Ott ülsz a domboldalon, a színpad mellett, nézed az egy emberként ugráló tömeget, de a zene alig jut el a füledig. Semmi bajod az egész helyzettel, kivételesen még csak túlzásnak sem érzed, mégsem tudsz figyelni, mégsem hallasz szinte semmit. Gondolkodsz. De minek, de minek? Legalább ne itt és ne most! Persze, hol máshol, mikor máskor?
Az elmúlt három napra gondolsz. És az elmúlt három hétre. És három hónapra. Három évre.
Tulajdonképpen semmi bajod. Egészen jól elvagy. Megkockáztatod: jó kedvű vagy. De legalábbis erősen cinikus. A semminél lényegesen több.
Most együtt kellene üvöltened a tömeggel és együtt kellene velük ringanod a zenére. Nem nehéz. De neked muszáj listáznod, hogy miben különbözöl a levegőtől. ("sarcasm sign") Illetve a szemeidet elemzed. A rossz, alig látó szemeidet, melyek közül az egyik a színeket is sokkal kevésbé élénknek látja. Ezek a szemek mégis csodákra képesek, ha valami nálad felsőbb akarat irányítja őket. Száz méterről, sűrű növényzet mögött is megtalálja az ismerős mozdulatokat. És te csak figyelsz. Miért fordítanád el a fejedet, ha már egyszer úgyis mindegy? Lépten-nyomon mögé kerülsz, de te csöndben maradsz, majd elsomfordálsz. Kicsit macskaszerűnek érzed magad, hiszen nem létezik, hogy ennyire felfigyelsz mindenre és még meg is jegyzed őket. De ha már így van, kihasználod. Ez talán erős szó ide. De szóval sodródsz az árral, csinálod, amit csinálnod kell. Nem, nem azt, amit akarsz, annyi bort elvből nem öntesz magadba. Soha nem is tetted.
Legalább egyikőtöknek legyen jó.
Még mindig nem bírod elviselni, ha nem tudsz felfogni valamit, ugye? És hiába van csak kettő igazán bosszantó ezekből a meg nem értett dolgokból, ez a kettő teljesen elemészt. Buta vagy. (Bár, valahol humorosnak találod, hogy ugyanúgy reagálsz rájuk. Nem véletlen, hogy az embereket főleg ez a két dolog foglalkoztatja. Lásd Woody-t például.)
Miért hiszed, hogy mindennek van értelme? Nagy részük csak apróság! Meg- és átgondolatlan cselekedetek, szavak, netán kattintások. Véletlenek. Céltalanságok. Sem érted, sem ellened.
Mit mondasz, megérte ez most neked? Most tényleg jobb? Ezt vártad? Ezt akartad? Nem vártál te semmit, csak nem bírtad a bizonytalanságot a fejedben.
Régen hittél az ösztöneidnek, a megérzéseidnek. De azért bizonyítékot akartál, hogy igazad van. Addig provokáltál, amíg megkaptad. És örültél. Jobban, mint bármikor előtte! Vagy utána.
De az elmúlt időszakban hiába volt minden előérzet, nem bíztál, nem hittél. Gyáva voltál. És bizonyítékot akartál, hogy jobb így, hiszen az érzések csak tévednek. Bizonyítékot akartál arra, hogy igazából tévedsz! Tessék, most van rengeteg: szavak, dallamok, pillantások, válogathatsz kedvedre. De ismét meg kell kérdeznem: megérte?
Rengeteg dolog tűnt már el az életedből, amikről korábban azt hitted, hogy fontosak, de később mindig rájöttél, hogy már rég nem jelentettek semmit, csak az útkeresésedben volt ilyen-olyan szerepük. De most? Most mi van?
Tudod, hogy nem vagy magadnak való, pláne nem vagy antiszociális, nem is érdekel különösebben, ha ezeket a címkéket aggatják rád. Hiszen csak az számít, amit te gondolsz. Többnyire. Oké, hogy viszonylag kevés embert találsz érdekesnek, oké, hogy csak egy maroknyit találsz közülük iszonyatosan fontosnak, de tudod, ehhez nekik is van egy-két szavuk.
Mennyit, de mennyit dolgoztál azon, hogy megtanuld, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Elfogadtad, próbálsz is ügyesen gazdálkodni a lehetőségeiddel. De még mindig nem tudsz mit kezdeni azzal, ha nem csak rajtad múlik valami. Pedig a csapatjáték jó. Te is szereted, főleg a duókat. A jó párosnál nincs is örömtelibb.
Szóval a dombon ülsz és nem igazán veszed tudomásul, hogy éppen háromezer ember táncol a lábad előtt. Te csak magadra gondolsz, mint mindig. Magadra és életed legnagyobb hatású élményére. És nem tudod. Azt sem tudod, hogy pontosan mit nem tudsz. Csak elmorzsolsz egy kósza könnycseppet, amiért nem lett semmiféle különleges képességed, ahogy azt gyerekkorodban szeretted volna (bíztál benne, hogy mire felnőtt leszel, valahogy majd lehet szerezni ilyesmit is), és egy röpke időutazásra sem vagy képes. Nem mintha bármit is máshogy csinálnál. Nem mintha meg lehetne lépni egy ilyen akciót valami baki nélkül. Úristen, most tényleg képes voltál elkalandozni a tér és idő problémájához? Mindig lenyűgöz a gondolatfolyamod sebessége és szélessége. Vajon a többieké milyen? Hm.
Elkezdesz bolyongani az éjszakában. Megkeresed a legkevésbé fényszennyezett pontot és az eget bámulod. Tényleg azt hiszed, hogy akkor fogsz látni hulló csillagot, amikor te akarod? Hiszen eddig is csak kettőhöz volt szerencséd. Az elsőből mondjuk egy életre megtanultad, hogy fogalmazni a lehető legpontosabban kell.
Mert például a múltkor is, szerinted elmondtál mindent, de amikor utólag belegondoltál, tudtál volna még mit hozzátenni, vagy legalábbis pontosítani. Úgy érzed, nem tudtad átadni, ami pontosan benned volt. Talán nem is lehetett volna. De mindegy, hát nem? Ezt te kaptad, a tiéd, a tiéd is volt mindig, és mindig is a tiéd lesz, ha eldobod, ha nem. Szándékkal el nem veheti tőled senki.
Még mindig nem vagy benne biztos, hogy hány alkalom volt, amikor a te hülyeséged szúrta el a helyzetet, de most már biztos vagy benne, hogy több ilyen nem lesz.
Nagyon jó kószálni itt a hegyoldalban, ugye? Szép az éjszaka is. Csak ne akarnál halálra fagyni. Ó, igen, újabb kapcsolódási pont. De ez van, nincs olyan szerencséd, hogy egy élő radiátor közelében tengethesd napjaid. Ne röhögj, mára már túl sok volt a humorodból. Nem vagy éhes inkább? Ja, most ettél kalácsot, észre se vettem. Jó volt? Jó.
Túl éber vagy, nem tudod, hogy fogsz átlendülni az ideiglenes, de annál kellemesebb tudatlanságba, de azért teszel egy próbát. Elég szarul kezdtél neki, azért meg ne fulladj, ember! Közben rájöttél, hogy nem érzed a kapcsot. Már te sem. Pontosan te se tudod, miről beszélsz. Most se. Sose.
Csak majd megszakad a szíved.
És még meg is fáztál.
Az elmúlt három napra gondolsz. És az elmúlt három hétre. És három hónapra. Három évre.
Tulajdonképpen semmi bajod. Egészen jól elvagy. Megkockáztatod: jó kedvű vagy. De legalábbis erősen cinikus. A semminél lényegesen több.
Most együtt kellene üvöltened a tömeggel és együtt kellene velük ringanod a zenére. Nem nehéz. De neked muszáj listáznod, hogy miben különbözöl a levegőtől. ("sarcasm sign") Illetve a szemeidet elemzed. A rossz, alig látó szemeidet, melyek közül az egyik a színeket is sokkal kevésbé élénknek látja. Ezek a szemek mégis csodákra képesek, ha valami nálad felsőbb akarat irányítja őket. Száz méterről, sűrű növényzet mögött is megtalálja az ismerős mozdulatokat. És te csak figyelsz. Miért fordítanád el a fejedet, ha már egyszer úgyis mindegy? Lépten-nyomon mögé kerülsz, de te csöndben maradsz, majd elsomfordálsz. Kicsit macskaszerűnek érzed magad, hiszen nem létezik, hogy ennyire felfigyelsz mindenre és még meg is jegyzed őket. De ha már így van, kihasználod. Ez talán erős szó ide. De szóval sodródsz az árral, csinálod, amit csinálnod kell. Nem, nem azt, amit akarsz, annyi bort elvből nem öntesz magadba. Soha nem is tetted.
Legalább egyikőtöknek legyen jó.
Még mindig nem bírod elviselni, ha nem tudsz felfogni valamit, ugye? És hiába van csak kettő igazán bosszantó ezekből a meg nem értett dolgokból, ez a kettő teljesen elemészt. Buta vagy. (Bár, valahol humorosnak találod, hogy ugyanúgy reagálsz rájuk. Nem véletlen, hogy az embereket főleg ez a két dolog foglalkoztatja. Lásd Woody-t például.)
Miért hiszed, hogy mindennek van értelme? Nagy részük csak apróság! Meg- és átgondolatlan cselekedetek, szavak, netán kattintások. Véletlenek. Céltalanságok. Sem érted, sem ellened.
Mit mondasz, megérte ez most neked? Most tényleg jobb? Ezt vártad? Ezt akartad? Nem vártál te semmit, csak nem bírtad a bizonytalanságot a fejedben.
Régen hittél az ösztöneidnek, a megérzéseidnek. De azért bizonyítékot akartál, hogy igazad van. Addig provokáltál, amíg megkaptad. És örültél. Jobban, mint bármikor előtte! Vagy utána.
De az elmúlt időszakban hiába volt minden előérzet, nem bíztál, nem hittél. Gyáva voltál. És bizonyítékot akartál, hogy jobb így, hiszen az érzések csak tévednek. Bizonyítékot akartál arra, hogy igazából tévedsz! Tessék, most van rengeteg: szavak, dallamok, pillantások, válogathatsz kedvedre. De ismét meg kell kérdeznem: megérte?
Rengeteg dolog tűnt már el az életedből, amikről korábban azt hitted, hogy fontosak, de később mindig rájöttél, hogy már rég nem jelentettek semmit, csak az útkeresésedben volt ilyen-olyan szerepük. De most? Most mi van?
Tudod, hogy nem vagy magadnak való, pláne nem vagy antiszociális, nem is érdekel különösebben, ha ezeket a címkéket aggatják rád. Hiszen csak az számít, amit te gondolsz. Többnyire. Oké, hogy viszonylag kevés embert találsz érdekesnek, oké, hogy csak egy maroknyit találsz közülük iszonyatosan fontosnak, de tudod, ehhez nekik is van egy-két szavuk.
Mennyit, de mennyit dolgoztál azon, hogy megtanuld, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Elfogadtad, próbálsz is ügyesen gazdálkodni a lehetőségeiddel. De még mindig nem tudsz mit kezdeni azzal, ha nem csak rajtad múlik valami. Pedig a csapatjáték jó. Te is szereted, főleg a duókat. A jó párosnál nincs is örömtelibb.
Szóval a dombon ülsz és nem igazán veszed tudomásul, hogy éppen háromezer ember táncol a lábad előtt. Te csak magadra gondolsz, mint mindig. Magadra és életed legnagyobb hatású élményére. És nem tudod. Azt sem tudod, hogy pontosan mit nem tudsz. Csak elmorzsolsz egy kósza könnycseppet, amiért nem lett semmiféle különleges képességed, ahogy azt gyerekkorodban szeretted volna (bíztál benne, hogy mire felnőtt leszel, valahogy majd lehet szerezni ilyesmit is), és egy röpke időutazásra sem vagy képes. Nem mintha bármit is máshogy csinálnál. Nem mintha meg lehetne lépni egy ilyen akciót valami baki nélkül. Úristen, most tényleg képes voltál elkalandozni a tér és idő problémájához? Mindig lenyűgöz a gondolatfolyamod sebessége és szélessége. Vajon a többieké milyen? Hm.
Elkezdesz bolyongani az éjszakában. Megkeresed a legkevésbé fényszennyezett pontot és az eget bámulod. Tényleg azt hiszed, hogy akkor fogsz látni hulló csillagot, amikor te akarod? Hiszen eddig is csak kettőhöz volt szerencséd. Az elsőből mondjuk egy életre megtanultad, hogy fogalmazni a lehető legpontosabban kell.
Mert például a múltkor is, szerinted elmondtál mindent, de amikor utólag belegondoltál, tudtál volna még mit hozzátenni, vagy legalábbis pontosítani. Úgy érzed, nem tudtad átadni, ami pontosan benned volt. Talán nem is lehetett volna. De mindegy, hát nem? Ezt te kaptad, a tiéd, a tiéd is volt mindig, és mindig is a tiéd lesz, ha eldobod, ha nem. Szándékkal el nem veheti tőled senki.
Még mindig nem vagy benne biztos, hogy hány alkalom volt, amikor a te hülyeséged szúrta el a helyzetet, de most már biztos vagy benne, hogy több ilyen nem lesz.
Nagyon jó kószálni itt a hegyoldalban, ugye? Szép az éjszaka is. Csak ne akarnál halálra fagyni. Ó, igen, újabb kapcsolódási pont. De ez van, nincs olyan szerencséd, hogy egy élő radiátor közelében tengethesd napjaid. Ne röhögj, mára már túl sok volt a humorodból. Nem vagy éhes inkább? Ja, most ettél kalácsot, észre se vettem. Jó volt? Jó.
Túl éber vagy, nem tudod, hogy fogsz átlendülni az ideiglenes, de annál kellemesebb tudatlanságba, de azért teszel egy próbát. Elég szarul kezdtél neki, azért meg ne fulladj, ember! Közben rájöttél, hogy nem érzed a kapcsot. Már te sem. Pontosan te se tudod, miről beszélsz. Most se. Sose.
Csak majd megszakad a szíved.
És még meg is fáztál.
