Anna délután feltette a kérdést, hogy ha mindjárt június, akkor hova lett az év vele? És tényleg, hova? Egyre gyorsabban telik az a rohadt idő, de most először elmondhatom, hogy remek, sőt, ami még nagyobb szó, nyugodt negyedéven vagyok túl.
Nem gondoltam volna, hogy amikor év elején egy éjszakai műszak során lefotóztam a havas utcát, egyúttal a leendő munkahelyemet is megörökítettem, ráadásul nem is kell sokat várnom a váltásig. (Az külön szép, hogy az új épület a kép közepén van.)
Aztán februárban hihetetlen gyorsasággal, 10 nap alatt megtörtént a csoda és leesett a szívemről egy hatalmas kő. Az új munkahelyem annyira csodálatos minden szempontból, hogy az első pár hétben egy 5 éves megszeppentségével vártam, hogy valaki odajöjjön és közölje, tévedés történt és igazából nem is engem akartak felvenni. De eltelt három hónap és még mindig ott vagyok. Ha nem is kreatív oldalról, de tematikailag azzal foglalkozom, amivel amúgy is töltöm a szabadidőm nagy részét, ráadásul rengeteget tanulok. Egyrészt a munkahely rengeteg lehetőséget ad a fejlődésre, szinte bármit megtanulhatok, ami érdekel ott helyben és az angolom is használatban marad. Másrészt, amikor már rááll a kezem egy feladatra, felteszem a fejhallgatót és egy rakás podcastet hallgatok, amik szintén hozzám tesznek kicsit.
Azt hiszem, az előző években történ jó dolgok után már csak ez hiányzott ahhoz, hogy rendben legyek. Nem arról van szó persze, hogy most már semmi probléma nincs az életemben vagy a környezetemben, de most már látom a fényt. Mindig erre az érzésre vágytam. Önellátó vagyok, kezd összeállni a kép az életemről és van, aki mindenben támogat. Hoztam már hülye döntéseket, de most minden a helyén van, és egyébként mindig arra törekedtem, hogy a lehető legjobban viselkedjek, így nem értem, hogy miért vannak még most is olyanok, akik megkérdőjelezik a dolgaimat. Főleg most, hogy már tényleg semmilyen beleszólásuk nincs semmibe.
Ami a leginkább meglepő számomra, hogy miután a születésnapomra megleptem magamat egy jóga- és egy közbringa bérlettel, egyik befektetés sem megy veszendőbe. Ugyan előbbit már hetekkel ezelőtt meg kellett volna újítanom, így is rendszeresen gyakorlok, mintha mindig is ezt csináltam volna esténként. A biciklizéssel még ugyan nem tartok ott, mint tizenéves koromban, de hatalmas örömet okoz így is. Főleg, amikor a lányok is csatlakoznak. Szeretem az ilyen közösségi élményeket, viszont egyre ritkábban éjszakázok kint. Nincs rá igényem. Akarom látni a barátaimat, de lassan egy brunch-ot vagy egy parkban piknikezést inkább előnyben részesítek. A koncerten ugrálásból kiöregedtem, meg hát most már Hangmás sincs, mire ugrálnék mégis? De szerintem ez így van jól. Beszüntetni semmit nem szüntetek be, csak mértékkel fogyasztom a dolgokat és áthelyezem a hangsúlyokat. Például arra, hogy aludjak eleget és jól végezzem a munkámat. De sorolhatnám még.
Remélem, hogy miután megtanultam mozogni, a kreatív vágyaimat is be tudom végre teljesíteni. Annyi van, és a feléhez se értek, de legalább a kisebbeket. Ezt azt hiszem, mindig leírom, de most őszintén optimista vagyok. Optimista és lelkes.
