Játékos bloggeres!

Keringenek itt mindenféle játékok és "díjak" a blogger népek között, és most én is részese lettem egynek, illetve mindjárt kettőnek, Tricia jóvoltából.

Először tehát lássuk a medvét, akarom mondani, a díjat!

A szabályok a következők:

1. Meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Hát nagyon szépen köszönöm! :D
Hét dolog rólam? Hm...

1. Imádom a baracklekváros-kakaós palacsintát.
2. Alig van emlékem a szemüveg előtti időkről, de egy ideje kísérletezem a kontaktlencsével. Változó intenzitással, de nagy örömmel.
3. Egyszerre érdekel minden és semmi.
4. Személyem és életem tele van ellentmondásokkal.
5. Hiszek a megérzéseimben. Néha másokéban is.
6. Rengeteget álmodom, és jól tudom szűrni, hogy melyikekben bízhatok, és melyek csak szimpla agyi végtermékek.
7. Lételemem a folyamatos mozgásban levés. Mindig mennem kell, mert másképp csúnyán be tudok lassulni és sokáig tart a regenerálódás.

Most pedig jöjjön a játék!

Írj fel 10(+1?) könyvet, amiket te mar olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban.

Hm, ez nagyon nehéz. Mind a könyvek, mind pedig a bloggerek kiválasztása nehéz feladat elé állít. De ennyi kockázatot vállalok. :D

Íme, a listám:

• Virginia Woolf: Orlando - mert a humor és a szépség egy egészen új kombinációját nyújtja
• Truman Capote: Mozart és a kaméleonok - mert tökéletes
• Annémarie Selinko: Desirée - mert kis tizenévesként ez volt a legkedvesebb könyvem
• Irvine Welsh: Trainspotting - mert megáll tőle a lélegzetem
• Susan Kay: A fantom - mert félelmetesen gyönyörűen dolgoz fel/tovább egy régi történetet
• Spiegelmann Laura: Édeskevés - mert nem is áll annyira messze az igazságtól
• Nick Hornby: Egy fiúról - mert őszinte, mert angol, mert zenés, mert... mittudomén, mert jó
• Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita - mert, ha még valaki nem olvasta volna, akkor irgum-burgum
• Gaál Viktor: Arche - mert nehéz letenni
• Douglas Coupland: X generáció - mert olyan jól hirdettük eddig is az igét, abba ne hagyjuk
• +1: Emily Brontë: Üvöltő szelek -mert... this is madness, és mert újra akarom olvasni
  

A bloggerek pedig, akiknek ezt az egészet sok szeretettel küldeném/ajánlanám/stb.:

• tricia, mert szeretném visszaadni, és ezzel tovább bátorítani a blogjához
• zenka, mert az a legújabb felfedezésem, hogy szeretem őt olvasni
• zakkant, mert szerintem annyira más könyveket olvasunk, hogy érdekes kísérlet lenne beleolvasni a másik könyveibe :)
• csend zenésze, mert általában jó bejegyzéseket ír és jó ízléssel választ olvasmányt
• negyvenketto, hogy aktivitásra csábítsam (tudom, tudom, dolgozó nő, sötöbö)
• és mivel az első körnél hét emberről volt szó, ezért minimum ahhoz a részéhez megemlíteném Mademoiselle-t és Bridge-t is, mert őket is nagyon szeretem olvasni

Ami engem illet, a nekem ajánlott könyveket várólistáztam a moly.hu-n, és amint ledaráltam az idei tervemet, megnő a prioritásuk a nem egészen 500 tételes olvasandó listán. :)

Kick-Ass - Csak a film

A képregény-adaptációk népszerűsége töretlen: hiába a sok gyengébben sikerült mozi, egyre több és frissebb képregényt visznek vászonra. Idén, a Vasember 2. mellett a Kick-Ass volt a legvártabb ebből a kategóriából.

Mark Millar és John Romita Jr első Kick-Ass füzete 2008-ban jelent meg, mely egyrészt követi a klasszikus szuperhősös vonalat, de mégis újszerűen: elfogadja, hogy szuperhősök – de legalábbis szuperképességek –, nincsenek. Mivel magát a képregényt még nem olvastam eddig, az alábbiakban kifejtett véleményem csak a filmre vonatkozik.
A címszereplő egy Peter Parkerre erősen hajazó középiskolás srác, Dave, aki teljesen átlagos, nem tűnik ki semmiben, álmai nője sem veszi őt észre, csak a haverjai, és a képregények iránti rajongás tölti ki az életét. Egy nap aztán elgondolkodik: hogyhogy senkinek sem támadt még az az ötlete, hogy maszkos igazságosztónak álljon? A film lényegében arról szól, hogy Dave rájön, nem véletlen, hogy ezek a hősök nem léteznek a valóságban, noha nem ő az egyetlen, aki hajlandó jelmezbe bújni. Ami nekem talán a legjobban tetszik az egészben, az az, hogy a történetalakításban az alkotók a lehetőségekhez képest megpróbáltak a földön járni. Komolyan vették azt is, hogy a meggondolatlan hősködéssel járó esetleges problémákat nem lehet könnyedén megúszni…

A karaktereket könnyű megszeretni, hiszen tényleg olyanok, mint mi, vagy a szomszédaink. Ugyanúgy vannak problémáik, ugyanúgy félnek, ugyanúgy törekednek a céljaik elérésére. Különleges képességeik mindössze a kitartás és a bátorság. Persze Dave ez alól is kivétel, hiszen nem bírta volna a szuperhősök tempóját, ha a karrierje kezdetén nem szenved egy súlyos balesetet, ami miatt később jobban tűri a fájdalmat. (Aaron Johnson játéka abból a szempontból is remek, hogy nem kategorizál: egyszerre tud vagány és elesett lenni – pont, mint egy igazi kamasz.)
A Dave/Kick-Ass és Peter Parker/Pókember hasonlóság nem csak látványos, de tulajdonképpen maga Dave is utal rá egyik belső monológjában. Ugyanúgy készülődnek titokban a szobájukban, csak persze Dave ruhája nem annyira profi, és eleve a netről rendeli. És igen, a XXI. századi informatikai kultúra is nagy szerephez jut a filmben: Kick-Ass elsősorban internetes médiasztárrá válik, miután dokumentálja tetteit (akár Peter Parker, igaz ő más céllal tette), és létrehoz magának egy profilt egy népszerű közösségi oldalon. Hatásos jelenet, amikor a kamera egy kört leírva mutatja be a város és az emberek reakcióját az első igazi szuperhősre, mintegy ezzel is jelezve, hogy most tényleg Kick-Ass van a középpontban. Dave persze élvezi a titkos énje körül kialakult hype-ot, egészen addig, amíg az életét meg nem menti két idegen, akik Kick-Ass-szel ellentétben profi bűnüldözőknek bizonyulnak. Hit Girl és Big Daddy sokkal inkább beleillenek a képregények hőseinek sémájába (Big Daddy alakja eleve egy Batman paródiának tűnik): tudnak verekedni, tudnak bánni a fegyverekkel, van megfelelő felszerelésük, és ami a legfontosabb, tudják, hogy mit csinálnak. Nem is csoda, hogy ezen a ponton Dave szeretné befejezni az egyre komolyabbá váló játékot.
Ahogy az lenni szokott, a fő konfliktus itt is a jók és a rosszak közötti harcon alapul, de meglepődhetünk, hogy ehhez éppen a címszereplőnek nincsen túl sok köze. Talán nincs is igazi főszereplő, hiszen a központi alakok történetei nagyjából egyenlő arányban jutnak térhez. Hit Girl és Big Daddy, vagyis Mindy és Damon Macready belépése okozza a film talán legfeszültebb pillanatait. A továbbiakban is ők hozzák a legviccesebb és a legdrámaibb helyzeteket. Kettősükről többször is a Kill Bill jutott eszembe. A kislány karaktere stílusával, mocskos beszédével és hidegvérével jól beleillik a bérgyilkos nők és az iskolás egyenruhát viselő Gogo sorába, arról nem is beszélve, hogy számomra a Hit Girl akciójelenetei alá kevert zenék is Tarantino bosszútörténetét idézik. Bosszútörténet. Ez a másik hasonlóság: Damon Big Daddyvé válásának története is emlékeztet A menyasszonyéra, az elbeszélésnek a módja, az animációs betét pedig O-Ren Ishii eredettörténetére. Miután minden tisztázódik a nézők számára, felmerülhet a kérdés, hogy de mégis, miből él ez a két furcsa szerzet. De a film alapos: ha jól figyelünk, erre is választ kapunk.

Mikor először olvastam, hogy Nicholas Cage is szerepel a filmben, bevallom, kissé megijedtem. De félelmem alaptalan volt: hiába táncolt egyszer-kétszer a kínosság határán, alapvetően jól megoldotta a szerepet, sőt mi több, határozottan viccesé tette Big Daddy figuráját. Meg kell említenem azonban, hogy a sok férfi közül nyilvánvalóan a Mindyt játszó Chloe Moretz emelkedik ki. Gyakorlatilag egyedül is képes lett volna elvinni a hátán az egész mozit, és az ő alakja az egyik legizgalmasabb.
Big Daddy bosszújának célpontja, a film főgonosza Frank D’Amico, a drogbáró. (Mark Strong ki tudja, hány ezredik rosszfiú szerepe, de legalább a magas színvonal töretlen.) Igazi toposzt láthatunk: a maffiavezér, aki kezében tartja a várost, beleértve a rendőrséget is, és akinek a legfontosabb a családja. Frank az embereivel köröztetni kezdi Kick-Asst, mivel nem is sejti, hogy ki állhat embereinek folyamatos tizedelése mögött, a média által körülrajongott hős viszont kézenfekvő megoldásnak tűnik. Azonban elkapni lehetetlen. (Nem, nem az ügyessége miatt.) Így jön el Frank fiának, Chrisnek az ideje. Chris magányosan nőtt fel, az apja által kirendelt testőrök miatt szabályosan megközelíthetetlenné vált a többi gyerek számára. Az álmodozó képregényfüggő fiú számára azonban az egyetlen boldogságot az jelentené, ha az apja végre elismerné, előáll hát egy ötlettel, hogyan is lehetne elkapni Kick-Ass-t. Így születik meg az új álarcos hős, Red Mist. Red Mist olyan, mintha összegyúrták volna Batmant és Robint, viszont a cselekmény szempontjából ismét a Pókember köszön vissza (lásd Sam Raimi első Pókember filmjét).
A legcsodálatosabbnak azt tartom, ahogy a film minden komolysága ellenére nagyon laza marad, nem emelteti magát piedesztálra, nem akar magáról többet elhitetni, mint ami. Rengeteg műfaji sajátosságot keveredik benne, mégis sikerül fenntartania egy egészséges egyensúlyt, ami miatt jóval több, mint élvezhető marad a film. Ráadásként egész sor intertextuális poént kapunk, melyek nagy része az átlag közönség számára is könnyedén felismerhető (pl.: Star Wars). Mégsem megy el a mozi a paródia irányába, hanem nagyon is komoly marad, a feszültséget folyamatosan ébren tartja. A nem egészen két órás filmben gyakorlatilag nincsen felesleges jelenet. Sőt, az egyetlen nagyobb negatívum számomra éppen az, hogy Dave és Katie kapcsolatára nem áldoz elég időt a forgatókönyv. (A kisebbik hibának a szerencsétlen reklámokat találom. Az egyetlen, ami miatt megbocsátható, hogy az egyértelmű üdítő és számítástechnikai reklámokon kívül mást nem próbál a film eladni.) Katie a lány, aki minden történetben ott van: hősünk szerelmes belé, de csak álarcban van elég bátorsága megvallani az érzéseit. Katie tehát Dave titkos szerelme, aki minden félreértés és hazugság ellenére is segít beteljesíteni Dave álmait. Rendben, hogy a filmben csak a lényeges momentumok vannak benne, de számomra a barátságuk kibontakozása túl gyors és megindokolatlan lett. Persze, lehet, hogy csak az amerikai fiatalok túl gyorsak… Katie szerepe azonban nem csak a romantikus szálra korlátozódik: részben miatta kerül Kick-Ass Frank D’Amico feketelistájára.

A film vizuális látványa egyszerűen szemet gyönyörködtető. Minden szempontból ügyeltek a képregényes hagyományok visszaadására: élénk színvilág, képkompozíciók, képfeliratok, Big Daddy rajzai és az animációs betét stílusa. A gyakori áttűnések a különböző jelenetek között egyfajta párhuzamosságot képeztek. Jelezte, hogy mindez összetartozik, a szereplők egy egészet képeznek, ha más miatt nem is, de a történet szempontjából mindenképpen. Meglepő módon, még a harcjelenetek is nem csak újat tudtak mutatni, de teljesen le is tudtak kötni. A lehető legnagyszerűbb módon csempészték be a ritmust a zenehasználat, a fényhasználat és az olyan effektek, mint mondjuk a lassítások által. A legnagyobb ötlet azonban a Hit Girl által véghez vitt mentőakció megvalósítása: az éjjellátón keresztül a néző úgy érezheti, mintha egy videójátékba csöppent volna. A zene végig erőteljes, tökéletes alapot biztosítanak a különféle jelenetekhez, és nem utolsó sorban, veszettül menőre sikerült összeállítani a soundtracket.
Mint már említettem, nagyon tetszett a film viszonylagos realitása. Akárhogy is, jelenleg nem jut eszembe egyetlen másik akciófilm sem, amiben a sebek fájnak, amiben a szereplők félnek, és remegnek a fájdalomtól. Engem egyszerűen lenyűgözött ez apróság.
Amin megakadhat az átlag néző szeme, az a túl sok erőszak. Még jól edzettnek hitt személyem is elgondolkodott, hogy ez feltétlenül kell-e. Hiszen nem annyira sematikus, mint a fentebb említett Kill Bill, itt nem lehet nevetni a válogatottan kreatív kivégzéseken. Itt a hidegvérű öldöklés ellenére is, mintha lett volna valami súlya az egésznek. De mégsem értem teljesen. Ezt még nem sikerült megfejtenem.

Az fenti bejegyzés már több, mint egy hónapja (nagyjából) készen van, de eddig vagy időm, vagy energiám, vagy kedvem nem volt foglalkozni a közzétételével. Ezután remélem, hogy szépen, lassan visszaszokok és egyre rendszeresebben fogok jelentkezni. Főleg, ha még értelme is van.

Életjel

Annak ellenére, hogy már több, mint két hónapja nem volt új (közzétett) bejegyzés, szeretném tudatni, hogy még élek. Igaz, annak örülök, hogy az olvasottságom valamiért nem csökkent túlzottan. Mondjuk, valószínűleg itt-ott láthattátok már, hogy közben meg a tumblr-nek lettem megszállottja... Tehát azért a közlésvágyam eléggé ki volt elégítve...
Egyelőre csak a linklistát frissítgetem apránként. Nem is tudtam, hogy ennyi mindent olvasok többé-kevésbé rendszeresen. Valószínűleg próbálok majd némileg csinosítani is a dolgon, de lehet, hogy ehhez mégsem lesz kedvem.

Hamarosan jelentkezek egy rendes bejegyzéssel is. De hogy filmes lesz-e, könyves, esetleg utazós vagy receptes, vagy csak valami lélekemelő tervezgetés hiszti helyett, még nem tudom. Talán rövidítem és javítom egy-két házi dolgozatomat nektek. Tényleg nem tudom, mi lenne a legjobb. De hallgatni nem szeretnék már tovább, rosszul esik ez a csend.
Bocsássam netán szavazásra? Mit szeretnétek? :)