Izgalmas volt. Bár nem tudom pontosan, hogy ez alatt mégis mit értek. A legelején tiszta szeretetet éreztem, a legvégén pedig iszonyat mód röhögtem. Ez alapján azt lehetne sejteni, hogy jó volt. De azért annyira nem. Felváltva voltam otthon otthon, meg Pécsen itthon. Viszonylag értelmesen ettem. Beteg se voltam. Ez is jó.
A vizsgaidőszakot viszont nem szeretem. Ugye ez mindenkinek a téli szünete is, így egy hónap magányosságra vagyok ítélve. Szeretek én egyedül lenni, de ez sok. Tudom, a tanulással kellene foglalkozni ilyenkor. Meg is lett minden vizsgám, és csak egy jegyet tartok nem megérdemelten túl alacsonynak. Van olyan kettesem, ami kifejezetten megnyugtatott, mikor megkaptam. Szinte csak beadandókat kellett írnom, de a végén már nagyon nem tudtam koncentrálni. Képtelen voltam gondolkodni. Már csak azt szeretném tudni, hogy ez ilyen ideiglenes dolog volt, vagy igazából soha nem vagyok képes gondolkodni, és kár belém az egyetem és nincs is értelme semminek, mert túl buta vagyok hozzá? Ha kiderülne, hogy buta nem is, a lustaságomat akkor sem tudnám elrejteni.
A sok fura emberi kapcsolatomból azt hittem, hogy két barátságot meg tudok menteni. Szépen indultak, de csak az egyik mentést mondhatom sikeresnek. A másikat még félidőben sikerült teljesen elkaszálnom. Igen, nekem. Azt hiszem, nem is voltam igazán tudatában annak, hogy mit csinálok és azt pontosan milyen célból is. Buktam egy italozást, na. Úgyis én provokáltam ki. Shit happens.
Itt jegyezném meg, hogy hajnali fél 5 van, és hosszan röhögtem, mielőtt ezt elkezdtem írni, úgyhogy kérdéses, hogy milyen hangulatban vagyok és hogy mit veszek komolyan. És mennyire. (Pláne, hogy most aludnom kellene, csak éppen várok egy kolleginára. Gondoltam, nem is tudnám elütni jobban az időt egy kis blogírásnál.)
Az elmúlt hetekben azonban elkezdtünk dolgozni egy projekten, amit hamarosan be fogok nektek is mutatni, bár ma már kineveztem magamat a leggyengébb láncszemnek. Ez ilyen félig búfelejtő, félig évek óta meg akartam már csinálni, félig pedig "lázadó" projekt egy rosszul működő dolog ellen. Csak hát... Tehetség és önbizalom, where the hell are you???
Írtam ma egy kritikát A király beszédéhez. Borzalom. De komolyan, mit akarok én? Kilencedikes korom óta ezt akarom csinálni, elvileg ezt is tanulom, és mégis, képtelen vagyok megírni egy normális kritikát?! Gratulálok magamnak. Egyrészt leszarom, mert holnap úgyis át fogom írni és "publikálom" még a héten, hogy az unatkozók is szétszedhessék. Másrészt viszont borzalmasan érint, hogy nem értek semmihez. Énekelni nem tudok, valószínűleg ez így is fog maradni. Ha viszont az írást is elveszi tőlem az élet, akkor rendkívül sok örömöm fog maradni. Tehát semmi. Ennek ellenére is jelentkezni fogok film masterre. Gondolom. A jelentkezésbe még úgysem halok bele. Aztán meg lesz, ami lesz.
A hónap folyamán kétszer voltam Dorothy-val Kecskeméten. Elintézgettünk dolgokat a városban, sétáltunk, meg gitárestre mentünk. és persze beszélgettünk. Nem mondanám, hogy olyan változatos problémáink vannak. Simán fel tudtuk venni a fonalat. Mostanában gyakran szóba kerül nálunk az ún. "hatodik érzék". Hogy akkor most mi is ez. Tényleg létezik, vagy csak mi képzelünk be dolgokat? De arra kell rájönnünk, hogy létezik. Azokkal a személyekkel kapcsolatban, akiket nagyon szeretünk, mindenképpen. (Lásd örökzöld példámat, amikor Phaedra miatt nem tudtam aludni, olyannyira, hogy pizsamába átöltözni se voltam hajlandó, annyira tudtam, hogy még lesz valami.) A jó és a rossz előérzeteink egyaránt be szoktak jönni. Mégsem merünk hinni a pozitív érzéseknek. Mert a sok rossz mellett nem látjuk létjogosultságukat. Ha meg ugyanarra a témára vonatkoznak, akkor ez fokozottan igaz, mert nem tudjuk összerakni a történéseket. Pedig be kellene látnunk, hogy igazunk van. Végül is, mi történhet, ha mégsem? Hm.
Néha az az érzésem, hogy a gyávaság a legjellemzőbb az emberekre. Rám is. De mikor látom be végre, hogy ezzel csak megfosztom magam minden jótól? Nem merek menni, nem merek írni, nem merek beszélni, nem merek cselekedni. A fejemben élek. Ez nem jó. Várok. De úgy tűnik, mindenki csak vár. Így soha az életben nem fogunk előrébb jutni. Legalább néhányunknak meg kellene mozdulnunk, hogy történjen valami. Ha a többiek maradnak is a várakozás állapotában, legalább mi tegyünk valamit magunkért, a saját boldogságunkért.
Azt mondjátok, nincs értelme semminek? Naná hogy nincs, amíg ti magatok nem adjátok meg ezt az értelmet. Azt mondjátok, ezért kár létezni? Bullshit. Ez a 60-80 év így is elég kevés, igazán megpróbálhatnánk legalább úgy csinálni mintha, igazából nem is veszíthetünk semmit. Igen, most magamat is győzködöm, nem csak titeket. Az önkontroll a védjegyem, de ez már több, mint elég. Élni kéne, csak úgy nehéz, ha tudod, hogyan szeretnél, és pont az az egyetlen mód, ahogyan nem lehet. Állítólag.
Nem mindig tudom eldönteni, hogy mikor mondanak nekem igazat (azért akiket jól ismerek, azoknál kiszűröm ügyesen), ezért az a taktikám, hogy mindenre rábólintok, mindent elhiszek, hiszen amíg nekem konkrétan nem ártanak vele, addig nem nekem hazudnak, hanem maguknak Az embereknek maguknak kell belátniuk, hogy mi jó nekik, nem? (Ez most hogy jött ide? És különben miről is beszélek? Valaki tudja követni? Én nem.)
Hajnalban a változatosság kedvéért nem tudtam elaludni sokáig, csak hasaltam az ágyon, lelógó kezemmel az ágy mellett heverő gitárt birizgáltam (huhú, szombaton majdnem három órán át azt játszottam, hogy én vagyok a Laura-Mary Carter, és nagyon menőnek éreztem magam, itt a két tenyérnyi szobámban, de persze iszonyat szar volt, de az érzés úgyis fontosabb), és random dalokat énekelgettem, illetve győzködtem magam az alvás fontosságáról, illetve bárányokat számoltam. Nagyon jó volt. (Nem.) A hasam is görcsölt, vagyis nem görcsölt, hanem... tudjátok, olyan érzés volt, mintha ideges lennék valamiért. De nem voltam. Mi miatt is lehettem volna? Aztán ezt délután is éreztem. Akkor már elgondolkodtam, hogy most vagy beteg leszek, vagy valahol történik valami, vagy valahol történni fog valami. Perpill elkönyveltük, hogy Phaedrával szolidarítottam. De nekem azért ez gyanús. Mondjuk nem tudom, mégis mi jöhetne még. Történjen már valami jó, a francba is. Intézzem el magamnak? De... Tudom, semmi de, ha ezt így unom, akkor hajrá. Mindig elfelejtem, hogy milyen erős és bátor is vagyok én igazából. Valahol jó rejtetten. Kis zsebhős. Ó, a kelet-európai szupernő...
Ui.: Igazán nem kellene hagynotok, hogy fáradtan írjak. Igazán nem kellene hagynotok, hogy nyilvános naplót írjak. Igazán nem kellene hagynotok, hogy egyáltalán írjak. De azért szeretlek titeket. Puszi.
