Megvagyok, jól vagyok

Nem írok, nem írok, meg mindig csak a kifogások, de sehova sem írok. Egyre kevesebb az énblog mindenhol, cikkeket meg most épp sehova se. Kimerült vagyok megint, de talán ki is ábrándultam. Nem is az fáj, hogy bárkit felvesznek bármelyik random online magazinhoz pénz nélkül, igazán jó fogalmazási képesség nélkül, hanem az, hogy gyakran a magazinok olvasószerkesztői is olyan cikkeket tudnak produkálni, hogy én szégyellem magam, amiért egyetlen olvasható mondat sincs benne és kusza az egész. Pedig lennének ötleteim. Csak a mögöttem lévő tapasztalat nem biztos, hogy elég a nagyobb lépéshez. Ha egyáltalán tényleg ezt akarom.

A változatosság kedvéért rengeteget dolgozom, de itthon a máris féléves és máris óriási Fülöp szokott várni, aki annyira elvágyódóan szokott ülni az ajtóban és az ablakokban, hogy kénytelen leszek megbarátkozni a macskasétáltatás gondolatával és egy hámot venni neki, ha így haladunk.

Mikor párórája realizáltam, hogy egy újabb olyan napon vagyok túl, amikor többet aludtam, mint bármi mást csináltam, és pláne nem tettem semmit az életem haladása érdekében, megkaptam, hogy felesleges ezen idegesítenem magam, muszáj kipihennem magam és csak utána fogok tudni haladni. És tulajdonképpen igaza van. Csak egyfolytában hallom az óraketyegést a fülemben és ettől nem tudok megszabadulni. Pedig egy év alatt is mennyi minden történt. Már ha csak azt a két tényt nézzük, hogy meg tudok élni, miközben egy másik élőlényt is eltartok, valamint megoldódott életem egyik legnagyobb kérdése, akkor láthatjuk, hogy igazán jól állok. Évente két probléma eltüntetése egész jó arány lenne. Csak kár, hogy - bár néhányan úgy gondolják - attól, mert egy dolgon nem kell többet aggódnom, az nem jelenti azt, hogy az összes többi rossz dolog megszűnik egy csapásra.

Tegnap nehezen aludtam el és sokat gondolkodtam, álmodoztam. Láttam magunkat, ahogy sikeresek és szépek vagyunk, ahogy megvan mindenünk, amire szükségünk van és rohangálnak körülöttünk az állatok. Szép kép volt. Csak az odavezető utat nem látom. Pedig mindenki biztat, hogy tegyem le a seggemet a székre és írjak. Ne törődjek semmivel, csak írjak. Nem tudom, miért bíznak ennyien abban, hogy egy összefüggő történetet élvezhető formában tudnék átadni párszáz oldalban, mikor ezeken a naplószerű dolgokon kívül senki nem olvasott tőlem nagyon semmit (jó, a cikkeket, de igazi review-t azokra sem kaptam soha), de azért kedves. Tényleg ez lenne a feladatom? Írjak? Mondjuk engem boldogít, a sikerélmény meg akkor is meglenne, ha csak a fióknak készülne. Csak hát mikor, hiszen még a nyelvvizsgára sem készültem fel. Igen, mindig csak a kifogások.

A hajnali töprengés közben eszembe jutott egy tavaly nyári állásinterjú is, amit egy PR cég egyik tulajdonosával folytattam le. Nagyon érdekes, kellemes beszélgetés volt. Mivel már volt munkám, nem voltam kétségbeesve, nem idegeskedtem - épp csak anyu várt pár utcával arrébb, hogy menjünk fel a várba és közben az eső is csepergett. Ez az ember valamit megpróbált kiolvasni belőlem, mert alig pár mondat után azt mondta, hogy szerinte én olyan típus vagyok, aki csak pár évig fogja eltűrni, hogy felesleges utasításokat végezzen és a saját főnöke lesz az első adandó alkalommal. Őszintén szólva szívesen képzelem el magam a saját vállalkozásom mögött, épp csak az ötlet hiányzik, és nem valószínű, hogy jön egy akkora, amibe érdemes mindent belefektetni, tehát nem valószínű, hogy ez be fog következni. Hacsak nem jön vissza az írás a képbe. Hiszen ott aztán tényleg nem lenne, aki megmondja, mi az ördögöt csináljak. De nem vagyok túl öreg?

Annyira szeretnék önkénteskedni, akár gyakornoki munkát vállalni, meg az örökös kifogásokat elkerülve rendszeresen járni jógára, de mindig azt veszem észre, hogy ha véletlen van időm, akkor túl fáradt vagyok. Pedig egyszerre három helyen kellene lennem állandóan, ami tök jó is, szeretem is, hogy így van, de lassan az alvás lesz az egyetlen idő, amit magamra szánok, ez pedig nagyon nem jól van így.

Ilyenkor éjjel/hajnalban mindig érzem magamban az erőt, lelkes vagyok, szeretnék máris felskiccelni egy fél Háború és békét, miközben tökéletes ászanákat csinálok és megmentett kiscicákat etetek és random kultúresemények szervezésében és lebonyolításában veszek részt. Csak aztán eljön a reggel, égnek a szemek, görcsölnek a lábak és gyűlölök mindent.

És a legrosszabb, hogy nem tudom, hogyan adjam el azokat a tulajdonságaimat egy jó állásnak, amikhez tényleg értek és tényleg fel lehetne használni a nagyobb jó érdekében, márpedig addig nem fogok tudni kikerülni ebből az ördögi körből, amíg nem cserélem le a pénzkereső helyemet.

Egyelőre azzal is megelégszem, ha ide gyakrabban visszatérek. Elvégre azért történnek a dolgok, olvasódnak a könyvek és a sorozatfogyasztásom is a régi, tehát lenne mit kibeszélni.

Legyetek jók addig is!


P.s.: Szükséges még a párizsi útinaplóm végének a begépelése? Nem, mi?

1-2-1-2-1-2

Mikrofonpróba, 1-2, 1-2, 1-2...

Párizsban voltam 2. - a megkésett folytatás

2015. április 10. 18:13

A Szajna-parton ülök, mögöttem az Eiffel-torony - nem értem, mi bajuk vele a párizsiaknak, tök diszkrét. Délután 4-ig Fannival sétálgattunk, azóta egyedül mászkálok viszonylag céltalanul a folyó környékén. Reggelire sütit ettem hatalmas eprekkel, tízóraira fagyit; ja igen, itt borzasztó meleg van, ez nem is tavasz, hanem rögtön nyár.
Váltottam pár SMS-t az otthoniakkal az előbb. Szeretek egyedül lenni, de azért most mégsem esik annyira jól [...].

Furák a franciák, hangosan támadnak le az eladók, hogy mit kérek, de szerencsére a legtöbb esetben átadhattam magam az együgyüségnek, hiszen ott volt Fanni és a folyékony franciája. Mondjuk tegnap este semmiylen nyelven sem tudtam értelmesen beszélni miután leszálltam a gépről. Kikészült kicsit a fejem, remélem, nem voltam túl bunkó a ticket office-os hölggyel.
Azért magyar szót se csak tőlünk hallottam. A Notre Dame közelében egy pasi közölte a családjával, hogy ő bizony ezen a hídon már átkelt, egy lengyel emlékmű mellett pedig megtippelte egy srác a barátnőjének, hogy ez egy lengyel emlékmű lehet, mintha az oszlopon nem lett volna a nemzetközileg is könnyedén felismerhető "lengyel" szó.

Azért itt is tudnék élni. Gyönyörű (lakó)épületek, isteni finom édességek, gyönyörű gyümölcsök a zöldségesnél. Vajon milyen munkát tudnék vállalni, amit bármely országban végezhetnék? (Írást? :D)

Már most lejártam a lábam, pedig még 3 teljes napot itt leszek. Ma este elvileg főzünk, aztán elmegyünk a Montmartre-ra. Remélem, találok valami boltot, hogy mire Fanni végez, bevásárolhassak, de van még legalább félórám itt elücsörögni. Nézem az embereket: arab családok, hangos baráti társaságok, mindenféle nemzetiségű párok, gyerekek Disneylandes szuvenírekkel. futók testhez álló ruhákban, fiatal lányok és idős urak a helyi szürke és könnyű vázú "bubikon". Szívesen bicikliznék most én is. Majd talán máskor.
Elhiszem, hogy a helyieket rohadtul idegesíthetik a turisták, de náluk sokkal zavaróbbak a többnyire fekete bőrű férfiakból álló ásványvíz- és mini-Eiffel árusok. Kutyát is kifejezetten sokat látok, ráadásul egészen aranyosakat. Kár, hogy félek tőlük. Persze Artúrt ma is emlegettem. Artúr örök.

Feltámadt a szél, lehet, tovább kellene állnom. És tovább próbálkoznom a város lefényképezésével. Eddig nincs sok sikerélményem.

¤

2015. április 11. 01:53

Leégtem. Most küldtem el egy képet az arcomról és ki is lettem röhögve. Lassan írok, mert azóta is beszélünk. Hiányzik.
Ja igen, kicsit be is vagyok csípve, mert a franciák nem igazán élnek olyan dolgokkal, amiket szeretek, pl. szénsavas ásványvíz, limonádé, vodka-szóda, füstölt sajt. Vodka-szóda helyett konkrétan egy deci vodkát kaptam egy kis citromos löttyel hígítva. Hát jól érzem magam, na.
Kora este még sétáltam egy nagyot (mielőtt végül Fannival együtt vásároltunk be) és annyira végtelennek tűnt az idő. Végtelen lehetőségek állnak előttem, végtelen boldogság. Fura, hogy nappal ilyen optimista vagyok, miközben esténként pont a végesség szelleme száll meg. Nem akarok elmenni ebből a világból, de ha muszáj, akkor lehet, inkább a szeretteim előtt szeretnék.
Több fájdalmat nem tudnék már elviselni.

Párizsban voltam 1. - prológus

2015. április 9. 14:59

A Liszt Ferenc repülőtéren ülök. Párizsba megyek, ha minden igaz, de egy járattörlés után most 50 perc késés miatt várok, szóval ki tudja, mi lesz.
Fannihoz megyek, meg persze kirándulni, hisz soha nem voltam még Párizsban. Franciaországban is csak akkor, mikor a gimiben vártuk az Angliába vivő kompot Calais-ban, alig több mint 10 éve. Túl gyorsan telik az idő, de let's not go there. Legalább most ne.

Ahogy jöttem idefelé a metrón, néztem az emberek arcát. Mindig azt mondom, hogy utálom az embereket, de ez nem igaz, legalábbis nem teljesen. Utálom, ahogy viselkednek, utálom, amikor undorítóak egymással; de mindig érdekes őket figyelni, kitalálni a történeteiket, drámáikat, hol túlozva, hol leegyszerűsítve. Például volt egy nő, velem szemben ült, testesebb volt, de nem nevezném kövérnek a pufókabb kezei ellenére se. Ő végig lehajtott fejjel ült, nem tűnt fáradtak, csak olyan embernek, aki szégyent érez. Történt volna vele valami különös? Vagy csak a fiatalságának és az alakjának az elvesztését fájlalja? Szégyelli, hogy olyan gyerekek és olyan férj miatt adta fel saját magát, akik megvetik őt és alig állnak szóba vele? Vagy csak az előző este vacsorára evett bableves után csikar a hasa és azon gondolkodik, hogy a beteg epéjével miért evett olyanokat, amiket nem szabadna? Ki tudja.

Azt hiszem, egy csomó alapvető látványosságot ki fogok hagyni Párizsban. HTL nyomában szeretnék járni, montmartre-i bisztróban szeretnék ebédelni, amit lehet, hogy csak pár éve nyitottak, de nekem az érzés ugyanaz.

16:56

Tényleg "csak" 50 percet késett a gép, már félórája repülünk. 11A ülés, ablak mellett, a szomszéd ülés üres és a szélen se kellene ülnie senkinek, de a srác nem a helyére ült, viszont a légiutaskísérő csak azt vette észre, hogy a srác barátnőjének nem mellém szól a jegye, úgyhogy csak őt ültette arrébb. Persze a hátamat egy magyar kisfiú rugdossa. Legalább az anyjának feltűnt, hogy gyanúsan pislogok hátra.

Vettem egy üveg ásványvizet a gépen, mert majd' megőrültem felszálláskor. (Nem nekem találták ki, a fejemnél csak a hasam akar ilyenkor jobban megölni.) Valószínűnek tartom, hogy nem azért volt drága, mert Wales-ben bányászták.
Azon gondolkodtam egyébként, hogy az a felnőttség vagy az anyagi biztonság felé haladás jele, hogy bár nyilvánvalóan észreveszem, ha valami túlárazott, nem éri meg, de már gyomorideg nélkül lendülök túl rajtuk és igyekszem a legtöbb dologtól nem megfosztani magam. Pár hónapja még nem tudtam volna elképzelni, hogy különösebb fennakadás nélkül vegyek dupla áron egy repjegyet, amikor a három hónappal ezelőtt vásárolthoz tartozó járatot 19 órával az indulás előtt törlik. A reptéren is ebédeltem, miközben eddig mindig ügyeltem rá, hogy ne kelljen.

Plusz minden hónapban meglepem magam valamivel és legalább egyszer étterembe is megyek. Ez a párizsi út eddig a legdrágább utazásom és az első, amit teljes egészében én fizetek. Lehet, hogy más szerint ennek semmi köze a felnőttséghez, de én pont ezért vártam mindig, hogy felnőtt legyek. Sokáig tartott eljutni idáig is, és még mindig nem tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Erőltessem még az írást vajon?
És ha igen, akkor miről írjak? A cikkesesdi eléggé zsákutcának tűnik mostanában számomra. Írjam meg Pattinak a sötét hangulatú, kislány főszereplős meséjét? Legyen benne valami társadalmi probléma is? Mondjuk az egyenjogúság, az alapvető emberi jogok kérdése is? Vagy dolgozzam ki a szegény huszonéves kisgyermekek panaszait, a.k.a. a kapunyitásos történetemet? Egy mesét pánikról, barátságról, álláskeresésről, szerelemről, sértettségről? Az élet egynapnyi szeletéről? Persze bármilyen egyezés a valósággal a véletlen műve lenne.
Ne feledjük a lehetőségét egy szürreális novelláskötetnek, melynek gyűjtőtémája a "hotel" lenne. Ehhez mondjuk előbb szállodaipartól távoli munkát kellene találni.
Tele vagyok történetekkel. Egyfolytában mesélek magamnak, de csak az esetek 1%-ában írom le őket. Mert nem érzem őket elég jónak, komolynak, izgalmasnak, akárminek. Pedig azt már tudom, hogy a giccs, a klisé, és néha még a banális is jó tud lenni.

Most is, az eltelt 1 órában már legalább 12 klisés képet készítettem a felhőkről. Mintha először utaznék. Mondjuk szigorúan véve ez csak a hetedik repülőutam, és elég gyorsan emlékeztetett rá a fejfájásom, hogy miért nem jelentkeztem soha légiutaskísérőnek. Vagy megszokná a szervezetem? Mindegy, fizikailag is stabilitásra van szükséges, plusz a távkapcsolatban töltött időt sem kellene megnövelnem örökkére. Igazából szeretem, amikor ilyen könnyű eldönteni/kizárni dolgokat.
Az első 15 perchez képest azért már jelentősen jobban vagyok.

¤

(Aznap már nem írtam többet a négyzetrácsos füzetembe, hiszen 8 körül már Fannival borultunk össze, miután filmszerűen a metrósínek két oldaláról integettünk egymásnak és utána inkább vele beszélgettem.)

A

Ma lett volna 1 éves. Szomorúságom továbbra is határtalan.

Születésnapom margójára

Azért a koromra való tekintettel elfelejthetném azokat a hülyeségeimet, amikkel saját magamat akadályozom. Felfoghatnám már végre, hogy bár minden rossz volt egy ideig, már egy ideje mindenen sikerült javítani egy kicsikét. Éppen ideje normálisnak lenni.

Nyugodjak le a picsába, pozitív gondolkodás, wishful thinking, ilyenek.

Amikor belül is tavaszodik

Nem véletlen, hogy megint sok volt a csönd, elég nehéz időszakon vagyok túl. Ha egyáltalán túl vagyok.
Január végén elveszítettem Artúrt, és ezen nem igazán tudok túllépni, annak ellenére sem, hogy mindenki igyekszik meggyőzni arról, hogy ha én nem vagyok, akkor ennyi ideig sem él, és fele ennyire boldogan sem. Tudom, hogy igazuk van, de... ezt elmagyarázni nem lehet, a kisállat tulajdonosok pedig tudják, miről beszélek.
Cserébe(?) nyertem valami hasonlóan erőteljeset. Remélem, sokáig meg tudom őrizni.

Rengeteget dolgoztam január végétől március közepéig, most lazul egy kicsit a beosztás, és máris érzem a jó hatását. Otthon töltöttem három napot anyuéknál, vidéken, sokat ettem, jókat aludtam. Vasárnap este már mindenki megjegyezte a munkahelyen, hogy milyen kisimultnak és frissnek tűnök és még a bőröm is mintha szebb lenne.
Nem nagy varázslat: jó levegő + alvás + szeretet. (Na jó, meg némi bőrápoló gyengédség a Lush-tól.)
De még én is elámulok azon, hogy mennyire nyugodt vagyok és mennyit mosolygok. És nem is alszom át a napokat kimerülve, világot utálva. Pedig azt azért nem tudom mondani, hogy most már minden jól van. Sőt, távol vagyunk tőle. De talán már úton.

I’m not where I need to be, but thank god I’m not where I used to be.

 Szeretném kihasználni a következő heteket és behozni magam az élettel. Kihasználni az időt és az energiáimat, rendbe tenni magam online, offline, találkozni a szerettekkel, mozogni kicsit és írni, írni, írni! Írni ide, írni (úti)naplóba, írni vázlatfüzetbe, írni a Posztitre. Írni.

Idei célom, hogy ne tudjak azonosulni többé ezzel a macskával:

Bár tudnék írni; vagy valami

Nem szeretem az átmeneti fázisokat. Ideges leszek tőlük és inkább átalszom őket, ha tehetem.
Hova kell menni több kitartásért? És ihletért? És szorgalomért?
Miért csak három napig működik minden elhatározás?

So far, so good

Kicsit nehéz felfogni, hogy már el is telt három nap 2015-ből. Még nehezebb elhinni, hogy a közléskényszerem fél évig nem íratott velem egy bejegyzést sem; mondjuk mást se nagyon.

Idén már fetrengtem egész napon át ágyban sorozatokat nézve, dolgoztam egy napot, főztem, fáztam és még jógáztam is. Mondjuk nem tudom, hogy utóbbit nem kellett volna a vacsora levetezéseképp csinálni (éhes voltam, na.), vagy esetleg kisebb pánikrohamom volt utána. Mindegy, Artúrt eléggé lekötötte minden mozdulatom, kivételesen alvás helyett is feszülten figyelt.

Már fél éve itt lakok és Artúrból is kamasz macska lett, gyönyörű kandúr a fura Yoda-hasonmásból.

Már fél éve itt lakok és sok minden teljesült közben, amit szerettem volna elérni, és sok minden nem.

A jelenlegi munkám egyik legnagyobb előnye egyben az egyik legnagyobb hátránya is: rengeteget vagyok egyedül a gondolataimmal. Néha csak ötletelek, néha belelovalom magam olyan hülyeségekbe, amikre gondolnom se lett volna szabad egyáltalán, néha tervezgetek, amit inkább álmodozásnak mondanék, ha a realitások talaján szeretnénk maradni és néha csak próbálom utolérni, szinten tartani magam.
Ma például megpróbáltam megkeresni a gyökerét annak, hogy vajon miért pánikolok olyan dolgoktól, amiktől már évek óta nem, valamint eldöntöttem, hogy nem problémáim vannak, hanem feladataim. Legalább három a következő fél évben. Így azért egészen más a hangzása, nem?
De amúgy is, nem tudom, minek ijedezek. Ami nem lett jó, az majd jó lesz, ami meg jó lett, az hagy legyen már jó, ne szóljak már bele, élvezzem. Igazán elhihetném, hogy megérdemlem.
Pedig mindig azt hiszem, hogy mennyire kiegyensúlyozott vagyok, de úgy tűnik, ideig-óráig olyan dolgok is ki tudnak belőle zökkenteni, amik a világ legtermészetesebb dolgának tűnnek, csak azért, mert mégsem bírom feldolgozni olyan gyorsan.

Szóval ma is megpróbáltam visszatalálni a lelki békémhez, amin sokat segít, hogy Artúr dorombolva alszik mellettem. Annyit mondjuk beláttam, hogy kár eldobnom az optimizmusomat és a "mindennek oka van" hozzáállásomat. Például minek is nekem normális, 9to5 beosztású munka, mikor talán most van a legnagyobb szükségem arra, hogy random időpontokban legyek 3-4-5 napig elérhető, legalábbis egy jó darabig. És egyébként is bármi lehetséges. Még New Yorkban is lakhatok, barna téglás házban. De csak mert semmi sem lehetetlen.

Kitartást mindenhez és nagyon boldog új évet mindenkinek!