Bár tudnék írni; vagy valami

Nem szeretem az átmeneti fázisokat. Ideges leszek tőlük és inkább átalszom őket, ha tehetem.
Hova kell menni több kitartásért? És ihletért? És szorgalomért?
Miért csak három napig működik minden elhatározás?

So far, so good

Kicsit nehéz felfogni, hogy már el is telt három nap 2015-ből. Még nehezebb elhinni, hogy a közléskényszerem fél évig nem íratott velem egy bejegyzést sem; mondjuk mást se nagyon.

Idén már fetrengtem egész napon át ágyban sorozatokat nézve, dolgoztam egy napot, főztem, fáztam és még jógáztam is. Mondjuk nem tudom, hogy utóbbit nem kellett volna a vacsora levetezéseképp csinálni (éhes voltam, na.), vagy esetleg kisebb pánikrohamom volt utána. Mindegy, Artúrt eléggé lekötötte minden mozdulatom, kivételesen alvás helyett is feszülten figyelt.

Már fél éve itt lakok és Artúrból is kamasz macska lett, gyönyörű kandúr a fura Yoda-hasonmásból.

Már fél éve itt lakok és sok minden teljesült közben, amit szerettem volna elérni, és sok minden nem.

A jelenlegi munkám egyik legnagyobb előnye egyben az egyik legnagyobb hátránya is: rengeteget vagyok egyedül a gondolataimmal. Néha csak ötletelek, néha belelovalom magam olyan hülyeségekbe, amikre gondolnom se lett volna szabad egyáltalán, néha tervezgetek, amit inkább álmodozásnak mondanék, ha a realitások talaján szeretnénk maradni és néha csak próbálom utolérni, szinten tartani magam.
Ma például megpróbáltam megkeresni a gyökerét annak, hogy vajon miért pánikolok olyan dolgoktól, amiktől már évek óta nem, valamint eldöntöttem, hogy nem problémáim vannak, hanem feladataim. Legalább három a következő fél évben. Így azért egészen más a hangzása, nem?
De amúgy is, nem tudom, minek ijedezek. Ami nem lett jó, az majd jó lesz, ami meg jó lett, az hagy legyen már jó, ne szóljak már bele, élvezzem. Igazán elhihetném, hogy megérdemlem.
Pedig mindig azt hiszem, hogy mennyire kiegyensúlyozott vagyok, de úgy tűnik, ideig-óráig olyan dolgok is ki tudnak belőle zökkenteni, amik a világ legtermészetesebb dolgának tűnnek, csak azért, mert mégsem bírom feldolgozni olyan gyorsan.

Szóval ma is megpróbáltam visszatalálni a lelki békémhez, amin sokat segít, hogy Artúr dorombolva alszik mellettem. Annyit mondjuk beláttam, hogy kár eldobnom az optimizmusomat és a "mindennek oka van" hozzáállásomat. Például minek is nekem normális, 9to5 beosztású munka, mikor talán most van a legnagyobb szükségem arra, hogy random időpontokban legyek 3-4-5 napig elérhető, legalábbis egy jó darabig. És egyébként is bármi lehetséges. Még New Yorkban is lakhatok, barna téglás házban. De csak mert semmi sem lehetetlen.

Kitartást mindenhez és nagyon boldog új évet mindenkinek!