szerda, január 27, 2010

Hangulatingadozós

Eleve rossz úgy ébredni, hogy percekig azon tanakodsz, hogy valóság vagy álom? És nem nyugodsz meg rögtön, hiába csak az utóbbi. Mert lehetne igaz is. Tudod, hogy nem. De lehetne. Épp ez zavar téged, ez a lehetőség. Nem akarod. Bár ne érdekelne.
Az is érdekes, hogy hány szálon tudsz gondolkodni egyszerre. Hiszen közben ott zakatol a fejedben, hogy "es ist vorbei, vorbei, vorbei", próbálod felidézni a XX. század első felében dolgozó magyar rendezők rövid pályaképét, kétségbeesetten kutatod elméd mélyén az éppen aktuális művészetfilozófia lényegét, de már nyílik is a szád, és csukott szemmel magad elé suttogod: "now, it's decision time, which one will stay, which one will say goodbye".
Te is utálod, amikor olvasol, tudod, hogy koncentrálnod kellene, de csak és kizárólag egy teljesen más dolog jár az eszedben, amit sehogyan sem tudsz onnan kiirtani? Elárulom, ez vizsgaidőszakban nem túl praktikus... Persze a hatékony felkészülés miatt semmi kedved visszamenni az egyetemi városba. Persze ha már visszamész, akkor a te vonatod késik húsz percet, hiába volt reggel nyolckor a felsővezeték-szakadás. Hiába gondolod úgy, hogy akkor a sima vonattal mész, nem város be az IC-t, a sima vonat valamiért úgy dönt, hogy bevárja a másikat, holott ezelőtt ilyen sose volt. Akkor meg már inkább visszamész a -5/10 fokba járkálni. Ja, mert a váróban nagyon büdös van és nem bírod öt percnél tovább. Olyan melankolikus az egész. Pláne amikor végre meghallod a jellegzetes IC-t beharangozó dallamot, és csak lassan, nagyon lassan közelíted meg.

Love of mine some day you will die
FIGYELEM, FIGYELEM,
But I'll be close behind
KISKUN INTERCITY ÉRKEZIK
I'll follow you into the dark
JOBBRA, A HARMADIK VÁGÁNYRA
No blinding light or tunnels to gates of white
AZ ELSŐ HÁROM KOCSIBAN UTAZHATNAK
Just our hands clasped so tight
INTERCITY PÓTJEGY ÉS HELYJEGY NÉLKÜL
Waiting for the hint of a spark
A VÁGÁNY MELLETT KÉRJÜK VIGYÁZZANAK

De a könyv, amit olvasol, az valami csodálatos. Roppant rideg, kegyetlenül kívülálló, de akkor is meg kell szakadnia a szívnek.

Hogy van az, hogy akármennyire is nem érzek semmit a város iránt, mégis valami megkönnyebbülést érzek, amikor a vonatról leszállok és megpillantom a dómot? Ráadásul ahogy a vonat lépcsőjén álltam, megszólalt egy lelkemnek kedves, rég nem hallott dal (őszintén: sose tudtam eldönteni, hogy női vagy férfi az énekhang). Hazáig sacc/kb végig pozitív-vidám dalok szóltak. (Just Say Yes, meg Franz Ferdinandok.) Nem is értettem.
Délelőtt rám lett telefonálva, hogy így leszek-e. Mondom leszek. Ehhez képest a lakás tök üres volt, de a fűtés persze nem volt eléggé levéve. De most miért akadjak ki? Szellőztettem, fűtöttem. Ittam egy jó málnás-cranberry-s teát, ettem házi májasos zsömlét. Közben olvastam. Természetesen nem azt, amit kellett volna. A fejem zsongott, gondoltam lefoglalom az agysejtjeimet, de sajnos nem volt nálam semmi, amivel hangolni lehetett volna, az abszolút hallásom sem nőtt ki útközben, de a remek hangszer annyira nem volt a topon, hogy bántotta a fülemet, így sajnos hagytam a francba. Pedig még körmöt is vágtam. De mindegy, majd februárban rágyúrunk. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe fog telni az az újabb négy akkord. Meg hogy jutok-e majd tovább. Persze most ezzel sem kellene foglalkoznom.
A fejem viszont még mindig fájt. Lefürödtem, nem lett jobb. Lefeküdtem, hogy akkor majd alszok és korán kelek. Hát persze. Nem voltam eléggé kifáradva, az agyam tovább zsibbadt, reggel szenvedve ébredtem, hiába olvastam, semmi, de semmi nem jutott el az agyamig és...
Hát igen. Az eredménye meglett. Nem mintha veszni látszana minden, de azért rendesen megijedtem. Megfigyeltétek már, hogy többnyire azok a dolgok nem sikerülnek, amiket biztosra veszek? Szerintetek kár volt kijelenteni, hogy ősztől nem leszek tovább az SZTE diákja?
Persze pontosan sem fogalmazok. Hiszen csak azt kértem, hogy szurkoljatok, hogy vidáman és minél előbb érjek haza. Ezek pedig teljesültek is. :D
Anyu rendes volt. Nem is a nettől akart eltiltani, hanem az éjfél előtti alvásra akart ráparancsolni. :) Mostanában rendszeresen ágyban vagyok fél 1-re, úgyhogy fokozatosan haladok a jó irányba. Kár, hogy ez többnyire a szemem fájása miatt van, és sajnos nem vagyok elég fáradt ahhoz, hogy rögtön elaludjak, így... igen, Csobi megmondta mi a betegségem: insomnia sokatgondolkodusz. :)
Ma elkísértem anyut kezelésre (olyan két évente szokott neki elrendelni az orvos egy három hetes -tornás-masszírozós-gyógyfürdős-nemtommilyenes kezelést a reumájára), és be lettem fizetve úszkálni, meg egy fél órás masszírozásra.
Anyu leültetett egy pontba, hogy akkor itt elválunk, majd egyszer csak összefutunk, menjek, amerre jónak látom (meg amerre lehet, hehe). Üldögélés közben arra gondoltam, hogy oké, jó ez, de itt vagyok egy törülközővel körbetekerve, és igaz, hogy a falak sárgák, nem zöldek, de itt is mindenki fehérben járt-kelt, itt is jellegzetes szag van (csak itt ugye a gyógyvíztől), szóval az egész olyan, mint egy kórház. (Fogalmam sincs mi bajom van a kórházakkal, mert oké, hogy születésem után az első pillanatban egy kis sárgasággal kezdtem és nem nagyon akartak hazaengedni, de azon kívül egyetlen egyszer tartózkodtam ott, mint beteg, akkor is max. másfél-két órát, amikor eltört a jobb kezem mutatóujjának első ujjperce és begipszeltek könyékig. De hát minden 8 éves így lesz először sztár a suliban.)
Egyszer csak egy szakállas bácsi jött, hogy bár még 20 perccel későbbre van időpontom, de ha elfogadom őt és nem ragaszkodom egy női masszőrhöz, akkor indulhatunk is. Kezeim feltartásával jeleztem, hogy nekem aztán tökmindegy. Azon mondjuk meglepődtem, hogy a lábam is kapott a jóból, de pont jól jött ki, mert reggel arra ébredtem, hogy fáj a bal bokám, és most szépen helyre lett rakva. :D Volt egy olyan sztereotípiám az eddig hallottak és tapasztaltak alapján, hogy ilyenkor csönd van, relaxálás van, bizalmas hangulat van. A terem ahol voltunk, ilyen függönyökkel elválasztott kis "box"-okból állt (tessék, kórház), és bár senki nem látott senkit, mégis ment a keresztbe csevej, szólt a rádió, szóval összességében jó volt a hangulat.
- Hm. Szokott idegeskedni?
- Előfordul... - de ezt így elcsukló hangon.
- Na, ez a stressz-csomó. Érzi?
- Ühümm - képtelen voltam kimondani, hogy nem lehet nem érezni, annyira fájt. :D
Mikor végeztünk, egy új Orsi kászálódott le az asztalról (jelentem, még most sem érzek semmi rosszat!), akivel közölve lett, hogy semmi baj nincs a hátával, csak itt-ott le vannak kicsit tapadva a dolgok (rögtön a soha fel nem használt beutalók jutottak eszembe, amikkel az iskolaorvos hajkurászott volna engem az ortopédiára, hehehe). Mondtam, hogy sokat ülök. Kérdezi, hogy számítógép? Mondom az. Hát de 2-3 óránként csak fel kéne onnan kelni mozogni egy kicsit. Meg pár havonta nem árthat egy ilyen átmasszírozás sem. És tényleg. Ez most nagyon bejött.
A heilwasserrel már más a helyzet. Mármint, maga a víz remek (elvileg negyed óránál többet nem kéne benne lenni egyhuzamban; én egy plusz órát ráhúztam), csak amikor az átlagéletkort nem mered meghatározni, mert 40 alatt négyen vagytok: te, meg egy kb 3 éves kislány a szüleivel. És 50 alatt is csak anyukád, meg még egy férfi a reumás tornacsoportból. :D Szóval amikor belibbensz az 50 kilóddal és az éppen csak több, mint 20 éveddel ilyen mindenféle tekintetek közé... na aaaaz zavaró. Főleg, ha konkrétan beülnek eléd másfél méterre és bámulnak. Majd miközben elslisszolsz, követnek a szemükkel, hogy merre mész. Nagyon durva. A medence utáni kilépést követő zuhanyt is szerettem volna eltussolni, de azért na. Túléltem. Még szerencse, hogy nem voltam végig egyedül.
Na és igen, ez meg a másik. Hogy egyedül nem jó vízben sem létezni. De ezt akkor most itt abba is fejezem. A mai németezésem is csak annyit haladt előre, hogy a fürdő tábláit és kiírásait fordítgattam. Nekem ez is haladás.
Oké, elvesztettem a fonalamat. Voltunk még pékségben (nem tudjuk, mikor ettünk utoljára ilyen finom kenyeret), meg én vezettem oda is, vissza is, meg gyönyörködtünk a táli naplementében és bántuk, hogy nincs fotómasinánk, hiába nem tudtuk volna szépen megörökíteni, és...

Jó éjt.

szombat, január 23, 2010

Agymenés Shakespeare-módra

Talán öt évvel ezelőtt lehetett, hogy először szembe jött velem a Titus plakátja, pedig már akkor se volt túl friss darabnak mondható (a film '99-es). Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, de akkor korlátozottabbak voltak a lehetőségeim, így nem sikerült megnéznem, később pedig elfelejtődött. De milyen jó, hogy az ember iskolába is jár néha: az egyik kurzuson előkerült a Shakespeare-adaptációk eme gyöngyszeme.



Becsületemre legyen mondva, először a drámát vettem kezembe. Szerény véleményem szerint Bill apánk egy szemernyit sem volt romlottabb elme, mondjuk Bret Easton Ellisnél. Eme korai műve (az 1590-es évek elejére tippelik keletkezését) tele van vérrel, őrülettel, bosszúval, árulással, válogatott kegyetlenkedéssel. Ráadásul mindezt a lehető legtermészetesebbnek tűnően tálalja, semmi magyarázat, semmi felesleges gondolkodás a szereplők részéről. Igazi motiváció nélkül kicsit egysíkúnak is tűnnek a karakterek. Persze lehet, hogy felesleges is keresni a miérteket, elvégre Shakespeare valószínűleg csak szórakoztatni akart. Ez Julie Taymor rendezésében maradéktalanul sikerül is. Ami a modern Shakespeare-feldolgozásokat illeti, én már a Baz Luhrmann-féle Rómeó + Júliát is imádtam, de ez a film még több és jobb.



A rendezőnőről érdemes tudni, hogy fiatal korában éveket töltött Ázsiában (India, Japán, Indonézia, stb.), és fő érdeklődési területei a mitológia, a folklór és a színház, így tanulmányait is ebben az irányban végezte. Színházi rendezőként is nagy sikere volt, operarendezéseivel is számos elismerésben részesült. A Titus volt az első mozifilmje, és szerencsére le sem tagadhatná a színházas múltját.
Az időbeliségét egyfajta kortalanság jellemzi. A hatalmas terek és az egyszerű díszletek az antik-, a kosztümök stílusbeli kavalkádja pedig inkább a modern színházat idézi. A jelenetek koreográfiái és a képkompozíciók egyaránt gyönyörűek. Minden fennakadás nélkül szemlélhetjük egymás mellett a merev páncélzatokat és az autókat, a díszes termeket és a játékgépeket. A színészekről is csak pozitívan lehet nyilatkozni: Anthony Hopkins és Jessica Lange méltó ellenfelei egymásnak; Allan Cumming tipikus, mégis zseniális a(z infantilis) gonosz szerepében; James Frainnek több mozifilmben kellene szerepelnie; Laura Fraser tökéletesen tiszta szépség, még a tragédiája után is csupa báj és kellem; és persze itt van Jonathan Rhys Meyers is, aki hozta magával hosszú szőke loboncát az alig egy évvel azelőtti Velvet Goldmine-ból.



A Velvet Goldmine egyébként többször eszembe jutott a film során, de pontosan magam se tudnám megmondani, hogy miért. A hallucinációknál viszont egyértelműen lehet asszociálni a rendező 2007-es Across the Universe-ére. Most még jobban kíváncsi vagyok a Fridára: vajon abban is ilyen szépen érvényesül Miss Taymor egyéni vizuális látásmódja?
A Titust feltétlenül ajánlom azoknak, akik szeretnek a filmek képeiben gyönyörködni, akik nem ijednek meg egy kis vértől (esetleg még némi egészséges perverzitással élvezik is kiontását), és akiknek van üres két és fél órája. Tessék elhinni: megéri!
Nálam simán 9/10. Minimum.




Ui.: Persze miért pont Titus Andronicus nevű zenekar ne létezne? :) (Itt hallgasd.)

csütörtök, január 21, 2010

Tessék élesíteni kardjaitokat!

Legalábbis ezt az instrukciót adták a The Tudors facebook-oldalán, amikor is bemutatták az utolsó évad teaser trailerét.



Alig várom már, hogy láthassam, milyen finálét hoztak össze. A videó alapján úgy sejtem, hogy kicsit visszatérnek az első évad kendőzetlenségei, aminek szerintem csak örülni lehet. Mondjuk ezen a zenén ledöbbentem, ez nem hiányzott. Remélem, hogy nem lesznek hasonló betétdalok itt-ott, mert akkor falnak megyek. Egyébként az a néha felbukkanó barna hajú nő kicsoda? Titeket is emlékeztet Boleyn Annára?
Viszont szerintem sem kellene abbahagyni az utolsó két feleséggel és (gondolom) Henrik halálával. Oké, biztos vagyok benne, hogy ez így eddig is rengeteg pénzükbe került, de szerintem be is jött a számításuk, hiszen elég profin tervezték meg az egészet, és iszonyatos nagy rajongótáboruk lett. Mondjuk én már eleve adtam volna egy évadot a Tudorok felemelkedésének is. Nem hiszem, hogy ne lett volna elég anekdota, amiből ne lehetett volna összepakolni egy fiktív kis drámát abból a korból is. Természetesen kíváncsi lennék, hogy az ő szemükből milyen lenne a folytatás. Hiába van I. Erzsébetről annyi film, az ő interpretációjukat is látni akarom!
Remélem, hogy legalább nem állnak le a történelmi projektekkel. Hiszen olyan borzongatóan jók. :D

csütörtök, január 14, 2010

Rombolás

Záróráig maradt, de még így is túl sokan voltak körülötte. Ujjaival szemébe fésülte a haját, hogy takarja az arcát. Nem akarta, hogy ránézzen bárki is. Persze, így meg lefejelte a ruhatárnál a szekrényajtót. De meg sem rezzent, ment tovább. Senki nem figyelt fel rá. Senki.
Tett egy kisebb kerülőt hazafelé. Talán ősszel sétált este ennyit utoljára. Nem tavaly. Azelőtt. Azon gondolkodott, hogy hogyan kellene gondolkodnia. Hülyeség. Megállt a zebránál. Éppen jött a villamos. Átfutott agyán a gondolat, hogy még jó, hogy ő nem. Elmosolyodott. Fenébe.

Otthon senki nem akarta elhinni neki, hogy nem történt semmi. Pedig tényleg.

Miután mindenki lefeküdt aludni, titkon feljebb kapcsolta a fűtést és bezárkózott a fürdőbe. Miközben engedte a kádba a vizet, azon gondolkodott, hogy hogy lehet, hogy a haja mindig ilyen klassz, holott már két napja meg kellett volna mosni. Minden régi fényképről ez az egy pozitív benyomása marad: a szép, fényes, sima haja.
Lábujjával ellenőrizte a vizet. Meleg. Csapnyitás, ellenőrzés, most meg túl hideg lett. És a kád is megtelt közben. Kicsit leeresztett belőle, hogy legyen helye a melegnek. Pazarlás? Kit érdekel.

Imádja, amikor körülfogja a forró víz. Elhelyezkedik, kinyitja a könyvet. Elveszik benne, nem érzékeli az időt, csak azt, hogy már a felénél jár. Közben a gőz teljesen átjárja az agyát, szédül. Félig a könyvben él. Hirtelen hiányolni is kezdi a kád sarkáról a feles mézeseket. Meg egy doboz cigit. Na jó, azt igazából nem is. Olvas. Szédül. Olvas.
Törülközés közben gondolkodik. Hát hogy van ez? Egyszerre akarja és irtózik tőle. Fura. Leül a kád szélére, tovább olvas. Ez most jó, ez most kellett neki, úgy érzi. Nem is érti, hogy nem szúrta még ki a polcon. De persze mindig a könyv választja az embert, nem fordítva. Meg amúgy sincsenek véletlenek, vagy mi. Most talán megért néhány dolgot. Magával kapcsolatban. (Is.)
Becsukja a könyvet. Fogat mos. A tükörben a szemeit nézi. Még sosem voltak ilyen seszínűek. Acélosnak is mondhatná az árnyalatot, de semmiképpen sem kék. Most zöldesnek se nagyon lehetne nevezni. Hülyén néz ki az egész. De a haja... Érdekes, hogy ha itt van, akkor megoldja pár mozdulattal a fésülködést, de a szülői házban akár öt-tíz percig is képes fésülgetni hajzuhatagát. Persze szigorúan csak hajnalban.
Aludni kellene. De a gőz... A pulzusa most lehet vagy négyszáz. Nem is mer lefeküdni. Kiront a hűvös konyhába. Lehasal kanapéra. A kanapé megnyikordul. Felnéz, az ajtó felé pillant. Á, úgysem ébrednek fel. További nyikorgások kísérik fészkelődését. Olvas.
Két fejezettel később, már ragad le a szeme, de vérnyomása még mindig az egekben lehet. A gőz sem szállt még ki a fejéből. De nem érdekelte. Lesz, ami lesz, ő most befekszik a paplanja alá. Vékony kis paplan. A rádobott pléd sem segít rajta sokat. Kívül fázik, belül melege van. Utálja ezt az érzést. Emlékezteti.

Hihetetlen, hogy hányféle képpen rombolhatjuk magunkat.




Ui.: Gépel. Gépel. Gépel. Mérges, mert ma már nem tudja visszaadni azt, ami tegnapelőtt éjjel megfogalmazódott benne. Franc.

kedd, január 12, 2010

Copy-Paste

Elkezdett hiányozni a régi (nagyon eldugott) blogom, és úgy határoztam, hogy néhány kedvenc bejegyzésemet átemelem ide, az utókornak. Nekem érdekes visszaolvasni, újraértelmezni őket. Akinek nem, az meg majd átugorja. :)
Rögtön a legeslegkedvesebbel kezdeném. Ilyen, amikor dühös vagyok. (Pl. most, hehe.) Napra pontosan két éve történt, de csak csütörtökön lesz a publikálás évfordulója. Annyit változtattam, hogy a könnyebb átélhetőség kedvéért telepakoltam linkekkel. A bátraknak. :)

(Elő-ui.: nem tudom mi az a "kreatív tevékenység", amiről írok. Valaki emlékszik, mit műveltem?)




2008. január 12. 7:01- buszon, fél lábbal Pécsen

A tökéletes(en melankolikus) reggel receptje

Először is, meg kell tenni a megfelelő előkészületeket. Az előző pár este nem szabad túlzásba vinned az alvást. A legutolsó estére gyűjts magad mellé pár vállalkozó szelleműt, akik megpiszkálják a lelkivilágodat. Persze, legalább egyiküknek két lábbal kell beletipornia a tökéletes hatás érdekében. Ha ez megvan, legyél annyira ideges, hogy minden izmod álljon görcsbe, de ezt csak akkor vedd észre, amikor felállsz villanyt kapcsolni. Egy megfelelő eszközt állíts be ébresztőre: fél ötre. Készítsd ki zenelejátszó eszközödet válogatott finomságokkal rajta. Végül végezz egy utolsó kreatív tevékenységet, amit lehet másnap már nem fogsz olyan pozitívan értékelni, mint a cselekvés pillanatában. Ha mindennel megvagy, úgy hajnali egy körül feküdj le.

Ne álmodj! Pihenj!

Kötelességtudó biológiai órádnak köszönhetően ébredj fel magadtól. Nézz szét a sötét szobában. Állapítsd meg, hogy ugyanúgy néz ki minden, mint mikor lefeküdtél, még a sötétség mélysége sem változott. Gondolkozz el: mi történt előző este veled? Jó volt az neked? Mégis mit vártál ettől? Lesz ennek valami következménye? Ki fog felkelni helyetted megnézni, hogy mennyi az idő, hogy felesleges volt-e ébredezned, vagy már rég lekésted a járművet? Mire végig érsz a gondolatmenetben, meg fog szólalni az ismerős dallam, ami iszonyatosan halkan kezdődik, mégis valamilyen beidegződés következtében ez az egyetlen, amire elsőre felugraszt az ágyból.

Hát kelj fel, és birkózz meg a fényviszonyokkal: próbáld megkeresni a papucsodat. Érezd, hogy nagyon hideg van, szinte dideregsz. Állapodj meg magaddal: a didergés tényleg csak a hideg miatt van, eszedbe sincs feleslegesen rosszul lenni! Szedd össze a ruháidat, és halkan próbálj meg kibattyogni a fürdőszobába. Öltözz fel, moss fogat. Közben magadban dúdolgasd a Csalódott tizenéves kisfiú dalát. Menj vissza a szobádba, fejezd be a pakolást: csukott ajtó és villany szükségeltetik eme művelethez. Persze ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a mindenről eszedbe jutott ideg. Vedd be a leszarom tablettát. Kész vagy? Irány a konyha!

Persze két körben. Nehogy a két táskával zajt csapj a lépcsőházban. Lent vagy? Kukkants be a spájzba! Vedd elő a nagy üveg epres Cappyt. Vedd tudomásul, hogy ez már egyik táskádba se fog beleférni, akármit is csinálsz. Kapd hát elő kedvenc Bailey’s-es poharadat, és tölts, majd igyál. Ismételd meg a töltést. Jöjj rá, hogy ez talán mégsem tesz olyan jót a gyomrodnak, mint vártad, ezért a fele elfogyasztása után rakd le a pultra. Állapítsd meg a pohár állapotát. Naná, hogy félig üres.

Negyed hat van. Mit csinálj a fennmaradó időben? Lapozd fel a Tallózót. Igen, amiben tegnap azt a remek interjút olvastad Csernus doktorral. De most keresd meg a Popper Péter könyvrészleteket. Fusd át. Áh, már el is telt újabb öt perc.

Sapka, sál, kabát, headset a nyakba, tessék elindítani a zenélő eszközt. Legyen mondjuk a… ó igen, a Mad World tökéletes lesz. Mire a dalnak vége etesd meg a macskát, zárd be az ajtót, és indulj a kapu felé. Ekkor meg fog szólalni fejedben a Something in the Way. Élvezd, ahogyan a kihalt utcán sétálsz, arcodat cirógatja a hideg szellő, a narancssárga fény nem bántja a szemed, körülötted mindenhol csak jég, és hó. No de nem az a szép, fehér, szívet melengető hótakaró, hanem a már félig felolvadt, kásás, sárral vegyült, mocskos valami, ami volt már jobb passzban is. A játszótéren áthaladva számváltás következik be: egy Oasis szám. Talán Masterplan a címe, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre remekül kezdődik. A hangulatot sikeresen megspékeli egy köztéri lámpa, amelyik akkor alszik ki, mikor elhaladsz mellette. Viszont alig húsz méterrel később egy hasonló, elhanyagolt lámpa gyullad ki melletted, viszont nem úgy, mint a többi, erős narancsfénnyel, hanem halovány, szinte pislákoló fehérrel. Agyad ezt valahogy úgy fogja értelmezni, hogy a remény hal meg utoljára, vagy mi.

Az elhagyatott buszmegálló meglepően száraz padján helyet foglalsz, miközben egy kellemes férfihang azt üvölti a fejedbe, hogy „legyen vörös!”. És ó igen, egy kicsit te is várod már a hajnalt. A csodás színeket, miegymást. Úgyis ritkán látsz napfelkeltét, pedig nem kellene hozzá sokkal tovább fennmaradnod, mint szoktál… Állj fel, ülve nagyon hideg van. Próbáld meg összébb húzni a kabátod, de úgy, hogy közben sikeresen nyomd le a fülhallgatód számváltó gombját. Ha mázlid van, olyan dalt fogsz kapni, amitől egy pillanatra olyan érzésed támad, hogy menten megszakad a szíved (jelen esetben Beatles: Girl; igaz ami igaz, ennél sokkal durvább is lehetne).

Remek, jön a busz. Hárman szálltok fel, persze te utoljára. Egy üres négyes helyre ülsz. Kikönyökölsz az ablakba, a sapkádat lehúzod, és a combodra dobod. Reméled, hogy akkor most vége lesz a rossz dolgoknak, és elszáguldasz a végtelenbe. De legalábbis a nyugalomba. Persze ez nem ilyen egyszerű. Miért is lenne?

Felcsendül az újabb dal. Naná, hogy olyan, amit egész héten énekeltél, a hangod szinte hozzá idomult, és most rosszul érzed magad, mert nem segítheted az énekest (About a Girl). Közben eszedbe jut, hogy – bár akartad - nem írtad bele a levélbe, hogy lelkiállapotod megkövetelte, hogy magaddal hozd a Last Days-t is, mert hát ki tudja.

Valahogy ekkortájt fogalmazódik meg benned először, hogyha mindent megjegyzel, megírod mesés reggeled történetét.

A te külön tiszteletedre persze a busz nem a viszonylag jó és egyenletes főúton megy, hanem kerül egyet a szomszéd falu felé az iszonyat régi, iszonyat kátyús úton. Tudod, hogy pár perc is elég legyen a gyomrod felkavarodásához. Eszedbe jut Mia Thermopolis: „Köszike, puszika!”

Párás az ablak. Mit írj rá? Ez legyen a legnagyobb problémád. De mégis? Az ablaküveg szinte kívánja a feliratozást. Persze amilyen kis bátortalan és visszahúzódó vagy, csak a kezed által remekül eltakart alsó részre, mindössze pár centis méretben egy „FUCK”-ot firkálsz, ráadásul csak vékonyan, a körmöddel. Két perccel később már nem is látszik, hogy írtál valamit. Szánalmasnak érzed magad.

Most már biztos vagy benne, hogy le fogsz írni mindent. Filmnézés helyett erre fogod felhasználni az akkumulátorod töltöttségét. Legalább tudsz majd zenét is hallgatni, mert ugye annyi eszed nem volt, hogy a lejátszódat feltöltsd élettel…

Lassacskán becsorogsz Kecskemétre. A reptér környékén Garbage-t hallgatsz. Eltűnődsz, hogy neked miért nincs ilyen klassz, karakteres és tiszta hangod. Megérkezel. Leszállsz. Péterfy Bori hangja hasít a füledbe. Nahát, mintha a zene ütemére remegnél a hidegtől. Szép. Az állomáson megállapítod a 6:40-kor induló buszok listájára pillantva, hogy amerre te mész, az bizony Harkány felé van, és rendkívüli logikáddal még azt is kikövetkezteted, hogy akkor arra kell majd felszállnod. Ügyes vagy.

Jön a sofőr, megörülsz neki. Hát, még amikor közli veled, hogy félezerrel kevesebbe kerül a jegy, mint amire számítottál. Félezerből azért csinos kis csokimennyiséget lehet összevásárolni. Szerinted. És még a busz is pontosan indul. Sőt, az órád szerint fél perccel korábban is kezdte meg az utat a kelleténél. Nem mintha számítana.

Háromnegyed hétkor megpillantasz egy idős párt a városközpontban, akik együtt sétáltatják kutyáikat. A főtér felé mennek. Aranyos helyzet. Majdnem elmosolyodsz. De azért annyira nem. A fantasztikus Malom center mellett elhúzva felcsendül a Where did you sleep last night. Jól esik. Közben nézelődsz. Rég láttad a városnak ezt a részét: bankok, megyei kapitányság, jé, itt lakik a volt tesitanárnőd, amott meg a kedvenc számtechtanárod, és persze megvan még a kereszteződés is, ahol a nyáron szórólapokat osztottál ötven fokban. Minden megvan, remek.

A Nirvana helyét felváltja a the Who. Először el akarod kapcsolni. De meggondolod magad. És milyen jól teszed! Épp a felüljárón haladtok át: jobb kéz felől a még félig alvó város, bal oldalt pedig a nap első sugarai az egyre inkább sárguló horizonton. Minden klappol a hangulathoz. Az egész olyan… hm... reményt árasztott magából azt hiszed. Mintha szeretné bebizonyítani, hogy semmi katasztrófa nem történt, ha történt is egy kis bajság, úgyis megoldódik, ne aggódj.

A szám elérkezett az utolsó taktusokhoz. Kikapcsolod, mert elérkeztettek a város széléhez. Headset le a nyakból, laptop ki a táskából.

„Üdvözöljük Ursula” „Jó reggelt neked is kicsi grófom”

Első dolgod bekapcsolni a Media Playert és a Wordöt. Persze rögtön megkeresed a dalt, amivel az éjjel kínoztad magad (Cold: No One). Kitűnő szám. Többször is meghallgatod. Ez kell neked, ez van. Közben egy pillanatra felidézed a hajnalban írt leveled. Áh, mit levél, csak egy „kis” agymenés.

Gépelsz, írsz. Ennyi kell.

szombat, január 02, 2010

Sör & Őszilé - párbeszédek

S: - Na, mikor isszuk már azt a rövidet?
Ő: - Még van ebből is.
S: - Akkor meg igyad már!
Ő: - De bűn rossz.
S: - Akartam is kérdezni, hogy van-e undorítóbb annál, hogy jégkockát raknak az őszilébe?
Ő: - Nincs.
(Röhögés.)

¤

S: - Te jó ég! Az előbb belenéztem egy tükörbe! Borzalmas!
Ő: - Nem is, jól nézel ki.
S: - Te nem láttál abban a fényben!
Ő: - Itt viszont sötét van.
S: - Milyen igaz!

¤

Ő: - Hozol nekem is, várj, itt a tárcám.
S: - Te mit kérsz?
Ő: - Valamit, amiben van méz és meggy.
S: - Mit? Mézes-meggyes... vodka?
Ő: - Pálinka!
S: - Jaaaaaa, pálinkaaa...
...
S: - Tessék. Igyunk a megoldások évére!
Ő: - A megoldások évére!
(Röhögés.)

S: - Na, és ezzel most mi bajod?
Ő: - Se íze, se ereje. Kiakasztó. Nem csak az őszilé, de a pálinka is szar. Pedig már a tavasszal is tudtam, hogy őszilét itt nem szabad kérni. Na de hogy pálinkát se? Legközelebb szólj rám kérlek, hogy koktélt igyak. Ha az sem jön be, akkor végeztem.

¤

S: - Amikor lent vagyok és beülünk valahova hármasban, néha azt nézem, milyen szépek vagytok. Nem tudom, de néha csak úgy jó rátok nézni.
Ő: - Jaj, ne már. Te viszont most vagy szép.
S: - Pf.
Ő: - Oké, ne aggódj, elmúlt. A durcás arc már nem áll jól, de az előbb, mikor elmerengtél a távolba...
S: - Jaj, ne már. Különben nagyon nevetséges szoktam lenni?
Ő: - Mikor?
S: - Hát így tudod. Így... tudod. (Hadonászó mozdulatok.)
Ő: - Abszolút nem. Mindig magabiztosnak látszol, meg olyan önelégültnek. Nem, nem önteltnek, hanem olyannak, aki ki van békülve önmagával, ezért határozott, és magabiztos... ja, tudod.
S: - Háhá, milyen jó színésznő lennék!
Ő: - Ez tényleg így van! Én szerintem inkább szánalmas látványt nyújtok a parketten, de már elég régen elértem azt a szintet, hogy leszarjam.
S: - Pedig nem, semmi gond nincs veled. Mikor azon a koncerten voltunk, kifejezetten szép voltál.
Ő: - Igen? Hát nem'tom. Tudod, ott... biztonságban voltam. Tudod, hogy milyen vagyok, ha csak egyetlen idegen is van a társaságban: felveszem a megfigyelő álláspontot, kitapasztalom, hogy kinél mit lehet, meddig lehet, ilyenek. De az ott más volt. Mindent lehetett, mert... mert biztonságban voltam. Nem is értem tulajdonképpen. Csak tudod, boldog voltam.
S: - Tudom. És ez látszott is.
Ő: - Hm, ja.

¤

S: - Te, ezek mit gondolnak magukról, hogy így futkároznak az esőben?
Ő: - Ugyan, hagyd rájuk. Megtehetik: fiatalok, naivak, szerelmesek.
S: - És mi mik nem vagyunk, naivak vagy szerelmesek?
Ő: - ?
S: - Ja tudom, fiataloook.
(Röhögés.)

¤

S: - Állj! Te egy pasikról szóló mondatot úgy kezdtél, hogy "van agyuk"?!?!?!

¤

Az új évet stílusosan BBC-nézéssel kezdték. Már nem ébredés után, hanem még lefekvés előtt, hajnalban. Stand-up comedyt néztek, megismerték Omid Djalili-t. Keressetek rá Ti is. Érdemes.