Hihetetlenül szerencsés vagyok még mindig.
Amikor kitaláltam, hogy így kezdem ezt a bejegyzést, éppen a parkból léptem ki az útra, egyenesen a jégre, és majdnem hanyatt estem. De nem.
Tegnap bátorkodtam vonatra szállni, és Szegedre mene... menni. Az első vonatom csak 10 percet késett, viszont be kellett várni a Szolnokról jövőt, ami ugyan mindig késik, csak általában nem 35 percet... De hát ugye könyv mindig van az embernél, meg különben is, jó volt kicsit egyedül üldögélni a nyugalomban (és hidegben). Tulajdonképpen szerencsésen jött ki a dolog, mert a félegyházi állomásra egyszerre értünk be az IC-vel, tehát összesen fél percet ha tartózkodtam a peronon.
Ezen a ponton azért az eddigieknél kicsivel nagyobb pofont kaptam: majdnem nem fértem fel az ajtó elé se. Ráadásul nem vettem elő az előző vonaton a zenémet (kis naiv arra gondolt, hogy úgyis olvas még egy kicsit előtte a hatalmas ülésen elterpeszkedve...), itt meg már nem volt helyem, hogy kibányásszam a táska aljáról a headsetet. Jó kör volt. Majd' meg akartam halni a szenvedéstől. Semmi nem volt, ami elterelje a figyelmemet lelkem és elmém sötét bugyrairól, ráadásul erről a vonatról még a hold sem látszott (figyeltétek, milyen ragyogó sarló volt? ma már aztán kereshetitek, felhősödik az ég; holnap havazni fog). Később mondjuk az egyik mellettem álló nő beszélgetése a szintén mellettem álló férfival kezdett érdekes lenni.
Számítástechnikával kezdődött, áttértünk sci-fire, arra, hogy a Star Wars egy vicc, de a 2001: Űrodüsszeia, na az az igen, meg Galaktika, meg némi politikával átitatott fiktív jövőkép, stb. A nő beszélt a legtöbbet. Elsőre átlagosnak mondtam volna, alaposabb tanulmányozás után azonban felfedeztem rajta azokat az alapvetően bölcsészes jeleket, amik az elvont reálosokat is jellemzi. Okos volt, de nem kérkedő. Mindegyik nevet, adatot félve mondott, hozzátette, hogy "azt hiszem", én meg a falnak dőlve, csukott szemembe húzott kapucnim alól mosolyogtam és gondolatban bólogattam (már ha olyanról volt szó, amit éppen tudtam én is).
Viszonylag kellemes volt hazasétálni az állomásról. Egyrészt áldottam magam a két sál ötletéért, másrészt szidtam magam, hogy két zokninál tovább miért nem futotta... Konkrétan lefagytak a nagylábujjaim. Legalább a lakást nem találtam üresen. Jól esett az örökké vigyorgó Haruhi (Ann Mary csak "örrökké ragyogó napsugár"-nak hívja) jelenléte, meg az, hogy befűtött, mire érkeztem. Pár perccel később már Ann Mary is megérkezett, de ő nem volt hajlandó megszólalni, amíg fel nem engedtek jeges tagjai, tehát sacc/kb. 20 percig.
Vacsora (és az a közbeni olvasás) után újabb problémával szembesültem: nem vágtam körmöt, és nem is hoztam magammal semmi ilyen szerszámot. Mondjuk miután rájöttem, hogy nincs mivel hangolni se, már tök mindegy volt, és csaptam némi háttérzajt a többiek tanulásához (a mai folytatásban kb. legyalultam a kezem, de most úgyis elvonón leszek). Aztán én is becsatlakoztam. Még jó, hogy csak másfél szöveget nem olvastam el, de csak egynek tudom elmondani a lényegét. Én ehhez buta vagyok. Értsétek már meg végre!
Szóval aztán még fürödtem egy órát. Haruhi hozott nyugtató fürdősót. Gondolom bejött a dolog, mert bár az illatát alig éreztem, olyan jót aludtam, hogy csak csuda. Persze rémlenek valami fura álmok, de azt hiszem több közük volt Az időgép című filmhez, mint az életemhez, tehát lényegtelennek is nevezhetnénk őket.
Persze nem kellett volna egy órával többet aludnom a tervezetnél, meg talán reggelizni is kellett volna este 6 előtt, ahelyett, hogy ittam volna a kellemes meggypuncsot a karácsonyi vásárban (ja igen, a személyimet ismét elkérték, olyan bájosan pislogok ki a nagy kabátom kapucnija és ezer réteg sál közül), de persze nem bosszankodtam sokat a vizsga miatt, mert legalább az egyetlen, amit tudtam (a társalgási implikációk - vagy mik. hehe.) szerepelt a kérdéssorban.
Végre húgomnak is vettem ajándékot karácsonyra, bár borzasztóan személytelen, semmi kreativitás nincs benne (mint általában; ezúton is bocs mindenkitől ,akinek már szúrtam el ajándékát, tehát aki valaha is kapott tőlem bármit), pedig annyira akartam. Még a délutáni vonatról is lemaradtam miatta. Közben betértem a sapkás nénimhez beszélgetni, megdicsérte a sáljaim összekombinálásának ötletét, meg örült, hogy abban a sapkában voltam, amit tőle vettem. Éppen végkiárusítást tartott. Szinte mindent 50% kedvezménnyel ad. Januártól már nem lesz meg az üzlete. Pedig az az álma, hogy egy luxus kalapboltot nyithasson. De sajnos erre nincs kerete. :/ Most is kinéztem egy sapkát nála. Olyat, amilyet tavaly nem vettem meg skót kockásban (ezt azóta is bánom), csak ezen nincs masni. És szürke nagykockás. Előbb hazamentem összepakolni, hogy rájöhessek, nekem kell az a sapka, ezért visszamentem a vonat indulása előtt. Tranzakció nem történt, ugyanis a kinézett darab mindkét példánya nagy volt rám. Merthogy a magyar nők feje kicsi. (Kár, hogy a szemüvegkeretek szoktak szorítani.) Meg különben is, ez alapból fiús fazonú (most meglepődtetek, mi?), nem gondolt bele hirtelen, hogy kisebbeket is hozzon belőle. Több meg ugye nem is lesz. Volt ott egy egész jó fazonú kalap is, amit úgy kommentált a néni, hogy a fiatalok viszik, csak bénán hordják, mert úgy hátracsapják ezt is, mint a zenész fiúk szokták (!), pedig észre vehetnék, hogy ez túl magas ahhoz és úgy hülyén néz ki. Meg volt egy hatalmas, halvány rózsaszín kalap, amihez közöltem, hogy szerintem egy külön esemény kell, de érdekes módon, mire másodjára megérkeztem, már valaki elrakatta. Meg egy tök jó férfi kalap is volt még a kirakatban, ami ilyen széles karimás, fekete volt, ilyen nagyon művész, de 61-es méretben, és a néni sajnálkozott, hogy az óriás fejű vevők elkerülték a háza táját. Persze ugye az a lényeg, hogy nem lett sapkám, pedig csuda jó anyagból is volt. (Igen, beszélgettünk a minőségről, meg a távol-keleti cégek másolás alapon működő termékeiről is.) Azért még felpróbáltam nála két olyan hatalmas, fülvédős fejfedőt, amilyet a vásárban nem mertem (túl hideg volt), és aminek a fazonjára a felbukkanó Tinuviel azt mondta, hogy olyan "állítsátokmegterézanyus".
Miután könnyes búcsút vettem a nénitől, a bolttól és a gyönyörű, de túl nagy sapkától, kibattyogtam az nagy pályaudvarra. Vettem péksütit. Meg vonatjegyet. Aztán vártam. Ettem. Megszomjaztam. Nem is csoda, a puncson kívül semmit nem ittam. Vettem egy epres kedvencet. Felszálltam a vonatra. Közben egy másik lánnyal útitárssá kovácsolódtunk, együtt választottunk fülkét. Nagyon kellemes melegre voltak felfűtve, viszont tök sötét volt az egész vonaton. Nem is baj, gondoltam, úgyis fáj a szemem az olvasáshoz. Azért indulás előtt lett világ, pedig tényleg kibírtam volna nélküle, sőt egyenesen díjaztam volna. Félegyházáig beszélgettünk a lánnyal, viszonylag időben odaértünk, szépen felszálltam a vonatra, elhelyezkedtem, és vártam. Negyed órával később közölték, hogy akkor megvárjuk a 70 percet késő vonatot, tehát talán egy 45 perc múlva indulhatunk. Hurrá mondom. Telefon húgnak, akit különösebben nem hatottam meg, de a szokotthoz képest egészen kedves volt.
Alig egy órával később értem haza, mint egyébként. Amíg állt a vonat, olvastam. Aztán zene. A második dal az I was the first volt. Onnantól kezdve csak azt hallgattam. Hazáig.
Amikor kitaláltam, hogy így kezdem ezt a bejegyzést, éppen a parkból léptem ki az útra, egyenesen a jégre, és majdnem hanyatt estem. De nem.
Tegnap bátorkodtam vonatra szállni, és Szegedre mene... menni. Az első vonatom csak 10 percet késett, viszont be kellett várni a Szolnokról jövőt, ami ugyan mindig késik, csak általában nem 35 percet... De hát ugye könyv mindig van az embernél, meg különben is, jó volt kicsit egyedül üldögélni a nyugalomban (és hidegben). Tulajdonképpen szerencsésen jött ki a dolog, mert a félegyházi állomásra egyszerre értünk be az IC-vel, tehát összesen fél percet ha tartózkodtam a peronon.
Ezen a ponton azért az eddigieknél kicsivel nagyobb pofont kaptam: majdnem nem fértem fel az ajtó elé se. Ráadásul nem vettem elő az előző vonaton a zenémet (kis naiv arra gondolt, hogy úgyis olvas még egy kicsit előtte a hatalmas ülésen elterpeszkedve...), itt meg már nem volt helyem, hogy kibányásszam a táska aljáról a headsetet. Jó kör volt. Majd' meg akartam halni a szenvedéstől. Semmi nem volt, ami elterelje a figyelmemet lelkem és elmém sötét bugyrairól, ráadásul erről a vonatról még a hold sem látszott (figyeltétek, milyen ragyogó sarló volt? ma már aztán kereshetitek, felhősödik az ég; holnap havazni fog). Később mondjuk az egyik mellettem álló nő beszélgetése a szintén mellettem álló férfival kezdett érdekes lenni.
Számítástechnikával kezdődött, áttértünk sci-fire, arra, hogy a Star Wars egy vicc, de a 2001: Űrodüsszeia, na az az igen, meg Galaktika, meg némi politikával átitatott fiktív jövőkép, stb. A nő beszélt a legtöbbet. Elsőre átlagosnak mondtam volna, alaposabb tanulmányozás után azonban felfedeztem rajta azokat az alapvetően bölcsészes jeleket, amik az elvont reálosokat is jellemzi. Okos volt, de nem kérkedő. Mindegyik nevet, adatot félve mondott, hozzátette, hogy "azt hiszem", én meg a falnak dőlve, csukott szemembe húzott kapucnim alól mosolyogtam és gondolatban bólogattam (már ha olyanról volt szó, amit éppen tudtam én is).
Viszonylag kellemes volt hazasétálni az állomásról. Egyrészt áldottam magam a két sál ötletéért, másrészt szidtam magam, hogy két zokninál tovább miért nem futotta... Konkrétan lefagytak a nagylábujjaim. Legalább a lakást nem találtam üresen. Jól esett az örökké vigyorgó Haruhi (Ann Mary csak "örrökké ragyogó napsugár"-nak hívja) jelenléte, meg az, hogy befűtött, mire érkeztem. Pár perccel később már Ann Mary is megérkezett, de ő nem volt hajlandó megszólalni, amíg fel nem engedtek jeges tagjai, tehát sacc/kb. 20 percig.
Vacsora (és az a közbeni olvasás) után újabb problémával szembesültem: nem vágtam körmöt, és nem is hoztam magammal semmi ilyen szerszámot. Mondjuk miután rájöttem, hogy nincs mivel hangolni se, már tök mindegy volt, és csaptam némi háttérzajt a többiek tanulásához (a mai folytatásban kb. legyalultam a kezem, de most úgyis elvonón leszek). Aztán én is becsatlakoztam. Még jó, hogy csak másfél szöveget nem olvastam el, de csak egynek tudom elmondani a lényegét. Én ehhez buta vagyok. Értsétek már meg végre!
Szóval aztán még fürödtem egy órát. Haruhi hozott nyugtató fürdősót. Gondolom bejött a dolog, mert bár az illatát alig éreztem, olyan jót aludtam, hogy csak csuda. Persze rémlenek valami fura álmok, de azt hiszem több közük volt Az időgép című filmhez, mint az életemhez, tehát lényegtelennek is nevezhetnénk őket.
Persze nem kellett volna egy órával többet aludnom a tervezetnél, meg talán reggelizni is kellett volna este 6 előtt, ahelyett, hogy ittam volna a kellemes meggypuncsot a karácsonyi vásárban (ja igen, a személyimet ismét elkérték, olyan bájosan pislogok ki a nagy kabátom kapucnija és ezer réteg sál közül), de persze nem bosszankodtam sokat a vizsga miatt, mert legalább az egyetlen, amit tudtam (a társalgási implikációk - vagy mik. hehe.) szerepelt a kérdéssorban.
Végre húgomnak is vettem ajándékot karácsonyra, bár borzasztóan személytelen, semmi kreativitás nincs benne (mint általában; ezúton is bocs mindenkitől ,akinek már szúrtam el ajándékát, tehát aki valaha is kapott tőlem bármit), pedig annyira akartam. Még a délutáni vonatról is lemaradtam miatta. Közben betértem a sapkás nénimhez beszélgetni, megdicsérte a sáljaim összekombinálásának ötletét, meg örült, hogy abban a sapkában voltam, amit tőle vettem. Éppen végkiárusítást tartott. Szinte mindent 50% kedvezménnyel ad. Januártól már nem lesz meg az üzlete. Pedig az az álma, hogy egy luxus kalapboltot nyithasson. De sajnos erre nincs kerete. :/ Most is kinéztem egy sapkát nála. Olyat, amilyet tavaly nem vettem meg skót kockásban (ezt azóta is bánom), csak ezen nincs masni. És szürke nagykockás. Előbb hazamentem összepakolni, hogy rájöhessek, nekem kell az a sapka, ezért visszamentem a vonat indulása előtt. Tranzakció nem történt, ugyanis a kinézett darab mindkét példánya nagy volt rám. Merthogy a magyar nők feje kicsi. (Kár, hogy a szemüvegkeretek szoktak szorítani.) Meg különben is, ez alapból fiús fazonú (most meglepődtetek, mi?), nem gondolt bele hirtelen, hogy kisebbeket is hozzon belőle. Több meg ugye nem is lesz. Volt ott egy egész jó fazonú kalap is, amit úgy kommentált a néni, hogy a fiatalok viszik, csak bénán hordják, mert úgy hátracsapják ezt is, mint a zenész fiúk szokták (!), pedig észre vehetnék, hogy ez túl magas ahhoz és úgy hülyén néz ki. Meg volt egy hatalmas, halvány rózsaszín kalap, amihez közöltem, hogy szerintem egy külön esemény kell, de érdekes módon, mire másodjára megérkeztem, már valaki elrakatta. Meg egy tök jó férfi kalap is volt még a kirakatban, ami ilyen széles karimás, fekete volt, ilyen nagyon művész, de 61-es méretben, és a néni sajnálkozott, hogy az óriás fejű vevők elkerülték a háza táját. Persze ugye az a lényeg, hogy nem lett sapkám, pedig csuda jó anyagból is volt. (Igen, beszélgettünk a minőségről, meg a távol-keleti cégek másolás alapon működő termékeiről is.) Azért még felpróbáltam nála két olyan hatalmas, fülvédős fejfedőt, amilyet a vásárban nem mertem (túl hideg volt), és aminek a fazonjára a felbukkanó Tinuviel azt mondta, hogy olyan "állítsátokmegterézanyus".
Miután könnyes búcsút vettem a nénitől, a bolttól és a gyönyörű, de túl nagy sapkától, kibattyogtam az nagy pályaudvarra. Vettem péksütit. Meg vonatjegyet. Aztán vártam. Ettem. Megszomjaztam. Nem is csoda, a puncson kívül semmit nem ittam. Vettem egy epres kedvencet. Felszálltam a vonatra. Közben egy másik lánnyal útitárssá kovácsolódtunk, együtt választottunk fülkét. Nagyon kellemes melegre voltak felfűtve, viszont tök sötét volt az egész vonaton. Nem is baj, gondoltam, úgyis fáj a szemem az olvasáshoz. Azért indulás előtt lett világ, pedig tényleg kibírtam volna nélküle, sőt egyenesen díjaztam volna. Félegyházáig beszélgettünk a lánnyal, viszonylag időben odaértünk, szépen felszálltam a vonatra, elhelyezkedtem, és vártam. Negyed órával később közölték, hogy akkor megvárjuk a 70 percet késő vonatot, tehát talán egy 45 perc múlva indulhatunk. Hurrá mondom. Telefon húgnak, akit különösebben nem hatottam meg, de a szokotthoz képest egészen kedves volt.
Alig egy órával később értem haza, mint egyébként. Amíg állt a vonat, olvastam. Aztán zene. A második dal az I was the first volt. Onnantól kezdve csak azt hallgattam. Hazáig.
"Volt ott egy egész jó fazonú kalap is, amit úgy kommentált a néni, hogy a fiatalok viszik, csak bénán hordják, mert úgy hátracsapják ezt is, mint a zenész fiúk szokták (!), pedig észre vehetnék, hogy ez túl magas ahhoz és úgy hülyén néz ki."
VálaszTörlésAranyosanéni, szimpatikus :D