggyőzni a főnököm arról, hogy van. Nem tudtam, mit gondoljak, később a busz helyett hazasétáltam, lassan, esőben, zenét hallgatva, tök jól esett. Arra gondoltam, hogy mennyire imádok itt lenni. Meg arra, hogy fogalmam sincs, mi a faszt keresek itt.
Nagyjából látom az összefüggéseket, hogy miért jó ez nekem, de valamiért mégsem tudok élni ezekkel az előnyökkel, lehetőségekkel. Nem tudom, mi hiányzik még, hiszen most van az, hogy elvileg minden a seggem alá van tolva. Persze munka volt eljutni idáig, nem felejtem, honnan indultam a nyár közepén. De mi kellene még? Kitartás? Türelem? De ezek vannak. Vagy ezen az oldalon pont nincsenek? Már ezt se tudom.
Kell az a valami. Az a kis inspiráció. Az a kis lökés. Bármi is az, szükségem van rá. Csak valaki mondja meg, hogy mi az, ami nem stimmel!

Egyébként lelkes vagyok, még ha ez nem is érződik. De tényleg. Ezért is félek, hogy félre vagyok értve. Pedig... Nem kell félni. I'm here.

Oh, and we're going to have a party. Just sayin'.


szombat, január 12, 2013

Volt egyszer egy 2012

Csak eljutok én is az előző év összegzéséhez végre.

Számok:
- 62 blogbejegyzés
- 80 megtekintett film (21 idei)
- 5 új sorozat (plusz ezermillió évad)
- 23 könyv
- 11 koncert + 1 fesztivál

Borzalmasabb a végeredmény, mint gondoltam. Ez egészen tarthatatlan.

Kedvencek:
sorozat:


film:

író:
David Nicholls

könyv:

koncert:


Kedvenc zene? Azt hiszem, regelnem kellene valami zenés-statisztikás oldalra is, mert egyszerűen képtelen vagyok számon tartani. Javaslatok?

Szöveges:
Most jó. Nem tökéletes, mégcsak nem is elég az elfogadhatóhoz, de jó.
Volt nagy mélypont, de sikerült is kijönni belőle, amit pár másik embernek is köszönhetek.(Üzenem nekik, hogy nagyon szeretem őket.) De tartom a pozitív tendenciát, a szobám fala tele van inspiráló feliratokkal és képekkel, igyekszem, de tényleg.

Ugyan még az elmúlt évben sem történt meg a C&CP első próbája sem, de ami késik, nem múlik, én nem adom fel. :D

Írnék még, de minek. Inkább csináljuk az új évet!

kedd, január 01, 2013

2013 - Újratervezés

Oké srácok, hát ez is eljött, felfogni még nem sikerült, úgyhogy nem is tudok nagyon mit mondani, de szerencsére itt van nekünk Neil Gaiman, aki mindig tudja, hogy mit kell mondani, ha emberek inspirálásáról van szó. Szóval legyen csodálatosan szép évetek!


Meg zenében gazdag. Nyilván.