Január végén elveszítettem Artúrt, és ezen nem igazán tudok túllépni, annak ellenére sem, hogy mindenki igyekszik meggyőzni arról, hogy ha én nem vagyok, akkor ennyi ideig sem él, és fele ennyire boldogan sem. Tudom, hogy igazuk van, de... ezt elmagyarázni nem lehet, a kisállat tulajdonosok pedig tudják, miről beszélek.
Cserébe(?) nyertem valami hasonlóan erőteljeset. Remélem, sokáig meg tudom őrizni.
Rengeteget dolgoztam január végétől március közepéig, most lazul egy kicsit a beosztás, és máris érzem a jó hatását. Otthon töltöttem három napot anyuéknál, vidéken, sokat ettem, jókat aludtam. Vasárnap este már mindenki megjegyezte a munkahelyen, hogy milyen kisimultnak és frissnek tűnök és még a bőröm is mintha szebb lenne.
Nem nagy varázslat: jó levegő + alvás + szeretet. (Na jó, meg némi bőrápoló gyengédség a Lush-tól.)
De még én is elámulok azon, hogy mennyire nyugodt vagyok és mennyit mosolygok. És nem is alszom át a napokat kimerülve, világot utálva. Pedig azt azért nem tudom mondani, hogy most már minden jól van. Sőt, távol vagyunk tőle. De talán már úton.
I’m not where I need to be, but thank god I’m not where I used to be.
Szeretném kihasználni a következő heteket és behozni magam az élettel. Kihasználni az időt és az energiáimat, rendbe tenni magam online, offline, találkozni a szerettekkel, mozogni kicsit és írni, írni, írni! Írni ide, írni (úti)naplóba, írni vázlatfüzetbe, írni a Posztitre. Írni.
Idei célom, hogy ne tudjak azonosulni többé ezzel a macskával:
