Sok hűhó

Egy színházi felvételért. Mióta először hallottam erről a verzióról, meg akartam nézni, de mióta láttam belőle részleteket kedvenc videomegosztónkon, nem tudtam nyugodni, míg nem láttam végig.

David Tennant és Catherine Tate párosa jelentette nekem a legnagyobb élményt a Doctor Who-ban eddig, és borzasztóan örülök, amiért nem hagyták abba a közös munkát azután sem, hogy elhagyták a sorozatot. Így esett, hogy tavaly májusban elkezdték játszani Londonban az ő főszereplésükkel a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-darabot. Azt hiszem, ez a remek komédia nem szorul bemutatásra azoknak, akik ezt a blogot olvasni szokták, úgyhogy a véletlenül idekeveredőknek csak annyit szeretnék mondani, hogy feltétlenül nézzenek bele.

A szereposztás abszolút csodálatos, ezt nem tudom eleget hangsúlyozni. Tennant tökéletes, Tate egy kicsit túljátszott (nem hazudtolja meg a stand-upos karrierjét), de nekem tetszett, a többi szereplő is rendben van, bár az egészet megpróbálták eltolni valamiféle paródia felé, például Don John inkább egy Napóleon-komplexusos emberke, mint igazi főgonosz. Ja, és a cselekményt áthelyezték a '80-as évek Máltájára.

Az képfeliratokra kattintva két részletben online megtekinthető. Enjoy.

1. rész

2. rész

Persze, aki nagy és erős és szeretné teljesen a magáénak tudni, az megvásárolhatja a Digital Theatre-ből is 9 fontért.

Zenés 2011

Nem listázgatok, nem is állítom, hogy meghallgattam a földkerekség összes tavalyi zenéjét (még csak az kéne, nem is kérek ilyen jellegű kommenteket), de ha már elkezdtem ezt a statisztikázósdit, akkor becsülettel be is fejezem. (Köszönöm @ludovikának a támogatást!)

Kezdjük a koncertekkel! Sőt, a fesztiválokkal! Voltam a Fishing on Orfűn (bár a tapasztalat azt mutatja, hogy fogalmam sincs, minek járok oda) meg a Szigeten. Plusz 19 koncerten, ha jól számolom. (Több volt a tervezetben, de a külföldi előadókat nem igen sikerült megnézni, a magyarok megnézésébe meg sokszor a második szak kavart be. De hát valamit valamiért, ugye.)

Az év legnagyobb élménye persze a Pulp előadása volt a Szigeten. Egyszerűen boldog lettem tőle, majdhogynem az egész világba szerelmes. Akkor hirtelen nagyon tudtam hinni a lehetetlenben is, de mikor beláttam, hogy csodák azért nincsenek, akkor is mosolyogva álltam be dolgozni az éjjeli műszakba az info pult mögé. Több ilyen hatás kellene. (A fenti videó saját, btw.)

A maratoni hosszúságú Hangmás lemezbemutató csak második lehet így, pedig haj, de jó volt az is! A lelkemet is kitáncoltam! Sose tartott még utána ilyen sokáig levegőt venni. Extázis!

A borzasztóan nagyon várt The Horrors-fellépésnek ítélem részemről a harmadik díjat. A körülmények is befolyásoltak picit, de akkor is nagyobb hatást vártam. De azért pazar volt ez is.

Nem mellesleg megemlíteném, hogy két Európa Kiadó koncertet sírtam végig. Hát most na.

Amint az látható, a Hangmás imádatom a régi, és a The Kills iránti rajongásom sem szűnt meg. Szerencsés év is volt ez a 2011, hogy mindkét zenekar adott ki új anyagot. És bár nem ezek a kedvenc lemezeim tőlük, nálam betaláltak az új dalok, és még némi közvetett hasonlóságot is felfedeztem bennük. De róluk nem akarok most beszélni, egyrészt azért, mert már elég sok dal szerepelt tőlük itt a blogon is, másrészt pedig azért, mert már megtettem.

A The Horrors-t eddig is kedveltem, de a nyár elején jutottam el a tényleges rajongásig. A Skying megjelenése óta pedig még jobban odavagyok, és azóta is az Endless Blue-ra ébredezem.

És ha már Horrors, akkor muszáj megemlíteni a Cat's Eyes-t is, mert valami csodálatos lemezt hozott össze Faris Miss Zeffirával. csak merjétek azt mondani, hogy nem!

Ami viszont ténylegesen új kedvenc, az a Metronomy. Nem csak tök jó az egész új albumuk (mondjuk a régiek is), de megírták az őszöm dalát is:

Amiket még szerettem:

• Cults - még ha pont a legnagyobb slágerüktől a falra is mászom
• Handsome Furs - szomorú, hogy ilyen szimpatikus párosnak nem jutottam fel a koncertjére
• Smith Westerns - bár inkább csak az albumuk első felét hallgattam
• The Pains of Being Pure at Heart - olyan kellemesen szívhez szóló, vagy tudom is én
• Emika - @gyurmapok ajánlotta, és másodjára már el is kapott engem is
• The Black Keys - elsőre nem gondoltam volna, hogy ennyiszer fogom napközben énekelgetni
• Male Bonding - ezt se tudom miért, de néha nagyon jól esik
• She Keeps Bees - a Campusos koncertajánlók írása közben merültem bele, de az A38-as koncertre sajnos ismét nem sikerült elmenni

 Ezt meg csak így ideteszem, mert borzasztóan jó énekelgetni (és visszautal egy előző bejegyzésre is):

2011 mozgóképekben

A nálunk, 2011-ben bemutatott filmekből sajnálatos módon csak huszonhatot láttam eddig. Ez önmagában elég ciki, ezért meg se mondom, mennyi filmet néztem meg összesen egész évben (legalábbis, amiket még nem láttam előtte), de azért minimális ajánló jelleggel van képem kedvenceket választani.

Az Oscar-szezonból még bizonyára mindenki emlékszik a Black Swanra meg a The King's Speech-re, így azokkal nem is foglalkoznék nagyon. Előre borítékolom, hogy közhelyes leszek. Sőt, ez egy egészen lányos bejegyzés lesz.

Kezdjük a kikerülhetetlen Ryan Gosling-mániával. Az elmúlt egy-másfél év során négy remek film miatt hallottuk mindenhonnan a nevét. Azóta a legtöbb lány szerelmes belé, a legtöbb fiú meg már nagyon unja a hype-ot. Én személy szerint nem értem, hogy miért most, egyszerre jött ez a nagy felhajtás, mikor én határozottan emlékszem a srác nevére, mióta 2002-2003 környékén először láttam moziban. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy akinek elege van már belőle, hogy a csapból is Ryan folyik, az is adjon neki egy esélyt, mert nemcsak jól játszik, de igazán jól választ filmeket is.

A Blue Valentine volt talán a legnagyobb kedvencem az évből. Gosling mellett Michelle Williams a főszereplője ennek a meseszép és hihetetlenül szomorú történetnek, mely egy kapcsolatot mutat be a legelejétől a végéig. Őszinte, egyenes, kedves. Nem is tudok hirtelen mást mondani róla. Csak nézzétek.

A világ legtöbb filmes listáján azonban a Drive szerepelt igen előkelő helyen, és azt kell mondjam, megérdemelten. Ugyanis a Drive az a film, amiért moziba járunk. (És mivel ezt rögtön a végefőcím során megállapítottuk egymástól függetlenül kb. 2 millióan, lehet benne valami.) Igaz, életemben nem láttam még semmit ennyire didaktikus zenei aláfestéssel, de amúgy az egész tobzódik a gyönyörű képekben és a visszafogott minden másban. Szép arányok, szép, már-már eposzi magasságokba nyúló történet. Ekkora feszültséget elérni ennyire kevés akciójelenettel, ekkora szerelmet leírni ennyire kevés szerelmi jelenettel, igazán bravúros, főleg a mai, mindenben túlcsordult világunkban.

Nagyon szerettem még az IT Crowd-ból ismert Richard Ayoade első rendezését, a Submarine-t is, amiről írtam is a Campus Online-ra. Egy regényadaptációról van szó, melyben a kamasz Oliver Tate azzal kénytelen szembesülni, hogy választania kell: gyerekkor vagy felnőttkor? Inkább a szülei házasságának megmentésére koncentráljon, vagy inkább a saját szerelmével foglalkozzon rendesen? Bájos film nosztalgikus képi világgal és kellemes zenével.
Ha már adaptáció, akkor ejtsük szót az új Jane Eyre-ről is, melynek főszereplői Mia Wasikowska és Michael Fassbender. Kicsit új megközelítésbe helyezi a már számtalanszor feldolgozott történetet, de engem azonnal megvett kilóra. Szerintem például sokkal jobb a Charlotte Gainsbourg-os verziónál, mert az új szereplők sokkal keményebbek, sokkal valóságosabbak, és szerintem sokkal jobban is működnek együtt.

Mivel igazán súlyos filmeket nem láttam még a legfrissebbek közül, ezért még két brit filmet ajánlanék, amik különösen kedvesek személyemnek.

Az egyik a One Day, amire sokan fújtak, főleg azért, mert a főszerepet nem brit színésznő alakítja, hanem Anne Hathaway (sokak szerint pedig csak szimplán túl korai volt a még egészen friss bestsellerből filmet készíteni). Azonban Miss Hathaway és Jim Sturgess annyira passzolnak egymáshoz, és annyira szépen előadják ezt az egyszerre hétköznapi és egyszerre különleges történetet, hogy egy szavunk sem lehet. Spoiler nélkül nem tudok róla mesélni, de azt hiszem, a legkedvesebb viccet is ebben a filmben hallottam idén.

A másik film a Tamara Drewe, ami viszont egy képregénynek a vászonra adaptált verziója. A Londonban sikeres újságíróvá vált Tamara hagyatéki problémák miatt hazatér az ici-pici angol kis faluba, és azonnal felforgatja a környék férfijainak életét. Ha ennyivel nem csigáztalak fel titeket, akkor hiába is mondok többet. Az egyetlen baj vele, hogy Stephen Frears nagyon direkt módon akart belőle kultfilmet csinálni, és így aztán egy lehelettel több dolog lett belepakolva, mint ami elférne benne, de azért hajrá.

Sorozatfronton azonban egészen jól állok. De azért csak azokat említem most meg, amiket teljes egészében 2011-ben láttam, és még meg is érte. Mondjuk rögtön újrakezdtem a House MD-t, hogy most végre el is jussak az aktuális részekig, de gondolom, semmi szükség rá, hogy ezt ajánljam. Újranéztem viszont az IT Crowd-ot is, amit feltétlenül ajánlok mindenkinek, főleg, ha fogékony a britekre, meg a humorukra, esetleg a kockákra.

Megnéztem még a Californicationt, a Game of Thrones-t (akarom a könyveket! NOW!), a The Hour-t ('50-es évek, London, BBC, kémhistóriák, kiváló hangulat, zseniál), illetve elkedztem a 30 Rock-ot és a Doctor Who-t (yes, I became a whovian). Egyelőre mindet szeretném folytatni.

(Egyébként tervezek egy kis blogátalakítást (kívül-belül), amibe egy olyan menüpontot is szeretnék beilleszteni, amiben fel lenne sorolva, hogy a belátható emlékezetemmel miből mennyit láttam, stb. Csak egy kis statisztika magamnak, meg azoknak, akik szeretnének velem ilyesmiről beszélgetni.)

2011 könyvekben

2011-re is az volt a tervem, mint 2010-re: heti egy könyv elolvasása. Elsőre sikerült, most nem. Összesen csak 31-et sikerült elfogyasztani (képregényekkel együtt, de szakirodalom nélkül). De nem adom fel, újra megpróbálom, bár már 2012-ből is eltelt egy hét úgy, hogy nem fejeztem be egy olvasmányt sem.

Még cikibb, hogy 24 könyvet választottam ki, amiket mindenképpen el akartam olvasni, és ezekből csak 9-et sikerült. Hát.

A legkedvesebb olvasmányom mindenképpen John Steinbeck Édentől keletre című regénye volt.

Családregény, de csak az eleje kusza. Mi másról is szólhatna, mint a jó és a gonosz örök küzdelméről. Mindkettő túl lett ugyan misztifikálva kicsit, pláne a (női) gonosz, de azért elég szépen és érzékletesen írt le mindent Steinbeck.

Nagyon tetszett benne a sok utalás a Bibliára, különösen, amikor egyetlen szót (a könyv kulcsfogalmát) értelmeztek hosszasan. Mindenképpen tanulságos élmény az elolvasása.

És soha ne felejtsük: minden választás kérdése, minden azon múlik, hogyan döntünk. Mert a lehetőség mindenre megvan bennünk.

Az év szerzőjének azonban Stephen Fry-t kiáltom ki, mivel mindhárom magyarul megjelent könyvét 2011-ben olvastam. És még sokszor szeretném! És nem csak ezt a hármat! Azt hiszem, ezek a regények jelentették a rekordot: 2-2 nap alatt olvastam el mindet. Szórakoztatóak, intelligensek, és olvastatják magukat. Tökéletesek.

A mélypont A skarlát betű volt, meg Gaál Viktortól A tea színe. Előbbi számomra idegesítően naiv és idegesítően vallásos volt (sajnálom, de így volt), utóbbi pedig könnyfakasztóan terjengős, bár el tudom képzelni, hogy ha a gimiben olvastam volna, jobban tetszett volna.

Gyors statisztika:

• 4 képregény
• 2 hangoskönyv
• 6 magyar szerzőtől
• 3 angolul
• 1 novelláskötet
• 1 művészeti könyv
• 4 volt újraolvasás

Induljon az év!

Úgy döntöttem, hogy folytatni fogjuk azt a tendenciát, hogy ismét minden év egyre jobb, tehát tovább csiszolom a jó dolgokat, és megpróbálom az unalmat minél inkább elhagyni.
Azon elv alapján, hogy az egész év olyan lesz, mint az eleje, minél több mindent megpróbálok belesűríteni az első hétbe (írás, éneklés, főzés, filmnézés, koncert, szeretetkinyilvánítások, stb.).
Ritka optimistán aludtam el hajnalban, remélem, hogy ez is ki fog tartani hosszú távon.
Ébredés után még hosszan fetrengtem és mindenféléken gondolkodtam, főleg az utoljára látott Doctor Who részek mentén, és épp azon merengtem, hogy babonásnak nem mondanám magam, de azért valamennyire hiszek a sorsban, meg jelekben, meg mit tudom én, szóval én ugyan fel nem szállnék semmire, aminek a Titanic nevet adták, stb., amikor is ezt a remek reggeli (déli) elmélkedést megszakította egy kisfiú, aki közvetlenül az én ablakom alatt kezdett el kiabálni:

"Ez az utolsó esélyed! Hallod?! Ez az utolsó esélyed!!!"

Elnevettem magam. Oké, message received. Csak azt remélem, hogy nem a közelgő világvégére gondolt.