Dupláztunk

Kaukázusból. Mert olyan jól esett pont egy héttel előtte is. Tehát fogtuk magunkat Renivel és lehúztunk Szegedre az EHÖK vizsgazáró fesztiválra (az mondjuk más kérdés, hogy UV-hét alkalmából nekem még ma is volt két köröm a bétékán), pontosabban csak a második napjára, mert hogy mi a francot csináltunk volna itthon.
Már a lakásba is mosolyogva léptünk be: az ember mindig magából indul ki, így szétnézve rögtön leesett, hogy férfiember járt az épületben. Ráadásul megpillantottuk Bridzsit táskáját, ami azt jelentette, hogy dolgozik, tehát a városban van, amitől csak még jobban vigyorognunk kellett.
(Tudom, hogy a képek nem néznek ki valami jól ott fent, de még nem sikerült rájönnöm, hogyan tálalhatnám őket szebben. Majd egyszer, több aggyal.)

Kicsit késve értünk ki az Árpád térre, egy-két dalon már biztosan túl volt Takáts Eszti és zenekara. De, hogy őszinte legyek, ettől annyira nem estünk kétségbe (utólag azt se bánjuk, hogy Orfűn lemaradtunk róla). Mostanában nem igénylem, hogy újra lássam őket élőben. Egyszerűen nem volt jó. A dalok azok igen; voltak, amelyeket már egészen megszerettem rádióból (koncertről biztos nem sikerült volna). De a hatás, az összkép... Elég esetlennek tűntek, a közönséggel nem tudtak mit kezdeni, így az előadó-művészet oda is veszett. Biztos vagyok benne, hogy élvezik ezt a zenecsinálós dolgot, de csak így egymás között. Az a kevés ember is, aki kint volt rajtunk kívül, inkább elfoglalta a színpadtól elég távol eső sörpadok sokaságát. Nem véletlenül.

Még mielőtt vége lett volna, átmentünk Bridzsit munkahelyére, hogy meglepjük, illetve bejelentsük, hogy tudunk "mindent". :) Szóltunk neki, hogy ha bezártak, jöjjön ki a térre, merthogy ő is szereti ám a Kaukázust. Ebben ugyan nem volt biztos, de szerencsére bízik bennem, így jött és még élvezte is (én mondtam, hogy szereti :). A számok sorrendje mintha pontosan megegyezett volna az orfűivel, de persze lehet, hogy hazudok. Mindenesetre az emberek hirtelen többen lettek, felálltak, közelebb mentek és jót táncoltak. Tény, hogy előnyükre vált a sötétedés is, de Esztiéknél mindenképpen nagyobb bulit csináltak. A nap zárásaként elvittem a leányzókat vacsorázni. Megvolt a szokásos gimis nosztalgia is, meg a kisebb lelkizések, szóval lányosan görbe estét csaptunk. :D

Másnap a meglepetések sora következett. Először is vicces, amikor egy olyan emberrel találkozol össze az utcán, aki a természetes lelőhelyén meg se lát, nem is köszön soha, de itt, az otthontól ily messze letámad, megpuszil, érdeklődik, vagy legalábbis úgy csinál. Aztán meg az is szép, amikor jön a telefon, hogy Phaedrának szabadnapja van, épp Szegedre tart, merre tetszem lenni? és mivel jó helyen, így két hónap után találkozunk is végre. Jézusom, két hónap nagyon sok idő. (Már ott tartottam, hogy vele is azt csináltam, mint előtte csak egészen minimális létszámú emberrel: annyira hiányzott, hogy pár hete összevesztem vele. Szerencsére vette a lapot, kiordibáltuk magunkat, majd pár óra múlva felhívott, hogy visszatértem-e az értelmes emberek közé. Ez így megy. :)) Szóval jött. Szenvedtünk, lelkiztünk (van amiból sosem elég), szökőtat néztünk, míg el nem kezdtünk tőle haluzni, meg moziba mentünk (A nő másik arca, majd egyszer jól lekritizálom, most nem, de amúgy nagyon tetszett).

Szombat este Bridzsit ment haza (mint kiderült, három egész éven át tanult zongorázni - erre az információra a későbbiekben még szükség lehet...), vasárnap reggel Reni (a mindent köszönő SMS után kerültem annyira képbe a világgal, hogy rájöjjek, még csa kreggelit sem adtam szegény lánynak; rá kellene szoknom a vendégeim etetésére; vajon miért nem adok nekik soha semmit utazáshoz???), délután Phaedra, így egyedül maradtam. De nem fájt.
Érdekes, mert régen nagyon szerettem egyedül lenni, mindig ki tudtam használni a helyzetet és az időmet. Általában jó kedvem is kerekedett ilyenkor. Azután jött az "álomév", amikor is nem bírtam a szükségesnél 10 perccel sem tovább egyedül maradni. De most megint jó. Most megint nem fáj. Különbség van magány és egyedül lét között. Most egyedül vagyok. De miért voltam eddig magányos? Az élet gyakran vicces...
Tanulnom kellett volna, könyvet olvastam. Hogy lesz-e belőle bajom? Megeshet. Persze kiküszöbölhető, de akkor sem kellene. Mindenesetre olvasnom kellett. El kellett merülnöm egy másik világban és tudatosítanom kellett magamban, hogy még mindig el tudok olvasni 550 oldalt két este alatt. :)

Közben örültem. Nem tudom minek. Magamnak? Mosolyogtam, miközben teljesen egyedül voltam a sötét lakásban. Magamat sem értem, nemhogy másokat. De nekem most jó. Néha még nem találom ugyan a helyem, de szilárdulok. Tervem is van, rengeteg. Bridzsittel listát írunk a jövő évre való tekintettel. Legfontosabb eleme: "ELHAGYNI A KIFOGÁSKAT!" Ez a minimum. A változás szele majd segít minket. (Le sem tagadhatnám, hogy Joanne Harrist olvastam. :D)

Ja de és emberek!
Ha nem tudnátok, akkor most szólok: NEM én vagyok ám a darabolós pingvin...


PS.: A további pletykák és találgatások elkerülése végett ezennel megerősítem a hírt és felfedem új szerelmem kilétét.
Most őszintén, Titeket még nem csábított el a Kit-Kat Dark?