Ezt csinálom, amikor egyetemista vagyok

Jó, tudom, mikor nem vagyok egyetemista első minőségemben (soha), de ez most mindegy.
Vizkulton rá lettünk úgymond kényszerítve, hogy minél jobb előadásokat csináljunk (ha már szinte minden egyes alkalommal így kellett készülnünk), amikhez a vizuális anyagot is minél tömörebben és kreatívabban oldjuk meg. Haladva a korral, végül mi is rá szoktunk a prezire, ami eleinte sok vicces pillanatot okozott.
Legutóbb A digitális film kurzusra együtt kellett feldolgoznunk LilaLibikókával Kiss Gábor Zoltán Iteráció és dizájn a videojáték elméletében című szövegét, és jó három órán át készítettük a prezinket a Boci Tejivóban, vacsorázás közben. A végeredménnyel pedig annyira elégedettek vagyunk, hogy szerintünk eddig ez sikerült a legjobban (igaz, vetítéskor egy kicsit elcsúszott), és nekem is annyira tetszik, hogy megmutatom nektek. Nem hosszú, de azért arra nem kötelezek senkit, hogy el is olvassa, ami oda van írva.

Iteráció és dizájn a videojáték elméletében on Prezi

Egyébként, készítettünk egy csoportblogot is a házi feladatainknak, szintén házi feladatból, de nem kizárt, hogy bővíteni is fogjuk egyéb dolgainkkal.

Sacc/kb párbeszédek The Twist alatt és után

- Hű. Milyen sokan vagyunk.
- Szerinted sincsenek összesen tízen? Lesz itt ma egyáltalán valami?
- Hát nem'tom, de kérem vissza a pénzem.


- Hm. Akkor most inni kéne valamit?
- Gondolom ja. Nem mintha lenne pénzem. Nem mintha ez akadályozna.
- Ismerős. Mit iszol? Én valami frissítő, szénsavas, enyhén alkoholos dologra gondoltam.
- Én benevezek egy sörre. Ajánlom a breezer-eket.
- Talán most kihagynám. Viszont egy sima bacardicola jöhetne.
*5 perccel később*
- Te, mi tényleg ennyit tökölünk ezen?


- Hm, szerintem elmegyek mosdóba, amíg nincs nagy sor.
- Én attól félek, hogy nem látok semmit a színpadból. Szokatlanul sok ma a magas ember.
*röhögés*


- Azért, ha kezdődik, álljunk már át a pult másik oldalára.
- Én is így gondoltam. Szerinted vagyunk már húszan?
- Nem tudom, de ez vicces azért.
- Bocs, megszámoltam: huszonöt.


- De érted, rám álltak. Mert ma olyan sokan vannak, hogy nincs elég hely. De érted.
- De fúj, amúgy ezek mindjárt kúrnak.
- Tudom, konkrétan a nyakamba lihegnek.
- De ez... debazmeg. MENJETEK MÁR SZOBÁRAAA!!!
- Semmi gond, néha nekem jönnek, semmi gond, alig idegesítő...
- Hű, szünetet tartanak! De és fogadjunk, hogy most drámáznak valamit!
- Szerintem a csaj úgy érzi, hogy nem figyelnek rá eléggé.
- Ja, én is ettől tartok.
- De láttad, hogy az előbb milyen rondán gyanúsan nézett rám?
- Jujuj, miattad fog kitörni a dráma, ajajajaj!
- Nem tehetek róla, hogy ilyen szörnyen kacér a jelenlétem is...
- Hehe! De bazmeeeeg, újrakezdték. De ezek tényleg!
- Remélem fiuk lesz és Oszkár Krisztián lesz a neve...


- Most realizálom, hogy azért lettünk hirtelen ilyen sokan, mert ezek már a patkós-féle bulira jöttek.
- Hát... elég csak rájuk nézni...
*röhögés*
- Azt hittem, csak otthon nálunk menő melegítőben járni szórakozni.
- Ó, ez örök divat!
- De érted, bejönnek ittas csajokat felcsípni, mert amúgy senki nem állna velük szóba, meg különben is lusták a kisujjukat is megmozdítani valakiért. Ismerem a fajtájukat...
- De most hagy ne mondjam, hogy ők is nekem jöttek...
- Nincs hely, nincs heeeely!
- Ma este én vagyok a láthatatlan lány. A hétvégén még azt mondták, menő vagyok, de most, ahogy így szétnézek, hát nem'tom. Nem tudom tartani ezt a szintet...
- Ugyan, sose bánd.
- De most nézd már meg ezt a tánckultúrát! Oké, tudom, hogy én is remek vagyok, de azért ez...
- Hiszen az a lényeg, hogy különlegesek legyünk, nem? Muszáj valami szokatlannal előrukkolni.
- Nos, igen. Remélem már feltűnt, hogy én is erőnek erejével gyúrok a különlegességre...
- Mind arra gyúrunk, hát nem?
- Hát de.


- Na, én még mindig lelkesen visszatapsolok!
- Nagyon örülök, de én mennék.
- Ne már, tök jó volt a koncert!
- Az tényleg baromi jó volt, meg tök jó, hogy ilyen sokáig voltak színpadon, de ezektől az emberektől már konkrétan félek.
- Ugyan, még csak most kezdődik a buli.
- Jaj.
- Miért, szerintem vicces.
- Az, de ez akkor is durva. Valahogy, ha zenekarom lenne, nem szeretném azt látni, hogy a tánctér azért telik meg néppel, mert jöttek a diszkósok partizni.
- Tény, hogy elég szar, de hát ez van.
- Ez.


*séta, séta, séta, röhögés*
- Na de várj. Ezt láttad?
- Ühüm.
- De, de láttad, hogy mit csinált?
- Ühüm.
- De bazmeeeeeg, az utcáááán?
- Tudod, én újabban csak azon szoktam kiakadni, amikor nem akadok ki...
- De ez most mi volt?
- Figyelj, én komolyan nem értem az embereket...

*egy jó órával később*

- De hallod, ez már megint itt van?
- Mi van?
- Itt van mögöttünk, persze letolt gatyával... Menjünk már át az út túl oldalára.
- De mi van már, követ minket?
- Nem hiszem. De komolyan szeretném tudni, mi motiválja ezeket az embereket...



(na jó, memóriám véges, meg különben is elfáradtam. azért nem volt ez szar este, csak hát na.)

About a sick girl

Ti is érzitek ezt a kínt? Ahogy lüktet az egész fejem, de még a fogaim is? Hogy a fejem űrtartalmánál lényegesen több váladék kerül a zsebkendőimbe? Hogy zsibbad az egész tarkóm-vállam-hátam-derekam? Hogy egyszerre didergek és elégek?

Az egész úgy kezdődött, hogy lejöttem Szegedre. A sok elintézendő dolog miatt kitaláltam, hogy egyik hétvégén lent kéne maradni tanulni, olvasni, meg vásárolni, mert hét közben ezeket nem nagyon lehet, otthon meg nem haladok semerre. Haruhi bejelentette, hogy szombaton tömbösített órái lesznek, úgyhogy lent marad, gondoltam, hogy ez így perfekt, maradok én is akkor most, legalább nem leszünk egyedül. Ann Mary egész héten beteg volt, ez csütörtökön látszott rajta a legjobban. Én persze nagy mellénnyel ecseteltem, hogy az elmúlt években két-három alvással mindig ki tudtam kúrálni a nátháimat, kivéve tavaly ilyenkor, de az ugye más...
Tegnap már a reggeli ébredés is gyanús volt. Kilenc órányi alvás után hogy a fenébe nem akarok tudni felkelni? De mivel a suli helyett alszok dolog nem olyan ritka és új, ezért nem izgattam magam rajta különösebben.
Reggeli(tízórai) után rendbe raktam a konyhát, meg nagyjából a fürdőt. Haruhi megjött, ebédeltünk, majd a csodálatos tavaszi napsütésben (ám sapkában-sálban-téli kabátban) elindultunk a városba, megnéztük a piacot, a Széchenyi teret, meg bevásároltunk. Még eső előtt hazaértünk. Kitakarítottuk a szobát, Haruhi felmosott, rendbe raktunk mindent (jó, az asztalom még vár rám...), mostunk két adag ruhát, közben előbb zenét, majd Bridget Jones hangoskönyvet hallgattunk. :D
Olyan hat óra magasságában már majdnem végeztünk, szédülés fogott el. Haruhi azt mondta, hogy csak elfáradtam, csüccs le. Gondoltam persze, igaza van, de azért eszembe jutott, hogy délután egyszer már morogtam, hogy fáj a mellkasom. Hirtelen minden náthás tünet kijött rajtam. Az este folyamán legalább két kis csomag zsebkendőt elhasználtam. És persze előjött a kötelességtudatom is: háromfogásos vacsorát ettünk! (Ez egy olyan hülye jelenség, miért csak ilyenkor jellemző rám?) Megmelegítettük az előző napról maradt grízgombóc levesét Hajninak (aki éppen akkor írt ránk, hogy együk meg, mikor már alig volt a tányérunkban), készítettünk isteni finom makaróni szószt (érzésre egy örökkévalóságig tartott, de ritka jól sikerült), és sütöttem csokis-meggyes sütit, ami jó lett ugyan (figyelitek, eltűnt az önkritikám? :D), de több kakaót is elviselt volna azért. Ezután még pötyögtünk némi zenét, de nem sokkal (és egy neo citrannal, amiért felhívtam Ann Mary-t, pedig kiderült, hogy nekem is volt) később ágyba zuhantunk (vagyis én, mert Haruhi rendes kislány, szépen betakarózott, meg minden :D).
Újabb kilenc óra alvással később nagy nehezen feltápászkodtam. Az utolsó két órában többször is felébredtem szerintem, de ez valami fantomdolog lehetett, mert egyáltalán nem bírtam megmozdulni. Próbáltam enni, olvasni, zajt csapni, de annyira nem ment semmi, hogy inkább leforráztam magam egy pöttyös bögrényi epres teával (életemben nem ittam még ilyen édesen, gondolhatjátok, milyen lett...), és felöltöztem. A baj csak az, hogy egy helyben ülve még csak-csak megvagyok, de mozogva... oh, sweet vertigo. Ennek ellenére az átlagos idő kétszerese alatt bevonszoltam magam a könyvtárba (a valaha volt sétálópartnereim, akik nem bírtak velem lépést tartani, most örülhettek volna, milyen lassú vagyok; pedig ők nem is próbáltak még együtt haladni Ann Mary-vel...). De milyen jól tettem! Azon túl, hogy milyen sok emberrel tudok most éppen beszélni, sikerült feljelentkeznem egy kurzusra, meg ilyenek. La vie est belle.
Csak ne fájna az összes ízületem. És ne vágynék a szerető gondoskodásra. (Este is a bal oldalamon kezdtem el aludni, sőt, úgyis ébredtem, pedig mindig a jobbon szoktam.) Még kamillateánk sincs otthon, hogy kigőzöljem a fejem. De ez ellen még talán tehetek.
Vajon akartam még valami másról írni nektek? Hm. Bye.

Az utolsó szemeszter

Hát ezt is megértük: elkezdődött szegedi egyetemi éveim utolsó féléve. Nagyon bízom benne, hogy tényleg ez lesz az utolsó. Igen, vannak még bizonytalan pontok, de remélhetőleg minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Hihetetlen, hogy eltelt két és fél év. Hova lett? Mi történt közben? Semmi. Minden. Az emlékeim közül szinte semmi sem kötődik az egyetemhez. A városhoz is alig. Ma is beszéltük Rönével, hogy el nem tudjuk képzelni, hogy öt évnyi tervezgetés után (A-terv: Bp., B-terv: Pécs) vajon hogy ütött be nálunk ez a Szeged-Szolnok dolog. Most ugye az jön, hogy hát nem én szoktam mondani, hogy mindennek oka van? Hát de. Valószínűleg nem is került volna a látóterembe az esztétika, ha nem ide jövök. Meg úgy általában teljesen máshogy alakult volna minden. Viszont úgy érzem, hogy bármennyire is a hátam közepére kívánom már az egész Sun City-t, mégis így volt a legjobb. Annak ellenére is, hogy az emberi kapcsolataim mennyire máshogy alakultak a gimi után. Nevelőtanárom, Márta néni mondta mindig, hogy szerinte csak azért vagyok ennyire közösségi ember, mert addig sem kell tanulnom. :D Lehet igaza volt, hiszen az egyetemen már senki nem ellenőrzött, büntetlenül lehetett bármit csinálni. Pedig szerettem azt az első évet, amikor minden lelassult, mindent szépen kiélveztem, utazgattunk, szórakoztunk, nem törődtem túl sok mindennel, pláne nem az emberekkel. Vagyis, hogy de, csak eléggé lecsökkent azoknak a száma, akik az érdeklődési körömet alkották. Ezzel csak az volt a baj, hogy mikor elkezdett hiányozni, hogy mindent csináljak, mindenhova menjek, mindenkit ismerjek, akkor képtelen voltam visszacsinálni. Megrekedtem. Az egyéb körülmények meg pláne nem segítették a visszaszocializálódásomat, pedig én csak alkalmazkodni próbáltam (néha belegondolok mi indította el egyáltalán ezt a "leépülős" folyamatot; eleinte azt hittem, hogy csak elfáradtam kicsit, de túrót: alkalmazkodtam).
Erről nagyon le kellene szoknom. Szerintem jó úton haladok, elég önzően alakítottam ki a napirendemet, és akkor fekszek le a legvidámabban aludni, ha pont úgy sikerült minden, ahogy szerettem volna, semmi meglepetés. A kiszámíthatóság jó dolog. (Most még. Hamarosan úgyis majd azzal jöttök, hogy már megint nem vagyok elég spontán, pedig tudjátok, hogy minden baromira helyzetfüggő.) Oké, túl önzőnek se kellene lennem. Érdekes, hogy míg elvileg a fiatalok milyen korán felnőnek mostanában, én ilyen lassan fejlődök: néha úgy érzem, csak sötétben tapogatózok. Ugyanakkor tetszik ez a szakaszosság: fokozatosan kerülök egyre nagyobb helyekre, egyre másabb jellegű feladatokkal kell foglalkoznom, stb. Lényeg, hogy minden szépen, fokozatosan megy. Mindig kitalálok valami lelki projektet is, hogy éppen mire próbáljak nagyon figyelni. Illetve úgy vettem észre, hogy ez most már viszonylag tudatlanul megy. Mintha hetente változna a gondolkodásom. Furán érdekes, néha félelmetes... Közben meg tér vissza a maradéktalanul lökött Orsi is. Szerintem magáért beszél a tény, hogy felkértek házi bohócnak. (Kár, hogy mindig a bohócok a legszomorúbbak. :D)
Azt hiszem, kissé elkanyarodtam az eredeti témától. Szóval egyetem. Úgy gondoltam, hogy az esztétika lesz az utolsó, ami érdekel, erre tessék. És még szeretem is. És per pillanat nem tudom elképzelni, hogy milyen másik irányba mehettem volna. Ennyit az okokról. Elég maroknyi a csoportunk, talán 15-en, ha lehetünk (nincs kedvem megszámolni). Érdekes módon az első félév óta (amikor is az újdonság ereje és a vele járó félelem fogott össze mindenkit) most megy a legintenzívebben a kommunikáció az emberek között. Összekovácsolja a népet a szakdolgozat. A félelmek, kérdések, kétségek. Meg a hogyan tovább.
A szakdolgozattal az a legnagyobb baj, hogy olyan minimális mennyiségű írást kellett két év alatt leadnunk, hogy talán együtt nem érnék el a szakdolgozat minimum húsz oldalnyi terjedelmét. Ráadásul valamit talán mondania is kellene a kis szösszenetünknek, de hiába ismerjük így-úgy a témánkat, egy kutató alaposságával nem tudunk felvázolni semmit, és központi gondolatokat se nagyon tudunk megfogalmazni. Eratesó ma mondta, hogy náluk a húsz oldal alapterjedelem egy házi dogánál. Kíváncsi vagyok, ott mennyi fejtörést okoz ez a probléma... (Egyébként tesó, még mindig nem tudom elhinni, hogy magyaros létedre nem tudsz semmit az egyetemi lapokról. Házi feladat! :D)
Persze a bizonytalanság ellenére feladtam a mesterképzésre a jelentkezést. Eddig se volt jellemző, hogy ne tudjam megoldani a dolgaimat, de most mégis, valami új érzés volt, hogy a procedúra minden részét én csináltam. Hogy nem volt anyu, aki kitöltse helyettem a lapot, mert rondán írok (már annyira nem is, de akkoriban határozott vonalat se tudtam húzni), nincs ofő, aki ellenőrizze, hogy minden rendben van-e. És persze sokat dobott az élményen, hogy két hete törzsvendég vagyok a tanulmányi osztályon. Azt hiszem, most bepótoltam az elmúlt két évet is ez ügyben. :D A jelentkezésnél egyébként megtartottam régi "kabaláimat": első helyen kb. elérhetetlent jelöltem meg; optimista módon kipipáltam a diákigazolvány-igénylést, és egy helyett három éves képet ragasztottam be. Pont, mint tizenkettedikben. :D Így már majd csak felvesznek legalább utolsó helyen. nem mintha akkora örömmel töltene el levelezősön folytatni ezt a dolgot. Ahhoz lusta vagyok. De a szükség nagy úr.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha már egy éve azon izélek, hogy nem akarok mesterre menni, akkor miért, illetve, hogy miért esztétikára. Nos, amikor már huszadjára kiabálják le az ember fejét, hogy csak arra ne alapozzon már, hogy butának tartja magát, illetve új év első napján a szülei vidáman azzal kezdik, hogy "ugye tudod, mikor van a leadási határidő", az ember meg csak néz vissza bután, hogy minek az, mire a szülők hihetetlen reakcióidővel lelombozódnak, akkor csak elkezd érdeklődni. Meglepő módon a keresés is meg tudja izzasztani,, legalábbis a google első találata a választott képzésre, amikor a felvivel nem boldogul. És ha közben háttérzajként ott a tévé is, akkor esélyes, hogy "vicces" reklámokat fog hallani közben, amik akár az életének szlogenjei is lehetnének. Akár. De talán nem.
Mikor ma meséltem Katy-nak, közölte, hogy ezek jelek, amikre oda kell figyelni. Hát persze drágám, de akkor kegyednek nem kellene figyelnie a hirtelen sok diplomata autóra, és befejezni a köztisztviselős cuccot? Kisasszony, önből valami külügyes lesz, fogadja el. Tudom, hogy akarja. :D
A képzések kiválasztásánál próbáltam azért reális maradni. Fontosak voltak a minőségi, anyagi és földrajzi szempontok is. Az, hogy a minden évben felállított sorrend most is ugyanolyan maradt, az vagy véletlen, vagy pedig azt jelenti, hogy zseniálisan gondolkodom már elsőre is. :D Végül csak esztétikát jelöltem, azt három helyen. Szeged így ugye kapásból kilőve. Igaz, ott meg a vizkult-szak tetszik nagyon, de ha én nem megyek el a városból, akkor meg fogok fulladni. (Ennek ellenére, ha úgy alakul, nem tartom kizártnak, hogy később levelezőn, vagy valahogy megpróbáljam.) Szükségem van a lehető legnagyobb változásra. A költözés remek lesz. Friss levegő, új emberek. És mégsem, tekintve, hogy mindenhol várnak már, és mindenhonnan kaptam már konkrét lakóhely felajánlásokat. :D Elveszni tehát nem fogok tudni.

Ha már változás:
Szerintetek is sürgősen és drasztikusan szortíroznom kellene az mp3-lejátszóm tartalmát? Néha váratlanul olyanokba botlok bele, hogy jaj. (nem tehetek róla, hogy a random hallgatást preferálom)

Ui.: Még mindig azt mondom, hogy a két évente költözés lenne ideális. Abba azért beleférne, hogy lássam a világot Szentpétervártól New Yorkig, Barcelonától Berlinig.
(Csak már megint ez a fránya megosztási vágy...)

Uui.: Annyira nem aludtam egész héten a sok korán kelés miatt, hogy szokásos lefekvési időm is túl későnek tűnik, és halvány lila sejtelmem sincs arról, hogy mit gépeltem le az elmúlt másfél órában. De elküldöm a bejegyzést. Mert miért ne?

Hangulatingadozós

Eleve rossz úgy ébredni, hogy percekig azon tanakodsz, hogy valóság vagy álom? És nem nyugodsz meg rögtön, hiába csak az utóbbi. Mert lehetne igaz is. Tudod, hogy nem. De lehetne. Épp ez zavar téged, ez a lehetőség. Nem akarod. Bár ne érdekelne.
Az is érdekes, hogy hány szálon tudsz gondolkodni egyszerre. Hiszen közben ott zakatol a fejedben, hogy "es ist vorbei, vorbei, vorbei", próbálod felidézni a XX. század első felében dolgozó magyar rendezők rövid pályaképét, kétségbeesetten kutatod elméd mélyén az éppen aktuális művészetfilozófia lényegét, de már nyílik is a szád, és csukott szemmel magad elé suttogod: "now, it's decision time, which one will stay, which one will say goodbye".
Te is utálod, amikor olvasol, tudod, hogy koncentrálnod kellene, de csak és kizárólag egy teljesen más dolog jár az eszedben, amit sehogyan sem tudsz onnan kiirtani? Elárulom, ez vizsgaidőszakban nem túl praktikus... Persze a hatékony felkészülés miatt semmi kedved visszamenni az egyetemi városba. Persze ha már visszamész, akkor a te vonatod késik húsz percet, hiába volt reggel nyolckor a felsővezeték-szakadás. Hiába gondolod úgy, hogy akkor a sima vonattal mész, nem város be az IC-t, a sima vonat valamiért úgy dönt, hogy bevárja a másikat, holott ezelőtt ilyen sose volt. Akkor meg már inkább visszamész a -5/10 fokba járkálni. Ja, mert a váróban nagyon büdös van és nem bírod öt percnél tovább. Olyan melankolikus az egész. Pláne amikor végre meghallod a jellegzetes IC-t beharangozó dallamot, és csak lassan, nagyon lassan közelíted meg.

Love of mine some day you will die
FIGYELEM, FIGYELEM,
But I'll be close behind
KISKUN INTERCITY ÉRKEZIK
I'll follow you into the dark
JOBBRA, A HARMADIK VÁGÁNYRA
No blinding light or tunnels to gates of white
AZ ELSŐ HÁROM KOCSIBAN UTAZHATNAK
Just our hands clasped so tight
INTERCITY PÓTJEGY ÉS HELYJEGY NÉLKÜL
Waiting for the hint of a spark
A VÁGÁNY MELLETT KÉRJÜK VIGYÁZZANAK

De a könyv, amit olvasol, az valami csodálatos. Roppant rideg, kegyetlenül kívülálló, de akkor is meg kell szakadnia a szívnek.

Hogy van az, hogy akármennyire is nem érzek semmit a város iránt, mégis valami megkönnyebbülést érzek, amikor a vonatról leszállok és megpillantom a dómot? Ráadásul ahogy a vonat lépcsőjén álltam, megszólalt egy lelkemnek kedves, rég nem hallott dal (őszintén: sose tudtam eldönteni, hogy női vagy férfi az énekhang). Hazáig sacc/kb végig pozitív-vidám dalok szóltak. (Just Say Yes, meg Franz Ferdinandok.) Nem is értettem.
Délelőtt rám lett telefonálva, hogy így leszek-e. Mondom leszek. Ehhez képest a lakás tök üres volt, de a fűtés persze nem volt eléggé levéve. De most miért akadjak ki? Szellőztettem, fűtöttem. Ittam egy jó málnás-cranberry-s teát, ettem házi májasos zsömlét. Közben olvastam. Természetesen nem azt, amit kellett volna. A fejem zsongott, gondoltam lefoglalom az agysejtjeimet, de sajnos nem volt nálam semmi, amivel hangolni lehetett volna, az abszolút hallásom sem nőtt ki útközben, de a remek hangszer annyira nem volt a topon, hogy bántotta a fülemet, így sajnos hagytam a francba. Pedig még körmöt is vágtam. De mindegy, majd februárban rágyúrunk. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni az az újabb négy akkord. Meg hogy jutok-e majd tovább. Persze most ezzel sem kellene foglalkoznom.
A fejem viszont még mindig fájt. Lefürödtem, nem lett jobb. Lefeküdtem, hogy akkor majd alszok és korán kelek. Hát persze. Nem voltam eléggé kifáradva, az agyam tovább zsibbadt, reggel szenvedve ébredtem, hiába olvastam, semmi, de semmi nem jutott el az agyamig és...
Hát igen. Az eredménye meglett. Nem mintha veszni látszana minden, de azért rendesen megijedtem. Megfigyeltétek már, hogy többnyire azok a dolgok nem sikerülnek, amiket biztosra veszek? Szerintetek kár volt kijelenteni, hogy ősztől nem leszek tovább az SZTE diákja?
Persze pontosan sem fogalmazok. Hiszen csak azt kértem, hogy szurkoljatok, hogy vidáman és minél előbb érjek haza. Ezek pedig teljesültek is. :D
Anyu rendes volt. Nem is a nettől akart eltiltani, hanem az éjfél előtti alvásra akart ráparancsolni. :) Mostanában rendszeresen ágyban vagyok fél 1-re, úgyhogy fokozatosan haladok a jó irányba. Kár, hogy ez többnyire a szemem fájása miatt van, és sajnos nem vagyok elég fáradt ahhoz, hogy rögtön elaludjak, így... igen, Csobi megmondta mi a betegségem: insomnia sokatgondolkodusz. :)
Ma elkísértem anyut kezelésre (olyan két évente szokott neki elrendelni az orvos egy három hetes -tornás-masszírozós-gyógyfürdős-nemtommilyenes kezelést a reumájára), és be lettem fizetve úszkálni, meg egy fél órás masszírozásra.
Anyu leültetett egy pontba, hogy akkor itt elválunk, majd egyszer csak összefutunk, menjek, amerre jónak látom (meg amerre lehet, hehe). Üldögélés közben arra gondoltam, hogy oké, jó ez, de itt vagyok egy törülközővel körbetekerve, és igaz, hogy a falak sárgák, nem zöldek, de itt is mindenki fehérben járt-kelt, itt is jellegzetes szag van (csak itt ugye a gyógyvíztől), szóval az egész olyan, mint egy kórház. (Fogalmam sincs mi bajom van a kórházakkal, mert oké, hogy születésem után az első pillanatban egy kis sárgasággal kezdtem és nem nagyon akartak hazaengedni, de azon kívül egyetlen egyszer tartózkodtam ott, mint beteg, akkor is max. másfél-két órát, amikor eltört a jobb kezem mutatóujjának első ujjperce és begipszeltek könyékig. De hát minden 8 éves így lesz először sztár a suliban.)
Egyszer csak egy szakállas bácsi jött, hogy bár még 20 perccel későbbre van időpontom, de ha elfogadom őt és nem ragaszkodom egy női masszőrhöz, akkor indulhatunk is. Kezeim feltartásával jeleztem, hogy nekem aztán tökmindegy. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a lábam is kapott a jóból, de pont jól jött ki, mert reggel arra ébredtem, hogy fáj a bal bokám, és most szépen helyre lett rakva. :D Volt egy olyan sztereotípiám az eddig hallottak és tapasztaltak alapján, hogy ilyenkor csönd van, relaxálás van, bizalmas hangulat van. A terem ahol voltunk, ilyen függönyökkel elválasztott kis "box"-okból állt (tessék, kórház), és bár senki nem látott senkit, mégis ment a keresztbe csevej, szólt a rádió, szóval összességében jó volt a hangulat.
- Hm. Szokott idegeskedni?
- Előfordul... - de ezt így elcsukló hangon.
- Na, ez a stressz-csomó. Érzi?
- Ühümm - képtelen voltam kimondani, hogy nem lehet nem érezni, annyira fájt. :D
Mikor végeztünk, egy új Orsi kászálódott le az asztalról (jelentem, még most sem érzek semmi rosszat!), akivel közölve lett, hogy semmi baj nincs a hátával, csak itt-ott le vannak kicsit tapadva a dolgok (rögtön a soha fel nem használt beutalók jutottak eszembe, amikkel az iskolaorvos hajkurászott volna engem az ortopédiára, hehehe). Mondtam, hogy sokat ülök. Kérdezi, hogy számítógép? Mondom az. Hát de 2-3 óránként csak fel kéne onnan kelni mozogni egy kicsit. Meg pár havonta nem árthat egy ilyen átmasszírozás sem. És tényleg. Ez most nagyon bejött.
A heilwasserrel már más a helyzet. Mármint, maga a víz remek (elvileg negyed óránál többet nem kéne benne lenni egyhuzamban; én egy plusz órát ráhúztam), csak amikor az átlagéletkort nem mered meghatározni, mert 40 alatt négyen vagytok: te, meg egy kb 3 éves kislány a szüleivel. És 50 alatt is csak anyukád, meg még egy férfi a reumás tornacsoportból. :D Szóval amikor belibbensz az 50 kilóddal és az éppen csak több, mint 20 éveddel ilyen mindenféle tekintetek közé... na aaaaz zavaró. Főleg, ha konkrétan beülnek eléd másfél méterre és bámulnak. Majd miközben elslisszolsz, követnek a szemükkel, hogy merre mész. Nagyon durva. A medence utáni kilépést követő zuhanyt is szerettem volna eltussolni, de azért na. Túléltem. Még szerencse, hogy nem voltam végig egyedül.
Na és igen, ez meg a másik. Hogy egyedül nem jó vízben sem létezni. De ezt akkor most itt abba is fejezem. A mai németezésem is csak annyit haladt előre, hogy a fürdő tábláit és kiírásait fordítgattam. Nekem ez is haladás.
Oké, elvesztettem a fonalamat. Voltunk még pékségben (nem tudjuk, mikor ettünk utoljára ilyen finom kenyeret), meg én vezettem oda is, vissza is, meg gyönyörködtünk a táli naplementében és bántuk, hogy nincs fotómasinánk, hiába nem tudtuk volna szépen megörökíteni, és...

Jó éjt.

Rombolás

Záróráig maradt, de még így is túl sokan voltak körülötte. Ujjaival szemébe fésülte a haját, hogy takarja az arcát. Nem akarta, hogy ránézzen bárki is. Persze, így meg lefejelte a ruhatárnál a szekrényajtót. De meg sem rezzent, ment tovább. Senki nem figyelt fel rá. Senki.
Tett egy kisebb kerülőt hazafelé. Talán ősszel sétált este ennyit utoljára. Nem tavaly. Azelőtt. Azon gondolkodott, hogy hogyan kellene gondolkodnia. Hülyeség. Megállt a zebránál. Éppen jött a villamos. Átfutott agyán a gondolat, hogy még jó, hogy ő nem. Elmosolyodott. Fenébe.

Otthon senki nem akarta elhinni neki, hogy nem történt semmi. Pedig tényleg.

Miután mindenki lefeküdt aludni, titkon feljebb kapcsolta a fűtést és bezárkózott a fürdőbe. Miközben engedte a kádba a vizet, azon gondolkodott, hogy hogy lehet, hogy a haja mindig ilyen klassz, holott már két napja meg kellett volna mosni. Minden régi fényképről ez az egy pozitív benyomása marad: a szép, fényes, sima haja.
Lábujjával ellenőrizte a vizet. Meleg. Csapnyitás, ellenőrzés, most meg túl hideg lett. És a kád is megtelt közben. Kicsit leeresztett belőle, hogy legyen helye a melegnek. Pazarlás? Kit érdekel.

Imádja, amikor körülfogja a forró víz. Elhelyezkedik, kinyitja a könyvet. Elveszik benne, nem érzékeli az időt, csak azt, hogy már a felénél jár. Közben a gőz teljesen átjárja az agyát, szédül. Félig a könyvben él. Hirtelen hiányolni is kezdi a kád sarkáról a feles mézeseket. Meg egy doboz cigit. Na jó, azt igazából nem is. Olvas. Szédül. Olvas.
Törülközés közben gondolkodik. Hát hogy van ez? Egyszerre akarja és irtózik tőle. Fura. Leül a kád szélére, tovább olvas. Ez most jó, ez most kellett neki, úgy érzi. Nem is érti, hogy nem szúrta még ki a polcon. De persze mindig a könyv választja az embert, nem fordítva. Meg amúgy sincsenek véletlenek, vagy mi. Most talán megért néhány dolgot. Magával kapcsolatban. (Is.)
Becsukja a könyvet. Fogat mos. A tükörben a szemeit nézi. Még sosem voltak ilyen seszínűek. Acélosnak is mondhatná az árnyalatot, de semmiképpen sem kék. Most zöldesnek se nagyon lehetne nevezni. Hülyén néz ki az egész. De a haja... Érdekes, hogy ha itt van, akkor megoldja pár mozdulattal a fésülködést, de a szülői házban akár öt-tíz percig is képes fésülgetni hajzuhatagát. Persze szigorúan csak hajnalban.
Aludni kellene. De a gőz... A pulzusa most lehet vagy négyszáz. Nem is mer lefeküdni. Kiront a hűvös konyhába. Lehasal kanapéra. A kanapé megnyikordul. Felnéz, az ajtó felé pillant. Á, úgysem ébrednek fel. További nyikorgások kísérik fészkelődését. Olvas.
Két fejezettel később, már ragad le a szeme, de vérnyomása még mindig az egekben lehet. A gőz sem szállt még ki a fejéből. De nem érdekelte. Lesz, ami lesz, ő most befekszik a paplanja alá. Vékony kis paplan. A rádobott pléd sem segít rajta sokat. Kívül fázik, belül melege van. Utálja ezt az érzést. Emlékezteti.

Hihetetlen, hogy hányféle képpen rombolhatjuk magunkat.




Ui.: Gépel. Gépel. Gépel. Mérges, mert ma már nem tudja visszaadni azt, ami tegnapelőtt éjjel megfogalmazódott benne. Franc.

Vonatos, meg egyebes

Hihetetlenül szerencsés vagyok még mindig.
Amikor kitaláltam, hogy így kezdem ezt a bejegyzést, éppen a parkból léptem ki az útra, egyenesen a jégre, és majdnem hanyatt estem. De nem.
Tegnap bátorkodtam vonatra szállni, és Szegedre mene... menni. Az első vonatom csak 10 percet késett, viszont be kellett várni a Szolnokról jövőt, ami ugyan mindig késik, csak általában nem 35 percet... De hát ugye könyv mindig van az embernél, meg különben is, jó volt kicsit egyedül üldögélni a nyugalomban (és hidegben). Tulajdonképpen szerencsésen jött ki a dolog, mert a félegyházi állomásra egyszerre értünk be az IC-vel, tehát összesen fél percet ha tartózkodtam a peronon.
Ezen a ponton azért az eddigieknél kicsivel nagyobb pofont kaptam: majdnem nem fértem fel az ajtó elé se. Ráadásul nem vettem elő az előző vonaton a zenémet (kis naiv arra gondolt, hogy úgyis olvas még egy kicsit előtte a hatalmas ülésen elterpeszkedve...), itt meg már nem volt helyem, hogy kibányásszam a táska aljáról a headsetet. Jó kör volt. Majd' meg akartam halni a szenvedéstől. Semmi nem volt, ami elterelje a figyelmemet lelkem és elmém sötét bugyrairól, ráadásul erről a vonatról még a hold sem látszott (figyeltétek, milyen ragyogó sarló volt? ma már aztán kereshetitek, felhősödik az ég; holnap havazni fog). Később mondjuk az egyik mellettem álló nő beszélgetése a szintén mellettem álló férfival kezdett érdekes lenni.
Számítástechnikával kezdődött, áttértünk sci-fire, arra, hogy a Star Wars egy vicc, de a 2001: Űrodüsszeia, na az az igen, meg Galaktika, meg némi politikával átitatott fiktív jövőkép, stb. A nő beszélt a legtöbbet. Elsőre átlagosnak mondtam volna, alaposabb tanulmányozás után azonban felfedeztem rajta azokat az alapvetően bölcsészes jeleket, amik az elvont reálosokat is jellemzi. Okos volt, de nem kérkedő. Mindegyik nevet, adatot félve mondott, hozzátette, hogy "azt hiszem", én meg a falnak dőlve, csukott szemembe húzott kapucnim alól mosolyogtam és gondolatban bólogattam (már ha olyanról volt szó, amit éppen tudtam én is).
Viszonylag kellemes volt hazasétálni az állomásról. Egyrészt áldottam magam a két sál ötletéért, másrészt szidtam magam, hogy két zokninál tovább miért nem futotta... Konkrétan lefagytak a nagylábujjaim. Legalább a lakást nem találtam üresen. Jól esett az örökké vigyorgó Haruhi (Ann Mary csak "örrökké ragyogó napsugár"-nak hívja) jelenléte, meg az, hogy befűtött, mire érkeztem. Pár perccel később már Ann Mary is megérkezett, de ő nem volt hajlandó megszólalni, amíg fel nem engedtek jeges tagjai, tehát sacc/kb. 20 percig.
Vacsora (és az a közbeni olvasás) után újabb problémával szembesültem: nem vágtam körmöt, és nem is hoztam magammal semmi ilyen szerszámot. Mondjuk miután rájöttem, hogy nincs mivel hangolni se, már tök mindegy volt, és csaptam némi háttérzajt a többiek tanulásához (a mai folytatásban kb. legyalultam a kezem, de most úgyis elvonón leszek). Aztán én is becsatlakoztam. Még jó, hogy csak másfél szöveget nem olvastam el, de csak egynek tudom elmondani a lényegét. Én ehhez buta vagyok. Értsétek már meg végre!
Szóval aztán még fürödtem egy órát. Haruhi hozott nyugtató fürdősót. Gondolom bejött a dolog, mert bár az illatát alig éreztem, olyan jót aludtam, hogy csak csuda. Persze rémlenek valami fura álmok, de azt hiszem több közük volt Az időgép című filmhez, mint az életemhez, tehát lényegtelennek is nevezhetnénk őket.
Persze nem kellett volna egy órával többet aludnom a tervezetnél, meg talán reggelizni is kellett volna este 6 előtt, ahelyett, hogy ittam volna a kellemes meggypuncsot a karácsonyi vásárban (ja igen, a személyimet ismét elkérték, olyan bájosan pislogok ki a nagy kabátom kapucnija és ezer réteg sál közül), de persze nem bosszankodtam sokat a vizsga miatt, mert legalább az egyetlen, amit tudtam (a társalgási implikációk - vagy mik. hehe.) szerepelt a kérdéssorban.
Végre húgomnak is vettem ajándékot karácsonyra, bár borzasztóan személytelen, semmi kreativitás nincs benne (mint általában; ezúton is bocs mindenkitől ,akinek már szúrtam el ajándékát, tehát aki valaha is kapott tőlem bármit), pedig annyira akartam. Még a délutáni vonatról is lemaradtam miatta. Közben betértem a sapkás nénimhez beszélgetni, megdicsérte a sáljaim összekombinálásának ötletét, meg örült, hogy abban a sapkában voltam, amit tőle vettem. Éppen végkiárusítást tartott. Szinte mindent 50% kedvezménnyel ad. Januártól már nem lesz meg az üzlete. Pedig az az álma, hogy egy luxus kalapboltot nyithasson. De sajnos erre nincs kerete. :/ Most is kinéztem egy sapkát nála. Olyat, amilyet tavaly nem vettem meg skót kockásban (ezt azóta is bánom), csak ezen nincs masni. És szürke nagykockás. Előbb hazamentem összepakolni, hogy rájöhessek, nekem kell az a sapka, ezért visszamentem a vonat indulása előtt. Tranzakció nem történt, ugyanis a kinézett darab mindkét példánya nagy volt rám. Merthogy a magyar nők feje kicsi. (Kár, hogy a szemüvegkeretek szoktak szorítani.) Meg különben is, ez alapból fiús fazonú (most meglepődtetek, mi?), nem gondolt bele hirtelen, hogy kisebbeket is hozzon belőle. Több meg ugye nem is lesz. Volt ott egy egész jó fazonú kalap is, amit úgy kommentált a néni, hogy a fiatalok viszik, csak bénán hordják, mert úgy hátracsapják ezt is, mint a zenész fiúk szokták (!), pedig észre vehetnék, hogy ez túl magas ahhoz és úgy hülyén néz ki. Meg volt egy hatalmas, halvány rózsaszín kalap, amihez közöltem, hogy szerintem egy külön esemény kell, de érdekes módon, mire másodjára megérkeztem, már valaki elrakatta. Meg egy tök jó férfi kalap is volt még a kirakatban, ami ilyen széles karimás, fekete volt, ilyen nagyon művész, de 61-es méretben, és a néni sajnálkozott, hogy az óriás fejű vevők elkerülték a háza táját. Persze ugye az a lényeg, hogy nem lett sapkám, pedig csuda jó anyagból is volt. (Igen, beszélgettünk a minőségről, meg a távol-keleti cégek másolás alapon működő termékeiről is.) Azért még felpróbáltam nála két olyan hatalmas, fülvédős fejfedőt, amilyet a vásárban nem mertem (túl hideg volt), és aminek a fazonjára a felbukkanó Tinuviel azt mondta, hogy olyan "állítsátokmegterézanyus".
Miután könnyes búcsút vettem a nénitől, a bolttól és a gyönyörű, de túl nagy sapkától, kibattyogtam az nagy pályaudvarra. Vettem péksütit. Meg vonatjegyet. Aztán vártam. Ettem. Megszomjaztam. Nem is csoda, a puncson kívül semmit nem ittam. Vettem egy epres kedvencet. Felszálltam a vonatra. Közben egy másik lánnyal útitárssá kovácsolódtunk, együtt választottunk fülkét. Nagyon kellemes melegre voltak felfűtve, viszont tök sötét volt az egész vonaton. Nem is baj, gondoltam, úgyis fáj a szemem az olvasáshoz. Azért indulás előtt lett világ, pedig tényleg kibírtam volna nélküle, sőt egyenesen díjaztam volna. Félegyházáig beszélgettünk a lánnyal, viszonylag időben odaértünk, szépen felszálltam a vonatra, elhelyezkedtem, és vártam. Negyed órával később közölték, hogy akkor megvárjuk a 70 percet késő vonatot, tehát talán egy 45 perc múlva indulhatunk. Hurrá mondom. Telefon húgnak, akit különösebben nem hatottam meg, de a szokotthoz képest egészen kedves volt.
Alig egy órával később értem haza, mint egyébként. Amíg állt a vonat, olvastam. Aztán zene. A második dal az I was the first volt. Onnantól kezdve csak azt hallgattam. Hazáig.

Are You Aware Of Your Own Existence?

November 30. Szeged, Belvárosi Mozi.

Késve érkeztem, de a nő a kasszánál megnyugtatott, hogy még bemehetek, és a kezembe nyomott egy meghívót. A lépcsőn felfele menet összetalálkoztam két kollégájával, akik jegykezelés helyett csak annyit kérdeztek, hogy megtalálom-e a termet egyedül. Persze.
Mivel a vetítés már elkezdődött, próbáltam óvatosan belépni a Balázs Béla terembe, hogy ne zavarjak meg senkit. Azonban alig, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, egy újabb néni kapott el, hogy elől van sok szabad hely, lehetőleg oda tessek leülni. Végül a negyedik sor legszélén foglaltam helyet.

Az első tíz-tizenöt percben megütközve figyeltem a vásznat: "Mi ez a szar?" Viszont ettől csak élénkebben kezdtem figyelni: vajon mi lehet a gond? A vizuális világa egyszerűen mesésen lett kivitelezve, egészen újszerűen és izgalmasan. Valamiért mégsem működött. Lassacskán azért összeállt a kép: a szerepek kissé túljátszottak, a dialógusok sablonszerűek, ráadásul tele vannak mondategyeztetési hibákkal.
Elsőre nem fért a fejembe, hogy ilyen nyilvánvaló dolgok felett hogyan lehetett átsiklani? Aztán továbbgondoltam: nem lehet, hogy a rendezőnek éppen az volt a célja, hogy ne tudjuk beleélni magunkat a történetbe (már amennyiben volt egyáltalán), hogy tudatában legyünk filmnéző voltunknak, és gondolkodásra sarkalljon minket?

(a képre kattintva a film oldalát találod)

A vetítés utáni közönségtalálkozón sejtéseim egészen beigazolódtak.
Az SZTE egyik tanára, Sághy Miklós beszélgetett a rendezővel, Pater Sparrow-val (Verebes Zoltán) és a női főszereplővel, Kerekes Vicával.

Rögtön megalapozódott egy barátságos légkör, a rendező fiatalos lendülete átragadt a nézőtéren ülőkre is. Vica mellette nagyon visszafogott jelenség volt (ám szépsége tündérmesébe illő), de ő is lelkesen válaszolt a feltett kérdésekre.
Verebet kamasz kora óta foglalkoztatta már Stanislav Lem esszéje (Az emberiség egy perce), és annak megfilmesíthetősége. Ám ő ténylegesen vizuális ember, nem is ért egyet azzal, hogy a filmmel történet kell elmondani, így nem is törekedett erre most sem; csak annyi cselekmény van a filmben, amennyi szükségesnek ítéltetett az adaptációhoz. (De nem tartja kizártnak, hogy a következő filmje történetközpontú lesz.) Az sem véletlen, hogy a Sinkó László karakterének szájába adott szövegek egytől egyig Hamvas Béla idézetek: a rendező - saját bevallása szerint - Hamvas filozófiájával tud a leginkább azonosulni.

Vica a szerepválasztás nehézségéről és a pályakezdők hibáiról mesélt (a Szuperbojz kapcsán), és arról, hogy milyen hatással volt rá ez a film, az egész létkérdés köré épülő problematikájával.

A közönség kérdései rávilágítottak egy csomó érdekes dologra. Kiderült például, hogy az intézet emblémája az épület alaprajzát formázza (egyszer mutatják is felülről), vagy hogy rengeteg beszélőnevet alkalmaznak (Vica itt elmagyarázott egy értelmezést: Éva almája -> eva almaja -> a filmbeli szerelmesek: Al & Maja*), és hogy a körte, mint szimbólum, szinte véletlen, mert csak olyan gyümölcsöt kerestek, ami mögött nincsen semmi mitologikus értelem, az csak hab volt a tortán, hogy ezt párba is lehet állítani az almával.

¤

Véleményem szerint nem árthat megnézni az 1-et, bármennyire is sokat vállalt (és bármennyire is rossz a címe), mert figyelemfelhívó, és gyönyörűen komponált képekkel gazdagít. Túl minden hibáján, rámutat olyan dolgokra, amiken igazán érdemes gondolkodni.

*megjegyzem: Al vezetékneve Eveson

De értitek...

...egyszer jövök be direkt csak azért a könyvtárba, hogy elolvassam az órára szükséges fejezetet A műalkotás eredetéből, erre mindent megtalálok Heideggertől minimum öt példányban, csak ezt nem. Pedig a szándék megvolt.

Most már hivatalos: ha egy órára nem járok be rendszeresen, biztos, hogy csak azokra az alkalmakra ülök be, amelyeken szóba kerül valamilyen szinten a pornó.

Vevő lennék egy pár jó meleg(!) kesztyűre: jöhet fekete, fehér és piros-fehér csíkos. Nagyon vastag (lehetőleg szövet) kabátot is keresek még mindig. Valaki ugyan segítsen már!
Ja, mert hogy ma már elkezdett szállingózni a hó. Pedig most az illatát sem éreztem, nem úgy, mint múltkor. Igaz, nem is olyan rendes, inkább csak olyan vizes izé, de akkor is csak hó.

Túl sok sütim/kalácsom/édességem van. Húst akarok végre enni! De nem tudom milyet. Nekem kellene megalkotnom, amivel nincs is semmi problémám, csak éppen semmi ihletem. Kaptunk mamától egy csomó csirkemellet, jó lenne abból dolgozni. Lehetne valami rakott krumplis dolog belőle. Vagy csak hagymán megvalamizhetném (párolnám? nem értek hozzá, én csak csinálom és eszem), és főzhetnék mellé rizst. Zöldséges rizst. Hm. Szerintem veszek valami konzerv dolgot, aztán megkérdezem az otthoni népet. Éhes vagyok.

Időhiány

Pedig annyira akartam írni.
El akartam mesélni, hogy a tasiorsik világa mennyire kezd azonosulni a mérhetetlen hülyeség univerzumával. :D
Már az sem volt egyszerű, hogy elinduljunk otthonról. Útközben újabb csapás. Szegeden bebizonyosodott ismét, hogy hidegvérrel (és remekül!) kezelem a váratlan fordulatokat, így jól jött, hogy én vezettem, mert anyu az anyósülésen is bepánikolt. Közöltem is nagymamámmal, hogy nagyon gyáva lánya van. :D
Nézzük csak mi van még... ja igen, két napot is megterveztem órarendileg, mindkettő felborult. Süteményem van ítéletnapig. Este összeraktuk a lakótársakkal a 8 óra munkát (szerencsére ők tudták a szöveget és bólogattak, ha eltaláltam a dallamot :D) - fellégezhetnek végre, így a kiskacsa korszak után. :D
Ööö... ja igen. Egyre brutálisabb az, amit az elmém játszik velem álom címén. De élvezem. Szerintem jó a humorom. :D Meg a kedvem. Meg minden. Pedig egészen idiótán jött ki ma is minden. Elkéstem eddig az összes órámról. Az elsőn ráadásul arra léptem be, hogy mindenki előtt egy hófehér A/4-es lap... Egészen minimális érzékenység kellett ahhoz, hogy valaki észre vehesse a mérhetetlen pánikot, ami eluralkodott rajtam. Természetesen egy betűt nem tudtam. :D (Azóta se tudom, hogy ez előre megbeszélt merénylet volt-e, vagy mások is csőbe lettek húzva.)
Viszont az a páros még mindig.. Tudjátok, hogy inspirálnak. Még mindig. Annyira, hogy ma pusztán passzióból(!) el kezdtem olvasni az egyik filmes könyvemet az ebéd mellé. Most így az elejétől, nem csak az eddig kötelező részeket. Ez így most nagyon jó.

Szeretem magam, mondtam már?

Két napja csak esik

Ami alapvetően nem lenne baj, de ez a mennyiség már nem szimpatikus.
Tegnap, a délutáni óráim előtt hajat mostam, elolvastam az összes kötelező novellát, erre indulásom előtt fél órával olyan durván szakadt az ég, hogy konkrétan megállt(!) a forgalom. Az ablakból láttuk, ahogy a gyalogosok is inkább behúzódtak a kapualjakba, bármennyire keveset is ért ez. Persze nekem is most jutott eszembe, hogy van egy csodás kis kockás ruhám, amit hordani kellene (igaz, Anne Mary azt mondja, az a "szomorú ruhám"), de így inkább nem. Természetesen ez a hét végre programokban, koncertekben is bővelkedne, de a francnak van így kedve elmenni otthonról? Ráadásul egyik új fejfedőmet sem merem kitenni az égi áldásnak (jaj, az új sálam tök poén :D). De, hogy mondjak valami olyat is, aminek nincs köze az esőhöz: este begörcsölt a bal tenyerem. :D
Még vasárnap kérdezte Anne Mary, hogy tekintettel mérhetetlen kényességemre, ugyan mondjam már el, hogy milyen érzés osztozni az ágyon? Nos, közöltem vele, hogy mivel újra a jobb oldalamon alszom, és így a hátam mögé kerül, észre se veszem, ha nem ad ki hangokat. Igaz, amint felkel, én átfordulok a bal oldalamra. :D Ma is, miután fél 10 körül megesemeseztük Dorothyval, hogy mi legyen a 10-es órával (ágyból persze), elhelyezkedtem a bal oldalamon, és isteni jót aludtam még fél 12-ig. :D

Kicsit unom az utóbbi időben produkált bejegyzéseimet, hiányoznak az összeszedettebb verziók. De itt a könyvtárban annyira kell ügyelnem az időm jó kihasználására, hogy egyszerűen stresszes leszek. :)
(Az is szép, hogy eredetileg be se akartam jönni, de a sors akarta, hogy erőt vegyek magamon: másképp a franc se tudta volna, hogy 7-től lapértekezlet.)

Ui.: Főzni kellene, meg takarítani. Meg pénzt keresni?

Káosz hét...

...és még nincs vége!
A majdnem elszúrt puding után tegnap majdnem nem lett rizsünk (elfelejtettem felforralni, ezért kétszer dobtuk be a sütőbe...), a tejszínes hús nem puhult meg eléggé, nem mintha tudtam volna rá rendesen figyelni azok után, hogy mindkét mutató és hüvelykujjamat leégettem. :D Bíztam benne, hogy még valami törni is fog, és nem tévedtem! Igaz, nem én voltam: Haruhi addig próbálta kinyitni a csemege uborkát, hogy hiába nyúltam oda, hogy megtartsam, az egész ripityára tört. Mondjuk gyorsan megettük a tartalmát. :D (Anyu a hétvégén úgy adta oda, hogy az üveget kéri vissza. Well... bocsi.)
Iskolába úgy járunk, mint a mesében, hol igen, hol nem. Khm. Tesi óra helyett is inkább aludtam.
Negyvenkettő, büszke leszel rám, miest rám érsz, jöhet a következő lecke. Tök jó vagyok. :D
Ja, és csoda is fog történni: jövő héten önszántamból fogom átlépni egy egészségügyi intézmény kapuit, és nem szemorvos, nem fogorvos, de még csak nem is vészhelyzet. Igaz, vicces volt amikor felhívtam a számot, amit Anne Mary adott, hogy időpontot kérjek, erre a szövettani laborban vették fel, vagy mi. De aztán a telefonos csaj csak kitalálta, hogy akkor biztos az adjunktus nénihez akarok menni. Nekem aztán tök mindegy, csak gyógyítsák meg a nagy piros foltot az oldalamon, és nehagyják, hogy több is legyen belőle.
Persze most is a könyvtárban ülök, és bár valamilyen szinten megértem, hogy egy ilyen hely mit válthat ki a párokból, azért gondoljanak már bele, hogy ez konkrétan egy üvegpalota. :D
Két este alatt végeztem a Big Bang Theory 2. évadával. Aaaannyira jóóóó! :D
Most visszatértem a Gilmore Girls-höz: 4. évad, nem emlékszem, hogy mi lett a neve végül Lane-ék bandájának, nem értem, hova tűnt Dave (oké, egyetemre ment. ennyi?), nem értem, Dean miért vette el feleségül Lindsey-t (vagy kit), amikor a legénybúcsúján seggrészegen azt morogta, hogy Rory a tökéletes, Rory az igazi, nem értek, Luke miért nem csinált valamit, és még nagyon-nagyon sok midnent nem értek. :D (De azért gyakran gondolok vissza arra a részre, ahol annyiszor elhangzott a The Man Who Sold The World. :))

Megjegyzés: Legalább 3, fejben előre megírt bejegyzés veszett el az "éterben". Szeretném pótolni, de lehet nem fog menni. Franc. :(

Ui.: Hé, srác a nagy tesco előtti buszmegállóból, sok szénsavmentes vízzel, hátha olvasod: a kalapos lány üzeni, hogy "Tetszel!" :D
(De te másik buszra szálltál: ilyen a sors. :D)

Megzakkantam

Ahogy Anne Mary mondta: nem vagyok normális.

A nyugodt, rendes iskoláslány jelmezt két egész hétig viseltem. Vasárnap éjjel valami megborult, mert azóta újra délig alszok és nem csinálok semmi értelmeset. De rögtön két nap után értem el a csúcsot: éjjel egyáltalán nem aludtam. Háromszor próbáltam magamat a szoba felé irányítani, illetve kétszer döntöttem el, hogy oké, akkor legalább a konyhában hunyok egy kicsit, de nem sikerült. Muszáj volt nézni a Gilmore Girls-t, mert ha csönd lett, hülyén éreztem magam. Magányosnak. Ez az érzés igazán nem hiányzott.
Hajnal 3 körül vettem magamhoz a maradék almás lepényt, kicsit később pedig készítette egy bögrével a csodakakaómból (végy egyharmad kakaóport...). Tényleg, mindig ígérgetem mindenkinek, hogy csinálok neki is, de nem tudom eljutottam-e egyszer is a beteljesítéshez. Panaszkodni mondjuk még nem mert senki. :D Most komolyan, csináltam már valakinek az extracsokis verziómból? Negyvenkettő, neked majd akkor fogok, ha összeköltözünk. (Fura ezt úgy mondani teljes biztossággal, hogy még csak nem is találkoztunk eddig. :D)
6:11-kor kinéztem az ablakon, mert olyan szépek voltak a fények, gondoltam beleszippantok a hajnali friss levegőbe. Kár volt. Még ilyen büdöset...
A sorozatrészekből amúgy nem sok minden marad meg, inkább csak a könyvcímek és bandanevek, meg az olyan beszólások, mint: "nem hatsz meg ezzel az 'engem nem értenek' Kurt Cobain-dumával".
(Megjegyzem, Rorynak tényleg szar lehet, hogy ilyen srácok között kell őrlődnie, de valljuk be, bármennyire is legyen tökéletes Dean, meg a ragaszkodása, úgyis nagyobb százalékban szavaznánk a kis görény Jess-re. Mert intelligens, mert művelt, mert jófej, mert merész, mert határozott... vagy persze... áh, ő se tudja mit akar. Jó, talán a fiktív karakterek pszichológiai elemzésébe nem most kellene belekezdenem...)

A lányok valahogy 3/4 7 után kezdtek el kifelé szállingózni. Nagyon vicces volt:
- Jé, mindannyian rosszabbul néztek ki, mint én, ez tök jó! Talán csak a szemem lehet véres, az fáj kicsit, amúgy jól vagyok, friss vagyok.
- Az a poén, hogy még csak a szemed se... - mondá Anne Mary.

Haruki beteg lett, begyulladt a mandulája, úgyhogy csináltam neki reggelit, illetve próbálom távol tartani tőle magam, ugyanis nekem is a mandulám a gyengém. :D
Most lépek, gyűjtök némi lelkierőt ahhoz, hogy legyen pofám bemenni a németre könyv nélkül, lecke nélkül, tudás nélkül... Ú, este meg még filmtörténet. Holnapra pedig meg kellene alkotnom egy szösszenetet, amelyben kifejtem, hogy miért szeretem Tolsztojt.

Nem lehetne, hogy vége legyen ennek a hétnek?

Az első hét varázsa

A hét eddigi tanulságai: az élet tele van iróniával, illetve Isten nem ver bottal. Ja, és perverzek vagyunk. De vállaljuk.

Fura Szegeden lenni. Szombat este otthon olyan volt, mintha legalább külföldre készülnék. Pedig csak másnap reggel csomagoltam össze. Vasárnap egész széles skálán mozogtam érzelmileg, de a nap végének ismeretében elmondhatom, hogy összességében kiborultam. Hétfőn furcsán nyugodt voltam. Szinte éreztem a telet a bőröm alatt. Bizsergett. Egészen elkezdtem várni a fűtésszezont, meg a meleg kabátot. Szomorkás hangulatom lett, amiért erről egy másik érzésre asszociáltam. Valamiért a tudatom szorosan összekapcsolja e kettőt, de egészen pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért. Mindenesetre megvan a bája.

A hétvégén már elkönyveltem otthon, hogy egy unalmas hónapnak nézünk elébe, gyakorlatilag semmi sem fog történni. Erre rögtön tegnap kikötöttünk egy Moog koncerten. (Ami jó volt. Ezen annyira nem tudtam még felülkerekedni, hogy nem is részletezem.) Most nyitották meg ugyanis a Jugyu Klubot, ami tulajdonképpen a Jate kicsiben. Persze most még tiszta, új és szép. Tényleg jól néz ki, de rosszul esett elképzelni, hogy hamarosan úgyis le lesz rúgva a vakolat. Egyébként nem elég, hogy pincehelyiség ez is, ráadásul iszonyatosan kicsi. A bárhoz való odaférés annyira röhejes, hogy mikor megszomjaztunk, inkább hazamentünk. Amúgy érdekes, hogy kirakták az egészet a Hattyasra, a csöndes utcák, a családi házak közé. Kíváncsian várom, hogy mi lesz ebből.

Kedden volt Dorothy születésnapja. Tőlem egy Boris Vian könyvet kapott. Akár bele is írhattam volna, hogy milyen alkalomra és kitől, netán egy idézetet is, vagy csak szimplán egy kedves gondolatot, de megtartottam szokásomat, és jelöletlenül adtam át neki. Egy kicsit sajnálom, nekem rosszul esik, hogy így ajándékozok, ilyen személytelenül, de talán jobb így. Azóta csinálom ezt egyébként, mióta a koleszban a Reninek közösen vett könyvbe velem íratták a szöveget. Gyakorlatilag tönkre tettem a kötet esztétikai megjelenését. Mindegy, talán egyszer elég stabil leszek, és felnövök a feladathoz. (Szeretnék.)

Dorothy este átjött. Anne Mary épp hagymát párolt a rántottájához. Magamból kikelve támadtam le, hogy mit csinál, elrontja a tervemet, jaj! Az ötletem ugyanis az volt, hogy hagymás-krumplis-tojásos vacsora lesz. Szerencsére időben érkeztünk ahhoz, hogy leállítsam a folyamatot, átrakassam a hagymát nagyobb serpenyőbe, pucoljak pár szem krumplit, megnöveltessem a tojásadagot, és csináljak valami nagyszerűt. Az már más kérdés, hogy a szokásoshoz képest nem lett valami jó. Nagyon siettem (iszonyatosan éhesek voltunk, na), ezért a krumpli is kicsit kemény maradt, az a minimális paprika sem sült át, ráadásul a krumpli túl sok lett ennyi tojáshoz (és ilyen kicsi gyomrokhoz). Persze azért jót ettünk belőle, de furcsállottam, hogy ilyen éhesen is képes voltam kritizálni a saját munkámat.
Vacsora közben megcsörrent Dorothy telefonja, majd – még szinte fel sem vette – Anne Mary-é is. Automatikusan fordultam a sajátom felé és vártam. Vártam valami olyasmire, ami soha(!) nem történt még meg. Naivitás vagy optimizmus? Fel kellene adnom? Én nem olyan lány vagyok.

Felmarkoltam pár ingyenes terjesztésű újságot az egyetemen, hogy legyen mit olvasnom az étkezésekhez (erről nem tudok leszokni, de nem is akarok). Majdnem félrenyeltem, amikor az általam egyik legjobban kedvelt újság júniusi(!) számában felfedeztem az általam írt próbacikket, egy könyvajánlót. Igenis tisztában vagyok vele, hogy vannak jó írásaim, ahogy azzal is, hogy ez nem tartozik közéjük; ejnye, azt hiszem esett a lap színvonala. :) Egyébként az élmény nagyon nagy, jól esett valamilyen szinten, de tényleg kár, hogy nem valami jobbal kezdtem.

Nagyon lassan elkezd körvonalazódni a fejemben ez a szakdolgozatos történet is. A nyáron párszor már elejtettem egy tervnek nem nevezhető gondolatot ezzel kapcsolatban, de igazából nem tudtam, hogy mennyire gondolhatom komolyan. Most viszont beszéltem a tanszékvezetővel. Mi más igazolhatná egy tanár felkészültségét, ha nem az, hogy laza öt perc alatt kitalálta pár kérdéssel, hogy mi a legtesthezállóbb számomra. És igen, egészen közel áll ahhoz, amit pár hónapja kigondoltam. Itt jön be az irónia: ugyanis a felkészítő (nem tudom mi az ide megfelelő szakkifejezés) tanár személyére az első helyen most olyan valaki áll, akinek az előadásai miatt az első pár egyetemi hónap alatt azt a kikötést tettem, hogy bármilyen irányba is szakosodok, az nem az esztétika lett. De mint tudjuk, mindennek oka van, és ez egy igazán érdekes kihívásnak érkezik. Hogy miért döntöttem mellette? Elsősorban a tanszékvezető ajánlására: szerinte a témámhoz ő a legnagyobb szaktekintély. Mondjuk szívesen jelentkeztem volna a tanszékvezetőhöz is szemináriumra, és úgy éreztem, hogy el is vállalt volna, de azt mondta, hogy mivel ez nem az ő szakterülete, nem tudna elég segítséget nyújtani, ezért hanyagoljuk az együttműködést, kivéve, ha összehasonlítok egy bizonyos zeneművet egy bizonyos írással. Ezzel rá lett tapintva a gyengepontomra. Bármennyire is vonz az ötlet, bármennyire is szívesen megcsinálnám a dolgot, a zene az, amihez akkor sem értek egy halvány pöttynyit sem, ha megfeszülök. Nagyon fáj ez nekem, de nem tudok mit tenni: legyen szó akár könnyű- vagy komolyzenéről, csak azt vagyok képes megmondani, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Újabban azért tudok asszociálni érzésekre, képekre, stb., de ez nem elég egy ilyen kaliberű dolgozat elkészítéséhez. Sajnálom. Viszont amikor kihallgatást kértem és kaptam a megfelelő tanerőtől, akkor csupa pozitívat tapasztaltam. Egy kicsit mintha ő is belelkesült volna, ami az én lelkesedésemet is megdobta. Jó lesz ez így nagyon.

Ha már zene. Nem csak így vagyok ám büntetve. Miközben Dorothy-val próbáltunk kinézni pár nekünk való koncertdátumot, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy ebben a világban csak két város létezik… De engem most miért kell bántani? Oké, mindenki megkapja(/kapta), amit megérdemelt, de én… Tudom, nem kellene panaszkodnom, hiszen minden más kezd visszaterelődni a normális mederbe, és ebből is látszik, hogy én előrébb vagyok ebben a... hm, fejlődésben, közelebb vagyok önmagam megtalálásához és elfogadásához, és nem kellene törődnöm azzal, hogy másokkal mi történik, ők hol tartanak az úton, és mit kapnak, ha letérnek…Még gyenge vagyok. De már csak egy kicsit.

Szerda. Még nem volt 10 óra, amikor a szökőkút (éppen out of order) szélén üldögéltem, cukros kiflit majszolgatva. Azért földhöz tudja vágni az embert, ha a fáradt napsütésben Joseph Arthurt hallgat. Ja, hogy miért keltem olyan korán? A kurzusfelvételes problémáimra próbáltam gyógyírt keresni. A megfelelő tanárember szerint két megoldás van, még nem tudjuk, melyikhez kell folyamodni, de szerencsére úgy néz ki, hogy egyik sem vezet csúszáshoz, úgyhogy egy gonddal kevesebb. Minden úgy megy, ahogyan mennie kell.
A nagyáruházban vettem füzetet a németnek (már nagyon profin be tudok mutatkozni; azért meglepően sok újdonsággal találkoztam – csak régen volt az az általános iskola), meg mosóport (azóta már minden tiszta és illatos), és ha már ott voltam, felrohantam a kalapos nénihez is. Már mosolygott, ahogy feltűntem a mozgólépcső tetején. Sajnos a keresett típusból csak egy volt, ami tetszett, de persze kicsi volt (már az első szemüvegemnél kiderült anno, hogy nagy fejem van…). Mint megtudtam, a rendelt áru fele még csak ezután jön, de az többségében férfi modelleket fog tartalmazni. Valahogy nem estem kétségbe. Azért meg lettem nyugtatva, hogy a néni talált egy új helyet, és ott is szétnéz, hátha tudja még bővíteni a kínálatot, mert emlékszik ám, hogy nekem az alacsonyabb, keskeny karimás állt jól, de arról ő nem tehet, hogy az két éve volt divat, most meg szinte lehetetlen beszerezni. Remélem azért talál majd nekem is valamit.
Az első német óra nagyon vicces volt egyébként. Van egy-két ember, aki alapvető logikával sem rendelkezik – legalábbis erre kellett rájönnöm, mikor fel lettek szólítva –, de a többség annyira lelkes, hogy kikényszerítettük a tanárnőt, hogy adja le gyorsan a számokat és ragozzunk már igéket is, ha egyszer itt vagyunk. :D
Délután jött Phaedra. Sütiztünk, sétáltunk, parton üldögéltünk hármasban. Este a VIII. Super 8-as filmfesztivál megnyitójára mentünk. Bővebben már nem nagyon emlékszem mi minden történt, de amikor hazaértem, még ébren volt mindenki.
Szegény Anne Mary most elég nagy dózisban kapja a hülyeségeimet. :)

Csütörtökön szabad volt a délután, kaptam sms-t tataijucctól, hogy találkozzunk, de kb. fél órával beelőzte őt Márta néni, aki megköszönte, hogy őt választottam. :D Ő is meghívott minket Anne Mary-vel limonádézni, illetve sütizni. Közben kibeszéltünk az osztályt. Jó volt már beszélgetni vele is. Meg kellene szerveznem az osztálytalálkozót egy hónap múlva, de semmi kedvem nincs megfogalmazni egy körlevelet. Pedig szeretném látni a többieket. Szar vagyok.
Pénteken felkelni is kár volt. Nem hogy németre menni, meg hazajönni.

Lányok

Szerencsére még azelőtt megtalálta a keresett fülkét, hogy végighallgatta volna a dalt.

"We were such terrible liars".

- Megfigyelted, hogy mindig akkor van a legmelegebb, amikor Szegedre megyünk?
- Igen. Gyűlölöm azt a várost.

¤

- Nahát, már ennyi az idő? Meddig voltunk bent?
- Hát, legalább egy órát elfetrengtünk.
- Úrinő nem fetreng, csak ül!
- És fetreng.

¤

A konyha tompa napfényben úszott. Az asztal szinte üres, alig volt rajta több dolog egy terítőnél. A mosogatógép csak nemrég járt le, a poharak még melegek voltak. Phaedra próbálta őket lehűteni.
- Csak lassan! - kérte Emily.
- Mi az, hogy lassan?
Közben előkerült egy zacskó citrom, meg a fagyasztóból egy üveg, alig fél órával ezelőtt berakott enyhén szénsavas ásványvíz. Dorothy megállapította, hogy persze cukor nem volt otthon, de arra nem is volt szükségük. Szerették a citrom savas ízét. Amíg Phaedra elkészítette magának a saját, extra különleges limonádéját, a többiek leültek az asztal két végére. Mikor végzett, Emily elé tolta a kést és a vágódeszkát. Először Dorothy-ét csinálta meg, de a hatalmas citrommal nehezen bánt el - a kés mellett egy kanál volt csak segítségére.
- Ennek tényleg nincs magja. Génmanipulált! Egyébként biztosan nincs itthon rendes citromfacsaró? - meg sem várta a választ, már tette is hozzá: - Oké, tudom: hülye kérdés.
Már a boltban is megkapta ezt a lesújtó tekintetet, amikor jég után érdeklődött.
Csöndesen üldögéltek, kavargatták frissítőjüket. Emily elvigyorodott:
- Azért figyelitek: most, hogy semmilyen telekommunikációs eszköz nem működik, a konyhában ültük körül az asztalt. Ilyet még soha nem csináltunk.
- Ugyan már, én simán itt ültem volna le amúgy is - felelt rá Phaedra.
- Akkor is, ha közben bent is tévézhetnénk? Na ne már! - nevetett Emily.
Csak egy mosolygást kapott válaszul, majd Phaedra felélénkülve megjegyezte, hogy épp itt az ideje a cigarettának.
- Akár meg is tehetjük - mondta Dorothy.
- Na és Ön, kisasszony? 0,1-es Dunhill. A kedvence. Vagyis ez fehér, új - fordult Emily-hez csábító hangnemben, mire az csak mosolyogva-pislogva vonogatta a vállát.
- Igazából éppen valamelyik nap jutott eszembe, hogy milyen rég nem, és még csak nem is hiányzik. Még most sem értem, miért okoz függőséget. Gondoltam is, hogy ez megmarad azokra az esetekre, ha véletlen találkozunk.
- Hát jó, akkor hozom! Meg egy öngyújtót is keresni kellene... - halkult el a hangja, ahogy kilépett a folyosóra.
- Az van a táskámban! - kiáltott utána Dorothy.
- Sőt, még lehet nálam is. Vagy lehet a másikban hagytam... - dünnyögött magában Emily.
Phaedra visszaült, Emily felbontotta a vadonatúj csomagot, mindenkinek osztott egy szálat. A gyújtót Phaedra adta körbe.
- Bírom, hogy Emily úgy dohányzik, mint egy pasi - kiáltott fel Phaedra.
- Mi van? - morogta a lány, miután első döbbenete miatt nem gyújtotta meg saját szálát rendesen.
- Úgy tartod, úgy gyújtod meg. Pont, mint egy pasi. Pedig ezerszer mutattam már.
- Biztos mert csak apámat láttam dohányozni, azért. Anyu olyan korán leszokott, hogy szinte nem is emlékszem rá. Egyébként szerintem mindig máshogy csinálom - felelte durcás, "hagyjálbékén"-tekintettel.
- Viszont jól állna neked egy szipka. Meg nekem is.
- Na mer' mé'? - Emily arra gondolt, hogy az pedig biztosan nem pasis.
- Mert úgy emeled a szádhoz. Milyen csinik lennénk. És akkor olyanok lehetnénk, mint a...
- Jaj, ne már, az melyik? Pont ő? - jajdult fel Dorothy.
- Az nem jó, mert annak a csajnak túl eklektikus a stílusa, mi viszont... - kezdte Emily.
- Jajnemár! Annak a csajnak nincs is stílusa! - kérte ki magának Phaedra.
- Hát... ez a stílusa, hogy nincs neki. Vagy izé. Lényeg, hogy mi viszont... - Emily nem tudta befejezni a mondatot, helyette mutogatott: kezével a feje fölött hadonászott, plusz érthetetlen hullámokat rajzolt a levegőbe. Ő sem értette, tényleg. - Jut eszembe Dorothy, első vagy második héten megyünk a kalapos nénimhez megnézni, hogy mije van neki!
Fejcsóválás.
- Egyébként még mindig olyan filmszerű ez a konyhában limonádézás, aztán dohányzás - Emily lelkesedése szinte gyermeki volt. - Meg is fogom írni!

¤

- Na jól van, én megyek! - állt fel az asztaltól Dorothy.
- Máris? - kérdezte Emily. - Mi mikor is találkozunk a többiekkel? - fordult Phaedra felé.
- Hétkor. Na, de integessük el ezt a lányt. Kéne egy zsebkendő.
Emily előhalászta zsebéből a szemüvegtisztítóját jobb híján.
- Au revoir kisasszony! Aztán le ne késd a vonatot!
- Ééén? Hát olyan vagyok én? - kérdezte nevetve Dorothy.
- Ááá, a legkevésbé sem! - mosolyogtak a többiek.

¤

- ...jó, hát tudod, ahogy szoktuk: Te beszélsz arról, én meg erről. Úgyis megértjük egymást!
Miközben a találkozó helyszínét képező pad felé tartottak, Phaedra végre kiélhette az új kedvenc témájáról való csevegés iránti vágyát. Megérdemelték ezt már mindketten. Emily örült, hogy Phaedra végre boldog. Ahogy annak is, hogy tulajdonképpen ő is az. A beszélgetés az álmokra terelődött - persze nem túl nagy kitérő volt ez az előzőekhez képest. Emily-nek nemrég volt egy rá nagy hatással lévő álma. Igazából nem emlékezett rá, csak nagy -sőt, hatalmas - körvonalakban, de a kulcsjelenet mégis szinte beleégett az agyába. Csak a naplójának mesélte el eddig.
- Na, mi volt az az álom?
- Aj, de most mondjam el?
- Miért ne mondanád?
- De... Persze, úgy sem fog megtörténni.
Így hát elmesélte, amennyire csak tudta. Bár Phaedra közben nem figyelt rá. Tulajdonképpen nem is reagált igazán, csak mosolygott és helyeslően hümmögött. Látszott, hogy teljesen máshol járnak a gondolatai. De Emily nem haragudott, inkább egyfajta szeretethullám öntötte el: pontosan tudta, hogy mi játszódik le a másik fejében, és tökéletesen megértette barátnőjét, hiszen ismerte ezt az érzést.

¤

Korán besötétedett. Fáztak, hazamentek. Kikönyököltek egy-egy ablakba, hogy érezzék a friss levegőt, és figyeljék a közeledő villámokat. Közben zenét hallgattak. Beszélgettek, de csak röviden, nagy-nagy, de jóleső csendeket tartva.
- Mutass már Hangmást nekem!
- Azt amelyik a csengőhangom, vagy azt, ami az ébresztőzeném volt, vagy azt, amelyik a kedvencem?
- Mindet. Hát nem ráérünk?
Emily mosolyogva váltott, majd megjegyezte: - Ezt egyébként még anyu is szereti.
A harmadik dalt az ő gyakran meg nem értett lelkesedésével vezette elő:
- És ez vagyok én! Annyira szó szerint én vagyok, hogy apa mindig irodának hívja a szobámat. Ahol ugye bár tök egyedül vagyok. Főleg éjjelente. Na de akkor aztán tényleg. Na és a szöveg többi része is... Ez én vagyok.

Közben odaért a vihar. Megszomjaztak, teát főztek. Angol fekete teát, citrusos ízesítéssel. Egy-egy fotelt az ablak alá húztak, bevackolták magukat a bögréikkel. A tetőablakot nyitva hagyták: az eső aprócska cseppekben hullott a lábaikra. Emily egyfolytában énekelt. Néha Phaedra is besegített pár sorral, versszakkal. Az egyik után Emily nevetve mesélte:
- És ezt elakartam ott énekelni. Mármint: ha valamit, akkor ezt. Csak bátorságom se volt, illetve az egyszeri alkalomhoz minden kívánt körülménynek adottnak kellett volna lennie. Biztosra akartam menni. Egyébként szörnyű a hangom.
- Én szeretem a hangodat.
- Jóóó, de ez a fejhang a végén nekem is érdekes volt. Még belülről is rossz volt.
- Szerintem nem. Illett a hangulathoz.

¤

Hazafelé már nem volt társasága. Belefeledkezett a zenébe, de közben egy könyvet is a kezébe vett. A regénnyel haladt rendesen, a dalok is követték egymást szépen halkan, mégsem figyelt igazán semmire. Arra gondolt, amit elalvás előtt sikerült kikövetkeztetnie. Megállapítása helyes volt, ehhez kétség sem férhetett. Viszont akkor sok a kérdés. A megoldásra gondolt. Egészen csiszolt már. Csaknem tökéletes. Mert megteheti. Meg is kell tennie.
A naplemente gyönyörű volt. Ezt szerette a legjobban a vonatozásban: a pusztában haladva minden természeti csodát jól ki lehet élvezni. Ma a narancssárgának egy teljesen új árnyalatát kapta ajándékul. A dalszövegeket elkezdte maga elé suttogni. A többi utas? Mintha ott sem lettek volna.

Riadó - Molyoljatok

Hőség, kétségek, élet. Erről szólt a hetem. Vagy mégsem?

Nem túlzottan meglepő módon a hét most is hétfővel indult. Naptárilag. A belső órám szerint ugyanazt az egyetlen (dögunalmas) napot éljük (élem?) már hosszú hetek óta. De ez a hétfő más volt, mint a többi. Ezen a hétfőn fél 7-kor kellett kelni, ugyanis nyakunkba vettük a Hírös várost. Húgom nem volt boldog, mikor megtudta, hogy én is megyek: valami oknál fogva nem szereti, ha rám ruházzák a sofőr szerepét. De most ő is megnyugodhatott: félálomban sohasem kockáztatom senki testi épségét (pedig Dórin kívül még tényleg nem panaszkodott senki). Igazából majdnem felesleges volt bemenni, mert Dóri nagyon remekül elboldogul már (oké, tegnap töltötte a 19-et, de azért nálunk mégis csak ő a legkisebb ugrifüles), így hát anyával kettecskén elmentünk nagybevásárlást tartani, majd hazkocsikáztunk, már fél 11-re itthon is voltunk - tudtuk, húgocskámat úgysem láthatjuk estig. A nap további pillanataira nem emlékszem, minden valószínűség szerint olvastam. Esetleg kommunikáltam is.

Kedden már egy órával később kelhettem. Ha már apu úgyis Kecskemétre tartott, bevitettem magam a vasúti pályaudvarra, és csatlakoztam Dorothyhoz és Phaedrához, hogy együtt menjünk le Szegedre. Csodálatos módon kifogtuk az idei év eddigi legmelegebb és legUV-dúsabb napjait, de mi mást is mondhatnék erre: jellemző. Persze a hülye gyerek ujjatlan felsőt vesz fel, mikor tudja, hogy 2 perc alatt megpirítja sápadt bőrét a nap. Szerencsére csak pár napig éreztem a fájdalmat a vállaimban. Hogy mit műveltünk SunCity-ben? Lássuk csak... Példának okáért ettünk. Vásároltunk. Munkaügyi hivatalba mentünk, ahol időpontot kaptunk másnapra. Fagyiztunk (ne menjetek a Dóm Cukrászdába, az nem jó, fúj nem szabad!). Találkoztunk Shantival a Bociban, és Mártiékkal a Sörkertben. Utóbbi helyen személy szerint alig tartózkodtam egy jó fél óránál tovább, mivel lakótársamat, a Bridzsit nevűt is a városban érte a kedd, így elmentem érte a munkaideje végeztével. Csak 5 perccel múlt fél 9, mikor végre kiszabadult, de azt nagy örömmel tette. Olyannyira, hogy többet vissza sem fog menni. Én áldásomat adtam rá. Miközben megettük a túrós süti maradékát (amit eredetileg Phaedra kedvéért csináltam, csak a doboz tartalmának fele közben pályát módosított; én komolyan aggódtam, hogy megromlik ebben a kánikulában), megbeszéltük életünk nagy gondjait, amik nem nagyon módosultak azóta, hogy legutóbb láttuk egymást, de legalább kibeszéltük magunkból. Azóta nyugodt vagyok megint, tehát a hatás megvolt.

Szerdán 8-kor keltem. Bridzsit ment számlát befizetni, aztán haza, én meg a többiekkel fodrászhoz. Pontosabban csak Phaedra haja lett megigazgatva, de mi 2 és fél órán át ültünk a szalon kanapéján. Egész kis klubot alakítottunk ki, hiszen egyszer csak Márti is befutott. Utána ebédeltünk. Vásároltunk. Hőgutát kaptunk. Hazamentünk. Összecsomagoltam. Munkaügyi központoztunk, ahol gyorsan végeztünk, így újra hazamentem, hogy elrakjam az első körben otthon hagyott könyveket is. Végül megtámadtuk a vonatot. Negyed 9-kor már újra a lakiteleki levegőt szívtam.

Csütörtök. Történt valami említésre méltó csütörtökön? Ezek szerint nem.

Pénteken lemerészkedtünk a Tőserdőbe, a szépségkirálynőválasztósdi alkalmából ugyanis kedvenc testvérem tánccsoportjából léptek fel páran. Dóri is előadta barátjával a "magánszámukat", ami egyre jobb. Az eddig is látszott, hogy betéve tudják a lépéseket, de most már egyre oldottabbak és így jobban tudják élvezni a zenét is. Ügyes kis gyerekek. -sóhaj-
Egyébként az este teljesen felháborított, de már annyiszor elmeséltem annyi felé, hogy inkább most kihagyom, úgysem olvassa senki, akinek ne panaszkodtam volna.

Szombat-vasárnap. Olvastam. A Törékeny holmik című Neil Gaiman-kötetet. Hogy milyen? Majd ha befejeztem, értékelem a moly.hu-n, ott tessék elolvasni.
Közben Emesével sikerült telefonálnunk egy jó két órát. Én az emeleten sétálgattam, ő meg a teraszon ülve nézte a Gellért-hegyet. Jól esett, hogy beszéltünk, csak már megint feljöttek a mi lesz velünk kérdések. Mondjuk csak pofa kérdése az egész. (A fele.) De akkor is. Lényeg, hogy ha minden jól megy, akkor követjük a gimis terveket. Csak közben tanulnunk is kellene, meg ilyen félintelligens munkát sem ártana találni. Nehéz lesz, de... Jöjjön, aminek jönnie kell, csak a kétségeket hagyjuk már el. Azok nem kellenek. Annyira, de annyira nem.

Tényleg emberek, molyoljatok már Ti is! Egész sokótokat rá bírtalak már beszélni a megtekintésre, néhányan még regisztráltatok is, de akkor miért hagytátok abba? Ti nem élvezitek olvasmányaitok öszegyűjtését? Nektek nem kell véleménycsere? Nem szeretnétek jókat beszélgetni egy remek kis közösségben? Emberek, ne legyetek lusták! Tessék csak kipróbálni, tessék csak használni! Mert jó. :)

Dupláztunk

Kaukázusból. Mert olyan jól esett pont egy héttel előtte is. Tehát fogtuk magunkat Renivel és lehúztunk Szegedre az EHÖK vizsgazáró fesztiválra (az mondjuk más kérdés, hogy UV-hét alkalmából nekem még ma is volt két köröm a bétékán), pontosabban csak a második napjára, mert hogy mi a francot csináltunk volna itthon.
Már a lakásba is mosolyogva léptünk be: az ember mindig magából indul ki, így szétnézve rögtön leesett, hogy férfiember járt az épületben. Ráadásul megpillantottuk Bridzsit táskáját, ami azt jelentette, hogy dolgozik, tehát a városban van, amitől csak még jobban vigyorognunk kellett.
(Tudom, hogy a képek nem néznek ki valami jól ott fent, de még nem sikerült rájönnöm, hogyan tálalhatnám őket szebben. Majd egyszer, több aggyal.)

Kicsit késve értünk ki az Árpád térre, egy-két dalon már biztosan túl volt Takáts Eszti és zenekara. De, hogy őszinte legyek, ettől annyira nem estünk kétségbe (utólag azt se bánjuk, hogy Orfűn lemaradtunk róla). Mostanában nem igénylem, hogy újra lássam őket élőben. Egyszerűen nem volt jó. A dalok azok igen; voltak, amelyeket már egészen megszerettem rádióból (koncertről biztos nem sikerült volna). De a hatás, az összkép... Elég esetlennek tűntek, a közönséggel nem tudtak mit kezdeni, így az előadó-művészet oda is veszett. Biztos vagyok benne, hogy élvezik ezt a zenecsinálós dolgot, de csak így egymás között. Az a kevés ember is, aki kint volt rajtunk kívül, inkább elfoglalta a színpadtól elég távol eső sörpadok sokaságát. Nem véletlenül.

Még mielőtt vége lett volna, átmentünk Bridzsit munkahelyére, hogy meglepjük, illetve bejelentsük, hogy tudunk "mindent". :) Szóltunk neki, hogy ha bezártak, jöjjön ki a térre, merthogy ő is szereti ám a Kaukázust. Ebben ugyan nem volt biztos, de szerencsére bízik bennem, így jött és még élvezte is (én mondtam, hogy szereti :). A számok sorrendje mintha pontosan megegyezett volna az orfűivel, de persze lehet, hogy hazudok. Mindenesetre az emberek hirtelen többen lettek, felálltak, közelebb mentek és jót táncoltak. Tény, hogy előnyükre vált a sötétedés is, de Esztiéknél mindenképpen nagyobb bulit csináltak. A nap zárásaként elvittem a leányzókat vacsorázni. Megvolt a szokásos gimis nosztalgia is, meg a kisebb lelkizések, szóval lányosan görbe estét csaptunk. :D

Másnap a meglepetések sora következett. Először is vicces, amikor egy olyan emberrel találkozol össze az utcán, aki a természetes lelőhelyén meg se lát, nem is köszön soha, de itt, az otthontól ily messze letámad, megpuszil, érdeklődik, vagy legalábbis úgy csinál. Aztán meg az is szép, amikor jön a telefon, hogy Phaedrának szabadnapja van, épp Szegedre tart, merre tetszem lenni? és mivel jó helyen, így két hónap után találkozunk is végre. Jézusom, két hónap nagyon sok idő. (Már ott tartottam, hogy vele is azt csináltam, mint előtte csak egészen minimális létszámú emberrel: annyira hiányzott, hogy pár hete összevesztem vele. Szerencsére vette a lapot, kiordibáltuk magunkat, majd pár óra múlva felhívott, hogy visszatértem-e az értelmes emberek közé. Ez így megy. :)) Szóval jött. Szenvedtünk, lelkiztünk (van amiból sosem elég), szökőtat néztünk, míg el nem kezdtünk tőle haluzni, meg moziba mentünk (A nő másik arca, majd egyszer jól lekritizálom, most nem, de amúgy nagyon tetszett).

Szombat este Bridzsit ment haza (mint kiderült, három egész éven át tanult zongorázni - erre az információra a későbbiekben még szükség lehet...), vasárnap reggel Reni (a mindent köszönő SMS után kerültem annyira képbe a világgal, hogy rájöjjek, még csa kreggelit sem adtam szegény lánynak; rá kellene szoknom a vendégeim etetésére; vajon miért nem adok nekik soha semmit utazáshoz???), délután Phaedra, így egyedül maradtam. De nem fájt.
Érdekes, mert régen nagyon szerettem egyedül lenni, mindig ki tudtam használni a helyzetet és az időmet. Általában jó kedvem is kerekedett ilyenkor. Azután jött az "álomév", amikor is nem bírtam a szükségesnél 10 perccel sem tovább egyedül maradni. De most megint jó. Most megint nem fáj. Különbség van magány és egyedül lét között. Most egyedül vagyok. De miért voltam eddig magányos? Az élet gyakran vicces...
Tanulnom kellett volna, könyvet olvastam. Hogy lesz-e belőle bajom? Megeshet. Persze kiküszöbölhető, de akkor sem kellene. Mindenesetre olvasnom kellett. El kellett merülnöm egy másik világban és tudatosítanom kellett magamban, hogy még mindig el tudok olvasni 550 oldalt két este alatt. :)

Közben örültem. Nem tudom minek. Magamnak? Mosolyogtam, miközben teljesen egyedül voltam a sötét lakásban. Magamat sem értem, nemhogy másokat. De nekem most jó. Néha még nem találom ugyan a helyem, de szilárdulok. Tervem is van, rengeteg. Bridzsittel listát írunk a jövő évre való tekintettel. Legfontosabb eleme: "ELHAGYNI A KIFOGÁSKAT!" Ez a minimum. A változás szele majd segít minket. (Le sem tagadhatnám, hogy Joanne Harrist olvastam. :D)

Ja de és emberek!
Ha nem tudnátok, akkor most szólok: NEM én vagyok ám a darabolós pingvin...


PS.: A további pletykák és találgatások elkerülése végett ezennel megerősítem a hírt és felfedem új szerelmem kilétét.
Most őszintén, Titeket még nem csábított el a Kit-Kat Dark?