Sacc/kb párbeszédek The Twist alatt és után

- Hű. Milyen sokan vagyunk.
- Szerinted sincsenek összesen tízen? Lesz itt ma egyáltalán valami?
- Hát nem'tom, de kérem vissza a pénzem.


- Hm. Akkor most inni kéne valamit?
- Gondolom ja. Nem mintha lenne pénzem. Nem mintha ez akadályozna.
- Ismerős. Mit iszol? Én valami frissítő, szénsavas, enyhén alkoholos dologra gondoltam.
- Én benevezek egy sörre. Ajánlom a breezer-eket.
- Talán most kihagynám. Viszont egy sima bacardicola jöhetne.
*5 perccel később*
- Te, mi tényleg ennyit tökölünk ezen?


- Hm, szerintem elmegyek mosdóba, amíg nincs nagy sor.
- Én attól félek, hogy nem látok semmit a színpadból. Szokatlanul sok ma a magas ember.
*röhögés*


- Azért, ha kezdődik, álljunk már át a pult másik oldalára.
- Én is így gondoltam. Szerinted vagyunk már húszan?
- Nem tudom, de ez vicces azért.
- Bocs, megszámoltam: huszonöt.


- De érted, rám álltak. Mert ma olyan sokan vannak, hogy nincs elég hely. De érted.
- De fúj, amúgy ezek mindjárt kúrnak.
- Tudom, konkrétan a nyakamba lihegnek.
- De ez... debazmeg. MENJETEK MÁR SZOBÁRAAA!!!
- Semmi gond, néha nekem jönnek, semmi gond, alig idegesítő...
- Hű, szünetet tartanak! De és fogadjunk, hogy most drámáznak valamit!
- Szerintem a csaj úgy érzi, hogy nem figyelnek rá eléggé.
- Ja, én is ettől tartok.
- De láttad, hogy az előbb milyen rondán gyanúsan nézett rám?
- Jujuj, miattad fog kitörni a dráma, ajajajaj!
- Nem tehetek róla, hogy ilyen szörnyen kacér a jelenlétem is...
- Hehe! De bazmeeeeg, újrakezdték. De ezek tényleg!
- Remélem fiuk lesz és Oszkár Krisztián lesz a neve...


- Most realizálom, hogy azért lettünk hirtelen ilyen sokan, mert ezek már a patkós-féle bulira jöttek.
- Hát... elég csak rájuk nézni...
*röhögés*
- Azt hittem, csak otthon nálunk menő melegítőben járni szórakozni.
- Ó, ez örök divat!
- De érted, bejönnek ittas csajokat felcsípni, mert amúgy senki nem állna velük szóba, meg különben is lusták a kisujjukat is megmozdítani valakiért. Ismerem a fajtájukat...
- De most hagy ne mondjam, hogy ők is nekem jöttek...
- Nincs hely, nincs heeeely!
- Ma este én vagyok a láthatatlan lány. A hétvégén még azt mondták, menő vagyok, de most, ahogy így szétnézek, hát nem'tom. Nem tudom tartani ezt a szintet...
- Ugyan, sose bánd.
- De most nézd már meg ezt a tánckultúrát! Oké, tudom, hogy én is remek vagyok, de azért ez...
- Hiszen az a lényeg, hogy különlegesek legyünk, nem? Muszáj valami szokatlannal előrukkolni.
- Nos, igen. Remélem már feltűnt, hogy én is erőnek erejével gyúrok a különlegességre...
- Mind arra gyúrunk, hát nem?
- Hát de.


- Na, én még mindig lelkesen visszatapsolok!
- Nagyon örülök, de én mennék.
- Ne már, tök jó volt a koncert!
- Az tényleg baromi jó volt, meg tök jó, hogy ilyen sokáig voltak színpadon, de ezektől az emberektől már konkrétan félek.
- Ugyan, még csak most kezdődik a buli.
- Jaj.
- Miért, szerintem vicces.
- Az, de ez akkor is durva. Valahogy, ha zenekarom lenne, nem szeretném azt látni, hogy a tánctér azért telik meg néppel, mert jöttek a diszkósok partizni.
- Tény, hogy elég szar, de hát ez van.
- Ez.


*séta, séta, séta, röhögés*
- Na de várj. Ezt láttad?
- Ühüm.
- De, de láttad, hogy mit csinált?
- Ühüm.
- De bazmeeeeeg, az utcáááán?
- Tudod, én újabban csak azon szoktam kiakadni, amikor nem akadok ki...
- De ez most mi volt?
- Figyelj, én komolyan nem értem az embereket...

*egy jó órával később*

- De hallod, ez már megint itt van?
- Mi van?
- Itt van mögöttünk, persze letolt gatyával... Menjünk már át az út túl oldalára.
- De mi van már, követ minket?
- Nem hiszem. De komolyan szeretném tudni, mi motiválja ezeket az embereket...



(na jó, memóriám véges, meg különben is elfáradtam. azért nem volt ez szar este, csak hát na.)

Poniklo @ Mono

Úgy menni koncertre, hogy az ember hajnalban kelt és rögtön utána tesiről remegő(!!!) lábakkal jött ki, nem annyira menő. Pláne, ha a koncert előtt egy órával simán bealudt. Viszont megállapítottam, hogy egyedül is remek. (Jó, erről most vitatkozhatnánk, hogy tényleg egyedül mentem-e, de minek.)

Az alig fájó lábamnak köszönhetően egy 80 éves néni sebességével közelítettem meg a ruhatárat, majd a tömeg(?) mögött kinéztem egy remek falnak dőlős helyet, és szépen, lehunyt szemmel próbáltam eldönteni, hogy vajon el fogok-e aludni azonnal, illetve, hogy jó-e az előzenekar. Aztán arra jutottam, hogy a Sophie Braun egy jó dolog. A végén a két Foo Fighters feldolgozás különösen jól esett (ha több is volt, jelentem: aludtam).

Kissé szédültem még, mikor újra körül néztem. Rögtön egy bambulással indítottam. Rájöttem, hogy egy tök jó kockás zakót bámulok. Rájöttem, hogy a tök jó kockás zakó a címszereplőhöz tartozott. Rájöttem, hogy tulajdonképpen milyen eseményre is jöttem és elmentem egy kóláért, miután újfent nem tudtak meggyőzni arról, hogy szeressem a sört. Ezen a ponton azért megkezdődött a szokásos sms-es koncertközvetítés. Ennek következtében sikerült úgy hozzábasznivágni a kőpadlóhoz a telefonomat, hogy még az aksija is messze szállt. És mivel két éve leszoktam arról, hogy éjszakára kikapcsoljam a telefont, döbbenve tapasztaltam, hogy az üdvözlő szövegem "Welcome to CIA"; de ez valamiért rajtam kívül nem hatott meg senkit.

Az előzenekar lelépése után sikerült felmérni a helyet: a Mono baromi jól néz ki, de szerintem max. noname, 10 fős rajongói táborral rendelkező bandáknak lenne jó koncerthelyszín. Én - miután elkönyveltem, hogy se a hely, se a fizikai állapotom nem alkalmas táncolásra - a színpadnak csúfolt 2x2 méteres terület melletti/feletti asztalnál foglaltam helyet, így egyedüliként láttam rá mindenre.

Ponikloék setlistje - már amennyire jó a memóriám - kb. egy számmal különbözött az őszi, JuGyu Klubos koncertétől. Az akkori 22 fős közönség viszont megháromszorozódott. Ennek következtében mindenki álldogált/szorongott a "tánctéren". Talán 3-4 ember próbálkozott lötyögéssel. Amúgy minden szép és jó és hibátlan volt, csak szerintem a zenekarnak se volt helye. Legalábbis néha úgy tűnt, hogy a basszeros sem nagyon tudta, hogy kellene állnia, hogy jó legyen. Mondom én, hogy kicsi volt az egész. Majdnem lefordultam a székről a röhögéstől, amikor Imre az utolsó számot Kőváry Zolinak ajánlotta: Nélkülem nem működsz. Ráadás nem volt, hiába tapsoltunk, illetve hiába kiabált a távolabb ülő, rendkívül kulturált társaság... Azért a szokásos arcok betámadták őket némi dedikált szuvenírért. (Pl. a srác, akit múltkor hiányoltam Neo-ról. Hm, úgy tűnik, hogy két és fél alatt megtanultam, hogy kik vannak ott minden koncerten. Viszont hiányzott legalább két zeneőrült. Vajon nem értek rá, vagy még nálam is tájékozatlanabbak? Persze, kit érdekel...)

Még egy bő húsz percet maradtam ezután a helyszínen. Mellettem panaszkodtak, hogy milyen szar zenéket nyomnak, hát nem tudom, nekem valahogy nincs bajom sem a Blurrel, sem a Smiths-szel... Szóval nem emiatt távoztam, és talán nem is azért, mert álmos lettem volna (ami azt illeti, közben egészen felélénkültem), egyszerűen csak... mennem kellett. Úgyhogy kikértem a kabátomat, küldtem a fejembe egy kis Metricet, és hazasétáltam. Azért tök jó, hogy egyre több ehhez hasonló eseményen futok össze a filmes tanáraimmal. :)