Fővárosi éjszakák

Bár már bőven eltelt egy hét azóta, hogy Budapesten voltam, muszáj róla megemlékeznem egy kicsit. Pont úgy volt, ahogy reméltem, három napnyi boldogságot okozott a dolog (oké, a harmadikon nagyrészt csak aludtam, meg nyilván nem maradhattam némi szívfájdalom nélkül, de ez most mellékes), tökéletes kikapcsolódást, izomlázig táncolást. Tényleg nem tudom, mikor éreztem magam ennyire boldognak utoljára. kezdve a szombati vonatra szállástól a hétfő hajnalban Kecskeméten, egyedül táncolgatásig.
Leírni nem igazán tudnám a dolgokat, így most kivételesen képeket kaptok, ha tetszik, ha nem. (Ha már olyan remek pillanatok lettek elkapva úgyis.)

Az utolsó képekhez annyit fűznék hozzá, hogy néha megdöbbentő, hogy az emberek mennyire közvetlenek és kedvesek tudnak lenni. Akkor is, ha tehetségesek, akkor is, ha lépten-nyomon emberek akarnak velük beszélni, akkor is, ha iszonyúan fáradtak, akkor is, ha olyan helyen élnek, ahova te nem valószínű, hogy el fogsz jutni, és olyan embereket ismernek, akiknek a közelébe sem nagyon engednének amúgy téged.
És te csak állsz az éjszakában és vigyorogva integetsz át a híd lábához, és azon gondolkodsz, hogy hogy lehet, hogy te még annak is örülsz, hogy ezek a lányok taxi helyett nyakukba veszik az éjszakát, és átsétálnak a hídon (ahogy azt te is javasoltad), és ők is vigyorogva integetnek vissza neked.
I <3 Theresa.

A Warpaint-koncertről készült CO-s beszámolót itt olvashatjátok. Nem én írtam, de egyet értek a kollegával, elvégre ott álltam előtte.

PS.: nem lehet senkit elveszíteni, aki nem akarja, hogy elveszítsék