Évösszegzés 2016 - a sorozatok

Ott folytatom, ahol októberben abbahagytam: igen, még mindig a sorozatnézés a kedvenc napi elfoglaltsgom. Sajnos az idei sorozatok közül csak 19-cel vagyok up-to-date (belekezdtem még 7-be és a listámon van még16...), így nem érzem azt, hogy megfelelően tudnám listázni a legjobbakat. Azt hiszem, a kedvenceimről fogok írni azért még néhány bejegyzést, évösszegzésnek pedig inkább listázom nektek az engem ért legnagyobb meglepetéseket.


1 – Mozart in the Jungle: Monica Bellucci

Én személy szerint nem értettem, hogy hová tűnt ez az eszményi nő a nemzetközi tekintet elől, az én szememet nem lehet kiszúrni 10 percnyi Spectre-beli jelenléttel. Monica Bellucci maga a tökéletesség (és az egyetlen ok, amiért sikerült szívből meggyűlölnöm Vincent Casselt, PEDIG), és ideje volt már, hogy újra kapjon egy színesizgalmasabb szerepet egy nagyobb produkcióban, pláne egy sorozatban. Úgyis még mindig a kis képernyő a jelenlegi célja minden valamire való színésznek, nem?

Alessandra (a.k.a. „la Fiamma”, vagyis a „láng”) szerepe persze lehet, kicsit karikaturisztikus, de mi állhatna jobban kedvenc olasz múzsánknak, mint a temperamentumos, szélsőséges, enyhén drámai, de abszolút femme fatale, velencei operaénekesnő szerepe?
Csak azt remélem, hogy a következő évadban is fogjuk őt látni, hiszen elég izgalmas ígéreteket tett most itt Alessandra Rodrigónak...

Fun fact: létezik egyébként La fiamma címmel opera is, ami egy norvég nőről szól, akit boszorkányság vádjával megégetnek a XVI. században. Cool.

 2 – Stranger Things: Matthew Modine

Megvártam a karácsonyt a Stranger Things élménnyel, de természetesen nem kerültem ki a róla szóló cikkeket én sem, így fel voltam készülve, hogy a 80-as évek majd jól arcon vág. De arra nem, hogy mindenki kedvenc nosztalgiavonatát nem is Winona Ryder vezeti, hanem Matthew Modine! Ők ketten nagyjából egy időben voltak igazán aktívak (ne feledjük, Kubrick-munkában is főszerepelt), de a kétezres években már csak Winonáról hallottam. (Oké, a Memphis Belle-t kb. 2001-ben nézették meg velünk töri órán.) A Virágot Algernonnak óta viszont tényleg nem találkoztam Modine nevével, bár látom, az imdb szerint utána sem állt le a filmezéssel, csak ezek szerint nem jó dolgokat néztem, ej.
Egyébként pont a Virágot Algernonnak miatt akkora élmény nekem ebben a szerepben látnom: szűkszavú főgonosz, a laborköpeny másik oldalán.

3 – Easy: Aya Cash

Szerintem bárkit földhöz csap, amikor meglátja először az Easy-ben Aya Cash-t, ha a You’re the Worst kapcsán ismerte meg őt igazán. A két sorozatbeli karaktere tökéletes ellentétei egymásnak, annyira, hogy az Easy-nél minden mondatát iróniaként értelmeztem elsőre. Ez persze nem túl szerencsés az Easy szempontjából, engem teljesen ki is zökkentett a dolog. De aztán lassan eszembe jutott hol láttam sokat először ezt az arcot (The Newsroomban az Occupy Wall Streetes részek) és máris jobban elfogadja az agyam, hogy ő is csak egy színész, és nem, igazából nem olyan, mint Gretchen.

4 – The Affair: Brendan Fraser 

Ha már nosztalgiavonat, látnotok kellett volna az arcomat, amikor felismertem a The Affair harmadik évadának fő konfliktusforrását! Nem tudom, egyáltalán emlékszik-e még valaki a közepesen tehetségtelen Brendan Fraserre, és az ezredforduló környékén minden filmben ott lévő arcára, de újra itt van! Közben növesztett némi pocakot, meg enyhén alkoholista ábrázatot, ami egyszerűen tökéletessé teszi a pszichopata, és emiatt rettenetesen félelmetes börtönőr szerepére. Még sosem örültem ennyire ennek az embernek.

5 – Search Party: Ron Livingston

 

Bár a Sex and the City több, mint 10 éve véget ért, még mindig előkerülnek olyan cikkek, hogy akkor Carrie-nek kit kellett volna igazából választania, a sármos seggfej Mr. Biget, vagy a melegszívű, egyszerűbb Aident? Úgy gondolom, hogy bölcsészlányos szemmel csak egy őszinte választás létezik: Jack Berger! Bergernek ugyan voltak problémái, de ki ne menne el egy jóképű modern íróval sétálni New York hosszú utcáin elveszett kártyalapokat gyűjtögetni? <3 p="">

Persze Livingston nem volt eltűnve, ne feledjük, hogy például a Boardwalk Empire-ben is hosszan szerepelt, de nekem ő már örökre Berger marad, ezért is tetszik, hogy most a Search Party-ban fedi fel nekünk egy új, kissé disturbing arcát. Ami még mindig elég jól néz ki amúgy. (Btw, nem tudtam, hogy Rosemarie DeWitt férje, de most még jobban kedvelem.)

PS: Természetesen, bölcsészlányos szemmel a Hemingway-t olvasó csapos, Steve is örök szerelmünk, de neki meg Carrie-hez nem volt romantikus köze, úgyhogy most mindegy.

6 - Gilmore Girls: A Year in the Life: Sutton Foster

Sutton Fostert csak a Youngerből ismerem, de tudtam, hogy egyébként a Boradway-en aktív. Kellemes meglepetésként ért, hogy zenés-táncos képességeiről meggyőződhettem én is az új Gilmore Girls minisorozatban. A nyári epizódban Sutton játssza a városimázs musical főszereplőjét, akit Lorelai persze azonnal megutál. Kicsi, de emlékezetes szerep, nézzetek Youngert.

7 - Fleabag: Olivia Colman

Maga a Fleabag és készítője, Phoebe Waller-Bridge voltak nekem az év egyik legnagyobb meglepetései, azonnal rajongani kezdtem, de külön öröm, hogy itt Olivia Colman is megmutathatta egy ördögibb oldalát. Persze semmi bajom nincs az eddigi szerepeivel, külön szeretem, hogy gyakran játszik nyomozó anyukákat (lásd: Broadchurch, The Night Manager), de szuper, hogy a tavalyi The Lobster után megint ellenszenves karaktert játszik. Sőt, itt a szexualitással foglalkozó különc művészként, aki keresztanyából avanzsált mostohaanyavá, jelenléte a lehető legirritálóbb, mégis, öröm nézni.


+1 meglepetés: HOGY MENNYIRE SZAR VOLT A VINYL!!!

Az HBO vagy nagyon bízott az alkotókban, vagy sügér módjára a plot legfelületesebb ismerete után greenlightolta a projektet. Én értem, hogy a Boardwalk Empire tök jó volt, meg nagy siker lett, de kinek támadgatott az az idióta ötletet, hogy a '70-es évek New Yorkjának zenei szcénáját egy drog-maffia szálon keresztül mutassuk be? Hamarabb fogok maratont futni, minthogy egy ilyen koncepció működjön.
Bevallom, a soundtrackre nagyon jókat dolgoztam, valamint azok a jelenetek, amik tényleg a zenéről szóltak, nekem nagyon bejöttek, de 20 percnyi jó 11 órányi anyagban elég kevés. Még a színészek is borzasztóak voltak. De legalább volt Juno Temple-nek egy újabb tökös szerepe.

Egy újabb bejegyzés arról, hogy akarok én írni, csak izé

Mert tényleg, hetente legalább négyszer eszembe jut, hogy mennyire kihasználatlan ez a felület. Van, aki biztos azt mondaná, hogy zárjam be a francba, más meg inkább rebrandingelné, és hide-olná a nem releváns posztokat, de én szeretem ilyen salátának látni, szeretem, hogy van nyoma, hogy néha hülyébb vagyok, néha pedig kevésbé.

Újabb negyedév telt, surprise-surprise, annyi minden történt, és mégis, szinte semmi. Ami a melót illeti, a féléves szerződésemből hamar egyéves lett, majd még mindig az első félév alatt határozatlan (szoktatok sírni örömötökben? én se.), a dolgok jók, próbálom megérdemelni őket. Néha nehéz.
Nyaralni nem voltam, hacsak nem számít annak az, hogy Szegeden átvettem a három éve befejezett diplomámat (nem siettem el) és kimentünk csillagokat nézni Óbudára. Így jobban belegondolva nem buliztam, nem strandoltam, nem ittam, viszont OLYAN JÓKAT ETTEM, hogy már csak ezért is emlékezetes marad a nyár.

Két gyakori elfoglaltságom van.
Az egyik a tervezgetés. Komplett képeim vannak a jövőre nézve, a baj csak az, hogy több párhuzamos valóságot is kitennének, valamint, hogy legalább ugyanannyiszor lelkesítenek, mint amennyiszer pánik rohamot okoznak. Tollhoz persze nem nyúltam, legalábbis nem hiszem, hogy írásnak számít a bullet journal, amit a popkultos csajok miatt kezdtem el, hátha jó lesz nekem. (Egyelőre tetszik.) Az ezer éve vágyott podcastemhez is közelebb kerültem legalább egy lépéssel (azt most nem mesélem el, hogy ez 4 éve fogalmazódik és egyébként a tesómmal gyerekként is csináltunk rádióadásokat, hanem majd akkor, ha tényleg képes leszek elkészíteni egy podcastet, hogy aztán ne hallgassa senki, mert hiszen minek), de vannak dolgok még vele, haj.

Viszont, amit csináltam. Méghozzá sokat.

SOROZATOT NÉZTEM

Ezt gondolom, sose gondoltátok volna, főleg, ha a fenti menüben sose kószáltatok volna. Kb. augusztus óta szeretnék leülni és legalább ezekről a tévézős élményeimről írni, mert ugye én ez a lelkes fajta vagyok, miszerint, ha tetszik, akkor nagyon. Meg hát csak a kezembe adták azt a vizuális kultúratudomány papírt, legalább itt pofázzak határeset témákról. (Sose volt még gyorsabb és szomorúbb diplomaátadás. Oké, igazából csak azért volt szomorú, mert rohadtul nem így képzeltem el, de hát túl kell lépni néhány dolgon, ha haladni szeretnénk előre. Na de elkalandoztam.)
Szóval majd lehet, leírom, miket szeretek nézni. Esetleg azt is, hogy miért. De lehet, hogy nem, lásd bejegyzés címe.

Puszi

Tavaszösszegzés

Anna délután feltette a kérdést, hogy ha mindjárt június, akkor hova lett az év vele? És tényleg, hova? Egyre gyorsabban telik az a rohadt idő, de most először elmondhatom, hogy remek, sőt, ami még nagyobb szó, nyugodt negyedéven vagyok túl.
Nem gondoltam volna, hogy amikor év elején egy éjszakai műszak során lefotóztam a havas utcát, egyúttal a leendő munkahelyemet is megörökítettem, ráadásul nem is kell sokat várnom a váltásig. (Az külön szép, hogy az új épület a kép közepén van.)

Aztán februárban hihetetlen gyorsasággal, 10 nap alatt megtörtént a csoda és leesett a szívemről egy hatalmas kő. Az új munkahelyem annyira csodálatos minden szempontból, hogy az első pár hétben egy 5 éves megszeppentségével vártam, hogy valaki odajöjjön és közölje, tévedés történt és igazából nem is engem akartak felvenni. De eltelt három hónap és még mindig ott vagyok. Ha nem is kreatív oldalról, de tematikailag azzal foglalkozom, amivel amúgy is töltöm a szabadidőm nagy részét, ráadásul rengeteget tanulok. Egyrészt a munkahely rengeteg lehetőséget ad a fejlődésre, szinte bármit megtanulhatok, ami érdekel ott helyben és az angolom is használatban marad. Másrészt, amikor már rááll a kezem egy feladatra, felteszem a fejhallgatót és egy rakás podcastet hallgatok, amik szintén hozzám tesznek kicsit.

Azt hiszem, az előző években történ jó dolgok után már csak ez hiányzott ahhoz, hogy rendben legyek. Nem arról van szó persze, hogy most már semmi probléma nincs az életemben vagy a környezetemben, de most már látom a fényt. Mindig erre az érzésre vágytam. Önellátó vagyok, kezd összeállni a kép az életemről és van, aki mindenben támogat. Hoztam már hülye döntéseket, de most minden a helyén van, és egyébként mindig arra törekedtem, hogy a lehető legjobban viselkedjek, így nem értem, hogy miért vannak még most is olyanok, akik megkérdőjelezik a dolgaimat. Főleg most, hogy már tényleg semmilyen beleszólásuk nincs semmibe.

Ami a leginkább meglepő számomra, hogy miután a születésnapomra megleptem magamat egy jóga- és egy közbringa bérlettel, egyik befektetés sem megy veszendőbe. Ugyan előbbit már hetekkel ezelőtt meg kellett volna újítanom, így is rendszeresen gyakorlok, mintha mindig is ezt csináltam volna esténként. A biciklizéssel még ugyan nem tartok ott, mint tizenéves koromban, de hatalmas örömet okoz így is. Főleg, amikor a lányok is csatlakoznak. Szeretem az ilyen közösségi élményeket, viszont egyre ritkábban éjszakázok kint. Nincs rá igényem. Akarom látni a barátaimat, de lassan egy brunch-ot vagy egy parkban piknikezést inkább előnyben részesítek. A koncerten ugrálásból kiöregedtem, meg hát most már Hangmás sincs, mire ugrálnék mégis? De szerintem ez így van jól. Beszüntetni semmit nem szüntetek be, csak mértékkel fogyasztom a dolgokat és áthelyezem a hangsúlyokat. Például arra, hogy aludjak eleget és jól végezzem a munkámat. De sorolhatnám még.

Remélem, hogy miután megtanultam mozogni, a kreatív vágyaimat is be tudom végre teljesíteni. Annyi van, és a feléhez se értek, de legalább a kisebbeket. Ezt azt hiszem, mindig leírom, de most őszintén optimista vagyok. Optimista és lelkes.

Potenciál

Amikor boldog új évet kívántunk egymásnak Mesivel, megkérdezte, hogy is sikerült az az állásinterjú az év végén? Ja, hogy nem is mondtam, bejutottam az utolsó körre, aztán jött a sablon elutasító levél, ahogy lenni szokott - feleltem. Azt mondta, sebaj, tartsak ki, majd csak lesz másik melóm, elvégre ő is lehúzott 3 évet egy étteremben és nézzem meg, most olyat csinál, amivel szeret is foglalkozni. A két helyzet között egyetlen hatalmas különbség van: ő évek óta tudja, mit akar és tudta, miért küzd, míg én jelentkezek mindenféle állásra, ahol el tudom magam képzelni több évig is, de nem, nincs egy olyan témakör, ami érdekelne annyira, hogy jobban utána járjak, foglalkozzak vele, esetleg elkezdjek egy újabb iskolát érte. Erre csak annyit mondott, hogy szerinte akkor megvan a feladatom 2016-ra. *insert smiling emoji*

Aztán két nappal később ültünk Anitával a pho-nk fölött és mondta, hogy hát ő jól van, persze, csak még mindig nem tudja, hogy mit csináljon az életével. Szívemből beszélt, ki is szakadt belőlem a drámai, de hát el kellene valamit kezdenünk tényleg, mégis csak öregszünk - nem teljesen unrelated, hogy már a csípőset se bírjuk/kívánjuk úgy, mint pár éve. Nem mintha így, alulról súrolva a 30-at öregnek számítanánk, de ha szétnézek, a legtöbb ember nálam fiatalabb korában tudja/tudta, hogy mivel akar foglalkozni és máris éveket (meg talán pénzt is) ölt bele a dolog elérésébe. Egyszerűen nem férek bele a világrendbe, mert vagy azt látják, hogy nincs releváns tapasztalatom egy adott dologhoz, vagy azt, hogy 27 évesen miért akarok entry level pozícióz végezni, biztos vagyok benne, hogy az nem degradáló nekem? (Igen, ezt tényleg megkérdezték tőlem egy interjún.)

Ezen a ponton Anita elkérte a telefonomat és feljegyzett egy TED videót, hogy ettől majd kicsit jobb lesz nekem. És egy kicsit tényleg, mert azt mondja, hogy nem feltétlenül velem van a baj.



Szóval nem baj, ha minden érdekel, nem baj, ha gyorsan tanulok új dolgokat, nem baj, ha szívesen adaptálódok, de nincs 100% pontos konkrét elképzelésem. Hogy ebből hogy fogok rájönni, mire van szükségem, azt nem tudom. Sales-ben mondjuk elég rossz vagyok, márpedig a multitasking képességeimet, a talpraesettségemet és egyéb ügyességeimet nekem kellene eladnom valahogy. Valakinek. Na de akkor most hogyan tovább? Tudom, hogy mi mindenre vagyok képes és tudom, hogy az interjúkon nem tudok elég magabiztos lenni a sok csalódás után azokon a helyeken, amik igazán számítanának nekem. Ördögi kör. De még mindig optimista vagyok és tartom, hogy szinte bármi lehetne belőlem. Bármi.