Az év azzal kezdődött, hogy miután undorral mentem reggelente dolgozni és amúgy is dühös és sértődött voltam, sikeresen hoztam olyan döntéseket, amelyeknek egy részét már hatszor megbántam. Voltak közben módosító lehetőségek, de én arrogánsan mindenre azt mondtam, hogy ha csinálunk valamit, azt csináljuk rendesen. Így tehát felmondtam a munkahelyemen, nem fogadtam el másikat, amikor lehetett volna és elhagyom szerelmesen szeretett városomat is.
Egy kis vidéki wellness egyébként is jót fog tenni, csak abban bízok, hogy nem húzódik el túlságosan az újra magamra találás időszaka sem. Hogy mi lesz azután? Nem tudom. De a New York-London-Budapest(-Pécs??) tengelyen viszonylag sok mindenre nyitott vagyok.
Szeretem én a változást, meg kívántam is, csak kicsit erősebb hátszéllel. Nehezen dolgoztam fel végül, volt a búcsúzásnak katasztrofális és tökéletesen gyönyörű része is. Bár igazából nem volt búcsúzás egyáltalán. És miért is kellett volna? Ma este is reméltem, hogy egy elköszönéssel több lesz, mint sikerült, holott tudtam, hogy nem fog megtörténni, de a kezdeti csalódottság után rájöttem, hogy akármiért is alakult ez így, talán jobb is. Könnyebb lesz reggel.
Az utóbbi pár hét, bár igazából az egész január annyira furcsa jóságokat tartogatott, hogy szerettem volna a fejemet verni a falba, amiért pont most voltam ennyire makacsul büszke és megyek el visszavonhatatlanul, de most hazafelé sétálva gondolkodtam. Pont, hogy ekkor és így kellett történnie mindennek. Tudatosult, hogy még egy kis időre van szükség, nekem ilyen okból, másnak másmilyen okból. Tudatosult, hogy nyugodtan take my time, törődjek magammal, sort my shit out, mert nem veszítek el közben semmit. Sőt.
(Az megint más dolog, hogy én féléve is mondtam, hogy ez lesz úgyis. Az meg főleg, hogy közben én nem pofoztam helyre magamat, nem teremtettem meg a saját boldogságom alapját. De majd most. És igazából az a visszavonhatatlan sem annyira visszavonhatatlan.)
Tulajdonképpen mission accomplished.
PS.: Idén újra utaznom KELL.
