"Mit szeretnék elérni két éven belül?"

Ezzel a kérdéssel indult a pályakezdőknek szóló, álláskereséssel foglalkozó előadás. Okos dolgokat hallottam, egy-egy percre még talán a magabiztosságom is a helyére állt. Tulajdonképpen egy mini pszichológiai előadás is volt, olyan szlogenekkel, mint:

Légy, aki lehetsz!

Merj változtatni!

És tényleg, ezeknél jobb tanácsokat hova kaphatnánk már?
Megtudtam, hogy felmérések szerint a boldogságnak három alappillére van: tartalmas emberi kapcsolatok, személyes fejlődés, közösségi és társadalmi elkötelezettség. Oké.
Persze, az sem árt, ha az ember tudja, hogy mit akar. Mármint nem a boldogsághoz, hanem úgy általában a boldoguláshoz.

Ahogy ezután kiléptem az egyetem kapuján, Radioheadet kezdtem el hallgatni, és szemerkélt az eső és sötétedett és annyira elveszettnek éreztem magam, hogy majdnem a könnyeim is eleredtek, de a szentimentális pillanatomat megszakítottam azzal, hogy elintéztem egy fontos telefont. Félek. Iszonyatosan félek. Hogy mi lesz? Mi a biztos? Tudom egyáltalán, hogy mit akarok?

Három dolgot akarok konkrétan.
Az egyikkel mondjuk haladok előre. Lassan, de biztosan alakul, még egy kis szorgalmat és odafigyelést belefektetek és tegyük fel, hogy jó lesz. Megélni mondjuk nem fogok belőle.
A másikkal... mondjuk úgy, hogy talán. Nem tudom, hogy a naivitás vagy az optimizmus beszél belőlem, de jobb pillanataimban ragaszkodom ahhoz, hogy az optimizmus.
A harmadiknak viszont egyelőre a közelében sem vagyok. Jó, ez talán költői túlzás, de érdemben akkor sem foghatok hozzá addig, míg el nem jutok odáig, hogy támogatás nélkül elláthassam magam.

Szóval, mit szeretnék elérni két éven belül?
Szeretném teljesen ellátni magamat. Szeretnék egy állandó munkahelyet. Szeretnék egy állandó lakhelyet, ahonnan legközelebb már csak a saját (esetleg közös) tulajdonú lakásba kell költöznöm. Szeretném meglátogatni Phaedrát és Mefit is, és szeretnék elmenni Párizsba, de nem velük. Szeretném, ha nem lenne luxus megcsináltatni a tökéletes szemüveget a kontaktlencse mellé tartalékba. Szeretném, ha nem fájna beruházni egy új laptopra, hogy a jelenlegit anyunak adhassam. Szeretném, ha nem lenne minden üres.

Első körben ki kellene találnom a következő lépést. Hol leszek júniusban? Szívem szerint egyelőre nem mozdulnék egy lépést sem. A miérteket most hagyjuk, mert van ez a képességem, hogy ésszerű és logikus érvekkel tudom palástolni a legmélyebb valóságot, de olyan jól, hogy még én is elhiszem. Különben is, már annyi csalódás ért a Pestre való felköltözési szándékaimmal, hogy egyre kevésbé tudom elképzelni magam a fővárosban. A kérdés, hogy megéri-e maradni? Mert ha nem... nos, azt már megtanulhattuk, hogy pont annyira érzem jól magam bárhol, mint amennyire igazából sehol nem jó nekem semmi, tehát I'll be screwed, de legalább az intenzitáson csökkenthetek a távolsággal. Az a baj, hogy hiába van a jövőre nézve két biztos pontom (a szülői ház, meg, hogy be kell fejeznem a másik szakomat is), nem elég. Nincsenek elég erős hatással rám, csak annyiban biztosak, hogy nem fogok éhen halni és nem fogok semmit tenni. Persze az is lehet, hogy nem jó helyen keresem az értelmet. De nem, ez is hülyeség.

Whatever, addig még rengeteg hetem van (ha-ha-ha... ha.), rengeteg dologgal. Sokat kell tanulnom, még többet írnom. Nem fogok unatkozni, de azért a szokásos teendőimre is marad elég időm, csak ügyesen kell beosztanom. És ez így lehetne tökéletes és kerek, de nem, mert ez így nem elég.
Főleg azért nem, mert félek.

Akárhogy is, egyszer végre fel kell nőnöm nekem is.