A jelekről meg ilyesmikről

Mindig is vállaltam, hogy hiszek - vagy legalábbis szeretek hinni - abban, hogy mindennek megvan a maga oka. Hogy van valami felsőbb erő, amit nevezhettek tőlem sorsnak, Istennek, véletlennek, nekem teljesen mindegy, a lényeg, hogy van, és rendezgeti a szálakat. Hogy vannak fix pontok az univerzumban. Ilyenek.
Hogy ez így helyes, vagy csak naiv vagyok, netán javíthatatlan romantikus, esetleg tök hülye, az nem igazán érdekel.
Ugye a minap írtam a hosszú to-do listet, ez azért részletesebben még terjedelmesebb, de mivel ezt a sok dolgot lehetetlen anélkül elvégezni, hogy kiegyensúlyozott legyen az ember, kitaláltam, hogy legalább két dolgot helyre kell rakni, szóval, kedd este azzal feküdtem le, hogy ezzel a két dologgal kapcsolatban kérek jelet, legalább egyet, hogy jó helyen vagyok-e, jó-e amit csinálok, mert akkor csinálom, de tényleg, ha nem, akkor meg azt jobb minél előbb megtudni.
Többek között azért, mert igen furcsán (nem) aludtam az éjszaka folyamán, ez másnap reggelre nyilvánvalóan teljesen kiment a fejemből.
Egészen addig, míg munkaügyben vidékre nem kellett utaznom. Ugyan az eredeti cél szempontjából halálosan felesleges volt egyáltalán elindulni, de a kis falu közepén beleszaladtam egy nagyjátékfilm forgatásba. Itt elkezdett kattogni az agyam, meg kicsit hevesebben dobogni a szívem. Mert ugye ugye.
Bár egy busszal előbb is hazajöhettem volna, valami még ott tartott, pár mondatot váltottam is az egyik stábtaggal, de többnyire csak álltam a szemerkélő esőben, minél csöndesebben, minél jobban képen kívül, hogy ne zavarjam a történéseket, és figyeltem.
De aztán felszálltam a buszra, izgatottan hívtam anyut, elkönyveltem magamban, hogy megvan a jelem, a lelkesedésem kis zavarodottsággal és hatalmas éhséggel kísérte végig a következő pár órát. Volt bolt, étkező, egyetem, busz, munkahely. Találkozások véletlen, hirtelen felindulásból, direkt.
Aztán, miközben késő délután sétáltam haza, megint beindult az agyam, hogy méghogy egy jel, kaptam vagy egy tucatot! De legalábbis kettőt-hármat, amit egy tucatféleképpen tudtam már összekombinálni magamban.
Akkor röhögtem el magam, amikor majdnem elütött egy Mini Morris. A majdnem elütött helyett talán helyesebb lenne azt mondani, hogy erélyesen kiléptem elé, de a részleteknek semmi jelentősége nincsen, nem igazán fogtam fel, hogy mit csinálok.
Az első gondolatom az volt, hogy: "LONDON! ANGLIA!". Utána kezdtem el nevetni, hogy jó, most már tényleg nem vagyok normális, még hogy a nap eseményei közül bármi is jelzésértékű lehet számomra, na hagyjuk már, ekkora barom még én se lehetek.
Megnyugodva, higgadtan hallgattam zenét itthon, mikor este beviharzott a lakásba a lakótársam, röhögve-üvöltve, hogy most már biztos benne, hogy van SORS, mert úristen, mi történt, és nem hiszi el egyszerűen, de tényleg mindennek jelentése van, és fú és fú...
...és akkor én boldogan mosolyogva hátradőltem: Tell me more.

Do you know you fate?