Naiv. Szuper?

Nem találod a helyed? Nem tudod, mit kezdj magaddal? Huszon-harminc éves vagy, de úgy érzed, semmi nem történt még veled, nem értesz semmihez és semmi célod nincsen?
Ne aggódj, nem vagy egyedül. Generációs betegség ez, de mielőtt drogokhoz nyúlnál és/vagy rabja lennél szesznek, ülj le egy pillanatra és vegyél kezedbe néhány könyvet.

Igen-igen, én is elolvastam Erlend Loe regényét, ami annak ellenére, hogy '96-ban íródott, rólunk (is) szól. Túl széles ez a "szerencsétlen generáció" (ahogy Zonyi fogalmazott). Nem lep meg, hogy ekkora sikere lett a könyvnek. Na nem a stílusa miatt, mert azért, ha elég szigorú lettem volna, akkor nem kapja meg molyon a maximális osztályzatot, hanem azért, mert úgy segít megoldani egy problémát, hogy nem oldja meg, csak ad egy értelmezési lehetőséget.
Már az ügyes trükk, hogy Loe főhőse névtelen, és ha jól emlékszem, azt se tudjuk meg, mit tanul(t) az egyetemen, így nagyjából bármelyikünk története lehet. Bármelyikünk egzisztenciális válságának lehetne a krónikája. Mert valljuk be, mi vagyunk többen. És őszintén irigyeljük azokat, akik kételkedés nélkül, céltudatosan, kihasználva minden lehetőségüket élik az életüket. De ez nem jelenti azt, hogy mi rosszabbak vagyunk, amiért nem tesszük ugyanezt, mikor nekünk is pont ugyanannyi erőfeszítésünkbe telne. Nem, mert mi nem tudjuk, hogy megéri-e az erőfeszítés.
Hogy is pályázhatnék mondjuk egy festészeti-grafikai ösztöndíjra pusztán azzal, hogy nagyon szeretek rajzolni, ha közben ugyanúgy rajzolok, mint hat éves koromban. Értitek, mit akarok mondani, ugye?

Szóval azért jó ez a könyv, mert leegyszerűsít mindent, hogy aztán újra fel lehessen építeni az egészet. Lehetőleg minél jobban, minél személyre szabottabban.
Jó, mondhatjátok, hogy de hát nem teheti meg mindenki, hogy csak így kilépjen a dolgokból (bár van egy olyan sejtésem, hogy a legtöbb friss diplomásnak nem is kell kilépnie semmiből, van elég szabadidejük így is…), de én meg nem is azt akartam mondani, hogy utánozzuk mindannyian ennek a regénynek a főhősét. Csak a hozzáállását.
Mert hát mennyivel jobb rendet rakni a fejünkben, mint megpróbálni elpusztítani minden ott találhatót, lehetőleg minél gyorsabban. Valahol itt van szerintem a mi a bajunk, de lehet, hogy tévedek.
Láthatjuk, Loe hőse is úgy foglalkozik a problémával, hogy nem foglalkozik vele, de mennyire máshogy teszi ezt. (Így visszaolvasva hülyén hangzik amit írok, de ha elolvassátok a könyvet, érteni fogjátok.) Gondolkodik, lebont, kiürít, gondolkodik, visszapakol, rendszerez. Megállapítja a fontossági sorrendeket. Örül az egyszerűnek, a kicsinek, a hétköznapinak. Rájön, hogy nem mondhatja meg neki más, hogy mit kezdjen az életével, nem élheti más elképzelését, de egyedül sem lehet ezt az egészet megoldani, végigcsinálni.

Én úgy hiszem, senkinek nem lenne szabad egyedül lennie. Hogy együtt kellene lennie valakivel. Barátokkal. Azzal, akit az ember szeret. Fontos, hogy szeressünk. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

Nekem nagyon tetszettek a könyvbeli listák, és tudom, hogy ti is nagyon szerettek listázgatni. Listákat fogok csinálni. Sokat! Rengeteget! Hogy mire jók? Egyrészt segítenek megismerni önmagunkat, másrészt segítenek kialakítani valamiféle tárgyilagos, célirányos, koncentrált gondolkodást. Szerintem.
Hm, milyen listákat csináljunk még, vajon?

Remélem, hogy hamarabb rájövök majd a megoldásomra, mint hogy elfogyjon az utolsó adag lelkesedésem is.

Kereken egy évem és egy hónapom van még elintézni, hogy ne érezzem úgy, hogy haszontalanul, érdem nélkül töltöttem el negyed évszázadot, hogy ne érezzem úgy, hogy fogalmam sincs, hogy értek-e egyáltalán valamihez, és hogy ne legyek kétségbe esve, hogy merre tovább. Hogy találjak perspektívá(ka)t.
Egy év és egy hónap. Az ötleteket bármilyen formában szívesen fogadom.