Hogyan keltsük fel egyszerre sok ember figyelmét gyorsan és tartósan? Level: nagyon sok
Reggel felkeltem, megmosakodtam, fogat mostam, felöltöztem, megfésülködtem. Besétáltam a városba. Pontban reggel 9-kor - életemben először - pedig elájultam az iroda folyosóján.
Egy ideális világban ezt is megénekelné a The National, vagy valamely hasonlóan jó zenekar. Pont, mint a Game of Thrones-ban:
Hihetetlen, mennyire ki tudok borulni, ha rossz jegyet kapok. Konkrétan egy hármas miatt fakadtam a héten majdnem sírva, ami egyrészt röhejes, ha azt veszem, hogy BA-n majdnem végig hármas volt az átlagom, másrészt viszont bosszantó, mert csak a saját magamat okolhatom miatta. Mármint nyilván, a rossz jegyek 98%-a saját hiba következtében szokott bekövetkezni. Én most késtem egy beadandó leadásával, és nem csak egy napot. Rosszul számítottam ki az időmet, túl sok dolgot vállaltam el (majd ezekről is mesélek, stay tuned), de egyszerűen nem hagyhattam ki a kapott lehetőségeket. Közben egy hosszú gázszünet miatt keveset ettem (gyorsan meguntam a szendvicset, és nem volt se erőm, se ihletem kitalálni valami mást), ami a koránkeléssel együtt (egy héten át 7:30-kor keltem, ami titeket lehet, hogy megmosolyogtat, de rám nagyon rossz hatással volt) gyönyörűen leszívta az összes energiámat, így hazaérve csak zombultam a képernyőre meg a billentyűzetre, és az istennek sem akart összejönni, hogy minden elkészüljön időre. Bár, egy ilyen hajnalban írtam meg a legutóbbi cikkemet, ami egészen jól sikerült most, de csak mert sikerült elég érdekes témákat találni hozzá. Mondjuk a mai és tegnapi alvásmennyiségem összesen majdnem kitett egy napot, úgyhogy remélem, a hosszú hétvége maradék felében rá tudok végre kapcsolni. Sőt, igazából holnap már nem szándékozom csinálni semmi hasznosat. Ha ma végeznék mindennel, akkor holnap csak a napot szeretném élvezni. Ez a terv.
Emlékszem, az első könyv, amit már direkt az iskolára vettünk, az A magyar helyesírás szabályai volt. ha nem tévedek, Tiszakécskén vettük, '93-ban (még nem voltam egészen hat és fél éves), és hazaérve egy Mickey egeres füzetborítót applikáltunk rá, hogy tartós védelmet kapjon, mégis csak egy kincsről volt szó. A borítót alig pár éve szedtem le róla, viszont alsós korom óta nem forgattam könyvet - egészen mostanáig. Gyerekkoromban híres voltam a pontosságomról, a nyelvtani helyességemről, erre mostanában azon kaptam magam, hogy ugyan tisztában vagyok a kivételekkel, meg a j-ly használatával, de például fogalmam sincs, mi alapján írom egybe és külön a szavakat. Természetesen, miután ezt tudatosítottam magamban, szintén egy hajszálon múlt, hogy ne törjön el a mécses, de kihívás elfogadva: újra meg fogok tanulni magyarul!
Another desperate night
Can’t get my head around
Your list with all my crimes
Stare at the wall, calling your name
I know you’re still not sleeping
But I’m not sure you hear me…
For all the times you cried
How I must change my life
You can’t stand seeing me writhe
It’ll take more time
To find you again
I’m waiting for that Thursday
But there’s one thing that stops me:
Your life is my death but
if i
need to decide
I will stay, stay You may dislike, but i stand my
Ground and i won’t get away, away
day and night,
In and out
I feel like I’m running round and round
“Just one more time” -
With my mouth so dry
I know I ask for this every time
But you seem so fine
With your new-found pride
When we could have had a whole lifetime
But you expect me now
Just to get by
With old photographs and regretful sighs
You’re my shrine
But I know I
Built you once on blood-stained ground
If I look outside
At the melting sky
Is that the sign how I lose my mind?
Well, I had died
So many times
So what’s the deal if I’m straight or a liar?
So take my life,
You decide
How to stop this, cause I need to stop now
You say, “I want to see you try
Either/or, I don’t mind”
With an obnoxious smile
It seems you’re convinced, I was born yesterday
You add – it’s worth living
But there’s one thing that concerns me:
Your life is my death and I might add
Even if I go insane
No one sees why
I won’t move despite
Our life leads me to the grave, grave
Jó, tudom, mikor nem vagyok egyetemista első minőségemben (soha), de ez most mindegy.
Vizkulton rá lettünk úgymond kényszerítve, hogy minél jobb előadásokat csináljunk (ha már szinte minden egyes alkalommal így kellett készülnünk), amikhez a vizuális anyagot is minél tömörebben és kreatívabban oldjuk meg. Haladva a korral, végül mi is rá szoktunk a prezire, ami eleinte sok vicces pillanatot okozott.
Legutóbb A digitális film kurzusra együtt kellett feldolgoznunk LilaLibikókával Kiss Gábor Zoltán Iteráció és dizájn a videojáték elméletében című szövegét, és jó három órán át készítettük a prezinket a Boci Tejivóban, vacsorázás közben. A végeredménnyel pedig annyira elégedettek vagyunk, hogy szerintünk eddig ez sikerült a legjobban (igaz, vetítéskor egy kicsit elcsúszott), és nekem is annyira tetszik, hogy megmutatom nektek. Nem hosszú, de azért arra nem kötelezek senkit, hogy el is olvassa, ami oda van írva.
Egy kicsit, mintha ideges lennék, de nem aggódok. Kellene?
Fáradt vagyok. Fáradt vagyok gondolkodni, képzelődni, kalkulálni, kombinálni, figyelni, beszélni, erőlködni.
Nem lehetne, hogy végre az legyen, amit én szeretnék?
Csak azt szeretném mondani, hogy feltétlenül nézzétek meg Charlie Kaufman 2008-as filmjét, a Synecdoche, New Yorkot.
Ha megmozgatott bennetek valamit a tegnapi bejegyzés, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért.
Vigyázat, ne kapcsoljátok ki az első óra után, én is csak utána jöttem rá, mit is látok. Az előzetest ne nézzétek meg, de a végefőcím-zenét azért iderakom.
FYI: ismét a kialvatlanság állapotába kerültem, tudjátok, ezek azok az időszakok, amikor gondolkodás nélkül írok le mindent, ami az eszembe jut, majd eldőlök, és 9 órán át meg sem mozdulok
One Day You Will Teach Me To Let Go Of My Fears
Halogatás, túlbonyolítás. Azt hiszem, ezek a kulcsszavak határozzák meg az utóbbi időben nemcsak az én, hanem a legtöbb ismerősöm életét is. Meg a félelem, persze. Elvégre, abból indul ki az egész.
Sokat gondolkodom mostanában a a többiek (de az alábbi példák valósággal való bárminemű megegyezése pusztán a véletlen műve lehet) által mesélt, vagy leírt élményeken, meg persze a sajátjaimon is, és egyelőre arra jutottam, hogy szörnyen buták vagyunk. Félünk a külső megítéléstől, de elfelejtettük, hogy úgy tudjuk a legtöbbet megmutatni magunkból, ha cselekszünk.
Van ez az egyre elterjedtebb logika, hogy minél komolyabb tananyaggal kell megbirkóznunk, inkább hozzá se kezdünk, mert mi van, ha túl nagy falat, és inkább tűnjünk lustának, mint hülyének. Nem mintha nem lenne időnk többször is belemerülni az adott olvasmányba, nem mintha nem kérhetnénk segítséget az értelmezéshez akárhonnan. Egyszerűbb nem csinálni semmit.
A munkakeresés is hasonló elven működik. Persze, hogy akarunk dolgozni, persze, hogy szeretnénk pénzt keresni, nosza, böngésszük át az ajánlatokat! Ó, ez tök jó, de... nincs hozzá elég képzettségem.. meg gyakorlatom... ó, ezt el tudnám végezni, de... de ezt nem akarom csinálni... de nem szabad válogatni, de... alszok rá inkább egyet. Meg még egyet. És még egyet. Etc. Egyszerűbb nem csinálni semmit.
Bármit kellene tennünk, amint van egy icike-picike rizikófaktora, egyszerűbb úgy tennünk, mintha nem is kellene elintézni semmit.
Ha személyekről van szó, még erőteljesebben tör elő belőlünk a bugyutaság, legyen szó akár családtagokról, akár barátokról, akár szerelmekről. Miért van az, hogy minél fontosabb számunkra valaki, annál nehezebben kommunikálunk velük? Miért nehéz feltenni egy kérdést? Hogy hogy telt a napjuk? Hogy hogyan ismerkedtek meg a férjükkel? Hogy mindig tudták-e, hogy ezzel akarnak foglalkozni? Hogy mit érzett, amikor elveszítette a nagynénjét? Miért olyan nehéz kimutatni, hogy érdeklődünk irántuk?
Ha szomorú dolog történik velük, miért olyan nehéz felhívni vagy meglátogatni őket, és azt mondani, hogy sajnáljuk? Pláne, még közben meg is ölelni őket?
Ha velünk történik szomorú dolog, miért nem merjük felhívni az első személyt, aki eszünkbe jut, hogy ő kell most nekünk? Kit érdekel, hogy épp ráér-e? Kit érdekel, hogy éjszaka van? Ja, hogy olyan kedvesek vagyunk, hogy nem akarjuk zavarni azt, aki másnap dolgozik vagy iskolába megy? Bullshit. Ez nem igazi kifogás. Hiszen csak attól félünk, hogy mit fognak rólunk gondolni, hogy érdekeljük-e őket egyáltalán, hogy hogyan élik meg, hogy szükségünk van rájuk?
Ha valaki, aki fontos nekünk, kételkedik magában, a jövőjében, akkor miért beszélünk össze-vissza, miért nem mondjuk ki azt, amit gondolunk, hogy ne aggódjon, mert bármi is fog történni, mi ott leszünk velük, és együtt megoldjuk? Miért félünk attól, hogy ha ezt szívesen is hallanák, akkor sem tőlünk? Ez mind felesleges és hülye gondolat. Miért nehéz egyértelműsíteni, hogy számíthatnak ránk? Miért nehéz valakinek a segítségéhez, vagy legalább megnyugtatásához folyamodni, ha egyszer tudjuk, hogy bízhatunk bennük, bármikor számíthatunk rájuk?
Miért találjuk problémásnak kifejezni, ha valamit nem csak úgy csináltunk, hanem valakinek a kedvéért? Ha azt a kis izét nem unalmadban építetted, hanem arra gondoltál, hogy fog neki örülni, ha odaadod neki (de nem fogod odaadni). Hogy ezt a csokit neki vetted, de inkább megeszed, mert még mit gondol. Hogy ezt nem azért főzted, hogy ne romoljon meg az alapanyag, hanem mert te így tudod kimutatni a szeretetedet?
Félünk kötődni, mert mi van, ha a másik nem akar hozzánk kötődni? Mintha ezt el lehetne dönteni előre. A legjobb barátunk nem azért a legjobb barátunk, mert kijelentettük, hogy mostantól fogva ez lesz a szerepe, hanem azért, mert úgy alakult. Jó, családnál más a helyzet, de ott meg azért hülyeség félni, mert így is, úgy is egy családban maradunk.
Phaedra az egyetlen, akinek bármikor, bármit meg tudok mondani, mert tudom, hogy nem fog megsértődni, akkor sem, ha perpill rosszul esik neki, amit mondok. Tudja, hogy miért mondom, hogyan értem, és ha mégsem, meg meri kérdezni, és addig rágódunk rajta, míg tiszta lesz neki, hogy nem bántani akartam. Fordítva ugyanez. Tudjuk, hogy akkor is ott vagyunk egymásnak bármikor, ha úgy alakul, hogy idő és kedv híján hetekig nem beszélünk. De nem aggódunk a másikért.
Bárki másnál ez nem így van, mert ezt hogy érti, meg mit gondol, meg mit akar ezzel, meg érti egyáltalán, hogy én mit mondok? Beszélek, beszélek, beszélek, és nem tudom, hogy átment-e az üzenet, mert ennyi visszajelzést sem kapok. Rosszabb esetben kapok visszajelzést, de csak olyat, melyben minden egyes gondolatomat kifacsart formában kapom vissza. De miért?
Nem akarok új barátokat. Úgy értem, a régieket nem akarom kicserélni újakra. Nem véletlen kerültünk össze, akkor miért olyan nehéz kitartanunk egymás mellett?
Miért vált ilyen általános dologgá, hogy ha valami nehéz, akkor félre rakjuk? Ha megsértődünk, mert a barátnőnk olyat mondott, miért vonulunk el és hagyjuk rá, miért nem kérdezzük meg, hogy miért gondolja így, vagy legalább miért nem vágunk vissza? Azonnal? Amíg nem mérgesedik el a viszony?
Ha egy kapcsolat nem úgy működik, mint a legelején, miért nem csinálunk valamit? Vagy legalább szólalunk meg, hogy hát hé!? Miért várjuk meg, míg kihűl az egész, és már egyszerűbb kilépni, mint újra felépíteni?
Miért beszélünk egyre kevesebbet a szüleinkkel, gyerekeinkkel, ahelyett, hogy ragaszkodnánk a mindennapos ölelésekhez csak úgy?
Mikor fogjuk elfogadni, hogy egyedül nem tudunk megoldani mindent? Most jöhetnek a coelhói bölcsességek, hogy tudjuk, mindennek a lényege a szeretet, de hát basszus, nézzetek körül, erről beszél minden film, ezt énekli meg minden zene, és ha tájékozottak vagytok a nagyvilágban, akkor is érezhetitek, hogy ez lehetne az egyetlen működőképes motiváció, ami kiüthetne minden mást. De anyagiasak vagyunk, meg cinikusak, meg félénkek, amit még csak vállalni sem merünk, ezért inkább arrogánsak vagyunk. Mondom, én is az vagyok.
A legszomorúbb, hogy úgy érezzük, hogy olyan iszonyat nagy
erőfeszítéseket kell tennünk a kapcsolatainkért, és hogy ez nekünk nem megy, pedig ez nem
munka, csak ráparázunk. Igen, nem kell túlbonyolítani, mindig ezt
mondom, és utána mindig megtalál valaki, hogy tök jó, hogy a saját
szabályaimat sem tartom be. Különben sincs tökéletes viszony két ember között, de ha akarjuk, hogy egyáltalán létezzen ez a viszony, akkor csináljunk már valamit, az istenért.
Hogy mit? Azt, amit akarunk éppen: érdekel a múltja? kérdezz!; meg akarod ölelni? akkor ne csak elképzeld!; beszélni akarsz vele? hívd fel!; gondolsz rá? keresd meg!; stb, stb, stb.
Hogy ez most miért piszkál engem annyira? Mert élek, éldegélek, néha veletek is, és tudom, hogy mit csinálok, és látom, hogy mit csináltok, és annyiféle felfogásunk van, és úgy vettem észre, hogy nagyon kevesen vagyunk, akiket az idő foglalkoztatna. Sokan csak úgy szabadon kezelitek, majd lesz valahogy alapon, míg mi néhányan meg szeretnénk kihozni a borzasztóan kevés 70 évünkből a legtöbbet (még ha nem is tesszük, okokat lásd fentebb).
Ez úgy működik, hogy amikor tudod, hogy mit akarsz, akkor minden, ami visszatart tőle, csak időpocsékolásnak tűnik. Bármiről szó lehet itt, álomiskola, álomállás, valami nagy a bakancslista top 3 pontjáról, akármi. Különösen rossz, ha olyan valamit akarunk, ami egy másik személyt is involvál, mert lehet, hogy te vagy fel vagy rá készülve, vagy tudod, hogy menet közben is tudsz fejlődni, a másik ember tényezőit is számításba kell venned. Számodra ez időpocsékolásnak tűnhet, de egyrészt ne feledd, nem várhatsz el mástól semmit, amit te sem tennél, illetve valahogy ki kell deríteni, hogy tudsz-e segíteni, mert ha igen, akkor menj, és csináld, akkor is, ha az összes segítség, amit nyújtani tudsz, az a csendben ülésből áll. Mert van, akinek ez kell.
És... és... az a baj, hogy egyszerre gondolok vagy tíz emberre, meg a több száz történetükre, és lehet, hogy tök hülyeségeket írok már, és nincs értelme összezagyválni ezt a sok különböző témát, de higgyétek el, hogy ezeknek a problémáknak ugyanaz a töve.
Tehát csak annyit akartam mondani, hogy ne féljetek, se magatoktól, se a szeretteitektől, se az álmaitoktól.
Adjatok esélyt magatoknak.
