Itt van rögtön a szigorlat, ami nekem ebben a percben szinonima arra, hogy haza akarok menni. Szükséges rossz, megváltás nélkül. Kényszer. Bizonyítéka annak, hogy felkészületlen vagyok.
Addig vagyok biztonságban, amíg fel nem kelek. Még jó, hogy közvetlenül az ágy mellett, a széken hagytam a laptopot. Órák óta ébren vagyok amúgy, de még egyelőre nem találtam okot arra, hogy kibújjak ebből a melegből. Még a lábam sem fázik.
Biztonságérzetet még a bizalom is tud adni, ami azzal jár, hogy minden félelem nélkül megyek el a végsőkig a hülyeségben. Nem mintha elérnék vele bármit is. Csak a tudat, hogy mégis. Pedig utálom, amikor ezt kell csinálnom.
Ahogy azt is utálom, amikor nem dönthetek. Utálom, amikor tehetetlen vagyok. Utálom, amikor csak kóstolót kapok valamiből, majd hosszan nincs semmi. Gondolok itt például az angol élményeimre is, csak hogy mást ne mondjak.
Főzni, tanulni. Ezeket kellene ma csinálni. De annyira minek. Csak szavak.
Mindegy.
Egy idézetet, hogy oké, hogy fáj, meg oké, hogy sírsz, de úgyis eljön az a pont, hogy letörlöd a könnyeidet. És akkor már úgyis mindegy. Vagy valami ilyesmi.
Valaki nem tudja honnan szedtem ezt? Most így kéne. Nagyon.
Már ezer éve próbálok írni erről az őszről, de ahogy halogatom, egyre nehezebb. Káosz az egész. Kivételesen nem rossz értelemben. Legalábbis úgy hiszem.
Igazából most sem kellene itthon ülnöm, de várom, hogy feltöltődjön a telefonom. Tehát most nincs jobb dolgom igazából, de ennek ellenére is próbálok csak a tényekre szorítkozni.
A változatosság kedvéért Pécs a központi székhelyem. A mesterképzés utolsó éve van, készülünk a szigorlatra. A szakdolgozathoz most se erőm, se semmim, de azt is csak egy fél évvel szeretném elcsúsztatni, hogy ne essek ki belőle teljesen.
Közben Szegedre is járok levelezős képzésre. Eddig egészen tetszik, azt hiszem, a csoporttársakkal is egészen jól összejöttünk, és az előadások közül is az érdekesek dominálnak.
Voltak kósza kísérleteim, hogy Pestre költözzek, de mint tudjuk, az túl egyszerű lenne. Persze mindennek van oka - szoktam mondani -, hát próbálom is kihozni a maradás értelmét.
Na nem, mintha nem szeretnék itt. Mert de. Nagyon. De hát hosszú távon nincs értelme itt lenni. Így megpróbálok most minél többet magamba szívni a helyi levegőből. Egy-egy apró séta alkalmával még mindig képes vagyok könnyekig hatódni, hogy milyen szép és jó itt.
Azért szomorú, hogy egy csomó ismerősöm viszont tényleg Pestre költözött. Nekik nyilván nem. Meg mondjuk nekem sem árt talán, hogy kevesebbet éjszakázom a városban. Legalábbis nem ártana, ha a fennmaradt időmet arra fordítanám, amire tényleg kell.
Az első másfél hónapban mondjuk nagyon meg voltam elégedve magammal. Rendesen készültem az órákra, késni is alig késtem, rengeteget sétáltam, főztem, és még a csúnya alvásrendemet is két órával visszaszorítottam. Na, ez gyönyörűen borult az őszi szünetre. Nem igazán tudok mostanában haladni, kicsit érdektelen lettem. Talán őszi depresszió. De talán már kezdek is kilábalni belőle, legalábbis tervszerűen sikerült tegnap korán kelni, hogy háromnegyed 11-kor már ágyba is zuhanjak. Én lepődtem meg a legjobban, hogy negyed 8-kor magamtól felébredtem. Meg mondjuk nem táltosodtam, mert a hideg miatt még fetrengtem egy órácskát... De akkor is. Tegyük fel, hogy ez a nap jól indult. Oké-oké, nyugtával dicsérjem a napot, persze.
Pestre csak egyszer sikerült eddig feljutni (leginkább Szeged akadályozza, hogy gyakrabban menjek), de az elég jó volt mondjuk, ha nem számítom fel, hogy mennyire rohadtul fáradt voltam. Még legalább kétszer szeretnék menni idén, de csak egy alkalom a biztos.
Na de megyek is tova, mert a héten még be kell fejeznem legalább két tétel teljes kidolgozását, egy kiselőadást Szegedre, készülni kell az itteni óráimra is, illetve le kell adnom egy cikket is. Ja igen, mert csatlakoztam a CampusOnline csapatához is.
