A világhírű angol író, kritikus és forgatókönyvíró, Nick Hornby hatodik regénye 2009 őszén jelent meg az Európa Könyvkiadónál, nem sokkal a világpremier után. Hornby már első kiadott munkájával, az 1992-ben megjelent Focilázzal is nagy népszerűségre tett szert, amit rögtön két, a mai napig is rendkívül közkedvelt regény követett, a Pop, csajok, satöbbi és az Egy fiúról. Az említett köteteket azóta meg is filmesítették (a Focilázat kétszer is), amik szintén szép sikert arattak a nézők körében. Hornby írásait számos kitüntetéssel is elismerték, 2003-ban egyenesen írótársai ítélték neki oda a London Award elnevezésű díjat.
A Meztelen Juliet témájában és hangulatában a Pop, csajok, satöbbihez áll a legközelebb, hiszen hangsúlyos szerepet kap benne a zene iránti rajongás. De ahogy a többi regényében is, Hornby itt is előszeretettel boncolgat olyan problémákat, mint az elvesztegetett élettől való félelem, vagy a tönkre ment párkapcsolat.
A regény központjában egy, még a ’80-as években visszavonult amerikai zenész, Tucker Crowe áll, és egy középkorú angol pár: Duncan a világ legnagyobb Crowe-rajongójának tartja magát, Annie pedig, bár ő is szereti a zenét, megveti Duncan fanatizmusát. A hétköznapi helyzetet, amiben egy hosszú kapcsolat felbomlik, egy szinte banális fordulat zavarja, vagy inkább támogatja meg: Annie elkezd levelezni egy idegennel, aki azt állítja, hogy ő Tucker Crowe. A cselekmény innentől kezdve elég kiszámítható mederben folyik tovább, mégis működik: az olvasó úgy érzi, hogy igen, mindennek pontosan így kell történnie.
Ebben az írásában sem mutat Hornby semmi olyat, amit eddig ne láttunk volna tőle, akár már az első regényében is: továbbra is elemzi az emberi kapcsolatokat, és a velük járó etikai problémákat, de nem próbál igazságot tenni, nem próbálja meg „megmondani a tutit”. Hősei mindennapiak: egyáltalán nem jók, pláne nem tökéletesek, mégsem tudjuk őket elítélni, hiszen ugyanazokba a hibákba esnek bele, mint mi mindannyian. A kishitűségből fakadó cselekvésképtelenség, vagy a megmagyarázhatatlan, minden mást tönkre tevő rajongás most egyre megy. Ráadásul még csak meg sem próbálja őket megváltani: lehetőséget ad szereplőinek, de arról már nem ő dönt, hogy azok élnek-e vele.
Újabb témakánt azonban most behozza a rajongást, egészen pontosan az internetes rajongói közösségek kérdését. Megkérdőjelezi ezeknek a fanatikusoknak a már-már agresszivitásba forduló tévedhetetlenségét, ráadásul egy ügyes csavarral bemutatja a tevékenységüket a rajongás tárgyának szemszögéből. Hogyan lehet az, hogy a rajongók többet tudnak a művészről, mint maga a művész? Hogyan lehet az, hogy ezt magával a művésszel is megpróbálják elhitetni?
Hornby gyakorlatilag a szemünkbe vágja, hogy mi velünk a probléma, de mindezt olyan gördülékeny és szeretetteljes stílussal teszi, hogy még most, sokadjára sem haragszunk rá ezért, hanem éppen ellenkezőleg, még szívesen is olvassuk.
A könyv élvezeti értékét egyedül a fizikai megjelenés ronthatja. Ugyanis több helyen találhatjuk magunkat szemben helyesírási hibákkal, botrányos elválasztásokkal, sőt akár még látványos névfelcseréléssel is. Aki azonban könnyed, mégis intelligens olvasmányra vágyik, azt ne riassza vissza holmi tartalomtól független hiba.
A Meztelen Juliet témájában és hangulatában a Pop, csajok, satöbbihez áll a legközelebb, hiszen hangsúlyos szerepet kap benne a zene iránti rajongás. De ahogy a többi regényében is, Hornby itt is előszeretettel boncolgat olyan problémákat, mint az elvesztegetett élettől való félelem, vagy a tönkre ment párkapcsolat.
A regény központjában egy, még a ’80-as években visszavonult amerikai zenész, Tucker Crowe áll, és egy középkorú angol pár: Duncan a világ legnagyobb Crowe-rajongójának tartja magát, Annie pedig, bár ő is szereti a zenét, megveti Duncan fanatizmusát. A hétköznapi helyzetet, amiben egy hosszú kapcsolat felbomlik, egy szinte banális fordulat zavarja, vagy inkább támogatja meg: Annie elkezd levelezni egy idegennel, aki azt állítja, hogy ő Tucker Crowe. A cselekmény innentől kezdve elég kiszámítható mederben folyik tovább, mégis működik: az olvasó úgy érzi, hogy igen, mindennek pontosan így kell történnie.
Ebben az írásában sem mutat Hornby semmi olyat, amit eddig ne láttunk volna tőle, akár már az első regényében is: továbbra is elemzi az emberi kapcsolatokat, és a velük járó etikai problémákat, de nem próbál igazságot tenni, nem próbálja meg „megmondani a tutit”. Hősei mindennapiak: egyáltalán nem jók, pláne nem tökéletesek, mégsem tudjuk őket elítélni, hiszen ugyanazokba a hibákba esnek bele, mint mi mindannyian. A kishitűségből fakadó cselekvésképtelenség, vagy a megmagyarázhatatlan, minden mást tönkre tevő rajongás most egyre megy. Ráadásul még csak meg sem próbálja őket megváltani: lehetőséget ad szereplőinek, de arról már nem ő dönt, hogy azok élnek-e vele.
Újabb témakánt azonban most behozza a rajongást, egészen pontosan az internetes rajongói közösségek kérdését. Megkérdőjelezi ezeknek a fanatikusoknak a már-már agresszivitásba forduló tévedhetetlenségét, ráadásul egy ügyes csavarral bemutatja a tevékenységüket a rajongás tárgyának szemszögéből. Hogyan lehet az, hogy a rajongók többet tudnak a művészről, mint maga a művész? Hogyan lehet az, hogy ezt magával a művésszel is megpróbálják elhitetni?
Hornby gyakorlatilag a szemünkbe vágja, hogy mi velünk a probléma, de mindezt olyan gördülékeny és szeretetteljes stílussal teszi, hogy még most, sokadjára sem haragszunk rá ezért, hanem éppen ellenkezőleg, még szívesen is olvassuk.
A könyv élvezeti értékét egyedül a fizikai megjelenés ronthatja. Ugyanis több helyen találhatjuk magunkat szemben helyesírási hibákkal, botrányos elválasztásokkal, sőt akár még látványos névfelcseréléssel is. Aki azonban könnyed, mégis intelligens olvasmányra vágyik, azt ne riassza vissza holmi tartalomtól független hiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése