A Liszt Ferenc repülőtéren ülök. Párizsba megyek, ha minden igaz, de egy járattörlés után most 50 perc késés miatt várok, szóval ki tudja, mi lesz.
Fannihoz megyek, meg persze kirándulni, hisz soha nem voltam még Párizsban. Franciaországban is csak akkor, mikor a gimiben vártuk az Angliába vivő kompot Calais-ban, alig több mint 10 éve. Túl gyorsan telik az idő, de let's not go there. Legalább most ne.
Ahogy jöttem idefelé a metrón, néztem az emberek arcát. Mindig azt mondom, hogy utálom az embereket, de ez nem igaz, legalábbis nem teljesen. Utálom, ahogy viselkednek, utálom, amikor undorítóak egymással; de mindig érdekes őket figyelni, kitalálni a történeteiket, drámáikat, hol túlozva, hol leegyszerűsítve. Például volt egy nő, velem szemben ült, testesebb volt, de nem nevezném kövérnek a pufókabb kezei ellenére se. Ő végig lehajtott fejjel ült, nem tűnt fáradtak, csak olyan embernek, aki szégyent érez. Történt volna vele valami különös? Vagy csak a fiatalságának és az alakjának az elvesztését fájlalja? Szégyelli, hogy olyan gyerekek és olyan férj miatt adta fel saját magát, akik megvetik őt és alig állnak szóba vele? Vagy csak az előző este vacsorára evett bableves után csikar a hasa és azon gondolkodik, hogy a beteg epéjével miért evett olyanokat, amiket nem szabadna? Ki tudja.
Azt hiszem, egy csomó alapvető látványosságot ki fogok hagyni Párizsban. HTL nyomában szeretnék járni, montmartre-i bisztróban szeretnék ebédelni, amit lehet, hogy csak pár éve nyitottak, de nekem az érzés ugyanaz.
16:56
Tényleg "csak" 50 percet késett a gép, már félórája repülünk. 11A ülés, ablak mellett, a szomszéd ülés üres és a szélen se kellene ülnie senkinek, de a srác nem a helyére ült, viszont a légiutaskísérő csak azt vette észre, hogy a srác barátnőjének nem mellém szól a jegye, úgyhogy csak őt ültette arrébb. Persze a hátamat egy magyar kisfiú rugdossa. Legalább az anyjának feltűnt, hogy gyanúsan pislogok hátra.
Vettem egy üveg ásványvizet a gépen, mert majd' megőrültem felszálláskor. (Nem nekem találták ki, a fejemnél csak a hasam akar ilyenkor jobban megölni.) Valószínűnek tartom, hogy nem azért volt drága, mert Wales-ben bányászták.
Azon gondolkodtam egyébként, hogy az a felnőttség vagy az anyagi biztonság felé haladás jele, hogy bár nyilvánvalóan észreveszem, ha valami túlárazott, nem éri meg, de már gyomorideg nélkül lendülök túl rajtuk és igyekszem a legtöbb dologtól nem megfosztani magam. Pár hónapja még nem tudtam volna elképzelni, hogy különösebb fennakadás nélkül vegyek dupla áron egy repjegyet, amikor a három hónappal ezelőtt vásárolthoz tartozó járatot 19 órával az indulás előtt törlik. A reptéren is ebédeltem, miközben eddig mindig ügyeltem rá, hogy ne kelljen.
Plusz minden hónapban meglepem magam valamivel és legalább egyszer étterembe is megyek. Ez a párizsi út eddig a legdrágább utazásom és az első, amit teljes egészében én fizetek. Lehet, hogy más szerint ennek semmi köze a felnőttséghez, de én pont ezért vártam mindig, hogy felnőtt legyek. Sokáig tartott eljutni idáig is, és még mindig nem tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Erőltessem még az írást vajon?
És ha igen, akkor miről írjak? A cikkesesdi eléggé zsákutcának tűnik mostanában számomra. Írjam meg Pattinak a sötét hangulatú, kislány főszereplős meséjét? Legyen benne valami társadalmi probléma is? Mondjuk az egyenjogúság, az alapvető emberi jogok kérdése is? Vagy dolgozzam ki a szegény huszonéves kisgyermekek panaszait, a.k.a. a kapunyitásos történetemet? Egy mesét pánikról, barátságról, álláskeresésről, szerelemről, sértettségről? Az élet egynapnyi szeletéről? Persze bármilyen egyezés a valósággal a véletlen műve lenne.
Ne feledjük a lehetőségét egy szürreális novelláskötetnek, melynek gyűjtőtémája a "hotel" lenne. Ehhez mondjuk előbb szállodaipartól távoli munkát kellene találni.
Tele vagyok történetekkel. Egyfolytában mesélek magamnak, de csak az esetek 1%-ában írom le őket. Mert nem érzem őket elég jónak, komolynak, izgalmasnak, akárminek. Pedig azt már tudom, hogy a giccs, a klisé, és néha még a banális is jó tud lenni.
Most is, az eltelt 1 órában már legalább 12 klisés képet készítettem a felhőkről. Mintha először utaznék. Mondjuk szigorúan véve ez csak a hetedik repülőutam, és elég gyorsan emlékeztetett rá a fejfájásom, hogy miért nem jelentkeztem soha légiutaskísérőnek. Vagy megszokná a szervezetem? Mindegy, fizikailag is stabilitásra van szükséges, plusz a távkapcsolatban töltött időt sem kellene megnövelnem örökkére. Igazából szeretem, amikor ilyen könnyű eldönteni/kizárni dolgokat.
Az első 15 perchez képest azért már jelentősen jobban vagyok.
¤
(Aznap már nem írtam többet a négyzetrácsos füzetembe, hiszen 8 körül már Fannival borultunk össze, miután filmszerűen a metrósínek két oldaláról integettünk egymásnak és utána inkább vele beszélgettem.)
