Az előbb nagyon belefeledkeztem az írásba, el is felejtettem, hogy éhesen ültem le.

Aztán csak végigsétáltam a lakáson, amit bérlek: frissen mosott ruháim a szárítón, minden elmosogatva, a hűtőben zöldségek, fagyasztott húsok, fagyi, sör, főzelék, amit én főztem a saját magam által választott és vásárolt edényben, stb., a szennyesben a munkába hordott pólóim, a falon a múlt és a jövő, a könyvek, amiket én vettem, vagy az írásaim miatt kaptam, a füzetek, amik az én betűimtől kéklenek...

És akkor rájöttem.
Nincs itt semmiféle párhuzamos szürreális világ.

Felnőttem.

Ezek felnőtt problémák. Ha tetszik, ha nem. Ha undorít, ha nem. Ha végig akarom játszani, ha nem.

Egyrészt szomorú, hogy ilyen a realitás, a valóság, másrészt különös furcsa tisztaságot és "izgalmat" ad a dolgoknak. Nem tudom, jó-e, hogy nem vagyok az a menekülős típus.

Gyönyörű mocsokságok

Teljes szívemből gyűlölöm a nyarat. A pusztító hőség, amire nem vagyok kalibrálva, meg az egyéb nyavalyák most nem számítanak. De az igen, hogy mindig, minden nyárra romlik el. És még csak kirándulni se tudok soha sehova ilyenkor, ésatöbbi, ésatöbbi.
Már a záróvizsga előtti hét katasztrófa volt, de I ain't got time for this shit alapon összeszedtem magam, és csak szereztem egy négyes mesterdiplomát. Igen, csak négyes, mert a csodás csillagegyüttállásnak köszönhetően életemben először húztam a kedvenc tételeimet, és e mellé volt olyan vizsgadrukkom, mint az összes eddig összeadva, szorozva öttel. Hogy miért nem intéz(het)tem nyugtató telefonokat, az most mindegy. Abban a két órában, amíg vártam az eredményre, meglehetősen nyugodt voltam, még mosolyogtam is. Majd pedig megkezdődött a kétnapos depresszió a "tehetetlenség" témája köré szervezve. Zonyika volt olyan kedves és ha már tanúja volt a kirobbanás pillanatának, megpróbálta mérsékelni a kárt, de nem nagyon lehetett mit tenni.
De túléltem. Nyilván. Mint mindig. Mindent.

Aztán jött Phaedra. Közel két hétre a testvéremmé avanzsált (mit két hétre, örökre), ami szerintem különösen jót tett a barátságunknak, arról nem is beszélve, hogy ha nincs velem, szerintem megőrülök. Rengeteget aludtunk és beszélgettünk, hideg lábfürdővel és több tonna édességgel filmet néztünk, vásároltunk, macskát gyászoltunk, vaksötétben játszótéren hintáztunk, voltunk Szegeden a nagymamájánál, macaronokat teszteltünk, autóztunk, fotóztunk, próbáltuk megfejteni az élet értelmét, miközben hol megsültünk, hol megfagytunk. Ötleteltünk, terveztünk, merész kijelentéseket tettünk. Én például azt, hogy július elsején nem leszek hajlandó otthon ülni anyuéknál, addigra lesz munkám és pont.

Közben voltam Orfűn (világosítson már fel valaki, hogy mi az ördögért járok Fishingre?), találkoztam ismerősökkel, és sértődöttségemben próbáltam erőltetni a még több ismerős gyűjtését, ahelyett, hogy a megszokott közegben lettem volna. Bonyolult. A másik legjobb barátommal csak pár percet sikerült beszélnünk, és például nem tudtam eldönteni, hogy inkább belerúgni szeretnék, vagy megölelni és megkérdezni, hogy mi bántja ennyire. Megjegyzem, egyik sem történt meg. Hiszen én voltam a sértődött fél. És a sértődött felet nem érdekli semmi. Mert amit nem mondunk ki, az nincs is. Nyilván.

Két nappal később jött az első csavar. A városban maradva egy délelőttöt arra szántam, hogy a kedvenc pöttyös ruhámban (aznap persze én voltam az egyetlen, aki nem kardigánnal és esernyővel közlekedett, mikor mindig fordítva van) CV-ket osztogassak személyesen, mindenféle remek helyeken. Délelőtt 11-re láttam, hogy a helyzet reménytelen, lelki szemeim előtt pergett, ahogy évek tűnnek el a süllyesztőben, megoldatlanul maradt problémákkal, és hogy csak a kétségbeesés marad. Megnéztem, mikor indul a következő busz, kikalkuláltam, hogy még egy órám van csodát csinálni, és... csináltam.
Jó, nyilván csak egy pultos meló, de értitek, bölcsész vagyok, ez része ennek az életformának, de amíg le vagyok kötve és pénzem is van, egy szavam se lehet.

Szóval június utolsó napján már robogtam a buszon anyuéktól vissza haza(?), és megkezdődött a nyugalom. Nem tudom, mikor éreztem utoljára annyira jól magam. Jól lakott voltam, reményteli, hogy most aztán megoldok mindent, találkoztam a barátaimmal, az apró bakikat megoldottam okosan, tök jól éreztem magam. Jó, az egyik legjobb barátomon egyre inkább érződött, hogy valami nincs rendben vele, de mivel engem mindig megment az utolsó előtti pillanatban valami mázli, reméltem, hogy a lehető legkevésbé lesz ez rám kihatással, és csak szimplán tudok majd segíteni. (Oh boy...)
A második hét vasárnapján összegeztem friss kiegyensúlyozottságomról és boldogságomról alkotott gondolataimat, kósza terveket szövögettem reményeim beteljesítésére, mosolyogva aludtam el.

And.

Then.

SHITSTORM.

Az ember ugye mindig ott cseszi el, hogy kijelenti, hogy most jó? Ugye?
Mert hogy a következő héten borult minden. MINDEN. Részletezni kár lenne, nem is fogom (az ember mindig csak akkor jön a blogjához, ha nem érzi jól magát, mi? haha.), csak azt az érzést szeretném körbeírni, amikor nem tudod eldönteni, hogy ébren vagy-e vagy álmodsz, és akkor ez egy rémálom-e, vagy egy szürreális párhuzamos világ, ahol minden el van törve, és minden sötét, vagy egy szappanopera lenne az életed, netán igazából kamerák követik minden lépésedet, hogy aztán kis távol-keleti emberek szórakozzanak rajtad az esti rizs és halvacsora mellett? Amikor gondolkodni nem tudsz, amikor érezni nem tudsz. Borzasztó.

A káosz azóta leülepedett, tisztábban látok néhány dolgot, de hogy mit hogyan fogok megoldani, azt nem tudom. Könnyebb lenne, ha csak egyféle szart kellene ellapátolnom.
Ugyanakkor azóta az is kiderült, hogy tényleg mindig igazam van, és felesleges a kishitűség, hogy jaj, biztos csak naiv vagyok meg buta és mi van, ha tök hülyeség, amiben hiszek. Igenis próbáljam meg érvényesíteni a szavamat, akkor is, ha egy másik ember fejébe kell azt beleverni. Hiába félek az ellenkezőjétől, erősebb vagyok, mint gondolom.
De azt is utálom, hogy mindig nekem kell a másik szájába rágni, hogy egy meg egy az kettő. Miért nem tudja mindenki magától összerakni a képet? Meddig tart vajon a türelmem és a bizalmam?
És mi lesz azután? Van olyan, hogy azután?
Nem könnyű menet, amikor egyformán makacs és önző emberek próbálnak dűlőre jutni.

Hogy mi van most? Stagnálok. Minden problémával kapcsolatban léptem egyet, most várom a többiek válaszát. Különösen kíváncsi vagyok a reakcióidőkre. Addig is igyekszem felkészülni, hogy hogyan kerüljem el a sakk-mattot.